Az 1968-ban az ausztriai Bregenzben született Arno Geiger ugyan viszonylag fiatalon (2005-ben, alapításának évében nyerte el a Német Könyvdíjat Es geht uns gut című [Jól vagyunk címmel magyarul is olvasható], részben történelmi családregénye),^* ám szívós írói munka árán s korántsem előzmények nélkül emelkedett a kortárs osztrák szerzők élvonalába. (Műveinek kritikai visszhangját ugyanakkor nem az osztatlan lelkesedés jellemzi; még az igen jelentős díjjal kitüntetett, s ennek nyomán természetesen bestsellerré vált regény fogadtatásában illetve a kuratóriumi döntés kritikusi kommentálásában is hallatszottak fanyalgó hangok.) A Jól vagyunk-ot megelőzően már három regényt megjelentett, már-már megszállott, világtól félrevonuló írói készülődéséről a Magyar Lettre Internationale 2007 őszi (66.) számában magyarul is megjelent Még ha szegényesek is az álmaim című írásában vall.

Arno Geiger epikájának alakjaira igen gyakran az otthontalanság állapota illetve (többnyire csak homályos, reflektálatlan vagy egyenesen elfojtott) érzése jellemző. A felszín alatt sivár és vigasztalan, sőt kétségbeeséssel fenyegető tud lenni a megállapodottság is (emlékezzünk csak, milyen ambivalens ez Kosztolányinál), a Geiger-hősök életére-helyzetére jellemző perspektívátlanság azonban nem ebből fakad, inkább megrekedtségnek, elhúzódó kátyúba-jutottságnak lehetne nevezni. A Geiger-figurák sokszor nem képesek magukénak vallani sem a nekik jutott helyet-szerepet, sem az időt, ami végső soron nem kevesebbet jelent, mint hogy saját magukkal nem tudnak/nem óhajtanak azonosulni. Geiger sikerregényének, a Jól vagyunknak a “hőse”, Philipp Erlach is ilyen: látszólag abban akadályozza meg az örökölt nagyszülői villa padlásán fölhalmozódott undorító galambürülék, no meg belső berzenkedése, hogy behatoljon a múltba, alábocsátkozzék a családtörténetbe, ám nyilvánvaló: a hevület, amellyel válogatás nélkül hajítja szemétre a múlt értékes rekvizitumait és kacatjait, abból táplálkozik, hogy önmagát vonakodik megismerni, saját életének egyenlegét nem tudja, nem meri megvonni, nem kíván határozott irányt szabni ennek az életnek. Voltaképp régi toposz ez: a magának célokat meg nem fogalmazó, s azokért küzdeni végképp nem tudó/nem óhajtó “fölösleges ember”, a halogatásban, az átmenetiségben berendezkedett entellektüel régóta lehetséges, sőt talán immár triviális metaforája a (nem igazán elszánt, vagy hiányos tehetségű vagy képességeit feladatra összpontosítani nem tudó) írónak, írói létezésnek.

Ám – amint azt az Anna nicht vergessen (Annát nem elfelejteni) címmel 2007-ben megjelent kötet novelláiból, egyebek közt a címadó “pillanatfelvételből” is láthatjuk – korántsem az írók, írással kacérkodók kiváltsága a kallódás, a struccpolitika.

Ella, a címadó történet központi alakja (még ha erről nem tehet is, pontosabban nem egyedül ő tehet) nem is lehet hiteles Bezugsperson, biztonságforrás és jó értelemben vett tekintély a lánya, Anna szemében, hiszen ő maga is csupa (elfojtott) bizonytalanság, csupa bujkálás. A hatéves leányát egyedül nevelő, és kenyerét hűtlenkedéssel gyanúsított férjeknek/partnereknek bizonyosságszerzés céljából való felkínálkozással kereső harmincas asszony két “érvvel” is elhessegeti saját negatív életmérlegének tudomásulvételét: “van még időm”, gondolja (ámbár mind több baljós előérzettel) egyfelől, másfelől meggyőzi magát arról, hogy élvezi ezt a munkát. (Ez alkalmasint igaz is, mindazonáltal – kivált, ha tekintetbe vesszük hiányos felnőtté-válásának egyéb indíciumait – elég szerény ambíciókra és nem a leggazdagabb lelkivilágra enged következtetni.) Ella élete elég sivár és kisiklott ahhoz, hogy ne vegyük tőle rossz néven, ha örömét leli, kompenzációképpen, a kitalált identitások csereberéjében, a folytonos maszkváltásokban, amellyel a tesztelendő férfiak előtt őrzi inkognitóját, ettől azonban még az élet benyújtja neki a számlát, amiért nem hajlandó avagy nem képes számot vetni saját felelősségével, azzal ugyanis, hogy ezért a szabadságért/szabadosságért, végső soron: saját maga nem vállalásáért azzal kell fizetnie, hogy lánya lecserélné őt egy (az) “igazi anyukára”. (Lehet, hogy Ella ókonzervatívnak, prűdnek látja nővérét, Mariát, aki hozzá hasonló csalétek-szerepben el nem tudná képzelni magát, ám gyanítható, hogy Anna őt – esetleges szigorával együtt is – nagyobb készséggel fogadná el “igazi anyukájának”.) Anna a maga hat évével nem lehet képes a (kielégítetlen) otthon- és családvágyát megfogalmazni, aligha lehet azonban kétségünk afelől, hogy a futóegér-történet arról szól: meglazult az anya és leánya közötti kötelék, nem működik közöttük a kommunikáció; a kisiskolásnak olyan valakire van szüksége, akin nem kell másokkal osztoznia, akire érzelmileg bizton számíthat, aki nem felejti el – nem csoda, hogy Ella nem engedhette meg (a házirendbe foglalt tiltás híján sem engedhette volna meg, hiszen ilyen megsemmisítő bizonyítvánnyal nem szembesülhetett), hogy ez a valaki/valami egy sivatagi futóegér legyen. Minden okunk megvan aggódni Arno Geiger protagonistáiért. A Jól vagyunk cím (már-már azt mondhatnók, jelmondat) iróniáját ugyanis csak mi, olvasók ismerjük fel, a regény- illetve novella-alakok elzárkóznak saját krízisük illetve válságleplezésük tudomásulvétele elől. Ezzel saját kiútkeresésüket lehetetlenítik el vagy legalábbis mindaddig, amíg össze nem szedik a bátorságot a szembenézéshez, késleltetik.

Csalóka idillel végződik a novella, csendes, éjféli órán, karácsony előtti hóesésben. Ella, anélkül, hogy tudná, fausti pillanatot él meg: marasztalná. Érte azonban, tudható, nem jön el Mefisztó. Másnap reggeltől hogyan tovább?