Hét próba, tréfa, portré

 

“Heil sei euch Geweihten!

Ihr dränget durch Nacht!

Dank! sei dir Osiris!

Dank! dir Isis gebracht!”

(Emanuel Schikaneder)

 

Lázáry Egyiptomban

 

és Núbiában is járt:

három sivatag

purgatóriumában

sincs már egyetlen

izzó porszem, homokszem,

se kő, ki tudná

lépteit – csak perzselő

fény szele, fagytűz.

 

Imigyen szóla Calvus

 

rég: “Tertullia, hozz ma

bort, mulassunk még!

Méltóbb szerelemben így

pörögjünk – szebben

pusztul időnk, ha újra

vágyunk!… S tán mindez

hazug, unt szöveg, de más

lesz, ha neked szól!”

 

Biciklizett is Asztrov

 

Moszkvában, persze, vénen –

közrend, peremlét…

Rozoga váz a vázon –

sem vers, sem emlék.

A Nyugdíjas Könyvtárig,

napra nap – havat

termelt a hősi mészgyár,

égi gipszüzem.

 

Egyiptom helytartója

 

lett Cornelius Gallus,

a kevély költő.

Azt hitte, szavak helyett

kapta hatalmát.

Versekhez, szerelemhez,

mímákhoz értett.

Nagysághoz nem – naiv, nagy

gőgje megölte.

 

Részeg Friedrich von Aachen

 

gyakran volt, de galád nem –

kidalolta nyűtt

lelkéből nyomorát, s rongy

kutyafalkaként

futtak napjai szét, bár

a nyomában is

szaglásztak boros éjen

át, föl a mennybe!

 

A társulat s a színház

 

álmokba visszajár, hív:

“Szereped van itt…

Ma lépsz föl!” És miben, hol?

Szövegem mi lesz?

Kit játszom én, kivel, ki

játszik? Törjem-e

széjjel a színpadot, s csak

izzak a fényben?

 

Memphiszben, Egyiptomban

 

tán halálom után is

jártam: alig van

látnivaló, rom, szobor

arra… Delente

kihordják sorra, ölben

a fáraókat –

tűző napra teszik ki,

arccal a fénynek.

 

 

Dzsungelidill, romokkal

(Töredék – Júliának)

 

Meggyökerezni,

Mint romvárosok párás,

Zöld levegőben –

Léggyökerekkel kúszni

Tetőkre, kőszobrokhoz

Kötözni tört magunkat.

 

Miképp dzsungel rejt,

Megragad egy-egy várost,

S ködből emel föl

Labdateret, piramist,

Templomi körzeteket –

Egyként úgy ragyogunk mi.

 

Őserdő őrli,

Rágja, tépi a várost,

S támfal a fákat

Harapja torkon – így kell

Élni, felélni egymást

Fullatagon nekünk is.

 

Miképp dzsungel rejt,

S fölmutat roskadt várost,

Diribdarabban,

Néptelenül, kihaltan –

Volt szentély, volt egy isten,

S a többi áldozat mind.

 

Őserdő őrli,

Roppantja szét a várost,

S magát emészti

Általa, benne minden –

Mi is, mint kobra, tigris,

Mindhárom arc az egyben.

 

Miképp dzsungel rejt,

S fénybe von egy-egy várost,

Pár maja frízet,

Khmer paloták kapuit –

Keselyűs oromzatként

Kuszán omlunk, vonaglunk.

 

Meggyökereznénk,

Szomjas romra fonódunk,

S fölfal az égi

Semmi – vérengző éhség,

Kőjaguár vicsorít

Tornyok mély mosolyában.