Suhamló-idő böngészde

(Aforizmái, emlékei, töredékei a sorsa-szerzőnek)

 

Kis gyülevész aforizmás

hely, szűk prizma, karizmás,

járjon utána remény,

hitre: előre-szerén.

Szerkezet: ennyi szerény cél?

él nincs, s bármi erény kél,

visszaveszik szaporán

más órák, mi-során

széltárt várakozásnak,

mondhatnám ha-mi másnak,

mit mondtam, s mije túlzás:

inneni “én”, nem a túl-más,

rólam-bölcselet adja,

hol jelesebb, s mije gyatra!

S innét jöjj, laza rendben,

mind, te idő, “ki” leteltem.

 

 

Nézeteim

(Természetesen közönség-kiszolgáló az aforizma és a szellemi “sztori”)

Mestereim emlékének

(ld. rajzok)

Egykor

annyi mindent csináltam,

semmire nem figyeltem.

Ma

nem csinálok semmit;

remélem, erre figyelni fogok.

*

Nem csinálok semmit.

“Nem tesz semmit.”

*

Egykor

egy szint alatt nem érdekeltek.

Ma

egy szint felett nem érdekelnek.

*

Nem az, hogy én szoruljak bárkire is,

de legyen valaki, aki rám szorul

és megbízhat bennem.

(Mozgássérült kis veréb úr madaram.)

Ha rajtam múlt volna, hát nem az,

hogy az ember nem jön le a fáról,

de

fel sem ment volna ehhez.

(Érdekes, valakinek mesélem ezt, reálisan érti. Haha. Én meg úgy gondoltam el, hogy ha rajtam múlik, nem lett volna kinek-minek lejönnie, mert stb. Biztos, ami biztos.)

*

Írott művem idegen tőlem.

Egy könyvem kilencven százalékát már áthúztam.

Csak a rajzokat nem. Nem tudok rajzolni.

De írni tudok-e? A csinálásnál: mi az,

tudni?

*

Kevés a Semmi kifejezésére,

ha áthúzol egy nullát.

Valami igazinak hihető szöveget

kell áthúznod!

*

Amíg élek,

énlek.

De nem téged.

*

Camus: Közöny.

Nem hű cím.

Az idegen

az eredeti és hű cím.

Már ameddig és akinek.

Én ma nem vagyok itt idegen,

én vagyok itthon!

De közönnyel tölt el

még ez is.

Hát még a többi.

Csak legközvetlenebb szeretteim

sorsa nem tölt el közönnyel.

És az egészségem.

De még az is, amennyiben a fennálló világnak

materiálisan

védenie kell meglétemet,

az is közönnyel tölt el.

Ám az már a vég küszöbe lehet csak,

nekem,

amikor összeomlik úgy.

*

Nem én vagyok erőszakos,

hogy a beszédet én akarom kezdeményezni.

Ők az erőszakosak,

mert én nem tudok jól

megfelelni

soha.

*

Az internet s a hasonlók:

nekem mind olyan,

mintha kutyánkat

még a lakásban is sétáltatni kellene.

(Ráadásul kutyánkat

feleségem viszi sétálni,

de ez más kérdés.

Pláne!)

*

Szomoryt Kosztolányi agyon-vissza felmenti,

hogy mindig önmagát magasztalta.

Azt írja róla: ha még többet mondana

(saját dicséretéül),

ő azt is aláírná.

Hát akkor valami halvány jogom csak van,

hogy mindig magamról beszéljek!

*

A világ nem hazugság.

A világ

csak az igazsághoz képest hazugság.

*

Annyi közöm sincs hozzájuk,

mint amennyi köz

a közönyben van.

*

Milyen lehetett Aljosa

a valós életben?

De pontosan a könyvbeli!

*

Minél több “pozitív” történik veled

– betegségeket ne nézzük itt –,

annál kevesebbről beszélhetnél,

mert beszélni

“negetív”.

(Ezt se orvosian stb.)

*

Kezdek

nem kifulladni,

nem befulladni –

fulladni.

*

“Már folyton csak gondolkodni szeretek.”

Kevés, magyarázzuk.

Szép Ernő: “S mindig gondolkozom,

De amit gondolok,

Úgy elmegy mint a zaj,

Úgy elmegy mint a füst,

Úgy elmegy mint a víz,

Úgy elmegy mint a felhő.”

Szóval, nem nagyon praktikusak a vágyaim.

Vagy épp nagyon is?

*

Én nem azt akarom,

hogy az legyen,

amit én akarok.

Én csak azt akarom,

hogy ne legyen,

amit én nem akarok.

És ez nem vicc, nem is zsarnokság.

*

Bezzeg míg éltem,

nem emlékeztek ők vissza rám!

*

– Mit kérdez egymástól az abszolút

szeletelt marhaszív?

– Szeletsz?

(A marhaszív rovarevő fiókák etetéséhez jó, apróra reszelve.)

*

Az írásnál én

vagyok.

Ahogy szavaimra,

nem kérek oktatást, véleményt.

(Nagyon jó eset lenne!)

Az írás nem irodalomtörténész-

és kritikusbarát.

(Nem kérdezik meg őt!)

*

A mai helyzetre.

(Sok rétegére.)

Ha nem lenne olyan

mulatságos, hogy lefelé csúszunk,

talán fel is akasztanánk magunkat.

*

Ne akadj fenn semmin.

Ne akaszd fel magad semmiért.

Ne akaszd le magad csak úgy.

Ne akassz le másoknak se “egyet”.

Te leakasztófa-virág!

Te fennakadó-gyom!

Te elakadó-mag?

Te ír(ó)mag!

*

Változás!

Egykor “nagyra tartottam” mondásom:

Egy baj – száz baj.

Száz baj – nem baj.

Mióta sorra értek a majdnem halálos balesetek,

jöttek rejtélyes fájdalmak, bénulások, rájöttem – főleg gyerekkoromtól

lassan felidézgetve s végiggondolva életveszélyes dolgaimat –,

a száz baj is nagy baj, Egyetlen Nagy Baj, ez vagyok én.

*

Engem százan unnak,

én százat unok.

Melyik unalmasabb?

És kinek?

Nekem. Mert én mind a százat észlelem,

ők csak engem, az “egy”.

*

Gyűjteményembe ideidézem:

Kit csöndje elmond,

bolond, ha szól.

Ha szól, ha nem szól,

így s úgy is szól.

(Vagy: ez s az is szól.)

*

Nem nekem kell magamról beszélnem. El kell olvasni,

amit magamról már elmondtam. Nem kell mohónak lenni, majd

a többit is elmondom (értsd: megírom).

Nem is erről van szó.

*

Abszolútum.

Semmi sem abszolút.

Tehát a Semmi sem.

Hát akkor hogyan lenne abszolút

a Semminél bármi kicsivel is több valami!

*

A szeretet fogyatéka

mindig a plusz: a másik.

Az önszeretet meg önkényes.

Önös, kényes, és ez a kisebb szabadság.

*

 

Az emberekkel jól ki tudok jönni sokszor,

az emberiséggel soha.

*

A tematikáik! Észre sem veszik.

Műveltségi alapjaik mások, tehetségük bőven nagyobb

lehet az enyémnél. De nem tudják, nincs élményük róla,

kik az én alapszellemeim, félmúltbéli írók,

én meg az isten tudja, nem értem, hogyan bírják

a maguk kosztjával beérni. Kölcsönösen lesajnáljuk

egymást, sajnos. Ezt beborítja, persze, az udvariasság.

*

Ha nem fogadják el, hogy életem = irodalmam (némi

szakmai kacabajkával körítve), senkiről sem

beszélgethetek az életemről. Olyan ez, mint ha az egyszerű

ember nézi, nézi az olimpiát, én meg azt mondom neki:

“Végre jön valami épkézláb dolog is, a tenisz US Open.”

Ha jóindulattal is, néz rám ez az ember, s nem ért.

Ha nem vált élményévé még a tenisz, sosem is fog megérteni.

(Most itt nem a teniszről volt szó, s hogy oly “nagy” lenne.)

*

De ugyanez van madárkáinkkal. Nem belső élményük.

Nekem meg 32. éve… nem is mondom. Baleseteim. Mivel

nem ők ülnének tolókocsiban stb., hát címszó csak

nekik. Napi száz balesetet olvasnak az újságban, meg

slágerénekeseket, sportolókat, még ilyeneket se, de

naponta százával a dolgaikat.

*

Természetes, hogy kialakul egzisztencializmusom.

Ezt az emberek az anyagi, társadalmi egzisztenciának

értik. Egzisztencializmusom, túl a viccen, hogy mindenki

egzisztencialista, csak nem tud róla… vagy mindenki

így gondolkodik, csak nem beszél róla folyton… túl

ezen, és ezzel zárom mára, az egzisztencializmusom

bizonyos dolgok (balesetek) végiggondolása, a túlsokság

(divatszó) élménye után a természetes kihaltság, csö-

mör (itt kivétel tette nálam a szabályt, már jó ideje!),

elviszi mindez a konkrétumok áhítását, vágyát. S marad

tényleg a létezés fontossága. Ebben az egészség,

környezeted épsége (emberek, állatok, tárgyak, akár még

egy – bármennyire nem rokonszenvezel! – ország is, az anya-

giak minimuma) játszik első szerepkörben. Az időd

beosztódása. Ezért nem találkozol! Idő és tér elkezd

külön lapra tartozni. Ezerszer több ez, mint az emberi

(emberközi) kapcsolatok ily kettéválása. (Hogy a szerelem-

mel is megvagy esetleg már magad; egyrészt nem vagy meg,

mert vagy nincs, vagy nem vagy meg vele egymagad… vagy

megvagy, másrészt.) Egzisztencializmusok: kis jobb meglét.