Kedves, szellemes, művelt, de nagyon határozott, következetes vezetőként emlegetik kollégái és tanártársai Zámbó Katalint. Egyikük azt tanácsolja: nézzem át tudományos közleményeinek listáját. Látni fogom, mondja, hogy jószerével mindennel foglalkozott, ami emberből van. A kislábujjunk hegyétől a fejünk búbjáig. És valóban. A pécsi Nukleáris Medicina Intézet professzorasszonya számtalan publikációt jegyez szerzőként, társszerzőként, és ezek között az agyi keringési zavarok korai fölismerésétől a tüdőembólia képi diagnosztikájának csapdáin át a lábat érintő érbetegségekig minden terület föllelhető. A közelmúlt történetét meséli egy másik kolléga. A gazdasági hivatalból, közismert nevén a GH-ból kapott egy telefont a legnagyobb dologidőben a professzorasszony, hogy azonnal adjon le valami kimutatást. Rendben, felelte Zámbó Katalin, de akkor maga most följön ide tüdőszcintigráfiát leletezni.

Zámbó Katalin 1953. március 10-én született Budapesten. Általános- és középiskolai tanulmányait a fővárosban végezte. Előbbit az Alsóerdősor utcai iskolában, utóbbit a híres-neves Radnóti Miklós Gimnázium matematika-fizika tagozatán. A Semmelweis Egyetemen kezdte meg orvosi tanulmányait, majd másodév után, személyes okok miatt Pécsre költözött, és itt is végzett, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Azóta – hosszabb szegedi és jó pár rövidebb, külföldi tanulmányútját leszámítva – szakmai szempontból jószerével el sem hagyta a várost. Végzés után, két esztendőn át a Gyógyszertani Intézetben volt ösztöndíjas. Az ösztöndíj lejárta után került a jelenlegi, az első és vélhetően utolsó munkahelyére, ahol 1980 őszétől aktív. Bár a név, sőt a működési forma is sokszor változott (volt például Központi Klinikai Radioizotóp Labor is), ő mindvégig hű maradt e területhez. Végigjárta a szakmai ranglétrát. 1998-ban nevezték ki intézetigazgatónak és egyetemi docensnek, majd 2006-ban professzornak. Szakmaközi bizottságok, tudományos testületek és szervezetek, valamint a Nukleáris Medicina Szakmai Kollégium tagja. Vezetőségi tagja a Magyar Orvostudományi Nukleáris Társaságnak, regionális szakfelügyelő főorvos, a Dél-Dunántúli PET-CT Albizottság elnöke. Férje, Bódis József szülészprofesszor Pécsett. Két gyermeke van, lánya, Viktória Budapesten a Magyar Posta beruházás-előkészítő osztályának építésze, fia, Richárd végzős jogászhallgató.

A ház, ahol beszélgetünk, azt hiszem, nagyon is jellemző a Zámbó-Bódis házaspárra. Nincsen benne semmiféle kivagyiság vagy szerénytelenség. Ugyanakkor a külső szemlélő nagyon békésnek látja. A szépen gondozott kert szinte belenő az épületbe, és a hideg tél ellenére könnyű elképzelni, milyen hangulatos lehet, amikor nyáron, a tolóajtó kinyitásával egybeolvad a napsárga nappali, a jadria kővel lerakott terasz és a zöld domboldal. A nappaliban, egy asztalkán már várnak a délutáni vendéglátás hagyományos kellékei. A házban csönd van, csak a gázkazán mordul meg néha, amikor bekapcsol. Beszélgetés közben ránk borul az este. A professzorasszony türelmesen felelget, néha kislányosan tördeli a kezét, máskor viszont szigorú tekintettel méreget, vagy éppen olyan szelídséggel magyaráz, hogy a legnehezebb összefüggéseket is megérteni vélem. Ahogy az életpálya jelenlegi állomásai felé közeledünk, nekem kell figyelmeztetnem az idő előrehaladtára. Tudom ugyanis, hogy a Professzori Kar alkotta úgynevezett Tanári Testület év végi ülésére igyekszik, az Aranykacsa Étterembe, és azt is sejtem, hogy lassanként készülődnie kéne.

Sz. Koncz István: – A kívülálló vajmi keveset tud a Tanári Testület működéséről. Beavatná az olvasókat egy kicsit?

Zámbó Katalin: – Olyan szervezet ez, ahol emeritus professzorok, emerita professzorasszonyok is megjelennek. Olyan fórum, ahol az aktív és a nyugdíjas egyetemi tanárok megbeszélik ügyes-bajos tudományos és gazdasági természetű gondjaikat, elképzeléseiket, terveiket. Akik már nem intézetigazgatók, azok is tudomást szerezhetnek az egyetem, pontosabban a kar életének alakulásáról. A testület legutóbb választott elnöke Bauer Miklós emeritus professzor.

– Hányan vannak benne hölgyek?

– Nagyon-nagyon kevesen. Hatan-heten talán. Aktív intézetvezetők pedig csak ketten. Szekeres Júlia és jómagam. Nemhogy növekedne a nők száma, sokkal inkább csökken. Miközben a dolgozók többsége nő, a vezetők szinte mindegyike mégiscsak férfi.

– Nem biztos, hogy nekünk kell választ találnunk rá, de érdekes kérdés, hogy vajon mi hozza ezt?

– Talán, hogy a nőknek sokkal többfelé kell szakadniuk, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Amikor éppen nagyon elborít a munka, szoktam olyanokat gondolni, hogy aki a női emancipációt kitalálta, annak huszonötöt kéne a fenekére verni. Mondom ezt annak ellenére, hogy hihetetlenül élvezem a munkámat. Hogy az ember eljut-e nőként vezető állásba, az jelentős részben férjfüggő. Sajnos, olyat is tapasztalok a környezetemben, amikor a férfi úgy vélekedik, hogy az asszonynak nem kell a tudomány, elég neki a család. Akárhogy is: vannak feladatok, amelyek elválaszthatatlanok tőlünk. Mondjuk a terhesség, a szülés vagy a kisgyermek gondozása. Úgy látszik, jobban megoszlik a figyelmünk, és nehezebb huzamos ideig egy dologra koncentrálnunk. Talán még az elhivatott nők is kevésbé tudnak a munkájukra összpontosítani.

– Miért említette példaként a terhességet, a szülést? Magát is visszavetette a karrierjében?

– Nagyon röviden tudok válaszolni: nem. Ugyanis nem volt igazi konkurenciám. Ami nem az egyedülálló nagyszerűségemből adódik, hanem sokkal inkább abból, hogy a nukleáris medicina szűk terület; kis szakma. Kevesen dolgozunk ezen a vonalon. Tehát senki nem akart megelőzni. De ha akart volna, meg tudott volna, mert a szülésekkel jó másfél éveket távol voltam. Izotóppal ugyanis nem lehet dolgozni már terhesen sem. Tehát, ahogy kiderült a terhességem, nem tudtam végezni a munkámat. És azt gondoltam, hogy karrier ide vagy oda, mégiscsak otthon maradok a szülés után a gyerekekkel, és nem rohanok vissza azonnal dolgozni. Vagyis ha például az egykori évfolyamtárs férjem érvényesüléséhez mérem a magamét, akkor természetesen elmaradtam mögötte.

– Nála szült?

– Föl se merült bennünk. Ennyire közvetlen hozzátartozónál szülni nem jó.

– Miért?

– Mert nem tud objektíven gondolkodni. Nyilván elhiszi, hogy nem akarom lebecsülni a szülészek munkáját, de ha nincs baj, akkor majdnem mindegy, ki áll az ember mellett. Viszont ha gond van, nagyon nem mindegy, hogy ki van ott. Gondolom, egy férj elsősorban megijed. Tehát először férj, és csak azt követően objektív ítész. Meglehet, kíméletből nem választja például azt, ami a legoptimálisabb lenne. Vagy ha extrém esetben abban kell határoznia, hogy az anya vagy a gyermek kárára döntsön, akkor, mint leendő apa, nem biztos, hogy a szakma írott és íratlan szabályai ellenére nem az anya kárára dönt-e. Nyilván az utolsó pillanatig azon töprengene: mit tegyen annak érdekében, hogy a gyerek is megmaradjon. Amivel esetleg az anya életét kockáztatja.

– Milyen érdekes, ilyesmikre nem is gondol az ember.

– Persze, hogy nem, mert hála Istennek, a nyugodt, normál lefolyású szülésekhez szoktunk hozzá. És tényleg, valljuk meg, milyen szép lenne, ha az ember gyermeke kizárólag a házasfelek közreműködésével jönne világra. De mindketten úgy gondoltuk, hogy ez szóba sem jöhet.

– Jól előreszaladtunk, mert már a gyermekeinél járunk, miközben még a maga gyerekkoráról sem tudunk semmit. Meséljen egy kicsit, hová, milyen körülmények közé született?

– Nagyon furcsa volt a családunk, és ezáltal a gyerekkorom is. Nagymamám, aki tulajdonképpen fölnevelt, aki nap mint nap velem volt, tizenegy testvért számlált. Nagyorosziban egy falusi postamester volt az édesapjuk. Viszont a tizenkét gyermekből nagyon kevés második generációs utód született. Édesanyámék korosztályában már csak hatan voltak.

– Elment a kedvük a nagycsaládtól?

– Nem tudom, de lehet, hogy ez is közrejátszott. Többen agglegények maradtak, nem egynek közülük pedig, bár férjhez ment, nem lett gyermeke. Anyám is egyedüli gyermek volt például. Magam is egyke vagyok; a szüleim nagyon hamar, ötéves koromban elváltak. Hárman maradtunk tehát, nagymamám, anyám és én. Női szakaszban nőttem föl.

– Hátrányára vált?

– Bizonyos szempontból biztos, mert nem voltam férfihoz szokva. Nem vett részt az életünkben férfi. A kiesett szerepet leginkább anyám vette át, aki nagyon sokat dolgozott azért, hogy el tudjon tartani minket. Ennek megfelelően nagyon sokat volt távol. Esténként holtfáradtan ért haza. A Központi Fizikai Kutató Intézetben dolgozott Budapesten, vegyészként. Másfél órás utazás várta mindennap oda és ugyanannyi vissza. Ráadásul kilencórás munkaidőben dolgozott, hogy szombatonként ne kelljen bejárnia. Így alakult ki az a rend, hogy a nagymamám várt haza az iskolából ebéddel, ő kérdezte ki a leckét a mosogatóvájdling mellett satöbbi.

– Meddig volt magukkal?

– Hetvenkilenc éves koráig. Akkor halt meg, amikor a lányommal voltam terhes. És érdekes, amikor a fiammal voltam terhes, akkor apai nagypapám ment el.

– Megfogant egy új élet, és véget ért egy addig volt.

– Nagyon nehezen éltem meg. Apámmal hétvégenként találkoztunk amúgy. Mindenféle jó programokat eszelt ki, korcsolyáztunk a műjégpályán, jöttünk-mentünk a városban, múzeumba vitt nagyon sokat… A hétvége anyámnak a házimunkát jelentette. Nem volt komfortos az életünk. Kézzel kellett mosni, és azt nem hagyta a nagymamámra. Meglehet, a babusgatásommal keveset foglalkozott, de a művelődésemmel annál többet törődött. Bármilyen fáradt volt, esténként kezdetben meséket olvasott, később mese helyett például a Toldit, Az apostolt vagy a János vitézt hallottam tőle. Ez máig sok mindent meghatároz az életemben.

– Különös, hogy mégis matematika–fizika tagozatra jelentkezett a gimnáziumban. Ott sem lehetett túl sok lány.

– Nem, ott már valóban túlsúlyban voltak a fiúk. A fizikát Huszka Ernőné tanította. Egyébként az ismert operettszerző, Huszka Jenő sógornője volt. Egy mondattal hadd utalok rá: nagyon érdekes házasság volt a férjével az övék. Érettségin ismerték meg egymást. Mégpedig úgy, hogy a későbbi tanárnő tizennyolc éves volt, maturanda, Huszka Ernő pedig harminc évvel idősebb, érettségi elnök. Egymásba szerettek, és vagy harminc évig, Ernő haláláig éltek együtt. Gyermekük ugyan nem volt, de az asszony egészen kiváló pedagógusnak bizonyult. Akkoriban rettegtünk tőle, ám annyira a javunkat szolgálta mindazzal, amit tett, hogy utólag imádtuk.

– Mitől kellett félni?

– Legfőképp a számonkéréstől. Heti nyolc óránk volt. Ezek többnyire úgy indultak, hogy az első sorban hatan röpdolgozatot körmöltek, a táblánál hárman fizikapéldát számoltak. Közben mindenkinek élénken kellett figyelni, mert a legváratlanabb pillanatokban fölszólított valakit, hogy a táblánál izzadó szerencsétlen vajon jó dolgot írt-e föl, vagy épp hibázott. Ha hibázott, miben és így tovább. A félévi osztályzatot körülbelül negyven jegyből állapította meg. Viszont az orvostudományi egyetemre ilyen háttérrel könnyedén bejutottam. Anélkül, teszem hozzá, hogy különórára vagy előkészítőre jártam volna. Igaz, nem is lett volna rá pénzünk. Még egy adalék: az osztály nagy része fizikával felvételizett, és nincs közöttünk egy sem, akinek ne lenne diplomája.

– Mondja az orvosegyetemet. Miért éppen azt választotta?

– Nem volt egyszerű elhatározás, anyám, mint említettem, vegyészmérnök, tehát a műszaki pályákról gondolkodtam én is inkább. Igen ám, de volt a gimnáziumban egy barátom, és ő mindenképpen orvos akart lenni. Tudatosan készült rá. És hát milyen a diákszerelem? Negyedikben számolgatni kezdtem a pontjaimat, és kiderült, hogy az orvosira is be tudok jutni. Tehát felvételiztem, és bekerültem. Viszont a barátommal az érettségit követő nyáron szakítottunk. Ezzel együtt örülök az akkori döntésemnek, mert azt hiszem, műszaki pályán nem lennék boldog.

– Gondolom, az egyetemen a biofizikával nem lehetett gondja.

– Amikor az első gyakorlaton kitettem magam elé a logarlécet, a csoporttársaim közül akadt, aki azt sem tudta, mi lehet. Úgyhogy csak a tanárunk elismerését vívtam ki vele. De a tárggyal tényleg nem volt gondom. Az első két évet Budapesten végeztem, azután, ha hiszi, ha nem, újra egy szerelem hozott Pécs felé. Akkoriban itt reformok kezdődtek, éppen harmadévtől. Tehát még tudtam csatlakozni. Később erre már nem lett volna módom. Így az otthon maradók legnagyobb szomorúságára meghoztam életem valószínűleg legjobb döntését. Pécsre jöttem, és bekapcsolódtam ebbe a bizonyos reformfolyamatba.

– Ez volt az a kísérlet, amikor tulajdonképpen összekeverték a tárgyakat?

– Nem úgy tanultuk az orvostudományt, hogy külön vettük volna, mondjuk, a belgyógyászatot, sebészetet, szemészetet, hanem vettük például a szívet, a szív patológiáját, belgyógyászatát, sebészetét, diagnosztikáját, majd tovább léptünk egy másik szervre.

– Néhai Méhes Károly professzorral beszélgettem egyszer erről a reformról. Nagyon lesújtókat mondott róla. Hallgatóként milyen volt átélni mindezt?

– Méhes professzornak alighanem igaza volt, ha az akkori gyakorlatot kárhoztatta. Jószerével nem tudtuk használni az egyébként hivatalos, kellemesen olvasható és követhető, jó tankönyveket. Jegyzeteket kaptunk, amelyeket ugyan e szempontból hordtak össze, de tisztelet a kivételnek, nem voltak összegyúrva. Az előadás számított, és a saját jegyzetek, de valljuk meg: nem mindenki jó előadó. Előfordult, hogy valaki a sötétben, háttal állva motyogott a diái felé, és azt sem hallottuk, mit mond. Azon kívül nagyon rossz volt a vizsgarendszer. Azt hiszem, elévült már, és nem veszik el visszamenőleg a diplomámat, de sebészetből például soha nem kollokváltam. Ugyanis húztuk a vizsgát. Mondjuk a szívről szólva nem lehetett mindenből levizsgázni. Én meg sosem kaptam a sebészetet. És nem volt szigorló évünk sem. A kötelező, három hónapos gyakorlatot a Tüdőgyógyintézetben töltöttem, államvizsgán pedig a belgyógyászat mellé a gyermekgyógyászatot húztam.

– Mesélik, hogy csak azok tudtak alkalmazkodni a tanárok közül, akik amúgy is az oktatás oszlopainak számítottak.

– Megadatott, hogy Romhányi György és Donhoffer Szilárd a tanáraim voltak még. Nekik valóban mindegy volt, hogy milyen rendszerben kell előadniuk. Haladtak a saját koncepciójuk mentén. Amúgy az előadók meg voltak zavarodva.

– Mi vitte végül arra a területre, ahol most dolgozik?

– Kezdetben az Élettani Intézetben voltam tudományos diákkörös. Oda hívott ugyanis Jóska, aki utóbb a férjem lett. Egy év után azonban kiderült, hogy mindenre gondolunk, kivéve a TDK-munkát. Patkányokkal végeztünk magatartási kísérleteket, de a figyelmünk inkább arra irányult, hogy össze ér-e a kezünk, ha közösen nyúlunk a patkány felé. Merthogy ilyen romantikusak voltunk még huszonévesen is. Láttam hát, hogy ez se neki, se nekem nem használ hosszú távon, átmentem a Gyógyszertanra. A cholinerg-dopaminerg egyensúllyal foglalkoztam, ami betegségre lefordítva, mondjuk, a Parkinson-kór kialakulásának háttere. Itt az egyensúlyt kell hangsúlyozni, mert ugyanaz a hatás alakulhat ki, bármelyik irányba borul a stabil állapot. Megoperáltuk a patkányt, beültettünk a fejébe egy csövecskét, és azon keresztül ingerlő anyagot adtunk be úgy, hogy ugyanakkor a hasába gátló anyagot juttattunk, vizsgálva: vajon kivédhető-e a hatás. Emellett megkezdődött az oktatás, a gyógyszertant próbáltuk kicsiben belepumpálni a hallgatók fejébe. Végzés után ott is ragadtam, két évre szóló tudományos ösztöndíjat kaptam. Nagyon örültem, mert tudatosan készültem a gyerekvállalásra. Mivel a nagymamák távol laktak, s aktívak voltak még mindketten, mi pedig gyakorlatilag gyökértelenül, rokonok nélkül laktunk itt, nem lehetett várni, hogy bárki segítségünkre lesz. Csak magunkra számíthattunk. Amikor összeházasodtunk, már tudtam, hogy ügyelős hivatást nem választanék. Hisz Jóskának a szülészeten havi tízszer biztosan ügyelnie kellett, ha ahhoz csak négyet-ötöt ügyelek, már az is a hónap fele. Ezért is szerettem a gyógyszertant, és amúgy is nagyon jól éreztem magam. Decsi László professzor irányítása mellett dolgoztam. A munkacsoport, visszanézve is, nagyon jól működött. Az az időszak megalapozta a tudományos tevékenységemet.

– De az ösztöndíj, gondolom, egyszer csak lejárt.

– Hamar eltelt a két év, bizony. Úgy nézett ki, hogy nem lesz státuszom. Közben terhes lettem, veszélyeztetett terhes. Úgyhogy nagyon gyorsan táppénzre kellett mennem. Hét hónapot feküdtem. De valahogy szerettem volna kicsit biztosabb helyzetet, és segítségemre sietett a véletlen. A gyógyszertanon az egyik asszisztensnőnk mesélte, hogy a barátja az Izotóplaborban dolgozik, és szüksége lenne egy orvosra. Akkor megyek, mondtam, és így kerültem a mai helyemre.

– Megint egy szívügy vitte valamerre, csak ekkor épp egy kolléganő szívügye.

– Igen, meglehet, hogy a nők életét az érzelmi döntések erősebben befolyásolják. Érdekesség, hogy mire elköteleztem magam, kiderült, hogy a Gyógyszertanon is lett volna státusz, mégiscsak. Olyan szempontból azonban nem bántam meg a döntésemet, hogy betegekkel foglalkozunk, és nem patkányokat műtök egy életen át.

– Hogy alakult a sorsa? Milyen közegbe került?

– Az 1977-ben létesült intézet vezetője Varró József radiológus volt. Érdekes, izgalmas vizsgálatokat végeztünk, de, különösen mai szemmel nézve, egészen kezdetleges műszerezettséggel. Elsősorban is nagyon hosszú volt az átfutási idő. Egy szkenner nevű készülékünk például meander-vonalban, csíkonként haladt, és úgy alakította ki a képet. A májvizsgálat másfél óra hosszat tartott. Nagyon kevés beteg fért be a programba.

Megindult tehát a közös munka, de viszonylag hamar véget is ért. Varró József ugyanis elment Kuvaitba, ahol a mai napig praktizál. Ezt megelőzően kerültem Szegedre, tanulmányútra. Csernai László professzor, a szakma nagy öregje volt akkor még ott a laborvezető. Rendkívüli egyéniség, rengeteg mindent meg lehetett tanulni tőle. Egyéves gyakorlattal tehát sok mindent tudtam már, így különösen jó volt, hogy Mátray Árpád követte Varrót a professzori székben. A biofizikáról érkezett, és hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nagyon megtanulta a nukleáris medicinát. De fantasztikus menedzser volt! Nagyon fiatalon, harminckilenc évesen halt meg. Sokszor ma is gondolkodom rajta, milyen jó lenne, ha élne még, és ő lenne a menedzser-vezető, magam pedig a szakmai munkáért lennék csak felelős. De ilyen kettős intézetvezetésben úgysem reménykedhetünk. Mátray egyébként is elment Londonba, tehát ő sem maradt sokáig. Jött Szegedről Nemessányi Zoltán, 1982-ben. Fejlődött a műszerpark, akkoriban kaptuk a gamma-kamerát.

– Hogy micsodát?

– Azt a készüléket, amelyik az imént említett szkennert volt hivatott fölváltani. Állófejes berendezés volt, és, mondjuk, az említett májat egyszerre látta, és lényegesen rövidebb idő alatt, lényegesen nagyobb fölbontású képet készített. Járt hozzá egy számítógép is, amivel dinamikus vizsgálatokat végezhettünk már. Nemessányi Zoltánt egyébként egy évre küldték, végül mégis itt ragadt örökre. Ide költözött a családja, és ő is itt élt, tavaly októberben bekövetkezett haláláig. Tőle tanultam meg igazán a szakmát.

– Tavaly nyáron volt tíz esztendeje, hogy professzorasszony átvette tőle az intézet irányítását. Kérem, hozza közelebb a laikus érdeklődőhöz a maguknál folyó munka lényegét!

– Gyakorlatilag tényleg tisztában kell lennünk valamennyi szervünk élettanával, kórélettanával, hisz az agytól a szíven, májon, vesén, csont- és érrendszeren át rengeteg mindent vizsgálunk. Többnyire funkcionális vizsgálatok ezek. Módszereink többsége olyan, hogy intravénásan juttatjuk a szervezetbe az izotóppal jelzett vivőmolekulát.

– Valószínűleg butaság, amit kérdezek: ez az izotóp úgy izotóp, mint teszem azt az atomerőműben?

– Azért nem egészen olyan. Az általunk használt ugyanis mesterséges izotóp, technéciumnak hívják. Nagyon előnyös tulajdonságokkal rendelkezik. Energiája elegendő ahhoz, hogy jó minőségű képet kapjunk vele, viszont nem okoz nagy sugárterhelést. Felezési ideje hat óra, ami ugyancsak kedvező.

– Milyenek a vizsgálatok során nyerhető képek?

– Röntgenfelvételt nyilván mindenki látott. Egy mellkasi képen minden struktúra látható. Nálunk csak egyetlen szerv működése követhető a képen. Nem is cél, hogy többet lássunk, de a szerv valamelyik funkcióját így kontrollálni tudjuk. Például azt fürkésszük, hogy a vér hogyan oszlik el a tüdőben. Embólia esetén, ha elzáródik az egyik ér, arra az ellátási területre, ahová az adott ér szállítaná a vért, nem megy az izotóp sem. Így tudjuk megmondani tehát, hogy embóliája van-e a betegnek, vagy sem. A mostanában sokat emlegetett pozitron-emissziós tomográfiánál, anyagcsere folyamatok ellenőrzésénél jelzett cukrot adunk be a betegnek, és a képen nem is egész szerv látható, hanem csak azok a területek a testen belül, amelyek cukor-anyagcseréje fokozott. Ami általában a daganatokra jellemző. Egyébként a képalkotás egyre inkább az úgynevezett multimodalitású műszerek felé halad. Például divatba jönnek PET-CT-k. Hiszen mégiscsak szükségünk van struktúrára. A foltokból ugyanis nehéz tájékozódni. Tehát a PET elkészíti a cukor anyagcsere foltokból álló képét, a CT elkészíti a gyönyörű strukturális képet, és a számítógép összeilleszti a kettőt mindjárt. Egyébként nem is tudom, miért erről beszélek, hiszen ilyen készülék nincs Pécsett, és hazánkban amúgy is magánkézben van mindhárom PET-CT Centrum. Sokkal inkább szólhatnék a SPECT-CT-ről. A SPECT a Single Photon Emission Computer Tomography rövidítése. Vagyis egy gamma fotonnal dolgozik, szemben a PET két gamma fotonos technikájával. Ilyen viszont csak nálunk működik az országban. Tavalyelőtt nyáron nyertük európai uniós pályázat keretében.

– Mikor jön el az a pont, amikor a nukleáris medicinával foglalkozó orvos új módszerek után néz?

– Az ilyen változtatásokat, új eljárások keresését általában az élet követeli meg. Az egyik metodikát férjemmel, Jóskával dolgoztuk ki.

– Ezek szerint már nem féltek attól, hogy összeér a kezük.

– Nem, két gyerek után már tudtunk a tudományra is koncentrálni. (A professzorasszony nagyot nevet.) A placenta, tehát a méhlepény izotópos keringésvizsgálatát végeztük terhességük harmadik harmadában járó nőknél.

– Akkor valamit félreértettem. Mintha korábban azt mondta volna, hogy terhesen még csak közelébe sem mehetett az izotópoknak.

– Nem, jól értette, első hallásra a szakemberek is meglepődtek. De a vizsgálat egészen kis aktivitású izotópot igényelt, és hangsúlyozom: csakis a terhesség harmadik harmadában végeztük, amikor már nem okozhatott semmi kárt a magzatban. Nagyon jól megmutatta viszont, hogy milyen a méhlepény vérellátása. Ebből pedig levonhatók voltak a következtetések arra vonatkozóan, hogy elegendő vérhez jut-e a magzat etcetera. Ilyen lépéseken keresztül fejlődik a mi tudományterületünk is. Sokkal korábban végeztünk például szívvizsgálatokat, semmint hogy megjelent volna az ultrahang. Ma meg jóformán alig végzünk, mert a szív-ultrahang lényegesen elterjedtebb, mint az izotóp laboratórium. Ez a módszer tehát nálunk visszaszorult. Ugyanakkor dinamikusan fejlődik mindaz, ami, mondjuk, a molekuláris diagnosztikához kapcsolható, például az emlegetett cukor-anyagcsere. Vannak olyan képalkotási lehetőségek is, amelyek az antigén-antitest reakció alapján működnek, és bizonyos daganatok kimutatására alkalmasak. Sőt nem csak diagnosztikáról kell szólnunk, hanem izotópterápiáról is. Utóbbiak egyike például ugyancsak immunológiai kötődésen alapul. Ehhez persze bétasugárzó izotóp szükséges. Rövid úton elnyelődik ugyanis, és energiáját leadva roncsolni tudja a daganatos szövetet. A daganatsejteken megjelenő antigénhez kötődik az antitest, és az viszi magával az izotópot. Óriási előnye, hogy csak a kóros szövetet roncsolja. Nem úgy, mint a mindent kiirtó citosztatikum, vagy mint a besugárzás, ami, még ha fókuszált is, roncsolja a közbeeső ép szöveteket. A betanítás ezen a területen megtörtént, hamarosan intézetünkben is végzünk az új metodikával gyógyító munkát. Az onkológia területén korlátlanoknak látom a lehetőségeinket.

– Bevallom, professzorasszony, miközben örömmel hallgatom a fejlődésről mondottakat, azon gondolkozom, mit kéne tennem ahhoz, hogy sose kelljen odakerülnöm magukhoz.

– Csak a sztereotípiákat tudnám hajtogatni. Egy dolgot kiemelnék mégis. Nagyon dohányzásellenes vagyok. Meglehet, könnyű nekem, mert sosem cigarettáztam. Bár megpróbáltam az egyetemen tisztességgel, de nem tudtam rászokni. Viszont a diagnosztikában látom, hogy mitől menekedtem meg, tulajdonképpen a véletlen folytán. Borzalmas hatása, egyenes kapcsolata a tüdőrákkal egyértelmű számomra.

– Ha már a fejlődésnél tartottunk: mi az ön víziója a jövőt illetően?

– Elvileg tíz évet kéne áttekintenünk, hisz annyi van még a nyugdíjig. Már persze, ha nem változnak a rendelkezések. Szeretném, ha sikerülne komplett képalkotó intézetté formálni, alakítani önmagunkat. Nem állunk rosszul egyébként, hisz három SPECT-készülékünk van, ezek közül az egyik a SPECT-CT. De nyilván úgy lenne komplett a fölszereltségünk, ha lenne PET-CT-nk is például. Fizikusra, radio-farmakológusra lenne még szükség, ha a személyi fejlesztés lehetőségeit is számba vehetnénk. Ha pedig még az intézet infrastruktúráját is meg lehetne újítani, akkor jólélekkel tudnám átadni a csapatot az utódomnak.

A magánéletemet illetően? Szeretném, hogy tíz év múlva legalább hat unokám legyen, akikkel kora tavasszal elmegyek a Balatonra, és késő ősszel térek vissza. Igen, az jó lenne majd. Egy kis pihenés.