A feminista kritika teoretikus szövegeinek jókora hányadát teszik ki a pszichoanalízissel és a filozófiatörténettel foglalkozó szövegek. A kitüntetett figyelem oka, hogy a pszichoanalízis elsőként próbálta leírni és értelmezni a nemi különbséget és a nemi szerepek kialakulását, miközben reprezentációs rendszerként részt is vett, részt is vesz azok előállításában; a filozófia pedig a diskurzusok diskurzusaként a nyugati metafizika fallogocentrikus működésének és vakfoltjainak kitüntetett helye.1 Darabos Enikő Nem-játék című, a Jószöveg Műhely Kiadónál megjelent könyve maga is a két diskurzus feminista olvasatainak sorába illeszkedik, hiszen a kötet fejezetei közül az első három Nietzsche, Freud, Lacan életművére és a nőkhöz, nőiséghez kapcsolódó írásaira koncentrál, a negyedik pedig Julia Kristeva khóra-fogalma és a maternális inskripciók Cynthia Chase-féle fogalma köré szerveződik. A szöveg előre- és visszautalásai révén folyamatos átjárást biztosít a négy fejezet között, de figyelemre méltóan sokrétű tájékozottságról adva tanúbizonyságot a filozófia, pszichoanalízis, nyelvészet tágabb mezejét is folyamatosan játékba hozza – mindezt könnyed, olvasmányos stílusban, megvilágító erejű kitételekkel és összekapcsolásokkal.2

Már a felsorolás alapján nyilvánvaló, hogy – attól függően, milyen perspektívában vesszük szemügyre őket – egyes fejezetek szorosabban is összekapcsolhatók egymással, némiképp elkülönböződve a többitől. Az egyik ilyen lehetséges összetartó konfigurációra a Nietzsche–Freud–Lacan trió kapcsán mutathatunk rá. Mindhárom szerző életművében találkozunk a nőiséghez kapcsolódó degradáló kitételekkel. Ám a szoros olvasat nem veszi névértéken ezeket a kijelentéseket, inkább a gyanú hermeneutikáját működésbe léptetve a kijelentéseket létrehozó retorikai és (pszichoanalitikus értelemben vett) tudattalan műveletekre koncentrál, mint erre Nietzsche és Freud esetében egy meglehetősen erős, Lacan esetében az előbbiekhez képest kevésbé masszív értelmező irányzat rámutat. Darabos Enikő szövege ehhez a kérdésirányhoz csatlakozva módszertanként a mítoszfejtés és a retorikai analízis eszközeit használja, továbbá kitüntetett figyelemmel fordul azon szöveghelyek felé, melyek egymás mellé helyezve az adott életművek inkonzisztenciáját teszik láthatóvá.

A mítoszfejtés egyfelől a konkrétan megidézett mitológiai utalások kontextualizálását célozza, ami minden esetben az adott szövegrész kijelentésével ellentétes mozgásokat indít el. Egy a női szexualitásról rendezendő konferenciát proponáló, a téma fölött látszólag magabiztosan diszponáló Lacan-szöveg Teiresziász sorsának képbe hozásával kasztrációs szorongásról árulkodik.3 A mítoszfejtés másik változata a hasonlóság elvén maga idézi meg a mitológiát, s gondolja tovább ennek következményeit. A férfiasság és a nőiesség fogalmába tartalmat önteni képtelen Freudról a szerző a Danaidákra asszociál, akiknek a matriarchális kultúrából származó értelmezése nyomán (a vízzel töltött lyukas korsókkal eredetileg az esővarázslást célozták) a pszichoanalízis mágikus műveletként tételeződik. A mítoszfejtés harmadik útját Nárcisz történetének újabb és újabb felelevenítése jelenti, melynek során Darabos lebilincselő szemléletességgel és találékonysággal mutat rá a történet egyes rétegei és az egymást továbbgondoló-továbbíró pszichoanalitikus elméleti kitételek közti, úgyszólván illusztratív kapcsolatra.

A retorikai analízist és jelentőségét leginkább Freud legitimációs krízisének példájával szemléltethetjük. Freud eleinte a katartikus terápiának nevezett módszerrel gyógyította hisztériás betegeit: a hipnózisba merített páciens újraélte traumája eredetét, melyet Freud ekkor még egy szexuális abúzusra vezetett vissza; később a hipnózist testi kontaktusra cserélte (kezével nyomást fejtett ki a páciens homlokán), feltételezve, hogy a szomatikus inger segíti a páciens felidéző-visszaemlékezését. Minthogy Freud a pszichoanalízist a természettudomány rangjára kívánta emelni, a terápiából a hipnózishoz hasonlóan az érintés is eltűnik, a „puszta", testetlen beszélőkúrának adva át a helyet.4 Efféle biografikus és tudománytörténeti adalékokból azonban semmi nem jelenik meg a könyvben, a szerző kizárólag a szövegekre koncentrálva teszi láthatóvá, hogy Freud a tagadás (Verneinung) révén hogyan igyekszik eltörölni az elméletét formáló elődök nyomát, és hogy ezzel a szerzőség és a pszichoanalízis természettudományként való legitimálása feletti szorongását fedi (f)el.

Az egymással feszültségben álló szövegrészek egymás mellé helyezése egyrészt annak kiemelését szolgálja, hogy mindhárom szerző esetében tetten érhető az a momentum, amikor diskurzusuk saját definíciójuk értelmében nőiessé válik. A fogalmaiba tartalmat önteni képtelen Freud Danaida, a nőiségről szóló írásaiban pedig ugyanolyan jelzőkkel illeti önnön diskurzusát, mint amelyekkel a női szexualitást írja le. Lacan idézett javaslatában a női szexualitás kapcsán az igazság megismerhetőségét, azaz a fallikus törvény alól való részleges kibújás lehetőségét tartja fenn a maga (illetve az analitikus társadalom) részére, amely pozíció kései szemináriumában a nők számára tételeződik. A dogmatikus filozófiának való ellenszegülés, hol Nietzsche saját, hol a nőként tételezett igazság jellemzője, a jelzős szerkezetek néhány szövegében megfigyelhető halmozása pedig a cicomázkodást idézi, melyet Nietzsche jellegzetesen női műveletnek tartott. Mindemellett Freudnál az egymással inkoherens részek egymás mellé állításának további tétje van, hiszen esetében egy diszkurzív terület megnyitásával van dolgunk. A nőiség alakzatának ellentmondásos freudi alkalmazásai kapcsán a szerző rámutat, hogy „a pszichoanalitikus nőfigura értelmezhető úgy is, mint az elmélet ideologikus alapjainak elfedésére tett elszánt kísérlet jelölője."(51.)

A könyv fejezeteit összerendező másik lehetséges perspektíva a pszichoanalitikus szerzőket, Freudot, Lacant, Kristevát és Chase-t helyezi közös platformra. Ezen belül Freud és Lacan, illetve a velük foglalkozó fejezetek között egy harmadik, minden eddiginél erősebb kapocs feltételezhető. Lacan „vissza Freudhoz" programja értelmezhető ismétléskényszerként, az elfojtott visszatéréseként, életműve akár a pszichoanalízis tüneteként is olvasható.5

A pszichoanalízisre koncentráló fejezetek vezérfonala a jelölés és az én-képzet kialakulásának összefüggése, az ehhez kapcsolódó kulcsfogalmak mentén haladunk előre. A szálak a kötet zárófejezetében futnak össze, ahol a Freudot újraolvasó Lacant továbbgondoló Kristeva, illetve az őt és Warminskit továbbolvasó Cynthia Chase szövegei nyomán a „maternális inskripciók" alternatívája tárul fel. Ezek az anyaság és a nőiség reprezentációs rendszereinek radikális újragondolására kínálnak lehetőséget. Olyan materiális nyomokról van szó, melyekhez merőben ideologikus antropomorfizáló gesztussal rendelünk a nemiség mátrixa által kondicionált jelentést (ennek ősmintája a „maternális inskripciók" gondoskodó anyai arccá és az anya fallosz iránti vágyává való olvasása, melyből egy áttevés során az elsődleges azonosuláshoz „szükséges" Imaginárius Apa tételeződik).

Az utolsó fejezetet olvasva válik érthetővé, hogy miért annyira szelektív a szerző a megelőző részekben. Így például teljesen mellőzi a megidézett freudi és lacani tézisek korabeli női alternatíváit, nem ütközteti a kifejtetteket például Melanie Klein a kasztrációs szorongásról, Lou Andreas-Salomé a szüzesség tabujáról, vagy Luce Irigaray a misztikusok női tapasztalatairól szóló nézeteivel. Nincsen szüksége rá, hiszen egyrészt az idézett szövegek állításait önnön figurativitásuk dekonstruálja, másrészt pedig ezekből az elméletekből csak azok a részek a fontosak számára, amelyek a khóra és a maternális inskripciók elméletének szituálásához és megalapozásához szükségesek. Ez magyarázza azt is, hogy bár egyfelől a kötet időrendet tart, Darabos hosszabban értekezik Lacanról, mint Freudról, hiszen előbbi nyelvelméleti keretben írta újra a pszichoanalízis atyjának megsejtéseit. A szerzőt az öntudat első csírái kapcsán nem annyira a szexus felvétele (Butler), a nemileg differenciált szubjektum létrejötte érdekli, (amely kérdéskör felé kitüntetett figyelemmel fordul a feminista pszichoanalitikus elmélet egy része) sokkal inkább ennek összefüggése a jelhasználattal. Így szemlélve a helyzetet, mintha a pszichoanalízis által elemzett archaikus háromszög-helyzettel lenne dolgunk. A pszichoanalízis és a de Man-i retorikaelmélet belátásait ötvöző feminista olvasat szimbolikus ágensként lép fel, amennyiben strukturálja Freud és Lacan helyzetét, illetve viszonyukat egymáshoz a könyvben, hiszen ennek fényében állnak előttünk a művek. A könyv szerkezete úgy játssza újra az ödipális háromszöget, hogy a nem-játék jegyében felcseréli a megszokott nemi pozíciókat: anya/Freud-gyermek/Lacan-szimbolikus ágens/Chase.6 De ez a háromszög-helyzet (az analízis ödipális struktúrája okán) a pszichoanalízis terápiás üléseinek szituációját is megidézi: az alany, a tudattalanját képviselő (szóra bíró) analitikus és kettejük dialógusának performatív beszédaktusában születő belátások (insights), az analízis „igazsága", amelyet azonban ők nem uralhatnak, nincsenek tudatában, és nem is tartozik hozzájuk.7

A kötetet szervező metaforák közül a színháziak a legszerteágazóbbak és legáthatóbbak. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy maga Freud is különösen gyakran használt színházi metaforákat, továbbá a posztmodern korban a színház kulturális modellként szolgál.8 De rámutathatunk egy történeti kapcsolatra is a könyv kérdésfeltevései és a színház mint reprezentációs forma között. Az európai színháztörténet kezdetét jelentő görög színház előzményének a misztériumokat tekintik, amelyek azonban egy fontos ponton különböztek az intézményesült színháztól. A misztériumokban nők és férfiak egyenrangú félként vehettek részt, míg a színház azon gazdasági-társadalmi-kulturális változások részeként jelent meg, melyek a patriarchátus beköszöntét jelzik. A nők a színpadon biztosan nem lehettek jelen, de feltehetően a nézők között sem.9 Patriarchális beágyazottsága ellenére a színház folyamatosan színre vitte, megtestesítette a patriarchátus zavarát is . A görögöknél például a kint/bent, otthon/külvilág oppozíciós párok és nemi értelmezésük elbizonytalanításával, és azzal, hogy a színjátszás folyamata mind a színész, mind a néző részéről a korban nőiesként definiált pszichikai és fizikai cselekedeteket kívánt.10

A kötetet záró utószó a könyvben foglaltak lehetséges politikai hasznával, hasznosításával foglakozik, eközben halványan a mentegetőzés és a vádemelés performatív beszédműfaját is megidézi. A szerző meglehetősen óvatos a könyv politikai hatékonyságát illetően, kételyeit a feminizmus egyfajta definíciójához köti, amellyel szemben kijelöli saját pozícióját. „Nem is vagyok biztos abban, hogy az itt bemutatott és működtetett, a mindenkori értelmezés felforgató erejére hagyatkozó észjárás vagy kérdezésmód nevezhető-e feministának egyáltalán. Bizonyára olvasóim közül sokan fogják azt gondolni, hogy a legkevésbé sem, amennyiben nem áll ki direkt módon a nők jogaiért, nem harcol a nemi hierarchia eltörléséért, és főként, nem fordítja meg a nemi különbségen alapuló oppozíciópárt (férfi-nő) azzal, hogy harsányan kikiáltja az alávetett terminus felsőbbrendűségét." (147.) Mint arra Gayatri Chakravorty Spivak Feminizmus és dekonstrukció ismét: egyezkedések című, a szerző által is idézett szövege utal, a pszichoanalitikus elmélet nem alkalmas közvetlenül egy feminista politikai agenda megalapozására. „A megismerő és a cselekvő szubjektum viszonya inkább tetszik szakadásnak, semmint folyamatos haladásnak. A strukturalista és posztstrukturalista pszichoanalízisnek bizonyosan jelentékeny adomány, hogy termékeny nyugtalanságot keltett bennünk e viszony tekintetében. (…) a nyugtalanságnak nem kell olyan hajthatatlannak lennie, hogy akár az elméletet, akár a gyakorlatot részesítsük előnyben, vagy feltételezzük, hogy elérhető folytonosság van köztük."11 Spivak e szövege egy feminista etikopolitika megalapozásának lehetőségével foglalkozik, melyhez Derrida második korszakának olvasáspolitikáját tartja irányadónak. Nem azt akarja közvetlenül továbbgondolni, kiindulópontként használni, amit Derrida ezekben a szövegekben mond, hanem azt, ahogyan mondja/teszi (a szöveg narratíva és morfológia névvel illeti ezt a különbséget, megjegyezve, hogy természetesen a morfológia is narratíva, amennyiben egy olvasaton alapszik). A kétségbevonhatatlan episztemológiai/ontológiai nyereségen túl talán ennek mintájára tudjuk elgondolni a könyv politikai hatékonyságát: nem abban, amit mond, hanem ahogyan mondja/teszi. A patriarchátus szövegeinek alapos, sokrétű, szellemes, találékony, megvilágosító erejű olvasata, mely rámutat a szövegek vakfoltjaira és termékeny belátásaira, mindemellett női alternatívákat állít.

Vö. Irigaray kijelentésével: „(…) hacsak nem ragaszkodunk naivitásból vagy néha taktikai meggondolásból néhány lezárt- vagy határterülethez – magát a filozófiai diskurzust kell megvizsgálni, mintegy megzavarni, amennyiben az kijelöli a többi számára a szabályokat, és amennyiben létrehozza a diskurzusról szóló diskurzust.(…) Ez az értelmező újraolvasás már a pszichoanalitikus módszert is jelenti." „A diskurzus hatalma, a nőiség alárendeltsége", in: Csabai M.–Erős F. (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női szexualitás, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1997. 229.

2

Talán egy ponton, a Lacan-szövegek bibliográfiai adatait illetően lehetne kicsit explicitebb az amúgy nagyszerű könyv. A CF rövidítést nem oldja fel, így nem tudjuk meg, hogy a Les quatre concepts fondamentaux című kötetről van szó, az Écrits kapcsán pedig a felhasznált szövegek címe helyett csak az 1966-os kiadás oldalszámaira hivatkozik – nehéz helyzetbe hozva azt, aki másik kiadás alapján próbál tájékozódni.

3

„…a női szexualitásról tartott konferencia nem fenyeget minket azzal, hogy Teiresziász sorsára jutunk" – idézi Darabos Enikő: Nem-játék, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2008. 92.

4

Vö. Peggy Phelan: „Immobile legs, stalled words: psychoanalysis and moving deaths", in: Mourning Sex, Routledge, London, 1997. 50–52. Laplanche és Pontalis a terápiás módszer változását az elméleti háttér formálódásával magyarázzák. Laplanche-Pontalis: A pszichoanalízis szótára, Albert Sándor, Burján Mónika, Gyimesi Tímea, Pálffy Miklós (ford.), Akadémiai, Budapest, 1988. 248–250.

5

Shoshana Felman megfogalmazása. Shoshana Felman: Jacques Lacan and the Adventure of Insight. Psychoanalysis and Contemporary Culture, HUP, Cambridge, 1987. 8–9.

6

Míg Freud egy fejlődési szakaszt látott benne, Lacan az Ödipusz-komplexust elsősorban struktúrának tekintette, melyben a harmadik terminus, a szimbolikus ágens határozza meg, strukturálja a másik kettő helyzetét és egymáshoz való viszonyát. A fenti sémában Freud és Lacan helye bizonyos szempontból fel is cserélhető.

7

Az analízis ezen értelmezése Shoshana Felmantól származik. Felman, i. m., 122–128.

8

A színházi metaforáknak a freudi elméletben játszott szerepéhez lásd: Philippe Lacoue-Labarthe: „A színpad: ősi", in: Bókay A.–Erős F. (szerk): Pszichoanalízis és irodalomtudomány, Filum Kiadó, Budapest, 1998. 313–327. A színházi metaforák posztmodern burjánzásának a színház kulturális modell voltával való összefüggéséhez: Erika Fischer-Lichte: „A színház mint kulturális modell", Theatron, 1999/tavasz, 67–80.

9

Sue-Ellen Case: „Hagyományos történelem: feminista dekonstrukció", Theatron, 2003/nyár–ősz, 3–15.

10

Froma I. Zeitlin: „Playing the Other: Theater, Theatricality and the Feminine in Greek Drama", in: Playing the Other. Gender and Society in Classical Greek Literature, UCP, Chicago, 1996. 341–374.

11

Gayatri Chakravorty Spivak: „Feminizmus és dekonstrukció ismét: egyezkedések", in: Drozdik Orsolya (szerk.): Sétáló agyak. Kortárs feminista diskurzus, Kijárat Kiadó, Budapest, 1998. 43. Spivakhoz hasonlóan Judith Butler is foglalkozik a pszichoanalízis által problematikussá tett kategóriahasználat („nők", „nőiség") politikai programba való átfordításának kérdésével. Az általa javasolt megoldás – véleményem szerint – nem esik messze attól, ahogyan Spivak szövege végén összekapcsolja a két területet. Judith Butler: „Vitában a valóssal", in: Jelentős testek. A szexus diszkurzív korlátairól, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2005. 181–210.