A címbeli idézet Szőcs Géza Limpopo című könyvének a bevezetőt követő első mondata, mely nagyon markánsan ragadja meg azt, amire a tulajdonképpeni feljegyzések irányulnak, egy magyar alföldi tanyára vetődött strucckisasszony tájidegenségét, melyre ő maga döbben rá, s ebből, igen, akármilyen furán hangzik, egy Bildungsroman bontakozik ki, a strucc saját önkeresésének és önmegtalálásának útja, múltjának és jövőjének megkonstruálása. A szerző, a posztmodern egyik kedvelt technikájával élve, bekeretezi a történetet, s a redundáns ismétléssel fel is hívja a figyelmet a talált szöveg (megcélzott) hagyományára: „AZ AKTATÁSKÁBAN TALÁLT TALÁLTSZÖVEG". A Bevezetőben tovább játszik az önreflexív gesztusokkal, felsorolja a művet potenciálisan ihlető alkotásokat, valamint szöveggondozásának filológiai elveiről, precizitásáról biztosít, sőt olvasási stratégiákat is ajánl, megközelítheti a befogadó a művet az 1. orwelliánus história, 2. az állatmese, 3. a legenda, 4. a napló műfajának szempontjából, 5. felvetve a kollektív írás problematikáját, 6. továbbá etológusok és kincstörténészek számára dokumentációs anyagként is szolgálhat. A metanarratív utasítások azonban a szövegformálás ellenében is hatnak olykor, hiszen a számozott részek tetszés szerinti, aleatorikus olvasatára való buzdítás dacára a szöveg igenis lineáris logikára épül, mégpedig a repülés irányát leképező felfele ívelés vonalát követve, némi pátosszal mondhatjuk, Limpopo belső fejlődési útjának, lelki felemelkedésének stációi szerint.

Nem meglepő, hogy különböző nyelvek szerepelnek e könyvben, hiszen egy strucc naplójáról van szó, vagyis ennek embernyelvre történt fordításáról, ráadásul a szerző a műgond álcája mögül körmönfontan szabadkozik az átültetés nehézségeit illetően, amin amúgy sem csodálkoznánk a köztünk (emberek) és az állatok közti nyelvi különbségek miatt, ám ennek az új nyelvnek a mássága, mondani sem kell, egyben egy másfajta világképet is hordoz, melynek elgondolása a mi képzeletünk határait feszegeti. Nem hiába zárójelezek, a napló műfajához hű egyes szám első személyű narráció, a szöveggondozó szerző-szerkesztő nyelvi-kognitív botlásait eláruló javítások, mint: „Le ezekkel az embertelen, akarom mondani, strucctalan, dehát ez hogy hangzik, viszonyokkkal!"(26.) „öten kiáltottak fel egy emberként, vagyis egy struccként" (40.), „emberfeletti, á dehogy: struccfeletti erőfeszítésünkkel" (55.) stb., de főként a megkérdőjelezett „mi" többes, valamint az olyan ellentmondások, mint a struccok „kézjegyei" (10.), a tájidegen madarak skizofrén természetét jelölik. Ezen ambivalencia ábrázolása, már maga az alaphelyzet, az emberitől idegen nyelv, kultúra, genézis stb. megjelenítése poétikai kihívást jelent, melyet a Szőcs Gézára jellemző nyelvteremtő aktusok arzenálja, a bravúros megoldások ki is aknáznak. Ezek egyrészt pusztán grammatikai, ortográfiai bakik, mint az egyeztetések hiánya, az alanyi, tárgyi ragozás összekeverése, a j és az ly felcserélése, ragismétlés, többszörös tagadás, másrészt viszont az emberi világ/nyelv nemértéséből, félreértelmezéséből adódó vicces formák. A könyv humorának elsődleges forrása éppen ez az emberekre irányuló külső perspektíva, mely a gyermeki látásmódra jellemző kapiskáló-interpretáló gondolkodási folyamatokat tárja fel. Ezt jelzi az a kortárs magyar irodalomban gyakran alkalmazott technika is, mely az elvont értelemre utaló nyelvi jel elsődleges, konkrét referenciáját érvényesíti: a strucckisasszony például konkrétan órákra gondol, amikor azt olvassa, hogy A mulató rosszlányhoz nirvános házban (sic!) „vásárol magának a pásztor pásztorórát." (16.), ugyanígy a „karmikus erőket" is szó szerint érti. A népi etimológia mintájára a tejszínhabos kávét „helyszínbabos kávé"-nak fordítja le magának Limpopo, mivel ez közelebb áll a madár által megtapasztalható világhoz. Hasonló okokból lesz számára a mélylélektanból méh-lélektan, a pótcselekvésekből pókcselekvések, Oroszlánszívű Richárdból Oroszlánszínű Ricsárd, A mulató rosszlányból A mulatt oroszlán, noha ennek az írása a napló folyamán változik, Limpopo írás- és mentális képességeinek fejlődését követve. Szófejtésen alapuló ismeretszerzési módja a magyar szintagmák, jelek kialakulásának motivikus kapcsolataira világít rá, például az oroszlánszáj virágot képileg asszociálja az állat testrészével, gyakran azonban, mint a fentiekben is, véletlen alaki egybeesések miatt teremt téves, ám épp ezért humoros magyarázatokat.

A nyelvek találkozása nem merül ki az emberi-állati, magyar-román-latin-angol-német, perzsa és kínai fordítások szimbiózisában, valamint ezek egymásra hatásában (csíplek – I cheep you, „Degeaba menekülsz, degeaba fuþi…"), hanem olyan sajátos kódok kitermelődésére is vonatkozik, mint a klikkesedő struccok által használt visszafele beszélés, a napló töredékességét, szubjektivitását, belterjességét kifejező rövidítések, valamint a roncsolt nyelvhasználat alkalmazása. Ez utóbbi egyrészt a téboly szülte szótagolásban nyilvánul meg, melyben a véletlenszerűen felsejlő értelem álcája mögött költői leleményesség rejlik: „Etye-petye, heje-huja, Kale-vala" (211.), „hepe-hupa, pihe-puha, Méné-Tekel" (213.) stb. Másrészt pedig az angol nonszensz költészet halandzsázására emlékeztető alig dekódolható, tetszés szerint kiegészíthető, lefordítható jelek halmazából áll: „Miért pépiás kima rőg ha nem kima? Miért mülüf prusz az a maróflúgos spinkó, szkéd hej-haj lufaró…" (116). A játékosság hatása mellett ezeknek a technikáknak a szerepe a nyelv előtti nyelv stádiumába való visszatalálás, mintegy a Limpopo által keresett ősnyelv imitációi, morajlásuk a szavak eredeti, mágikus erejének megidézése. Ezzel szoros összefüggésben születnek meg a világ teremtéséről, az idő folyásáról, a madár sorsáról szóló mítoszok.

A strucc kérdései, hirtelen rádöbbenései egy-egy addig nem hallott, vagy nem értett nyelvi jelre, az olvasót is kizökkenthetik biztos tudásából: „de vajon mit jelent az a szó, hogy cigány?" (64.), „vajon mi az, hogy gróf?" (25.), „Ki lehetett az a Mátyás?" (83.), „Romániából, vajon milyen hely lehet az" (86.) Limpopo különféle történeteket gyűjt össze naplójában, mindenfélét elmesél, amit hallott vagy olvasott, olyan dolgokról is, amikre maga sem emlékszik, honnan tudja őket. Talán nem véletlen, hogy korábban már Parti Nagy Lajos is tett egy kisebb terjedelmű kísérletet a struccnyelv átültetésére a Kenyaiak című krokijában, melyben azonban nem az őshazába való visszavágyódás kap hangot, a struccok teljesen beilleszkedtek a fogyasztói társadalomba és élvezik divatcikk mivoltukat. Ám itt is történik utalás „bizonyos nem hivatalos legendákra": „Mondjuk, forró nyáréjszakákon a legkopaszabb nyakú öregek mesélnek bizonyos nem hivatalos legendákat, hogy ők pont úgy repültek volna ide, mint a gólyák" – mondja a strucckakas, de ő már nem hisz ezekben.1 Limpopo naplója mintha csak ezeknek a búvópatakként terjedő sztoriknak lenne az antológiája. Ha valaki meseként kezeli, vagy úgy gondolja, semmi közünk a struccokhoz, meglepődhet, mennyi közös történet, képzet él bennünk. Limpopo dokumentálódik, mielőtt útra kelne Afrikába, a nevét rejtő folyóhoz, méghozzá Benyovszky Móric emlékiratait olvassa és idézi nagy előszeretettel. Az őshaza felkeresésének pátoszát, még ha többnyire tiszteletben is tartja a mű, helyenként roppant ironikusan felülírja. A lódenkabátos pasas például mindig arra kéri a gólyákat, ha délen járnak és bujdosókkal találkoznak, adják át nekik az üzenetet: „Mint oldott kéve széthull nemzetünk". Amikor a gólyák visszatérnek, a struccok érdeklődésére („És?") csak ennyit mondanak: „És találkoztunk és megmondtuk." (138.) Tompa Mihály szavainak (A gólyához) nyilván nincs foganatjuk, teljesen relativizálódnak ebben a kontextusban. De még a struccfarmon lévő társai sem tartanak ki mind Limpopo mellett, a többségi demokrácia elvének orwelliánus meghiúsítása mintájára sajátítják ki egyesek a hatalmat, és közösítik ki a különcködőt.

A nem hivatalos történetek előadására különösen alkalmas a kívülálló nézőpontja, mivel így sokkal jobban kiütköznek a rések, a homályos, elhallgatott részek. A kommunizmus legendásító (legendarizare) mechanizmusainak leleplezése nagyon jól érzékelhető e madárperspektívából: „Sajnos, Petikének nyoma veszett, mert Galapágosz Apót, a patikust közben letartóztatták (»elvitték«, ahogy nálunk mondják). Sajátságos, hogy másnap már az terjedt a városban, hogy valami családi skandalum támadt náluk, egy dizőz okozta vagy egy szubrett, és ezért utaztak el, sőt talán már el is váltak (ami lehetetlen, a válóperek évekig tartanak)./ Mintha valaki szántszándékkal hülyítené a várost. A város pedig hagyja magát hülyíteni." (187.) Érdemes megfigyelni, hogy korábban, amikor az erdőben útmutató jeleket festő filozófus eltűnik, Limpopo még korántsem utasítja el ennyire vehemensen a lehetőségeket, mintha maga is elfogadná, hogy Zádor valószínűleg az Al-Dunához ment nagybátyja maradványainak elhantolása végett. De elég ha a Pobedán száguldozó őrökre gondolunk, a Pravdát olvasó Galapágoszra, a Júdáskertre, vagy az Orwell történelemhamisító emlékezetlyukait idéző2 „szótörlő órákra", máris előjönnek a konnotációk, ám egyúttal relativizálódnak is, mivel a strucc nem rendelkezik ezzel a történelmi tudattal. Limpopo szemszögéből teljesen értelmetlen, miért nyomoznak a „hekusok" (szekusok) folyton az erdőben rejtőzködő erdélyi fejedelmek után, úgy kezeli ezeket a bújdosó embereket, mintha valóban csupán egy legenda elemei lennének, elmosolyodik azon (vajon hogy néz ki egy mosolygó strucc?), milyen gügye is a néphit, miközben ő maga is hasonló mítoszteremtő eszközökkel él.

Nem kell lenézni egy strucc vallomásait, nézeteit, hiszen a magyar történelemnek is vannak búvópatakjai. A könyvvégi jegyzetekben – melyek a tudományos, történelmi hitelesség elvét érvényesítve a műhöz felhasznált bibliográfiát, pontos forrásokat is megjelölik –, a szerző felhívja a figyelmet „hogy a történelemírás nem képes követni egy ország rejtett históriájának eseményeit, melyek olykor mint mesés vagy irracionális ismeretek törnek elő valahonnan." (236.) Számos ilyet találhatunk e feljegyzésekben, a szobrokat faragó szerecsen testvérpártól, Mártontól és Györgytől kezdve, a halott huszárok esetétől a bujdosó erdélyi fejdelmekig, tágabb kultúrtörténeti szempontból a bibliai Bábel-torony analógiájára épülő sötétítő torony mítoszától, Struccmefisztótól a kínai nagy fal újjáépítésének kósza híréig. Ezek a történetek Láng Zsolt bestiáriumainak mintájára egyfajta magántörténelmet, Blénesi Éva korábbi fogalmával élve „individuális mitológiát" konstruálnak meg.3 Számtalan forrásból összegyúrt világkép ez, közszájon forgó történetektől, hallomásból szerzett híresztelésektől, nótáktól kezdve az (ál)tudományos szövegekig és (szak)irodalmi utalásokig, sőt Szőcs Géza korábbi szövegei, történetei is történelemmé, múlttá, mítosszá vált alakzatokként térnek vissza, s lépnek be e mű polifóniájába. Mindezt pedig a képzelet sajátos rendezőelve, a struccperspektíva mint kohéziós erő tartja egyben.

E mondák közt dominálnak a kozmogóniák, a durand-i tipológia felemelkedési sémájához tartozó fény- és repülésmotívumok,4 melyek a Szindbád Marienbadban kötetben is jelentős szerepet játszottak, továbbá Szőcs Géza magánmitológiájának olyan korábbi elemei is helyet kapnak itt, mint a bagoly, az óriásmadár, a vakond, a denevér, a különféle gyógyfüvek. E napló textúrájában vendégeskedő szövegek közül kiemelném a szerző korábbi Puszták népe című költeménye madár-én maszkjának megidézését: „fogoly vagyok. Latin nevem Perdix perdix", egyszerre érvényesítve a szó konkrét és átvitt értelmét. Az al-legóriás ember kötetből Az albatrosz átszáll Kocsárdon verset építi be, melynek madár-szimbólumát viszi tovább, Kocsárd pedig az egész naplót átszövő abszurditás leitmotívjává lesz. A szabadságharcosok segítségére siető elkésett indiánok képe a Szinbád Marienbadban kötet Indián szavak a rádióban versének továbbgondolása: „árvalányhajas indiánok mokasszinjait, akik hadiösvényre léptek és eljöttek ide hozzánk, ámde magukra maradtak" (216.). A párhuzam annál is inkább indokolt, mert, akárcsak e költeményt, Limpopo naplóját is William Least Heat Moonnak ajánlja a szerző, annak az indiai származású költőnek, aki, Szőcs Géza helyzetéről értesülve, 1985. november 15-én a budapesti Kulturális Fórumon felszólította a román kormányt, hogy a költőket tekintse nemzeti kincsnek. A háziőrizetben lévő költő és a szabadságát vesztett madár közti analógiát ennélfogva nem nehéz felfedezni. Ehhez szolgáltat interpretált és interpretatív adalékokat Tompa Mihály A gólyához, illetve A madár fiaihoz költeményeinek újrakontextualizációja (utóbbiból a „Fiaim, csak énekeljetek!" refrén ismételgetése), mely a struccokra vonatkoztatva a repülni és énekelni tudás hiányában csupán helyzetük abszurditásából űz gúnyt. Az allegorikus értelmezést egyébként már a napló előtti szerzői kommentárban közzétett személyes, a szocializmus időszakára emlékeztető jelek, felidézett élmények, valamint a déligyümölcsök mint kuriózumok és a strucctenyésztő aklimatikus jelenléte közti párhuzam felállítása is kínálja.

Limpopo strucckisasszony naplójának olvasása akkor igazán érdekes, ha álhistóriáját a hivatalosan elfogadott történelemmel, történetekkel, illetve ezek bennünk élő variánsaival ütköztetjük, hiszen a nyelvi játékok éppen e kettő (három, négy, öt…) közti eltéréseken, hangsúlyeltolódásokon alapulnak, ezek esetlegességét és manipulálhatóságát (virgálhatóságát) hozzák felszínre. Ez utóbbi mechanizmusok éppúgy érvényesek a divatos posztmodern olvasási stratégiák magjainak elhintésére, melyeket hűen követhet a kortárs olvasó, mint ezek struccszemszögből való irrelevanciájára. Limpopo pragmatikus módszerét ökológiai szempontból is melegen ajánljuk a nyájas olvasónak: „Amikor elolvasok egy-két oldalt, csőrömmel kicsippentem a lapot a könyvből vagy a kódexből és lenyelem. Egyszerűbb, mint lapozgatni. Igaz, így nem tudom visszakeresni a korábbi részeket, nem tudok »járkálni a műben«, viszont szemmel láthatóvá lesz, hogy mennyit olvastam el, ráadásul a gyomrom is megtelik ismeretekkel." (17–18.)

1

Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába, Magvető, Budapest, 2006. 88.

2

George Orwell: 1984, Európa, Budapest, 1999.

3

Blénesi Éva: Szőcs Géza, Kalligram, Pozsony, 2000. 39.

4

Gilbert Durand: Structurile antropologice ale imaginarului. Introducere în archetipologia generalã, Bucureºti, 1977.