Jorge Luis Borges nem csupán fenomenális prózaíró, kiváló esszéista és figyelemreméltó költő volt, hanem könyvtáros is. 1955-ben, a Perón-diktatúra bukása után ráadásul a Nemzeti Könyvtár igazgatója lett, és közel húsz éven át töltötte be ezt a tisztséget, egészen 1973-ig, Perón ismételt visszatéréséig az elnöki székbe. Örökletes szembetegsége már ennek az időszaknak a kezdetén majdnem teljes vakságot idézett elő nála. Borges ennek ellenére folytatta hivatali munkáját, és tovább alkotott.

Jorge Luis Borges A Kongresszus című elbeszélésében egy olyan csoportról ír, amelyik az emberiséget szerette volna képviselni. Ennek a szervezetnek szüksége volt egy olyan könyvtárra, amely az emberiség tudásának legjavát reprezentálná. Később aztán megértették, hogy világkönyvtár-felfogásuk legproblematikusabb pontja éppen a reprezentáció. Egy könyv sohasem reprezentálhat teljesen egy másik könyvet. Nincs az a rossz könyv, amiben ne volna valami jó. A világkönyvtár létrehozásának egyetlen lehetősége: összegyűjteni a világ minden könyvét. Azok viszont már össze vannak gyűjtve! Hogy hol? Hát a világban. A földgolyó az a bizonyos világkönyvtár. Nagyjából erről szól az ismert történet.

Ez az elbeszélés Borges Homokkönyv című kötetében jelent meg 1975-ben, de ha tizenöt évvel később vetette volna papírra, már azt írhatta volna befejezésként, hogy a világkönyvtár: az Internet. S ez nem fikció, se nem holmi vízió lett volna, csupán optimista megállapítás.

A világkönyvtár ötlete azonban nem Borgestől származik.

Huszonhét évszázaddal ezelőtt Assurbanipal ninivei könyvtárát olyan megfontolásból építették, hogy összegyűjtsék az akkori tudás- és ismeretanyagot. Négyszáz évvel később ráadásul két könyvtár is hasonló célzattal épült: Alexandriában és Pergamonban. Az alexandriai könyvtár volt a nagyobb, hétszázezer kötetes állománnyal. Démétriosz Phaléreusz, az első alexandriai könyvtáros az összes hozzáférhető forrásanyagot felvásárolta. (Az a világ természetesen még nem volt akkora, mint a mai).

A világkönyvtár kiépítésének gondolata aztán századokon át háttérbe szorult. A középkori gyűjtemények összehasonlíthatatlanul kisebbek voltak, mint Eco kolostori könyvtára a Rózsa nevében.

Csak a XIX. században kezdtek kibontakozni azok a könyvtárak, amelyek a világról való legteljesebb ismeretanyagot szerették volna kínálni olvasóiknak. Természetesen a nagyhatalmak könyvtárai voltak ezek: a British Museum könyvtára Londonban, a párizsi Nemzeti Könyvtár és a washingtoni Kongresszusi Könyvtár.

A világkönyvtár ilyetén elgondolása mellett kialakulóban volt egy újabb felfogás is: a bibliográfiai.

Célja pedig egy olyan lista megszerkesztése volt, amely átfogó tájékoztatást adott volna „legalább" a világ nyomdaipari termékekről. Bibliotheca Universalis – így hívták Konrad Gesner XVI. századi könyvtárát. Annak ellenére, hogy elsősorban a görög, héber és latin nyelvű források felkutatását tartotta szem előtt, jegyzéke tizenkétezer művet tartalmazott. A nyomdák elterjedtebbek voltak abban az időben, hiszen a könyvnyomtatás kezdettől fogva a nemzeti kultúrák fontos részét képezte. Pedig még mindig csak Európáról beszélünk, ahol a könyvnyomtatás mintegy hat évszázaddal később jelent meg, mint Kínában.

A XIX. század végén Paul Otlet és Henry LaFontane tervezete tipikusan racionalista tervezet volt: megalapították a Nemzetközi Bibliográfiai Intézetet, amelynek az elsőrendű feladata a világ teljes bibliográfiai jegyzékének összeállítása volt, vagyis rögzíteni kívánt minden irodalmi művet, visszamenőlegesen is.

A Nemzetközi Bibliográfiai Intézet a nemzetközi együttműködésen alapuló könyvtárközi cserék elindítója volt, amivel elősegítette a bibliográfiai gondolkodás fejlődését. Ezzel együtt kísérlet maradt csupán, mert soha nem vált olyan működőképes műhellyé, amely megvalósította volna az eredeti elképzeléseket.

Pedig ha megvalósult volna, ha a bibliográfiai adatok az adott könyv pontos (könyvtári) lelőhelyét beazonosító könyvtári jelzetet is tartalmazták volna, akkor könnyen létrejöhetett volna a világkönyvtár átfogó katalógusa. És ha ennek az átfogó katalógusnak a szolgáltatásai össze lettek volna hangolva a könyvtárközi kölcsönzéssel, akkor már valóban világkönyvtárról lehetett volna beszélni. Ha… és máris a fikció területén találtuk magunkat.

A XIX. század végén és a XX. század elején egyre erősödött az ismeretekhez és az információkhoz való hozzáférés demokratizálásának igénye. Otlet és LaFontane intézete még más elvekhez igazodott, és csak egy olyan világban lehetett volna sikeres, ahol könyvtárosok és bibliográfusok ezrei szolgáltak volna ki néhány száz érdeklődőt. Ha azt a bibliográfiai rendszert a mai modern könyvtárak többmilliós olvasóközönsége kezdte volna használni, menthetetlenül összeomlott volna.

A XIX. és a XX. század fordulóján a film, valamivel később pedig a rádió is megmutatta, hogyan lehet az információt eljuttatni a tömegekhez.

Hogy miért nem valósulhatott meg a múltban a világkönyvtár terve, annak elsősorban nem perszonális (tudniillik, hogy nem volt elég könyvtáros), hanem technológiai okai voltak. A kéziratos és nyomtatott dokumentumok egyaránt megkövetelték a közvetlen fizikai manipulációt (a könyv mint tartósított információ), és ez olyannyira hosszadalmas eljárás volt, hogy de facto ellehetetlenítette az információcsere magasabb színvonalát. A világkönyvtárnak az információhordozó szolgai függőségétől megszabadított információra volt szüksége. Digitalizálást és távközlést igényelt.

A világkönyvtár ideája az Internet által testesült meg.

Az Internettel kapcsolatban megtestesülésről beszélni első hallásra abszurdnak tűnhet. Hiszen az Internet testetlen (anyagtalan), kép és szöveg csupán, ami reggelente megjelenik számítógépünk képernyőjén, este pedig eltűnik. De minden, amit a köztes időszakban az Interneten meglátogatunk, valahol elraktározódik. Adatok, fájlok, címlisták, amelyeknek megvan a maguk helye valahol a világban. Ha valaki kitörölné őket, a világkönyvtár elvesztené egyik dokumentumát.

Elméletileg az is elég lenne, ha bármelyik információ csak az Internet egyetlenegy pontján lenne elmentve. Aki rendelkezne vele, bármikor kicserélhetné egy jobb és időszerűbb változatra. A gond csak annyi, hogy amit jónak tart az, aki ezt a cserét elvégzi, nem minden esetben egyezik meg azzal, amit a felhasználók is jónak tartanának.

Az Internetről származó ismeretek időlegesek és efemer jellegűek.

Már holnap felválthatja – és fel is váltja – őket valami más. Ha az Interneten eljutunk egy érdekesnek tűnő oldalra, fogadjuk meg a borgesi tanácsot: „Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont" (a Homokkönyv című, 1975-ben megjelent kötet azonos című novellájából).

Az információk elraktározásának kérdése Damoklész kardjaként lebeg a hálózati kommunikáció, de még a kultúra és az emberi műveltség fölött is. Információk gigabájtjai tűnnek el naponta, és sohasem lehet már rekonstruálni őket. (Amikor a kommunista rezsim idején a cenzorok könyveket iktattak ki, akkor is legalább néhány példánynak meg kellett maradnia a nagy könyvtárak tiltott részlegeiben. Az Internet ehhez képest jóval érzéketlenebbül bánik az információkkal.)

A nyersanyagot tekintve az Internet előnye az, hogy az információt nem kell sokszorosítani. Egyetlen példány elég ahhoz, hogy az információ bolygónk minden (hálózati csatlakozással rendelkező) lakosa számára hozzáférhetővé váljék.

Ilyen értelemben az Internet virtuális könyvtár – könyvek és folyóiratok helyett digitálisan tömörített (dematerializált) információkat kínál, amelyek a nyomtatott információhordozók mintájára készültek, mivel az emberek többsége ilyenekhez van szokva.

Az Internet a munkaerő tekintetében is takarékos. S noha a könyvtárosok feltételezése szerint jövőjüket éppen az jelenti, hogy hálózati tanácsadókká válnak, az ilyen munkakör – jóllehet már túl vagyunk az Internet diákévein – egyelőre nem túl elterjedt, éppen ezért kérdéses, hogy a jövőben, amikor az Internet a mindennapi élet kellékévé válik, szükség lesz-e ilyesmire egyáltalán. A szerző és a befogadó között örvénylő információ-óceán szükségeltetne ugyan valamiféle közvetítőket vagy navigátorokat, de a hálózati kommunikáció paradigmájának változása nem az ilyen professzionális közvetítői munkakörök szükségességének irányába mutat. A fejlődés inkább a keresőprogramok tökéletesítése felé tart.

Az Internet a tér szempontjából is előnyös megoldás túlzsúfolt bolygónk számára. Elvégre éppen az a célja, hogy mindenki odahaza csatlakozzon a hálózathoz, hogy a lehető legtöbb munkát távúton végezze és a feletteseivel, beosztottjaival, kollégáival, üzleti partnereivel, beszerzőivel és felvásárlóival az Interneten keresztül kommunikáljon.

Mindez a középkori mesteremberek helyzetét idézi. Otthon dolgoznak, nincsenek állandó munkaviszonyban, olykor hosszabb ideig munka nélkül maradnak, nincs külön szabad- és munkaidejük, állandóan képezniük kell magukat (szerencsére a világkönyvtár a rendelkezésükre áll). De mindenekelőtt – elszigetelten élnek.

A világkönyvtár fogalmának két jelentése – 1. mindenki számára egyformán rendelkezésre állni, 2. elősegíteni a világ megismerését.

A Bábeli könyvtár című elbeszélésben (1944-ben jelent meg Az elágazó ösvények kertje című kötetben) Borges egy szabályos alakú, de véget nem érő emeletekből álló könyvtárról ír, amelyben a világ összes könyve fellelhető. „…a Könyvtár teljes, és polcain a húszegynéhány ortográfiai jel valamennyi – bár nagyszámú, de mégsem végtelen – lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan)." Az ilyen könyvtár tulajdonképpen isteni attribútummal rendelkezik – mindentudó.

Ha az Internet mindentudó voltát megkérdőjeleznénk, esetében még akkor is megszámlálhatatlanul sok, az ortográfiai jelek valamennyi lehetséges kombinációja szerint elrendezett könyvsorról lenne szó. Mert ez az Internet: az információk végtelen kombinációján, újrahasznosításán és reinterpretációján, tárolásán és áthelyezésén, másolásán és kiválasztásán alapszik.

S hogy az emberi ismeretek és tudás összessége mikor lesz megtalálható az Interneten? Soha. Mint ahogy a könyvekbe sem került be soha. Mindig lesz elég olyan ismeret, amit el kell majd titkolni, mert esetleg veszélyeztethetne valakit (veszélyeztethetné jólétét, politikai egyeduralmát vagy erkölcsét). Akárcsak a rendszerváltás előtt, amikor szigorúan titkos feliratú irattartókban sok minden állt évekig elrejtve, ugyanígy a jövőben is lesznek hálózaton kívüli információk.

Az Internet ereje nem az új információkban, hanem a meglévők kombinálásában rejlik.

Az Interneten és az Internet segítségével összefüggésekre bukkanunk. Egy szöveg tetszőleges részletéhez, egy képhez vagy egy hanghoz hozzárendelhetünk egy más szövegrészletet, képet vagy hangot. A melltartókat forgalmazó cég reklámoldaláról egyetlen klikkeléssel a mellrákkutató-központ, a popzene bálványát bemutató weboldalról pedig a kedvenc motorbiciklijét gyártó cég weboldalára kerülhetünk.

A kultúrának és tudománynak az Interneten valóban társadalmi jellege van. Az elefántcsonttornyban alkotó művész képzete összeegyeztethetetlen az informatika korával. A szerző-katalógus minden klasszikus könyvtár alaptartozéka volt, ami még a felvilágosodás tudáseszményének az öröksége, tudniillik, hogy a tudomány a „felvilágosult elmékben" fogantatik.

Ma az ismeretek másképpen összegződnek.

Az Internet világában meglehetősen problematikus a szerzőfelfogás. Ha valami konkrét dolgot keresvén órákig szörfözünk az Interneten, különböző egyének, cégek, szervezetek, intézmények weboldalait érintve válogatunk a bennünket érdeklő információkból. Gyakran nem is tudatosítjuk, hogy a hipertextus segítségével nem csak egy másik oldalon, hanem már egy másik országban járunk.

Az informatika korának szerzője tudatosan válogatja össze az információkat, a tudásanyagot vagy a műalkotásokat a meglévő tudásanyagból vagy a meglévő műalkotások halmazából, s ezeket csak átalakítja, metatextusokat vagy poszt-műalkotásokat hoz létre, amelyek aztán ugyanoda kerülnek vissza, hogy a felhasználók könnyűszerrel megtalálhassák őket. Az ilyen szerző tudja, vagy legalábbis reméli, hogy egy következő személy egy következő szintézishez, átalakításhoz, remixhez vagy remake-hez majd az ő alkotását is felhasználja. Az elektronikus zene click’n’cuts-a szemléletesen példázza a digitális kultúra kizárólagosságot elvető szerzőfelfogását.

Az információk elvesznek az Interneten.

A Bábeli könyvtár című elbeszélésben Borges olyan emberekről ír, akik a végtelen könyvtárban bolyonganak azzal az elviselhetetlen bizonyossággal, hogy valamelyik polcon értékes könyv található, és hogy ez az értékes könyv hozzáférhetetlen számukra, mert nem tudnak róla. Hasonló alázattal vagy éppenséggel rémülettel kellene belépni minden nyilvános könyvtárba, és így kellene klikkelgetni az Interneten. Ahol az információk elvesznek az információáradatban.

A mély web vagy rejett web (deep web, invisible web) fogalmak azokat az URL-címeket jelölik az Interneten, melyek a közönséges keresőprogramok (a Yahoo-tól a Google-ig) számára hozzáférhetetlenek. Ha elképzeljük, hogy a mély web mondjuk ötszázszor annyi információt rejt, mint amennyit a hagyományos navigációs módszerekkel találunk, olyan érzés keríti hatalmába az embert, hogy már minden meg volt írva. A Borges-féle Bábeli könyvtárban bolyongó boldogtalanoknak lehet hasonló érzésük.

Korunk tükre, az Internet.

Ezért van tele reklámmal, árajánlatokkal, felszínes kivonatokkal, bölcsek mondásaival, szállóigékkel és mozaikszerű összeállításokkal.

Itt is idézhető Borges Bábeli könyvtára: „Ma már tudjuk, hogy egyetlen értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található."

Ez az információfelesleg a demokrácia másik arca, melyet az Internet von be a szociális kommunikációba. Néhány koronáért bárki igénybe veheti az Internet szolgáltatásait, de ugyanígy – viszonylag alacsony díj ellenében – bárki ott lehet az Interneten alkotóként is. Semmilyen koordinációs részleg, semmilyen dramaturgia, semmilyen nyelvi ellenőrzés. Tulajdonképpen a kereskedelmi rádió- és tévéadók műsorai vagy éppen a bulvárlapok hírei is azt mutatják, hogy az információk a lehető legprofibb szerkesztés mellett sem jelentenek okvetlenül tényleges, minőségi információt.

Az Internet az információ szabad piaca, ahol az önképző és az egyetemi professzor esélyei azonosak. Hogy műveltségük és felkészültségük is azonos-e, az már más kérdés.

A hipertextusoknak köszönhetően minden internetes utazás egyedi.

A Homokkönyv című novellában ír Borges a házaló árustól vett könyvről, amit bárhol kinyithatunk, sosem találkozunk kétszer ugyanazzal az oldallal. Az oldalak számozása nem követ semmilyen logikus sorrendet, ráadásul a könyvet nem is lehet végiglapozni. Néhány lap mindig bekeveredik az ujjaink közé.

A híres argentin ismét nagyon találóan (s csak egy kis túlzással) jellemezte az Interneten való szörfözést. Kezdhetjük bárhol, végül olyan helyekre jutunk el, amelyekről azt sem sejtettük addig, hogy létezhetnek. Az Internet, akárcsak a Homokkönyv, terra incognita. És még egy hasonlóság: se elejük, se végük. Vagy előfordult már önökkel, hogy az oldalról oldalra klikkelések során egyszer csak az Internet végére értek? Nem Borges állt ott véletlenül?

 

GAZDAG JÓZSEF fordítása

 

Pavol Rankov (1964): prózaíró, a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Könyvtártudományi Tanszékének tanára. Eddig két novelláskötetet jelentetett meg (S odstupom èasu – Egy idő után; My a oni, oni a my – Mi és ők, ők és mi) az első nagy feltűnést keltett a hazai és világirodalmi fantasztikus realizmushoz való kötődésével. Pozsonyban él.