Grecsó Krisztián Tánciskola című regénye figyelemre méltó, tanulságos, érdekes nevelődési regény. Nagy megkönnyebbüléssel írja le a recenzens állítását: míg erre a következtetésre nem jutott, maga is hasonló változásokon esett át, mint a regény főszereplője. Bosszankodott, gyakran egyszerűen nem értette, mire kívánják rávenni, szíve szerint már-már hagyta volna az egészet, aztán egyszer csak ráébredt arra, hogy megéri megőriznie higgadtságát és türelmét. Kettős értelemben is nevelődési regényt vehet kezébe az olvasó: nemcsak a mű főszereplőjének lassú és nehézségekkel teli fejlődését kísérheti figyelemmel, hanem növekvő reménykedéssel láthatja, hogy a regény is egyre inkább túllép a saját árnyékán.

A mű alaphelyzete a nevelődési regények klasszikus sémáját követi: Dr. Voith József, a regény névhasználatával Jocó, a Szegedről mintázott Feketeváros frissen végzett jogásza diplomájával a zsebében nagybátyja, Szalma Lajos segítségével fogalmazói álláshoz jut Tótvárosban (azaz Békéscsabán). A kissé teszetosza, gyámoltalan, de alapvetően jóindulatú fiúnak az egyetem és a szülői ház közötti ingázás után új lakóhelyén kell megállnia a saját lábán. Berendezkedésében látszólag segítségére van nagybátyja, aki fiatalkorában ígéretes sportolói karrier elé nézett, de egy baleset következtében kénytelen volt középiskolai tanári állást vállalni Tótvárosban. A nevelői szerepben fellépő Szalma Lajos azonban egyáltalán nem könnyíti meg az átmenetet. A Tánciskola nem a nevelődési regények azon típusát követi, amelyben egy meghatározott közösség, intézmény vagy értékrend iskoláját kell kijárnia, majd esetleg felülmúlnia a felnőtté válás előtt álló főszereplőnek (e regényforma egyik legragyogóbb példája Az üveggyöngyjáték), hanem azzal az alműfajjal mutat rokonságot, amelyben a legkülönfélébb erők és érdekek jelentik be igényüket a fiatal és befolyásolható regényalakra (e típusra mások mellett A varázshegy említhető példaként).

Az első és sokáig legfontosabb ilyen erőt Szalma Lajos testesíti meg, aki, ha a narráció perspektívája nem Jocóhoz igazodna, bízvást a regény első felének főszereplőjeként tűnne fel. Szalma Lajos bizarr figura, aki kínos eszmefuttatásokban, kvázi-teológiai fejtegetésekben számol be még kínosabb eksztatikus látomásairól, hogy felnyissa Jocó „harmadik szemét". Ugyanakkor Szalma Lajos a regény igencsak földhözragadt és izzadságszagú értékvilágának legtipikusabb alakja, nőcsábász szoknyabolond, aki múlt- és jelenbeli hódításai mellett főzési és fogyasztási képességeire a legbüszkébb. Jellemének ez a kettőssége egyrészt képtelen helyzetekhez vezet, az egyik jelenetben például Jocónak a tömegesen széttrancsírozódó békák látványából kellene következtetéseket levonnia a teremtés rendjéről. Másrészt Szalma Lajos beszédmódja és könnyed világlátása határozza meg az elbeszélő szólamait is, aki szembetűnő kedélyességgel és bántó képzavarokkal terhelt szellemeskedéssel ecsetel egy olyan regényvilágot, amelyet a recenzens inkább kisszerűnek, szégyenteljesnek és taszítónak érez, és amelyben az igazi férfi állandóan iszik, ha kifinomultabb igényei vannak, különleges drogokhoz nyúl, és bármikor kedvére tesz a csakis utána epekedő ismerős és ismeretlen nőknek. Jocó nem is találja a helyét nagybátyja közelében, akinek kirohanásait „legföljebb jópofa bolondságnak látja. Legföljebb. Inkább idegesítő baromság az egész" (25.).

A Tánciskola talán legnagyobb problémája, hogy a szerző jó ideig mintha nem tudná eldönteni, milyen regényt is szeretne írni pontosan, és így olyan elemeket, megszólalási módokat és fordulatokat elegyít, amelyek inkább gyengítik, sőt kioltják egymás hatását, ahelyett, hogy erősítenék. A Grecsó kapcsán előszeretettel emlegetett „mágikus realista", Krúdyra és Móriczra emlékeztető elbeszélői hangnem leginkább az önfeledt mesélést és gyakran a vaskos leírásokat részesíti előnyben, ami önmagában nem kifogásolható, a gondot az jelenti, hogy az anekdotizálás olyan eseményekről számol be, amelyek kezdetben semmiféle következményekkel nem járnak, ugyanakkor a képtelen és látszólag súlytalan történések idővel mégis a szereplők életét feldúló drámai eseményekké válnak. Kérdéses, hogy az anekdotikus, groteszk epizódokból összeállítható-e egy nemritkán tragizáló, dramaturgiai és etikai következetességgel számoló nevelődési regény. A regény az említett megoldatlanságokat ráadásul nagy múltú és az európai irodalmi kánonban alapvető hatású intertextusokkal terheli meg. A kötet kritikusai szinte egyöntetűen elmarasztalják a szövegközi párhuzamokat, és ezzel a recenzens is teljes mértékben egyetért. Az egész regényen végigvonuló egyik megidézett textus a Szalma Lajos hétvégi házában rendszeresített drogozásokhoz kötődik (ezek szerepéről még bővebben lesz szó a későbbiekben): az első alkalommal Jocó előtt megjelenik az ördög, és megteszi ajánlatát, ám az epizód nemcsak megalapozatlan és következetlen, hanem teljességgel funkciótlan is marad. A regény egész egyszerűen meg sem közelíti a korábban például Goethénél, Dosztojevszkijnál vagy Thomas Mann-nál felbukkanó motívum erejét: míg a Tánciskola nyugodtan nélkülözhetné e rájátszást, hiszen semmilyen lényegi szerepe nincs, addig az említett szerzők kapcsolódó művei egyenesen elképzelhetetlenek lennének az ördög figurája nélkül. Különösen zavaró az a fejezet, amelyben Szalma Lajos egyik újabb képtelen „látomása" mellé társulnak a tökéletesen funkciótlan irodalmi rájátszások.

Sőt a másik nagy intertextus, az Oidipusz-történet, pontosabban ennek kapcsán a sajátosan értelmezett Oidipusz-komplexus szerepeltetése a regény egyik fontos epizódjában egyenesen destruktív hatású, és végletesen összekuszálja a mű amúgy is széttartó szálait. Jocó apja a regény elején egy feketevárosi tivornya során majdnem elcsábít egy cigánylányt, ami látszólag nem kirívó eset a regény férfiak által uralt világában – akkor sem, ha Jocó tehetetlenségében elsírja magát –, mégis következményei lesznek: a lány családja addig jár Voith Károly munkahelyére, míg a férfit el nem bocsátják. Az idősebb Voith „védelmére" szerveződő verőlegénycsapatot valamiért Jocó is elkíséri a cigánytelepre, ahol az üldözés hevében képtelen módon még arra is jut ideje, hogy engedjen a lány csábításának, amit az apával való rivalizálás pszichológiai kényszerével magyaráz. (Képtelenség és valószerűség összemosódása jellemzi Voith Károly későbbi halálát is.) A bizarr affér a későbbiekben mégis elnyeri a maga funkcióját.

Ám mielőtt szó esne erről, érdemes megemlíteni azokat a tényezőket, amelyek Szalma Lajos mellett hatással vannak Jocó nevelődésére. Az egyik ilyen tényező maga Tótváros. A város arculatát leíró részek a regény kifejezett erősségei közé tartoznak. Grecsó kiválóan ért hozzá, hogy erős hangulatfestő képekkel, néhány kifejező epizód felvillantásával egyedi karakterrel ruházzon fel helyeket. Az ily módon valószerűvé és sajátossá formált városi helyszín olyan helyzeteket és figurákat is felvonultat, amelyek éppen azáltal lesznek jelentősek, hogy megmutatják, mi nem foglalkoztatja Jocót. Így például jóformán semmit sem tudunk meg fogalmazói állásáról, ami azért sem okoz hiányérzetet, mert Jocó nem karrierista. A rendkívül belterjesnek mutatott, a kívülről érkezőt kész helyzet elé állító városi politikai világ ábrázolása is azért fontos, mert jelzi, hogy Jocó nevelődése nem egy közösségen belüli érvényesülést jelent. Ennyiben a mű nem nemzedékregény (bár érdekes lett volna talán kidomborítani Jocó generációs helyzetét, a húszas évei elején járó, a rendszerváltozás után eszmélkedő nemzedék felnőtté válásának tipikus körülményeit – talán csak életkora mondatja a recenzenssel, de mintha e generáció irodalmi ábrázolása hiányozna az egyébként a közelmúlt történelmi-társadalmi valósága iránt fogékony kortárs magyar regényirodalomban), és nem is kisváros-regény: ezért nem is tűnik jogosnak mindenáron számon kérni a kisvárosiassággal kapcsolatban felvethető kérdések megválaszolatlanságát, ahogy a regény néhány kritikusa teszi.

Egy másik fontosnak tűnő nevelődési tényező a regény egyik emlékezetes, bár eddig többnyire kritikával illetett epizódjához kötődik. Jocó Szalma Lajossal és annak barátjával a román határ közelében fekvő Méhkerékre utazik, ahol egy kevésbé kedélyes, sokkal inkább durva és erőszakos világot ismer meg. Jóllehet az embertelen körülmények között tartott román vendégmunkások megjelenítésének lehetne súlya, a regény e szakasza mégis inkább egy Tar Sándor-novella rosszul sikerült átiratának hat, amelyet teljesen érvénytelenít az az írói megoldás, hogy a váratlanul feltűnő határőrök elől egy szűk pincében bujkáló Jocó tanúja lesz annak, hogy egy albinó férfi az egész létezést elátkozza. A társadalmi és világnézeti kritika olyannyira előkészítetlenül jelenik meg, és olyannyira nem illeszkedik a regény világába, hogy puszta dramaturgiai funkcióvá süllyed. Az eset után ugyanis Jocó nyakába veszi a várost, és miután véletlenül a helyi potentátok mulatozásába keveredik, az elázott fogalmazó főnökasszonya, Fejér Antalné otthonában lel menedéket. S itt találkozik feljebbvalója mozgássérült lányával, Judittal, aki a későbbiek során nagyon fontos szerepet játszik.

A legfontosabb nevelődési tényezőnek ugyanis nem Szalma Lajos bizonyul, hanem a nők. Bár Jocó sikerei meglehetősen problematikusak, nehezen érthető, hogy miért szemelik ki többen is az addig igencsak tehetetlennek feltüntetett, a nagybátyja árnyékában járó fiút, nem beszélve arról, hogy Jocó kifejezetten kamaszos módon inkább a gyerekszobájába menekülne vissza a nők elől. Ám mégiscsak bekövetkezik egy fontos változás. Amikor Jocó kezdene berendezkedni új életébe, és megbizonyosodna arról, „hogy képes lesz megtalálni a saját útját, valahol a régi énje, és a Lajos bácsi által kiprovokált helyzetekben kényszerűen létrejövő új között, egy vékonyka csapáson meg fogja lelni a saját erejéhez, kedvéhez illő lehetőségeket, kalandokat" (181.), szembetalálkozik az elcsábított cigánylánnyal, aki menyasszonyként halad egy esküvői menet élén. Ez az első eset, amikor Jocó ráébred arra, hogy nem a saját helyének fellelése az elsődleges, nem a Szalma Lajos által képviselt idült elégedettség a cél, hiszen tetteinek következményei vannak, esetenként nagyon súlyos következményei. Nevelődése során nem hagyhatja figyelmen kívül a többi embert, különösen azokat, akiknek életébe erőteljesen beavatkozott.

Ugyanakkor ez a felismerés lassan érik tettekké Jocóban, aki Judit és munkahelyi kolléganői, Angéla és Ildikó között őrlődik. A következő fontos esemény ismét egy közös drogozáshoz kötődik. A droghasználat leírásai ügyesek, Grecsó ötletesen és jó arányérzékkel ábrázolja a szerek által kiváltott szürrealisztikus hatásokat. A regény kritikusai egyébként is a leírásokról és a regény szövetébe illeszkedő novellaszerű anekdotákról írnak elismerően, és a kompozíciós-dramaturgiai sajátosságokat marasztalják el. A szóban forgó kábítószerezési epizód mindazonáltal az egész regény szempontjából fontos, és közrejátszik abban, hogy a Tánciskola, bár nagy nehézségek árán, de regénnyé kerekedik. Szalma Lajos újabb különleges koktéljának hatása alatt Jocó Ildikó testébe kerül, és így éli át közös szeretkezésüket. Az a drog, amely máskülönben sokat ígér, anélkül, hogy Jocónak bármit is tennie kellene, épp arra ébreszti rá, hogy a másik nem ellenállás nélküli tárgya vágyainak, törekvéseinek, hanem önálló személy. Vagyis Jocó megtanul más fejével gondolkodni, más testével érezni, ami a regény világában újszerű tapasztalat, fontos belátás.

Jóllehet e felismerés után a regény továbbra sem nélkülöz abszurd epizódokat – így például egyszerűen érthetetlen, hogyan válhat Jocó egyszer csak egyenesen a nők bálványává, és Szalma Lajos miért esik letargiába. Az egész regényről elmondható, hogy túlzsúfolt, Grecsó az alig négy hónapnyi regényidőbe annyi mindent beilleszt, ami sok-sok évre elegendő lenne. Ám a regény végére Jocó valóban komoly és minden indokolatlan epizód ellenére is, sőt azokon keresztül valószerűvé tett változáson esik át. Tetteivel szembesülve etikai fogalmakat illeszt szótárába: és amikor Juditra gondolván hibáról, az élet elhibázottságáról, a következményről és a választásról kezd töprengeni, olyan fogalmakat hoz a regénybe, amelyek a mű világában addig elképzelhetetlenek voltak. S amikor az a „gyötrelmes kétség" szállja meg, hogy „nem jól él" (275.), fontos tanulságra tesz szert. Persze közhelyes, önmagában még nem olyan nagy tanulság, de tanulság – és Tótvárosban, ebben az igencsak szegényes, vaskos, kedélyes és kétségbevonhatatlannak tűnő világban, amely talán azért nem is olyan valószerűtlen, ez különösen nem csekélység.

Jocó tehát Juditot választja, és szenteste hozzá utazik. A regény befejezését több recenzens is érzelgősnek találta, és kétségkívül nem túl eredeti, de talán nagyon is illik Jocóhoz, akinek mégiscsak sikerült túllépni élete eddigi keretein, és szakítani Szalma Lajos egyszerre kínos és félelmetes elveivel. S amikor úgy érzi, „otthon van valaki mellett" (300.), e felismerés fényében láthatóvá válik az egész regényvilág korábbi kietlensége, amely a sok abszurditás ellenére nyomasztóan valóságosnak hat. Így a mű a maga legvégső pontján mintegy utólag komollyá, sőt talán megrendítővé formálja önmagát – és noha bizonyára nem fogunk örökre emlékezni erre a pillanatra, nem úgy, mint a Judit tolószéke mögött a mise legszentebb eseményében megmerítkező Jocó, mégse felejtjük el egyhamar.