Kedves Egybegyűltek,

Dunajcsik Mátyás első könyvének ajánlásában biztonságos repülést kíván az Olvasónak (Fly safely!), és okkal, hiszen köztudomású, a repülés, akárcsak az irodalom, a kockázatos vállalkozások közé tartozik.

Ami azt illeti, a legjobb első prózakötetnek járó díjról való döntés se éppen rizikómentes, a szakmai tudás mellett feltételezi a kurátorok jövőbe látási képességét is. Dunajcsik Mátyás Repülési kézikönyve ráadásul nem is tisztán prózakötet, verseket, sőt versfordítást is tartalmaz, első pillantásra úgy tűnhet, meg sem felel a Bródy-díj feltételeinek. Ám vegyük figyelembe, hogy a széppróza fogalmának, kánonjainak hatalmas változása zajlott le a magyar irodalomban is az elmúlt évtizedekben, a műfaji határok képlékenyebbekké váltak, a különböző diskurzusok, regiszterek és nyelvhasználatok minden korábbinál átjárhatóbbakká lettek egymás számára, az úgynevezett primér és szekundér irodalom, a fikció és az elméleti diszciplínák kategóriáinak kölcsönös áthelyeződése figyelhető meg.

Dunajcsik Mátyás kötetének címadó metaforája, a repülési kézikönyv is az irodalom identitásának erre a dinamikusabbá válására utal, erre kell, hogy utaljon, ugyanis a kötet írásaiban egyáltalán nem esik szó a repülésről, a szereplők ugyan sokat utaznak, de biciklin, buszon, villamoson, vonaton vagy hajón, még véletlenül sem repülőgépen. A könyv hátsó borítóján olvasható vers főhőse ugyan vesz magának szárnyakat, de aztán mégsem használja azokat. A repülés elvont, elméleti síkon Gilles Deleuze filozófiájának repülésvonalait vagy más néven szökésvonalait idézi: kilépést a gondolkodás zárt skatulyáinak, az identitás történelmi-kulturális meghatározottságainak dobozaiból. A kötetben nincs kitüntetett, domináns forma, egyenrangú, mellérendelő viszonyban van egymással a novella, esszénovella, fiktív útinapló, útirajz, a versfordítás, a versciklus, a szonettformában íródott, egymást váltogató szerelmes monológok, és fontos szerephez jutnak a könyvet illusztráló képek is. A repülés vagy szökés itt nem végleges helyváltoztatást jelent, inkább vándorlást, úton levést, útközben levést a szó elsődleges, referenciális jelentésében és átvitt, elvont értelmében is: ingázást, hintázást, oszcillálást a beszédmódok, műfajok, alakmások, a jelen és múlt állapotai, a nyugati és a keleti kultúra, a szent és a profán megnyilvánulások, a művészet és a valóság, a férfilét és női lét között. A Hiánycikkek boltja című utolsó elbeszélésben a főhős Kierkegaard segítségével próbálja eldönteni etikai dilemmáját. Kierkegaardról írva Bacsó Béla egyik esszéjében kerülőutat említ: „Mit is jelent a jövendő filozófiát, a rá következő filozófiát illetően, ha ez az ember Koppenhágából (…) megérteti velünk, talán egyszer s mindenkorra, hogy nem jutunk túl, nem vagyunk képesek magunk mögött hagyni a létező és a megértett aporetikus megkettőződését, nincs út, ami ezen kívülre vezetne. A lét, vagy pontosabban az állandóan közlésben álló és megértésért fáradozó személy léte az állandó megkettőződés." Kierkegaard filozófiája ezért „[k]erülő az irónián, a komikumon keresztül, dialektika, ami nem emelkedik az általános szintjére".

A Repülési kézikönyv szövegei arról tanúskodnak, hogy szerzőjük magas szinten elsajátította a gyakorlatban is a posztmodern szövegformáló eljárásokat, az intertextuális és dekonstrukciós nyelvjátékokat, műveltsége, tájékozottsága imponáló, tehetsége vitathatatlan. Ám ennek a könyvnek nemcsak a mesterségbeli tudásban látom a jelentőségét. Valami más is születik itt, valami új minőség, amely túlmutat a posztmodernnek nevezett irodalmi gondolkodás horizontján. Leginkább az Esterházy-átirat, az Egy srác című 16 darabból álló szövegsorozat példáján lehetne ezt bemutatni. Az „eredeti" Esterházy-mű, az Egy nő a nőről, nőiségről való beszéd dekonstrukciójának tekinthető, a nő mint olyan multiplikációjának, amely természetesen nem hagyja érintetlenül a hagyományos férfi alakzatot sem. Mindazonáltal az Esterházy-mű bármennyire fellazítja is a férfi-nő viszony bináris oppozícióját, nem haladja meg azt. Dunajcsik Mátyás tovább dekonstruálja az amúgy is dekonstrukciós eljárásokkal operáló művet, a férfi-szerző beszédhelyzetét meghagyva a női szerepbe egy srácot mint a homoszexuális szerelem tárgyát állítja, mintegy demonstrálva, hogy az „egy nő" nem csupán megragadhatatlanul sokféle, de nem is biztos, hogy nő… A dekonstrukció dekonstrukciója érdekes módon nem a semmit mondás irányába tart, nem is az eredeti állapotot állítja helyre, hanem valami új konstruálódik itt a régi beszédmódok „romjain", újrahasznosított paneljei révén: megszólal az elhallgatott, az elfojtott, a titkos, a tiltott nyelv: létrejön a homoszexuális identitás irodalmi artikulációja. Ahhoz hasonló mozgás játszódik le ebben az amúgy velejéig esterházys irodalmi intervencióban, mint amely Deleuze szerint a kisebbségi nyelvekre is jellemző: ezek „nem pusztán alnyelvek, idiolektusok vagy dialektusok, hanem olyan potenciális ágensek, amelyeknek köszönhetően a többségi nyelv minden viszonylatában és minden elemében a kisebbségivé válás útjára lép (pl. Black English). Vagyis megkülönböztetjük egymástól a kisebbségi nyelveket, a többségi nyelvet és a többségi nyelv kisebbségivé válását." Ennek értelmében azt mondhatjuk, hogy a Repülési kézikönyvben a többségi irodalmi kánon kisebbségivé válása zajlik. Fontos hangsúlyozni, hogy Dunajcsik könyve nem egy új oppozíciót állít fel többség és kisebbség között, az Egy srác 3. darabjában a mozgalmár meleg fiú ironikus ábrázolása egyértelművé is teszi ezt. Ez a srác „Arról beszél, hogy a melegek a hetero társadalom börtönében élnek, hetero szerepeket majmolnak, és hetero gondolataik vannak. A kedvencem az, hogy a hetero nyelvbe be vagyunk zárva. (…) Elvisz fesztiválokra, kezembe nyom egy transzparenst, mondjuk »Mi is emberek vagyunk«, vagy ilyesmi. Üvöltözve rohan végig az Andrássy úton, és közben arra vágyik, hogy nyugodtan tudjon élni, mint bárki más."

A kötet egyik legszebb, legtalányosabb, prousti-borgesi ihletésű írása a Barokk olvasóterem című novella. Ez a szöveg egy másik, ám az előbbinél homályosabb, formátlanabb, rejtettebb, ellentmondásosabb kulturális identitás körvonalait sejteti, talán egy keletkezőben lévő, vagy éppen feledésbe merült irányultságét, kierkegaard-i kategóriákkal kifejezve az esztétikain és etikain túli vallási stádiumét. A Barokk olvasóteremben egy fiatal szerzetest látunk, aki egy kis bonsai cseresznyefát figyel egész nap, miniatűr mását annak a fának, melynek látványa a megtérés pillanata lett az életében. A fiú le akarja írni ezt a fát, és ehhez naponta három órát olvas a könyvtárban. Az apát nem érti, miért van szükség a tömérdek könyvre, ha egyetlen fűszálból is ki lehet olvasni a mindenséget. A fiú azt válaszolja: „Azt hiszem, a könyvek a szavak miatt kellenek, tudja, atyám, a szavak miatt kell, a szavaknak semmi közük ugyanis a teremtés művéhez, azok kívül vannak a játékon, és az emberek találmányai, hogy megértsék ezt az egészet, főként persze a teremtés művét (…) ezt a csodát valahogyan át kell adni, lefordítani, ha úgy tetszik, és ehhez kellenek a papirosok meg a szavak". Ám hónapok múltán különös dolog történik: a szerzetes által elolvasott könyvekből eltűnnek a betűk, a szó szoros értelmében kiolvassa őket a könyvekből, mintha a benne fokozatosan növekvő üresség vákuumszerűen beszippantaná, kiüresítené a könyvtár drága köteteit – végül aztán a könyvtár védelmében a fiút ki is dobják a rendből. Az allegorikus történetből nem derül ki egyértelműen, mi is volt a tragikus vétség, tévedett-e, és miben a fiú. Ám a vállalkozása helyessége felől az apátnak végig vannak kételyei, nem tudja, egy szent költözött-e a kolostorba, vagy maga az ördög. Itt is arról van szó, amiről végeredményben a kötet összes írásában: a lehetetlen ostromlásáról, az írás általi megkettőzöttségnek mint gravitációnak a legyőzéséről, az apória megkerüléséről, melynek révén az öreg könyveket ugyanúgy érzékelhetjük, mint egy öreg arcot. Talán ugyanarról a problémáról, amely Pasolinit is foglalkoztatta egész életében, s amelyről így ír egyik levelében: „Mégis furcsa: az ember mindig elválasztotta az írott-beszélt nyelvet a Valóságtól. A kultuszok hosszú története során a valóság minden tárgya szakrálissá vált, a nyelv azonban soha. A nyelv soha nem tűnt misztériumnak." Pasolini egy tölgyfával példálózik, és azt mondja, jelentés valójában nem létezik, mert a jelentés is jel. „Akár a filmet használom fel – írja –, akár az írást, nem teszek egyebet, mint a fordítás segítségével megidézem a Valóságot a maga fizikai valójában. Ami az én szememben mindenképpen Elsőbbséget élvez. Ez minden szerző gyönyöre és kínja."

Köszönöm a figyelmet, és gratulálok a díjazottnak!