Simon Balázs emlékének

Nádas Péter

Abban az évben kétszer tettem meg ezt az utat, nem is tudom, először talán az Accademiánál szállhattam fel, vagy a Salute előtti háromszögletű téren, mely mintegy kifelé mutató ujjként ül a Dorsoduro déli földnyelvének végén; másodszorra pedig mindenképpen a Rialto melletti megállónál, hiszen bizonyára korán keltünk azon a napon, nem akartuk elvesztegetni az időt, ha egyszer a délelőttöt mindenképpen a szigeteknek és a tengernek szántuk.

Ilyenkor a vaporetto először a Canal Grandén söpör végig a folyamatos vízi csúcsforgalomban, aztán a Salute földnyelvéről még visszapattan a Szent Márk felé, onnantól kezdve azonban már csak a déli part mentén áll meg egy-egy pillanatra, nem párhuzamosan haladva a rakpartokkal, hanem kisebb-nagyobb félköríveket öltve egymásba, mintha ez a hajójárat húzná maga mögött azt a víz alatti fonalat, mely a káprázatokból szőtt várost összetartja. Csak a S. Elena megállót hátrahagyva fut ki végre a nyílt víz felé, ekkor azonban már szabad szemmel is látni a Lido szállodákkal szegélyezett, hosszú síkját. És jóllehet nyílt tengerről valójában csak e hosszúra nyúlt szigetet elhagyva beszélhetnénk, a legyőzendő távolság még így is embertelennek látszik a fedélzetről nézve.

Lehetetlen, ez volt az első gondolatom akkor februárban, lehetetlen, hogy Gustav Aschenbach ezt a távot gondolán tegye meg, ahogyan Thomas Mann írja a harmadik fejezetben. Vagy akkor a gondoláknak kellett egészen másoknak lenniük, masszívabb és teherbíróbb alkotmányoknak, vagy a tenger lehet sokkal nyugodtabb nyári napsütésben, mint így, mikor a hullámok szinte átcsapnak a benzinmeghajtású vaporetto vaskorlátjain is.

Nem mintha meglepett volna, hogy ezek szerint a belváros főbb terein mutogatott, fekete lakkal bevont gondolák is csak silány utánzatok. Velencében az embernek mindig akadnak elveszteni való illúziói, bár akkor még nem tudtam, hogy éppen az utolsóktól készülök megszabadulni a Lidóra való átkelés során.

Akkor februárban egyszerre két fiúba voltam szerelmes a távoli Budapesten, a bennem mocorgó démon mégis azt súgta a fülembe szüntelenül, hogy utazásom során egy harmadikkal kellene megcsalnom őket. Ebből persze akkor nem lett semmi, nyáron viszont már nem egyedül érkeztem ide.

Velencei utazásaimnak, egészen a legutóbbi alkalomig, mindig volt valami menekülésjellege, amit leginkább írói munkám aszketikus bájával igyekeztem elfedni, miszerint nem szórakozni megyek én Velencébe, hanem mert leendő regényem, melynek megírására az idők során egyre kevesebb erőt éreztem magamban, s ez különösen így volt velencei utazásaim alkalmával, szóval, hogy leendő regényem itt fog majd játszódni, hogy dolgozom, kutatásokat végzek tehát, melyekhez a városban való jelenlétem épp olyan nélkülözhetetlen, mint amilyen elviselhetetlennek éreztem titokban már csak a gondolatot is, hogy még egy napot Budapesten töltsek.

Hogy feltétlenül látnom kell a Grand Hotel des Bainst, ahol Thomas Mann először figyelt fel a fiatal Wlasdyslaw Moes báróra, látnom kell, igen, ezt mondtam mindenkinek, ahogyan ezt mondtam mindkét fiúnak is. És beszéd közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy fönntartsam a magam fennkölten művészi mimikrijét, ezért aztán nem maradt időm arra, hogy felmérjem, milyen rezonanciákat indít el ez a néhány szó az egyikben, és milyen hullámzásokat, örvényeket, áramlatokat kelt a másikban, aminek következtében aztán arról is lemaradtam, ami pedig talán az egész nevetséges utazást fölöslegessé tette volna. Történetesen, hogy míg az olyan szavak kimondására, mint Thomas Mann, regény, Velence, Grand Hotel, az egyik egész lénye, akár egy gong vagy egy egészen finom művű üvegpohár, rezegni kezdett, mintha ez a rezgés egy pillanatra mindkettőnket visszavihetett volna egy néhány száz évvel korábbi időbe, ahol én, mondjuk, meglett férfiember és elismert professzor lennék, ő pedig szinte kínosan fiatal, de korához képest varázslatosan művelt, rajongó tanítványom, addig ugyanezen mondataim nyomán a másik szemében egyedül az a biztos tudat tükröződött, és az ehhez a tudáshoz társuló bánat, félelem, csalódás és vágyakozás, hogy ezek szerint, mégpedig a lehető legközelebbi jövőben, el fogok menni tőle, vagyis hogy utazásom négy-öt napjának időtartamára visszavonhatatlanul és teljes mértékben elveszít.

A februári szél az arcomba csapott, amíg a korlátba kapaszkodva megpróbáltam megtartani az egyensúlyomat, a vaporetto pedig remegve falta tovább a hullámokat, amiben semmi nem volt az Aschenbachot saját halálának előérzetébe ringató gondola lusta és kedélytelen táncából, inkább mintha valami elfojtott, gépi zokogás rázta volna a hajót, tudomást sem véve a fedélzetén még ilyenkor is szép számban jelen lévő turisták harsány és ünnepi jókedvéről.

A kikötés után csak arra emlékeztem, hogy a novellában valami szent asszonyról elnevezett sugárúton halad végig a neves német író, nyomában a poggyászát vonszoló hordárral, s csak reménykedhettem benne, hogy ellentétben a szülőhazámmal, itt nem változtatták meg az utcák és utak nevét minden harminc-negyven évben. Nem tévedtem. S az a tétova jóhiszeműség, öreges optimizmus, amivel lábamat egy sosemvolt sétáló nyomaiba tettem, valahogy tényleg közelebb hozott kutatásaim tárgyához, pedig sejthettem volna, hogy a felhők mattüvegén átszüremlő februári fény és a járókelőkön látott vastag átmeneti kabátok nem sok jót ígérnek. Ahogyan azt sem sejtettem még, hogy az ösvény, amit kitaposni készülök, végül majd nem a Grand Hotel, hanem a tenger felé fog vezetni egy fullasztó nyári délutánon.

Előző este még a szállásunk erkélyéről néztük, ahogy a Calle dei Fabbriból nyíló utcánk torkolatában, ahonnan reggelenként hangos pöfögéssel szállították el az összegyűlt szemetet a helyi köztisztasági vállalat zöldre pingált kukáshajói, a patkányok hangos sivalkodással harcolnak egy-egy zsírosabb falatért, de másnap, abban az időben, amikor ablakunk alatt általában megjelentek a német és japán turistákat szállító gondolák tangóharmonikával és énekesekkel felszerelt hosszú, fekete füzérei, mi már a szigetre induló vaporettón ültünk, a hátizsákunkban egy-egy meglehetősen vicces fürdőnadrággal, és titkon mindketten arra gondoltunk, némi szorongással, és némi kíváncsi várakozással is, hogy talán most lesz először, hogy mások szeme láttára csaknem meztelenül állunk majd egymással szemben, a Lido homokjában.

Nem mintha ezen a strandon bárkinek is szemet szúrna, hogy két huszonéves fiú kézenfogva sétál bele a lábukat lágyan nyaldosó tengerbe.

Ahogy ott álltam a híres homokpadon, a düledező fürdőkabinok és a vízben szétázott nejlonzacskók között, még az élesen fütyülő szél ellenére is hallottam a Grand Hotel tekintélyes homlokzatán dolgozó munkás kalapácsütéseit, aki a partról nézve alig tűnt nagyobbnak, mint a szálló tetején díszelgő óra mutatója, mely ki tudja, mióta állt mozdulatlanul, engedve, hogy immár ne ő, csak a kopottas falakról hulló vakolat és a szobák erkélyein összegyűlő száraz falevelek egyre növekvő kupacai jelezzék az idő múlását a lehető legalkalmatlanabb időpontban érkező utazó számára. Mintha egy öreg hölgyet, akit az ember hallomásból fényes estélyeiről és kifogástalan eleganciájáról ismert volna, végül mégiscsak egy rosszul megvilágított, dohos szobában látogatna meg, ahol a néni térdére terített pokrócok áporodott szaga elkeveredik a kibontva hagyott gyógyszerek és a félig megivott herbateák kesernyés, metsző illatával.

Leültem a betongerendákig megkopasztott móló hideg lépcsőjére, pedig sejtettem, hogy fel fogok fázni, de ez most nem érdekelt, ekkora pofáraesésre nem voltam felkészülve. Szerettem volna, ha most jön valaki, akinek elmondhatnám, voltaképpen mit is kerestem itt, minek a nyomai után kutattam ebben a vigasztalan romhalmazban, de nem jött senki, csak a távolban láttam egy viharkabátos alakot, aki a kutyáját sétáltatta éppen, egyébként minden olyan volt, mintha csak egy érzelgős Visconti-film évtizedek óta leszerepelt díszletének falai közé keveredtem volna, ami csupán azért maradt meg mostanáig többé-kevésbé felismerhető állapotban, mert egyszerűen túl költséges lett volna lebontani.

Itt ültem neveltetésem jéghideg csődjében, és még csak fényképezőgépet se hoztam magammal, hogy megörökítsem.

Talán ott, lábammal a Lido csaknem megfagyott homokját turkálva, mikor feltettem magamnak az ilyenkor szokásos kérdéseket, hogy mit érzek, mit tudhatok, mit remélhetek, e három fényében pedig mit érdemes kezdenem magammal, valószínűleg ekkor jöhettem rá, hogy fiatal, Budapesten hagyott képzeletbeli tanítványom, akivel a legtetszetősebb beszélgetést folytathattam volna le az elém táruló látványról, voltaképpen nem az én hiányzó másik felem, ahogyan addig gondoltam, hanem a már meglévő felem egy különösen vonzó, hogy azt ne mondjam, idealizált változata. És hogy az, hogy az ő alakjában felfedeztem ezt a némileg torzított, bár kétségtelenül kívánatos és rokonszenves tükörképét saját magamnak, s hogy felismerve eltaszítom most magamtól, nem őt, hanem a torzképet, melyről fogalmam sem volt, mennyire illik rá és mennyire rejt az én elképzeléseimtől radikálisan különböző valakit, ez egyben az ifjúság vége. Hiszen azzal, hogy lemondok arról, hogy benne senki mást, csupán önmagamat szeressem, tulajdonképpen csalok: öregebb ember módjára viselkedem, mint amilyen vagyok, hiszen a legtöbb hozzám hasonlóan fiatal ember leginkább önmagába szerelmes viharos és fékezhetetlen kamaszkori szerelmei során, s ez így van jól, sőt ebből adódik a fiatalság részegítő bája, a demonstrációból, hogy kívánatosak, hiszen kívánják saját magukat a másikban, és a csalódásból, hiszen mégiscsak magukat kívánják, se a másikat, se minket, s mi legfeljebb csak bámulhatjuk, de meg nem érinthetjük őket anélkül, hogy beszennyeznénk.

És ezekben a percekben bizonyára végtelenül magányosnak és elhagyatottnak éreztem volna magam, ha nem tudom, hogy ugyanebben a pillanatban akad egy másik, jóval titokzatosabb valaki Budapesten, aki már csak magas, sudár alakja miatt sem alkalmas arra, hogy a személyében a magam kissé köpcös és alacsony figurájának valamiféle tökéletesre álmodott verzióját szeressem, és akiről, ellentétben hozzám hasonlóan Thomas Mann-mániás képzeletbeli tanítványommal, akivel kapcsolatban már egyáltalán nem reméltem, hogy azokból az érzelmeiből, melyek nem a neves német íróra és életművére, hanem rám vonatkoznak, bármit is ismerhetnék, erről a másikról egyvalamit egészen biztosan tudtam, mert visszagondolva rá, immár teljesen világossá vált előttem annak a bizonyos utolsó tekintetnek a súlya és az értelme is, történetesen, hogy valószínűleg ő az egyetlen, akinek jelen pillanatban Budapesten még hiányzom, és minden kétséget kizáróan az egyetlen, akihez még érdemes visszatérnem.

Amikor az immár sikeresen beazonosított Santa Maria Elisabettán elindultam a sziget túlsó oldalára, hogy a szállásom felé vivő délutáni vaporettót még elkaphassam, már nem kis derültséggel és szánalommal gondoltam vissza a Lido mólóján gubbasztó fázós alakra, aki, mintha csak foggal hámozna gyümölcsöt, kétségbeesetten próbálta lefejteni az elé táruló elhagyott tájról az elmúlt majdnem száz évet, s képzeletével felhasítani a Lido fölé boruló felhőzet ólomfödelét, hogy így nyisson utat a novella lapjairól az egykor felkapott adriai fürdőhely dűnéire sugárzó görögös napfénynek, ami szélesre nyithatná a Grand Hotel fejedelmi, bedeszkázott ajtajait, lerobbantaná a szálló parkjának vaskapujára tekert rozsdás láncokat, s a kedvetlenül, tompa szürkeségben terjengő hullámokat szikrázó ragyogásba vonva veszélyesen formás, dionüszoszi rohangászásba feledkezett kis Tadziókkal népesítené be az egész partot.

Ami nagyjából megfelelt annak a látványnak, ami alig néhány hónap elteltével fogadott minket.

Mikor megérkeztünk, a frissen megnyitott Grand Hotel des Bains design-bútorokkal teli teraszának lépcsőjén egy feltehetőleg dúsgazdag indiai férfi állt talpig hófehérben, mintha csak az Ezeregyéjszaka valamelyik palotáját őrizné az illetéktelen barbárok tekintetétől, és éppen valami rendelést adott le az egyik csokornyakkendős pincérnek; mögötte pedig, a szélesre tárt főbejáraton túl még a tűző nyári napsütésben is tisztán ki lehetett venni a központi hall muranói üvegcsillárjának apró fénypontjait. Ahogy pedig elindultunk lefelé a kék-fehér csíkosra festett fürdőkabinok fel-felduzzadó függönyei között, már pontosan tudtam a lépéseket, hiszen minden a helyén volt, s a trópusi nádkunyhók mintájára felhúzott masszőrpavilonok mellett elhaladva tényleg találtunk is egy fülkét, ahol nyugodtan átöltözhettünk.

A hátadat néztem, a nyakadon az ing alá gördülő izzadságcseppeket, és arra gondoltam, vajon hogyan foglak egyszer megtanítani úszni, és vajon hogy fog tetszeni a tenger, hiszen életedben most látod először azt, ami engem már évtizedek óta fogva tart. Jólesett a víz, hiszen a napi többszöri tusolás ellenére mindketten úgy éreztük, olyan mocskosak vagyunk, amilyen mocskos csak velencei turista lehet néhány napi kimerült caplatás után a főszezonban.

Nagyjából egyetlen megmártózásra volt időnk, amíg a négycsillagos luxusszálloda biztonsági őre fel nem figyelt a hotel magánstrandjára bemerészkedő két hívatlan vendégre, és át nem tessékelt minket a pár száz méterre levő Népstrand zajos fürdőzői közé. Mivel pedig külföldön általában rám bíztad a nyelvi kérdéseket, most én voltam az, aki egy tőről metszett kelet-európai szolgálatkészségével tettem a hülyét a szalmakalapos Cerberusnak, mintha nem is az innen való száműzetésünk hírét hozta volna el ez a kedvetlen, drabális állat, hanem egy tiszteletteljes meghívást a túloldalról, amit most kissé meglepve bár, de örömmel és nagylelkűen elfogadnánk. Akkor még megkérdezted, ne menjünk-e inkább föl a teraszra meginni egy kávét, hiszen pénzünk voltaképpen lenne rá, s talán még azok a szavak is elhangoztak, hogy regény, Velence, Grand Hotel. De én csak a fejemet ingattam mosolyogva, hogy fölösleges, Nem!, mondtam végül szinte kiáltva és nevetve, hogy biztosan át tudjak törni kölcsönös zavarunk zsibbadtságán, az ajánlat nagyon hízelgő, sőt megtisztelő, de már elígérkeztünk. Inkább feküdjünk még le egy kicsit a homokba a Népstrandon, és ha ott vagyunk, vegyünk egy szelet friss görögdinnyét, mert ebben a melegben rettenetesen megéheztem. És kérlek, bocsáss meg, tettem még hozzá.