Az írás – tulajdonképpen olvasás. Emlékezünk az elénk kerülő mondatokra, kihúzzuk őket valahonnan, ahol már régóta lappanganak. Az olvasás is csavargás, máshollét, közeledés az ittlét mámorához. Van, amikor a máshollét és az ittlét egybeesik, van boldogság, amelyet a puszta létezés okoz. Erre születtünk, ez a hivatásunk, nem kell annyit mérgelődni.

Az irodalom inspiratív, megsejtő gondolkodás, és a maga meandereivel a személyes gondolatfolyamat logikáját követi. Az olvasónak nem muszáj elhinnie azt, amit az író állít, alkalmasint elképzelhető, önbizonyító állítások. Elhisszük őket, mert bennünk aludtak, és most, a szöveg érintése által felébredtek.

Mi más az irodalom, mint álom önmagunkról, amely generációkat tölt el, és mint titkos közmegegyezés működik? Ahogy egy kalapboltban a hölgyek válogatnak, és a saját arcuk sejtett változatai közül az egyik megtetszik nekik, úgy bánunk a rendelkezésre álló, fölsejlő, megmutatkozó életpályákkal, nézzük, próbálgatjuk őket.

Mindannyian kísérletek vagyunk, önarcképet költünk, esélyként megkaptuk magunkat, hogy készítsünk belőle valami egészet. Mindenki összeügyetlenkedi a maga játszmáját, amelyet számon tart egy megvesztegethetetlen angyal.

Az író különböző hatású képzeleti valóságok közé csábítja az olvasót, s gyógyszerkutatóként készítményének a hatásmechanizmusát vizsgálja rajta. Olyan szöveg a célja, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotot okoz: hajnali tótükör nyugalma, rettegéslavina, fényorgona.

Mindenki regényíró, álmaiban legalább, de éberségének ünnepein is, irigyli a teremtés változatosságát, és ő szeretne lenni a többi ember is. A korlátozott halandó elméláz, hogy kibe költözzön, kinek szívja ki az emlékezetét, kinek lopja el a bizonytalanságait. Olykor azt hiszi, hogy ez az egész itt körülötte, mind-mind egyetlen regény. Ő is meg van írva, és úgy viselkedik, mintha most éppen önmagát olvasná. Ami belőle az írás szűrőjén áthatol, az már nem ő, az már ott nyugszik a könyvben, ő meg itt lopakodik tovább, nyugtalanul és befejezetlenül.

Jó ideig olyan vidéken éltem, ahol kalandorrá kellett lennem ahhoz, hogy kedvemre való mondatokat írjak. De miért is lenne a regényírás kevésbé kockázatos, mint a sziklamászás vagy a sárkányrepülés? Próbálom meghallani sok más gyerek és felnőtt beszédét, akik már nem élnek, mert megölték őket, vagy mert elhaltak útközben.

A regény nézőpontja a szerzőé, akkor is, ha sokalakos, akkor is, ha énregény. Figurái beszédhelyzetek: befesti az arcát, hogy ne féljen beszélni.

Másnak is csak úgy ír, mintha magának írna. Képzelt kalandokról számot adva az író úgy tesz, mintha valóságos eseményeket adna elő, az olvasó meg úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Tudja, hogy a szerző nem bálnavadász vagy bankrabló, csak elmeséli, mi lenne, ha az lenne. De hiszen az olvasó látott már a televízióban igazi bálnavadászt és bankrablót.

Az olvasó leül szobája sarkába, maga mellé tesz a könyvespolcról néhány könyvet: kezdődik az orgia, minden ízléssértő, rossz illatú hangoskodás nélkül. Jóízű regényíráshoz, regényolvasáshoz szükség van a felidézett, jelenné vált hihetőség és valószínűség általi cinkosságára. Ha már elcsábított olvasóként az író nem érzi a műfaj erotikáját, hogyan éreztesse az olvasóval? Színlelem derekasan a naiv epikát, de néha kiesem a szerepemből.

Egy amerikai bűnügyi regényíró új regényében éppen eljutott a képzeletileg hibátlanul előkészített bankrablásig. Hősének utolsó mondata: „Ma éjjel kirabolok három bankot. Holnap vagy gazdag leszek, vagy hulla." Az író letette a tollat, és a részletesen ábrázolt fölszereléssel elindult bankot rabolni. Idegességében rosszul parkolt a kocsijával, két rendőr közeledett, s amit máskor nem tett volna: pisztolyához kapott. Azok gyorsabbak voltak nála, lelőtték. A modern regény szentje? Hitelesíteni a költött sztorit? Nem volt különösebben jó író, bankrablónak meg éppenséggel kezdő volt.

Az írás, mint alany, mindenre, ami nem ő, gúnnyal tekint. Azért írok, hogy ez a szövegdarab rendesen meg legyen munkálva. Egymást körültáncoló képzetekből milyen szekvenciák keresik meg egymást? A valódi szöveg kidomborodik a papírról. Az olvasmány más, ha más sorrendben olvassuk. A verseskönyvet is hol itt, hol ott ütjük fel. A regények voltaképpeni története az eljárásmód, amellyel az író a tárgyát birtokba veszi. Nem a tárgy az érdekes, hanem a tekintet, amely rászegeződik, és a hang, amely mesél róla. Ha jó, akkor belénk költözik, velünk marad, függővé válunk tőle, honvágyunk van utána. Nem érdemes olyat írni, amit csak egyszer érdemes elolvasni.

A képzelet madártávlatból szemlét tart az emlékek fölött, s némelyiket zuhanórepüléssel megközelíti. Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző. A regény nem a valóságban történik, hanem a papíron. Az önéletrajz is fikció, írója költi a halmazból, amelyre önkényesen emlékszik. Több anyaga van, mint amennyit kézbe foghat. Képeket sorba rendez, egyik oldalon a tudat zajlása, másik oldalon a könyv végessége. Az író cselekvése az írás maga, a mű elkészítése, ami hosszú évekbe telhet, de az olvasónak kevesebbet jelent, azonos azzal az időbeli élménnyel, amelyen átesik, miközben a könyvet elolvassa. Amiért az egyik éveket ad, azért a másik napokat, esetleg csak órákat.

Az irodalmi szövegnek nincsen szüksége mozgalmak és államok, egyházak és akadémiák jóváhagyására. Az írás civil mesterség, az író a civilek között is civil. Valamirevaló író nem szolgál, nem hasznos; az irodalom szelleme garázda szellem. Melyik szakma illetékesebb arra, hogy szemét a harcok áldozataira függessze? A jognak a kényszer, a művészetnek a csábítás az eszköze. Minden mondatnak el kell hívnia az olvasót a következő mondat elolvasására.

A bizonyítható élettény irodalmi használhatóságának nem az a kritériuma, hogy valóban megtörtént-e, hanem az, hogy úgy tűnik-e fel, mintha valóban megtörtént volna. Ami igaz, az egyszersmind esztétikailag is érdekes. Az igaz elbeszélésnek felfedezésértéke is van, új ösvényekre hívja az olvasó képzeletét. Léhábban fogalmazva: használ-e az írásnak az igazság, mint a jó idő vagy egy otthonos szoba vagy valamilyen élvezeti szer?

Nem számít, hogy pontosan úgy volt-e, ahogy írom, fantazmáim éppúgy hozzám tartoznak, mint a személyi adataim. Tekinthetjük az igazságot esztétikai hatáseszköznek is. Nem kell bizonyítani, amit állítunk, az olvasó, ha nem akarja, nem hiszi. Az irodalmi mondat csak annyit állít, hogy lehet a dolgokat így is nézni. Ha sikerül, akkor olyan a szöveg, hogy a szerző maga sem érti maradéktalanul. A teljes megértéshez olvasó és szerző teljes azonosulására lenne szükség, hogy a két koponya szinte közlekedőedény legyen. Jobb, ha az olvasó egy csinos vereséggel megy ki a könyvből. Ha az egészet beveszi, mi marad holnapra?

A klasszikus, elálló művek csak gazdagabbak lesznek az idő során, minden olvasástól titokzatosabbak, az időtől érlelődnek. Ha egy regény él, akkor dolgozik, alakul, mint a bor a hordóban. Ha szerencséje van, túléli a többi művet, a testvéreit, felhalmozott magában valami életerőt, és a maga idejéből már csak ő van itt.

A szerző magának ír, nem gondol rá, hogy másnak megfelel-e, ha neki jó, akkor talán az olvasót is érdekelheti. Neki az írás önvédelem, tapogatózás, ráolvasás és hallucináció. Az olvasót, a hallgatót bevonja egy észjárásba, egy hangulatba, közös ízléshúrokat penget, rezonanciákat ébreszt, témáknak arcot ad.

Mit tesz a regény az olvasóval? Elhívja a magáéból egy másik világba, hogy élje bele magát mások ügyeibe. Ha sikerül, akkor kevésbé fog félni a többiektől. A szövegnek része az a hatás is, amit előidéz. Tekinthetjük érzelmi tornagyakorlatnak is: közeledés és távolodás, visz az áramlás hidegből melegbe, vágyból undorba. A történetnek eleje és vége van, mint egy utazásnak. De mitől történet egy történet? A jelentős kerekségétől? Az irodalom kaland: ki tudja, mi jut egy perc múlva az eszembe, és hogy a felidézett események közül mit beszélek el? Kedvem volt az ásáshoz a saját memóriámban, megy a meszesedés úgyis magamagától, és kedvem volt ahhoz is, hogy elmeséljem, amit találtam, ahogy a múlt képei lassú mozgásokat végeznek egymás körül.

Az elmesélhető dolgok mennyisége végtelenszer több, mint a megírhatóké. Az önkény műve, hogy mit emelek-választok ki belőlük. A szerző nem tudhatja, hogy mit fog írni, mert nem tudja, hogy ő maga ki lesz holnap, tudatának melyik birtokán fog kóborolni. Horgászat az érzelmes emlékezetből. Ízelítők a bajokból és extremitásokból, a beszélő átmegy olyanokba, akikben még nem volt, munka a halál ellen. Ha majd lesz gyerek, akinek nem kell a mese, akkor majd panaszkodhatunk.

Az író szól a halálról, hogy meglóghasson előle. Az irodalom szemlélhető úgy is, mint az írástudó önfelszabadítása szellemi képek által. Az élő titkokat bogozgat a halál környékén. A nagy művek a hosszú készülődés, a kézműves koncentráció teljesítményei. Annak érdekében, hogy szerkesztett egészekkel álljon az olvasó elé, nagy masszából kell kimetszenie egy szeletet. Félreteszi, hagyja leülepedni, és megnézi egy idő múlva, csak utólag látja, hogy mit csinált.

Az irodalom kisebbségi mű, az írók és az olvasók mindösszesen még mindig olyan csekély minoritás, hogy az egész világirodalmat az olvasóival együtt, egy kis globális összeesküvésnek is tekinthetjük. Ádáz mulatságunk, az irodalmi mű hozzásegít ahhoz, hogy az legyél, aki vagy. Megtanít a valamelyest függetlenebb szemléletre. Az író szerepe nem halványult el, holtában is megkérdezhetjük, hogy miképpen döntene a helyünkben. Az olvasó személy és az emberiség között a világirodalom a legjobb közvetítés, amelynek nem kell eleve számolnia a hír vagy az ábrázolt esemény gyors halálával.

Az irodalom mosttá tesz, megjelenít. A lappangó idő jelenetei betódulnak a színpadra. Ahogy a test egyetlen sejtjében benne van az összes többi sejt, úgy egyetlen emberben benne van az egész emberiség tervrajza, mindenestül. Szegény feje nyakába veszi a rábízott üzenetet, alárendeli magát neki, szolgálja, folytonosan szem előtt van. A szem kedvéért élni? Kinek a szeméről van szó?

Vigyázz az éberségedre, kedves olvasó! A furfangos szerző különböző hatású képzeleti valóságok közé csábít, és meghív néhány száz oldalas agykirándulásra. Kezébe veszi a fantáziádat, megdolgoztat, kívánatos és rémes jelenetekkel borít el, amelyeknek a konfigurációja a szerző vágyainak és félelmeinek a politikájával magyarázható. Az is eszébe jut, hogy előtted állítsa össze a könyvét, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost.

Nem baj, ha az olvasó nem ért meg mindent, ha mindent értene, unatkozna. Az író képeket szerkeszt, amelyek megzavarják a biztonságát. Javára válik, ha eltéved közöttük. Bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor túl mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő.

A kedves olvasó nem kap hipnotikus felszólítást tagjainak elernyesztésére, maradjon inkább éber minden érzékével. A könyvet én éveken át írom, te napok alatt elolvasod, ezért valódi hőse inkább te vagy.

A mese vágyódás arra, hogy ami történik velem, az érdekes legyen. Miért ne kerekítenék a megélt történeteimből mesét? Elrejtőzhetem a talányai közé. Végtére is az irodalom képzelet, torzulás, a valóság megerőszakolása, stilizáció. A társadalom életében az irodalom ugyanazt a szerepet tölti be, mint az egyénekében az éjszakai vagy a nappali álom, rémálom s ehhez hasonlók a rögeszmékig és a téves eszmékig menően.

Vágyteli gondolkodás ez, bosszúk forralása, képzelgés szerelmi háborúkról, figuránk félszeg mivoltunk nagyobbszerű mása, majd gyermekességünk apai megpillantása. Az irodalomban egész tudatom helyet talál magának, ábrándjaim csakúgy, mint a szorongásaim, elvakultságom csakúgy, mint a tisztánlátásom, és még az eszem is, ahogy megpróbál úrrá lenni vágyaim és rettegéseim színes seregletén. Engedjem kibomlani magamban a sétáló eszmélet meséit, egyesüljön bennük az éjszakai és a nappali elme, írjak közvetítést áthaladásomról hétköznapi mennyeken-poklokon. Az embernek meg van engedve a vágyódás és iszonyodás kétirányú szabadsága, de csak az irodalomban, és természetesen a többi művészetben! A tudomány vagy a gyakorlat emberei ilyen szabadságról ne is álmodozzanak.

Ha komoly tárgyról komolyan írok, nem mentesülök a tévedés kockázatától. Tanulmányaimmal lehet vitatkozni, regényeimmel nem lehet.

Lehet unni és elfelejteni, de lehet átélni is őket, és emlékezni is rájuk. Így az elbeszélések elfoglalják az olvasót belülről, és ő éppoly kevéssé szabadul attól, amit olvasott, mint attól, ami vele történt. Egy metaforát nem lehet a vádlottak padjára ültetni, s azt sem lehet bebizonyítani róla, hogy tudománytalan. Ha leírok egy fogalmi ítéletet, jön valaki, és megcáfolja, írok egy másikat, hogy igazoljam az előzőt, ezzel is szembeszáll valaki, és így hiúságból, önvédelemből belegabalyodom valamibe, ami már régen nem érdekel. Az elméleti gondolkodás nem akar osztozkodni agyamon az írói gondolkodással. Vagy megfordítva.

Mihelyt a szellem bemutatkozik, egyszersmind nyomban kétségbe vonja és ki is neveti magát, más szóval irodalom lesz belőle. A tudat tudata képekben. Ennek a vállalkozásnak is megvan a maga örvényszerű belső húzása. A regény öncélú szellemi építmény, önmagában is egész, külső igazolásra, a valóság próbájára nem szorul. A regényírás átszűri és elhárítja az elméleti és a gyakorlati gondolkodás szabályait, a műfajnak saját filozófiája van, amely annál kérlelhetetlenebb, minél inkább átadom magam neki.

Regényeimben lehetek gyilkos, rabló, buja, fajtalan, gyáva, részeges, hazug.

Nincs bennem annyi alávalóság, amennyinek ne lenne helye bennük. Magam fölé emelkedhetem, lehetek önfeláldozó, hősies és megvilágosult is, csak győzzem. Még sohasem kínoztak, még sohasem öltem, bezzeg a regényeimben mindez már hányszor megesett!

Minden ember várkastély, én is az vagyok, de csak néhány szobáját lakom. Kísértetként azonban átsuhanok pókhálós, őrült termeken. Aki mélyebben jár a szorongásban, magasabban jár az illuminációban, ez a mesterségem. Én az embert szórakozni vágyó lénynek nevezném. Minél technikaibb egy művelet, annál egyértelműbb: vagy ez, vagy az. A dolgozó emberek zöme csak elalvás előtt, fényűzésképpen adhatja át magát az ellentmondások megbízhatatlan költészetének. Nekem az a hivatalos teendőm, hogy végigkóboroljam az alternatívákat, képzeleti sugárzásban föltámasszam a lecsonkolt tagot, s megvalósítsam azt, amiből nem lett semmi. Hivatásos tudatmeghosszabbító vagyok, kifeszítem a végleteket, tükör-megvilágításban állok. Szeretném megpillantani a tükörben a paradoxonok régi bölcseit, ahogy félelmetesen és ünnepien mosolyogtak a látogatóra.

Lassú fölszabadulás, ha már annyira kisebbségi vagyok, hogy szinte egyedül. Lehet, hogy a kisebbség a meghatározó, s nem amiből sok van, hanem a törvényszegő, aki módosítja a törvényt, de ha nem így van, az sem baj. Ha erkölcsösnek lenni annyit jelent, hogy elnyerem kortársaim helyeslését, mert azt gondolom, amit ők, akkor nem kell erkölcsösnek lennem. Nem írok semmilyen közösség nevében, senki másnak a szószólója nem vagyok. Akkor vagyok a legközelebb a többiekhez, ha minden kitérő nélkül csak a magam nevében beszélek.

Szerzőtípusok paradigmája: egyik oldalon a pap (ez isten szava), másik oldalon az író (ez az én beszédem). Itt nincs semmiféle tekintély, itt az esendő kíváncsiság beszél. Istenek, félistenek, istenné vált emberek, emberré vált istenek, szentek és hősök története – mese, irodalom, mitológia, ihletett emberek műve. Az olvasó igényli a mesét, kell neki, hogy megértse a világot és önmagát, hogy tudja, hogyan éljen. A szövegek tanácsokat adnak, felszólítanak, tiltanak, lehet hozzájuk hűnek és hűtlennek lenni.

Bolyongunk szerelmeink földrajzának térképén, megyünk temetőbe és színházba, uszodába és ócskapiacra, ácsorgunk az aluljárókban, a vásárcsarnokban, a mozdony- és autótemetőkben, átöleljük a menyasszonyi virágzásban pompázó meggyfát, megtámasztjuk a hátunkat a százéves terméskő falon, és itt már elkezdődhetne a regény, amely már régen elkezdődött. Műfajszabályként pedig meg volt szabva, hogy nem tudható előre, mi következik, s nem tudjuk, hogy a következő paragrafus hova fog kilyukadni.

Élesztő a könyv, fölemelkedik tőle, mint a kuglóf, az olvasó feje. Csak eljusson hozzá, csak kézbesítse a postás a levelet, csak legyen telefonvonal, és ne szakadjon meg. Átpréseled magad a szitán. A teljes hallgatás is elfogadható alku. Abszolút kudarc esetén sem adni fel. Amit mondani lehet, azt mondani kell.

Olvasható a könyv úgy is, mint egy stratégiaajánlat, akkor hiteles, ha olyat ajánl, amit a szerző is gyakorol. Olvasóim felderítője vagyok alkonyi tájakon, kiszorítom magam a hemzsegésből, de visszavágyódom belé.

Magányos kreatúra lennék az univerzumban, átérezve a kanti comme-il-faut-t, hogy az egész emberiség helyett, mintegy annak a nevében szólok és cselekszem? Amely lelkiállapot minden serdülő korú embernek ismerős.

Minden örvendetes hírnek van egy csalódást keltő ikerpárja. Ha tehát valaki a könyv halálát, a gutenbergi tradíció végét kívánná jósolni, továbbá mellékesen az irodalom vagy éppen a szóbeli műveltség hanyatlását, akkor remek szervákat adna másoknak, hogy elkezdődhessen a pingpong, s hogy pusztán a társalgás élénkítése végett a másik a könyv diadalát jelezze előre, és mindazt, ami ezzel jár, írók és kiadók, közvetítők ígéretes jövőjét.

A világ könyvforgalma tudomásom szerint nő, és az olvasni tudók száma is. Szerte a földön új könyvpiacok jelennek meg, és ezek egymással mind több szálon érintkeznek. Ahogy a többi termelési és fogyasztási ágban nő a világpiac és a nemzetközi kereskedelem szerepe, úgy ez a könyvről is elmondható. A könyvipar a piacgazdaságokban aránylag kevés külső támogatásban részesül, többnyire meg kell állnia a maga lábán. Van ettől valamelyes szilárdsága: nem szorul egész létével az állam vagy más jótevők kegyére, ellenben támaszkodhat a tartós fogyasztói hajlamokra, a magán-vásárlóerő sokféle igényeire.

Amit Goethe még csak gondolatfutamként említett, hogy van világirodalom, az robusztus valósággá lett az elmúlt két évszázadban és kivált a huszadiknak a második felében, mert a világirodalom eszméjének a könyv világpiaca létalapot nyújt. Kormányváltozások, költségvetési politikák megnehezíthetik a létezését, de nem tehetik egészen tönkre. Nem állítom, hogy túl nagy gazdasági ágazatról beszélek, hiszen az Egyesült Államokban az összes könyvkiadó együttes forgalma sem elég ahhoz, hogy a negyven legnagyobb cég rangsorába bekerüljön, de már a negyvenkettedik hely sem lebecsülendő, jóllehet a könyv és az irodalom jelentősége nem igazán mérhető pénzben.

A kelet-európai rendszerváltozások a piaci könyvállomány átrétegződését eredményezték, oktalanság volna azonban feltételezni, hogy a kereskedelmileg sikeres akcióirodalom minden helyet elfoglal. Az a tömegirodalom, amely megfelel a tömegmozgóképnek, és amelynek világpiacán az USA az első exportőr, az olvasásra jutó pénz és idő nagy hányadát leköti ugyan, de marad egy rész az úgynevezett magaskultúrának is, az igényes, értékálló műveknek, a mindenkori klasszikus és félklasszikus repertoárnak, amelyre ugyanúgy lesznek vevők, mint bármilyen minőségi termékre a bortól a kabátig. A mozgókép előállítása igényeli a nagy nézőszámot, ezzel szemben a könyv a kis szériával is összefér. Amire néhány ezer olvasó van, az a könyv megszülethet, és élheti a maga kalandos életét.

Előre jelezhető, hogy a szép kiállítású könyv mint a minőségi ipar terméke olyan fogyasztói jószág, amely befektetés is, bútorozza a lakást, jelzi a család műveltségét, és alkalmasint el is olvasható. Tartós foglalatba tartós szöveg kívánkozik. Biztos tehát, hogy a bibliofília, a könyv szemlélhető műtárgyként felfogása a könyveseknek tartósan munkát és megélhetést ad.

Valószínű, hogy az olcsóbb hozzáférhetőségnek divatba jönnek a hagyományos és az elektronikus módozatai. A hagyományos lehetne a kölcsönkönyvtárak hálózatának változatosabb kiépülése és a magán könyvcsere szokásának elterjedése. Látogatások kiegészítője lehetne barátainkhoz könyvekkel érkezni, hozni, vinni, hogy az egy könyvre jutó olvasók száma növekedjék, ami az író szerzői hiúságának kellemes, a zsebének nem túl kellemetlen távlat, mondjuk tehát, hogy könyveink bármilyen olvasása végső soron jó nekünk.

Minden bizonnyal terjedni fog az elektronikus olvasás. Ha számítógépembe behívhatok bármely könyvet, lehetséges, hogy képernyőn olvasom egy darabig, lehetséges, hogy ugrom benne, és gyorsan lapozom, hogy átfuttatom és átfutom, ha azonban megállít a szöveg, megállít és marasztal, akkor kinyomtatom, de még valószínűbb, hogy akkor a vágy arányában nő a készség is megvennem a könyvet magát, mert aki sokat nézi a monitort, annak karosszékben jó fogású könyvet lapozni szabad órájában kellemesebb, mint az elenyésző fénybetűkre tapasztani a szemét nem csupán munkaidőben, de még a kötelességmentes olvasás luxusidejében is.

Az irodalom részben tehát ott marad köz- és magánkönyvtárainkban, részben azonban elszakad az ő anyagi valóságától, a félezer éves könyvtől, és digitális suhanássá változik. Sőt az is lehet, hogy a szemtelen olvasó azt csinál a szövegünkkel, amit akar, kiemel belőle részeket, amelyek tetszenek neki, másokat elhagy, interaktív gazdája lesz annak, hogy mit olvas el, és mind gyakrabban követi azt a gyanús szokást, amelyet a diákok művelnek, csupán fejezeteket, oldalakat, szemelvényeket olvasva tanáraik biztatására művekből, amelyeket szerves egésznek szánt a szerző, aki eleve rossz szemmel néz mindenféle húzási, tömörítési, vagdalási intervencióra.

Külön méltatást érdemelnek a fordítók. Ők a szerző legbizalmasabb ismerősei. Lehet, hogy sosem látták egymást, de közelebb vannak egymáshoz, mint gyakran a barátok vagy a szeretők. A fordító beül a szerző koponyájába, mondatonkénti küzdelmes előrehaladásában magába fogadja, bekebelezi a szerzőt, és úgy bocsátja útjára a szöveget, hogy ráteszi a nevét, vállalja, ketten együtt felelősek érte. Nagy odaadás, szerény kereset, a fordító ebben is a szerzőhöz áll közel. Pedig általuk létezhet csupán a világirodalom. Az író nem tud nem lenni, mert bolond, akkor is ír, ha felkopik az álla, habár ezt nem bölcs elárulni. Manapság csak abban bízhatunk, hogy a fordítók is ilyen bolondok.

Az államnak nem szívügye többé, hogy az írók könyveit minél többen olvassák. De ha az illetékes politikusok, az állami pénzek szétosztói egy percre hajlandóak volnának a tárgy érdemén elgondolkodni, akkor megértenék, hogy az ország nyelvén az ország polgárai által írott művek terjedése a nagyvilágban a legkörmönfontabb országreklám, még akkor is, ha a könyv csupa vad rémségről ad hírt, mert ha a könyv jó, akkor ebből kiderül, hogy a szóban forgó országnak van irodalma, alkalmasint nem is rosszabb és nem is szegényebb, mint amilyen a nagyobb és gazdagabb országoké, jóllehet ezt az anyagi termelés többi ágáról nem lehet elmondani. Ahol pedig van irodalom, ott vannak emberi kincsek. Megeshet, hogy a kormányfők, pártvezérek és a miniszterek neve a külföldi olvasó számára semmit sem mond, az íróké ellenben mond valamit.

Megeshet, hogy egy könyv olvasása nyomán családok fölkerekednek, és meg akarnak bizonyosodni arról, hogy létezik-e a szerző hazájában az a táj, viselkedés, hangulat, ami az érdeklődésüket a könyvben fölkeltette. Írás, fordítás, kiadás támogatása az állami és a magán-redisztribúció csatornáiból elitek olcsó és szépen kamatozó befektetése. Mindenki, akinek köze van az irodalomhoz, örülhet, hogy városunkban a könyv emberei szép számban összetalálkoznak egy kis időre, üdvözöljük mindannyiukat, és jámbor levelibéka gyanánt szeretnénk biztosítani őket, hogy munkájuk nem hiábavaló, mert az embernek, amíg van szeme és keze, nélkülözhetetlen társa lesz a könyv. A társaság, amelyhez hozzátartozunk, igen kiterjedt, behálózza a földgolyót néhány ezer éve.

Nem lehetsz már sem főpap, sem eretnek, de szakértő sem. Helyettünk ismét a papok mondanak magasztos dolgokat. Emelkedetten szólni nem a mi dolgunk többé. Az olvasóknak jó könyvekre továbbra is szüksége van, de nincsen szükségük szellemi vezetőkre. Az írók száma gyorsabban nő, mint az olvasóké.

Életképes, halálunkat is túlélő könyveket szeretnénk a világkönyvtárak polcaira tenni, és magunk mögött hagyni. Áldozatos személyiségszínlelés, az ember még itt a földön egy másik emberré válik. Könyvvárat rakunk, elrejtőzünk benne, és azt reméljük, hogy akadnak olyan elvetemült olvasók, akik a rejtekhelyünkön ránk akarnak bukkanni, és még azután is kíváncsiak lesznek ránk. Irodalmi művek alkotása az emberi gyarlóság különös vállfaja: aprólékos mesterkedés a halálnál egy darabig erősebb formáért.

Önmagán valamelyest gondolkodni minden épkézláb embernek muszáj, bár általában még azok sem nyúlnak tollhoz, akiknek szavajárása, hogy az én életem kész regény. Az én kis históriámban kezdettől fogva adva volt az alany, a szerző maga, akinek az életsorsát is megszabta az a döntése, hogy az írás lesz a főfoglalkozása. A történet arról tudósít, hogy miképpen próbál a szerző életben maradni, és miképpen ad számot az életéről? Az olvasók kéme jelentéseket továbbít, ahogy életútján tovább halad, és beszámol tapasztalatairól az emberi lét köréből. Igyekszik megmenteni valamit jövés-menéssel eltöltött napjaiból, próbál nem egészen meghalni, csakhogy egy darabig még legyen, mint egy fatörzsbe vésett vagy egy börtöntéglafalba karcolt monogram.