Gion Nándor pályája kezdetétől1 haláláig írt novellákat, de az általa összeállított kötetekből (sőt, a kötetben nem, csak az Új Symposionban megjelent pályakezdő Ahasverus-novellák sorozatából és a Mit jelent a tök alsó? című posztumusz, nem általa összeállított kötetből is) látható, hogy többnyire nem magukban, hanem valamely nagyobb egység, novellaciklus, novellafüzér, „majdnem regény"2 részeként képzelte el rövidprózáit. A nemzedéktárs, Bányai János már az Ezen az oldalon (1971) című kötete kapcsán olyan megállapítást tesz Gionnak a novellához való viszonyáról, ami az életmű későbbi kötetei ismeretében is érvényes: „Gion Nándor a novellát másként műveli, mint irodalmunkban a közvetlen elődök, Szirmai Károly vagy Majtényi Mihály. Ő a novellát nem egy zárt, rövidségében is teljes, hanem nyílt, előzményeket és következményeket is jelző formának tekinti. Tehát azzal lép ki a hagyományos (anekdotikus) novella köréből, hogy a rövid formát az egyes írások összefüggésében alkotja meg."3 Egyetlen olyan novelláskötete van, az Olyan, mintha nyár volna (1974), amelynek írásai között nem könnyű felfedezni a kohéziót, az Ezen az oldalon, az Angyali vigasság (1985) és a Mint a felszabadítók (1996), a Mit jelent a tök alsó? (2004) című posztumusz kötet novelláinak összetartozása nyilvánvaló, inkább csak az összetartozás mértéke, jellege vitatható, s hogy ettől függően nem regényről kell-e már inkább beszélnünk.

Az irodalmi közvélemény jó részének tudatában a határon túli magyar író máig is perifériális helyzetével magyarázható talán, hogy Gion munkássága nem vált annak az elmúlt egy-két évtizedben megélénkült diskurzusnak a részévé, amely épp a novellaciklussal kapcsolatos kérdéseket járta körül.4 Igaz, a novellaciklusból építkező kötetek és a regényszerű novellafüzérek száma a magyar irodalomban látványosan kilencvenes évektől szaporodott meg,5 s kritikai, elméleti irodalmunk figyelme is ekkortól irányult jobban a problémakörre,6 míg Gion itt számba vehető köteteinek többsége már a hetvenes években megjelent. Elsőként a nagy visszhangot kiváltott Bodor Ádám-mű, a Sinistra körzet műfajisága kapcsán élénkült meg a recepció. Ezzel párhuzamosan és összefüggésben zajlott az átmeneti műfajiságú novellaciklus magyar irodalomtörténeti hagyományainak az újrafelfedezése, Mikszáth Kálmán (Tóth atyafiak, Jó palócok), Krúdy Gyula (Szindbád), Kosztolányi Dezső (Esti Kornél) műveinek újraolvasása.7 A szerteágazó – Gion hasonló jellegű köteteinek vizsgálatához is hasznosítható – kutatási eredmények, felismerések egyik legfontosabbika azonban éppen az, hogy jóllehet lassan már új műfajként jelenik meg a novellaciklus,8 poétikájának a körülírására, illetve a hagyományos novelláskötettől és a regénytől való pontos elhatárolására alig van mód. Egyrészt, mert lényegéhez tartozik a köztesség, az átmenetiség, a műfajok (az egyébként szintén dinamikus műformájú novella és regény) közötti lebegés, de a szerzőnkénti és művenkénti különbözőség, variabilitás is, másrészt a szerzői szándékot akár felül is író mindenkori befogadói, olvasói szempont, döntés, ciklusrendezői vagy műfajteremtő akarat következtében.9 Gion ide sorolható, saját maga által összeállított kötetei a megszerkesztettségükkel, lezártságukkal látszólag nem sok lehetőséget adnak a ciklusteremtő olvasói szabadságra. Ha számba vesszük viszont, hogy vannak olyan Keglovics utcai történetek, melyek az Ezen az oldalon című kötetbe nem kerültek be, csak az Új Symposionban jelentek meg évekkel korábban, hogy a Burai J.-történetek két kötetben is felbukkannak (az ifjúsági regényekről nem is szólva), hogy a posztumusz kötetben olyan elbeszéléssel találkozhatunk, amely az Angyali vigasságot folytatja (fejezi be), illetve olyannal, amelynek az az M. Holló János a főhőse, aki az Izsakhár és a Mint a felszabadítók kötetnek is, sőt a Jéghegyen szalmakalapban című válogatott novelláskötet címadó írása is olyan M. Holló János-elbeszélés, amely más kötetben nem olvasható, hogy a posztumusz kötetben még ezen kívül is található két-három, az olvasó által szabadon variálható újabb novellaciklus, akkor még ezen a területen is kapcsolható az életmű az irodalomtörténeti tradíciókhoz (lásd a Jó palócok, a Szindbád, Esti Kornél novellaciklusok teljes szövegkorpuszának vitathatóságát!).

Már Gion 1971-ben megjelent első (látszólag) novellákat tartalmazó kötete, az Ezen az oldalon kapcsán fölvethető a kérdés, hogy a belefoglalt írások olvashatók-e egyáltalán novellákként vagy inkább egy regény részeit képezik. Nem véletlen, hogy a kötet műfaji meghatározása a recepcióban igen széles skálán mozog, szinte mindenki más-más elnevezéssel próbálkozott: elbeszélés-gyűjtemény (Márkus Béla), elbeszélések sorozata (Dér Zoltán), novellafüzér (Bányai János, Szakolczay Lajos), regényszerű vagy regényes novellafüzér (Gerold László, Toldi Éva), legendafüzér (Juhász Erzsébet), legendafüzér-regény (Varga Zoltán), „már nem regény, még nem regény" (Bori Imre), regény (Árpás Károly, Bori Imre). Az író egyik visszaemlékezésében maga is novellafüzérnek,10 egy másikban „novellafüzér-majdnem regény"-nek11 nevezte művét. Olasz Sándor szerint – aki Mándy Iván közel egykorú novellaciklusai kapcsán szembesült a kérdéssel – nem mindegy azonban, hogy novellaciklust vagy regényt olvasunk, „mert más-más olvasási stratégia jár velük, legalábbis akkor, ha valamilyen történeti poétikai konvenciórendszer szerint olvasunk. A korántsem szőrszálhasogató megközelítés tehát lényeges szerepet játszhat az elénk kerülő szöveg értékelésében, megítélésében."12 A fentebb említett hasonló természetű klasszikus és kortársi művek (köztük például a Bodor Ádáméi) recepciója alapján ugyanakkor arra is lehet következtetni, hogy ha vannak, márpedig vannak eldöntetlen (eldönthetetlen?), átmeneti műfajiságú alkotások, akkor azok esztétikai karaktere és értéke részben éppen a köztességükből származhat.13 Az olvasói stratégia pedig ilyen esetekben nem az előzetes elvárásoknak próbálja megfeleltetni a művet, hanem szöveg- és történetvilága, kompozíciója, a részegységek egymáshoz való viszonya alakulását követve, megismerve alakítja ki a maga szempontjait. Gion Ezen az oldalon című műve azonban az én mai olvasatom szerint nem tartozik ebbe a kategóriába, mert elegendő érvet lehet találni ahhoz, hogy a műfajiság kérdését elbillentsük a regény irányába.

A kötet huszonnégy hosszabb-rövidebb szövegegységből áll, melyeket a szerző hat, négy-négy írásból álló ciklusba, szerkezeti egységbe csoportosított: az első két novellaszerű, egymáshoz kapcsolódó szöveget követi mindig egy-egy rövid helyzetrajz, pillanatkép, jelenet, ami nem mindig kapcsolódik a két megelőző íráshoz, vagy a következőhöz (viszont kapcsolatban lehet a kötet más írásaival), majd következik egy az eddigieket némiképp értelmező, a ciklusban középpontba állított szereplő jelenbeli magatartását múltbeli történésekkel megvilágító, magyarázó elbeszélés. A legalább háromféle szövegtípusból a ciklusbeli negyedik darabok, a Régi megható történet… című írások önmagukban is megálló elbeszélések (kivéve a kötetzáró Régi megható történet a félhülye Sebestyén gyerekről című), ezért is kiemelkedő darabjai a kötetnek, a többi, ha formailag, szerkezetileg lezárt szövegnek tűnik is, jelentését, értelmét igazán csak más írásokkal, illetve a műegésszel összefüggésben nyeri el. Korlátozottabban, de önmagukban is érvényes elbeszélésekként olvashatók még esetleg a ciklusindítók (az új témaköröket elindítók), így például a kötetnyitó Hívták a gyerekeket című. Ez amellett, hogy bemutatja a város többi részétől egy kis folyóval elválasztott, a német és a zsidó temetővel szembeni (fél) Keglovics utcát és mindenféle lármától és idegentől irtózó lakóit, akik általában az utca legtekintélyesebb személyisége, Romoda, az ácsmester háza előtti kidöntött akácfán ücsörögnek, előadja azt történetet is, hogyan teszi tönkre nyugalmukat a kis folyón elkezdett hídépítés, és hogyan gyújtatják fel aztán a gyerekeikkel a hidat. A ciklusok második írása többnyire az első folytatása, a kötet A legmagasabb fa című második szövege viszont önmagában azért sem igazán értelmezhető, mert nem derül ki belőle, hogy Romoda miért követeli minden év július első vasárnapján Bergertől, a nyomorgó feltalálótól a petróleumlámpával működő melegítőt, miért fogadja meg Berger a többiek előtt is, hogy ha őszig nem készül el vele, akkor felhúzhatják az utca legmagasabb fájára. A harmadik, a Kié a gyár? című rövidszöveg funkciója pedig (azon túl, hogy felvillant egy jelenetet az utcabeliek és az utcán a munka után magukat fáradtan végigvonszoló téglagyári munkások viszonya jellemezéseként) csak jóval később derül ki, önmagában, az adott helyen és szövegkörnyezetben nem érthető, hogy miért kiabálják Adamkónak a „Kié a gyár? – Miénk a gyár" rigmust. A Régi megható történet Romodáról, az ácsmesterről című cikluszáró elbeszélés egy balladisztikusan formált történetet ad elő arról, hogyan építette fel évekkel ezelőtt az ácsmester a feleségével a házát, télen hogyan énekeltek és táncoltak benne, hogy ne fagyjanak meg, hogyan betegedett meg mégis Romoda felesége, hogyan ígérte meg, de mégsem teljesítette Berger, az asztmás feltaláló, hogy petróleumlámpával fűtő melegítőt készít számukra, s hogyan halt meg végül a fiatalasszony.

A következő szövegciklusok hasonló szerkezetben, de immár a ciklusok egységei között is építve az összefüggéseket, egymás motívumait, utalásait kifejtve egyrészt folytatják az utcabeliek életének bemutatását, másrészt mindig a középpontba állítanak egy-egy személyiséget és sorsot, s eközben egyre többet tudhatunk meg a visszatérő szereplőkről is. Így bontakozik ki a továbbiakban az utcába érkező késdobáló Kordován és az egykori kurtizán Váryné szerelmének története, az 1945-ben a Miénk a gyár! jelszót hirdető és valló, önfeláldozó kitartással dolgozó, majd lerokkanó s végül elbocsátott Adamkó története, az 1945-ben a hegyekből hazatérő, az embertelen tisztogatásokat leállító,14 majd a városlakókon segítésbe jegyzőként belefáradó, hirtelen megöregedő Madzsgáj története és a szenteskedő méhész lányának, a villanyszerelő által megszöktetett, majd végül Romodára találó, az utcabeli gyerekek számára előbb a szépséget és tisztaságot megtestesítő, majd a kiábrándító valóságot jelentő Szent Erzsébetnek a története.

Az utolsó ciklust, s így a kötetet záró Régi megható történet a félhülye Sebestyén gyerekről című írás azért nem tekinthető önmagában is megálló elbeszélésnek, mert az előzmények ismerete nélkül nem értelmezhető. A szöveg első mondata is az előzményekre utal: „Egy vasárnap délelőtt történt, még nyáron, közvetlenül azután, hogy Szent Erzsébet elment hazulról, és hogy a három kisfiú parittyákkal összelövöldözte a Gizike Schladt ovális fényképét befedő üveglapot." Aki nem tudja, hogy ki az a Szent Erzsébet és ki az a Gizike Schladt, hogy mi közük lehet egymáshoz, az nem értheti azt sem, ami a továbbiakban történik, hogy miért próbálja a félhülye Sebestyén gyerek olyan szenvedélyesen megtisztítani az összetört, megvakult üveglapot, miért keresi föl az utca lakóit, hogy segítsenek neki egy új fényképet szerezni. Aki viszont emlékszik még a kötetnyitó elbeszélésre is, az mindjárt felismeri ezen írás szerkezeti funkcióját is, azt, hogy a két szöveg milyen szépen keretbe foglalja a regény világát. Mert innen nézve a Hívták a gyerekeket, már nem csak önálló elbeszélésként, hanem olyan klasszikus regénynyitásként is olvasható, amely bemutatja a regény helyszínét, fölvonultatja az igazán csak később megismerhető szereplőit, és fölvillant néhány motívumot (például a temetőből Romoda nem hajlandó a nagyon fiatalon meghalt és fotója alapján is nagyon szép Gizike Shladt sírkövét elvinni ülőkének), elindít néhány cselekményelemet (Romoda és Berger, Adamkó és az utcabeliek szembenállása), melyek csak később bontakoznak ki. Az önmagában értelmezhetetlen utolsó írás pedig klasszikus regénybefejezésként, a Sebestyén gyerek Keglovics utcai vándorlása révén, felvonultatja még egyszer a szereplőket, és ezen keresztül, Szent Erzsébet sorsának megidézésével motivikai és hangulati szempontból is összegezi, lezárja a regény világát. A legutolsó mondat („A sírkő közepén, ahol valamikor Gizike Shladt mosolygott, csúnya szürke folt éktelenkedett.") miközben nosztalgikusan utal arra, hogy valami megváltozott ebben a világban, valami szomorú történt, a változás eredményeként, a mosolygós, szép Gizike Shladt és a csúnya, szürke folt ellentétével egyetlen képbe rántja össze a regény egészére érvényes kettős világot. Az utolsó írást közvetlenül megelőző Az éjjeliőr puskával őrizte a hidat című rövidszöveg is csak a regényzáró keret részeként nyeri el értelmét és szerkezeti funkcióját, mivel a mű elején felgyújtott híd újraépítése, de végleges fennmaradásának lebegtetése az utolsó ciklus többi írásával nincs közvetlen összefüggésben. S a záróciklus előző két, magában meg nem álló írása sem kapcsolódik egymáshoz immár: az Ó, az akasztást senki nem gondolta komolyan Romoda és Berger, illetve Madzsgáj történetét fejezi be a haláluk elmesélésével, a Másképpen volt pedig varázslatosan fűzi össze a regény három nőalakját Romoda személyével; a gyerekek által Gizike Shladthoz (akinek idő előtti halála és szépsége Romodát a feleségéére emlékezteti) hasonlított, szökése után az apja által megtagadott Szent Erzsébetet befogadja Romoda, és éppúgy táncol vele, mint egykor a feleségével.

A mű regényszerűségét erősíti a szövegek egymásra vonatkozásán, a történetek keresztül-kasul egymásba ékeltségén, a szereplők és a narrátor azonosságán túl az írások tér- és időviszonyainak összefüggésrendje, hangulatának, világképének egysége és azonos értékrendje. Az elbeszélt események helyszíne a Régi megható történetek… többségét kivéve a kisvárosi peremkerület Keglovics utcája,15 ideje pedig valamikor az ötvenes vagy a hatvanas évek egyikének nyár elejétől késő őszig terjedő időszaka. A Régi megható történetek többsége elhagyja ezt a teret és hátrébb lép az időben, mert másutt és korábban játszódó történettel próbálja érthetővé, motiválttá tenni egy-egy szereplő már bemutatott cselekedeteit, személyiségvonását. Ezáltal megszakítja ugyan az amúgy is szaggatottan, mozaikosan és több szálon, de mégiscsak lineárisan előrehaladó cselekménymenete(ke)t, mégsem okoz fennakadást a befogadás során, mert egyrészt már-már ritmikusan és rendszeresen következik el ez a váltás, másrészt sok mindent épp ezen kitérők révén világít meg a narrátor. Aki mindent tud ugyan, de háttérbe húzódik az egyes szövegekben, nem magyaráz, nem értelmez, a legszükségesebb információkat közli csupán, s inkább a szereplőit cselekedteti, beszélteti. Az írások és a történetegységek egymást egészítik ki és magyarázzák, a leglátványosabb példája ennek az, amikor a késdobáló Kordován az egyik szöveghelyen maga leplezi le korábbi és későbbi hazudozásait a fűrészelős trükkjéről, a narrátor pedig sehol nem kommentálja azt. Ez a fajta elbeszélésmód, társulva a fentebb már jellemzett kötetszerkezettel, igen tág lehetőséget teremt a befogadás során, de igényli is az aktív olvasói közreműködést. Az elbeszélő nagyon jól ismeri szereplőit, könnyedén azonosul a nézőpontjukkal, természetes spontaneitással szólaltatja meg világukat, sőt időnként még mintha egyfajta – a Mikszáth-novellaciklusok, például a Jó palócok világából ismerős – kollektív emlékezetnek, közösségi szólamnak is hangot adna: „A Keglovics utca lakói tudták, hogy a hideg, esős, őszi napokban úgysem készül el a híd. Később pedig, amikor már tél lesz, mindent befed majd a hó, és valószínűleg az éjjeliőr is elmegy majd a puskájával együtt. Tavasszal… Tavasszal majd ismét összeülnek Romoda háza előtt a Keglovics utcabeli férfiak, és megbeszélik, hogy mi legyen azzal a nyavalyás híddal."

A regénynek középponti szereplője nincs, főhőse tulajdonképpen maga az utca, pontosabban a várostól elszigetelődött, periférikus, kifelé zárt, az idegeneket nem kedvelő, nyugalmát őrizni vágyó utcabeli közösség, amely többségében tönkrement, lecsúszott egzisztenciájú, beteg, illúzióit vesztett, megkeseredett emberekből, látszólag egyszerű, de valójában érdekes, izgalmasan összetett személyiségekből áll, akik a legkülönbözőbb érzelmi és indulati szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. A szerzőt mintha leginkább ezek az emberi viszonylatok érdekelnék, a múltbeli történeteket és az aktuálisan elbeszélt eseményeket, helyzeteket mintha azért teremtené, hogy az utcabeliek és az egymás közti viszonyaik minél árnyaltabban megmutatkozhassanak. Gion művészetének, a későbbi munkáiban is gyakorta megfigyelhető, egyik legnagyobb erénye, az igen összetett és mély emberábrázolás, itt valósul meg először. Nem volt mindig ilyen lefelé tartó az ő világuk sem, nem mindig voltak ilyenek, ez leginkább a Régi megható történetekből derül ki, vagy épp az derül ki, hogy miért is kerültek az élet ezen, árnyékos oldalára („Így is azt mondják, hogy velünk ezen az oldalon mindig valami baj van."), miért váltak olyanná, amilyennek jelen idejűen mutatkoznak. De a felszínen bármennyire bizarr, durva, közönséges és még tovább romló (Adamkót elbocsátják a gyárból, Kordován boldogtalanul továbbáll, Szent Erzsébet elveszti tisztaságát, ártatlanságát, Madzsgáj és Berger meghalnak) is a jelen világuk, az emberség parányi moccanásai mindannyiukban továbbélnek (Ó, az akasztást senki nem gondolta komolyan): nem csak a gyerekek áhítoznak a tisztaságra, a szépre (még ha megcsalattatásukban pusztításban keresnek is feloldódást), a tisztesség, a becsület, a szolidaritás, a szeretet fogalma a felnőttek számára sem emlék csupán, aktuális cselekvéseik hátterében is ott munkál. Ezért érezzük azt, hogy többre, jobb sorsra volnának érdemesek ezek az emberek. Gion belülről, a megértés szándékával mutatja meg az utcabeliek világát, s az ellentmondásos érzések, élmények és cselekvések különös harmóniáját képes megvalósítani. Ahogy Dér Zoltán fogalmaz: „a bizarr, a szörnyű itt elemi erejű emberi érzéseknek, nemesebb indulatoknak ad alakot. S ezzel létrejön a különös feszültség, melyet csak az iszonyú és a gyönyörű pillérein kifeszített emberi élet koncentrált ábrázolásakor érez az ember. Az a kettősség, mely Baudelaire óta talán legállandóbb jellegzetessége a modernségnek. Durvaság, részegség, rondaság, betegség olyan szoros kapcsolatba kerül itt a szépséggel, nemességgel, áhítattal, akár József Attila külvárost idéző verseiben, de nem azért, hogy a puszta disszonanciával, az ellentétek bizarrságával hasson, hanem hogy fölgyúljon, kicsiholódjon általuk a hiteles, megszenvedett líraiság."16 Ez a rejtett, de a hétköznapi szürkeség vagy éppen durvaság mögött mégis feltáruló líraiság, Gion művészetének egyik legnagyobb, később is sokat emlegetett leleménye és értéke, a Testvérem, Joáb után – az írói, nyelvi eszközök feltűnő egyszerűsége, visszafogottsága mellett ismét –, itt fénylik föl először. „Első olvasásra minden mondata szenvtelen és díszeitől megfosztott információnak tűnik. De éppen ez a látszólagos dísztelenség nyitja meg a lírai világlátás mélységeit. Egy érzelmekkel telített epikai anyag tárul fel a kötet novelláiban. (…) S ez a jelenségek, a történetek, az események mögött meghúzódó, izzó líraiság biztosítja a kötet hangulati egységét" – írja Bányai János.17 A kopár, a létezés egyszerűségét leképező nyelvhasználat, a hétköznapok monotóniájához alkalmazkodó stílus18 tulajdonképpen ráirányítja a figyelmet a történetek érzelemtelített alakulásában, a helyzetek megkapó szépségében rejlő líraiságra, illetve a szavak, szövegegységek közötti hiányban, elhallgatásokban, kihagyásokban megbújó és a helyenként itt is fel-felbukkanó jelképi érvényű mozzanatok, motívumok által hordozott líraiságra. Ezek együttes működésének egyik legszebb művön belüli megvalósulása az Öregemberek című elbeszélésben figyelhető meg, amikor Madzsgáj egyik nap elmegy Szent Jánoshoz, hogy annak szívét megenyhítse az éjszaka szerelméhez elszökött lánya iránt, de csak egy közönséges szürke macskáról és az által a házához hozott, megfojtott vadkacsáról beszélgetnek, a lányról egy szót sem. A kötetben ezt megelőző írás címe szerint a folyóban meztelenül és csendesen úszó Szent Erzsébetet A vadkacsák talán észre sem vették. Másnap ismét elmegy, de a kapun belépve „látta, hogy egy akasztott, szürke macska lóg a kertben az egyik fán. Visszafordult, halkan betette maga mögött a kaput, és elment Romoda háza elé, hogy leüljön a kidöntött, görbe akácfára". (A történetek és a helyzetek, párbeszédes jelenetek időnként a drámai feszültségektől sem mentesek, nem véletlenül állította színpadra, igaz, jelentős átalakításokkal, és azzal együtt sem nagy sikerrel, az Újvidéki Színház Gionnak ezt a művét.) A líraiság mindent átható jelenlétének bizonyára szerepe van abban, hogy Gion kifejezés- és ábrázolásmódját az Ezen az oldalon kapcsán rokonítják először kritikusai a Gelléri Andor Endréével,19 nem alaptalanul, mert Gion is a legegyszerűbb emberek nézőpontjából, alulnézetből láttatja a világot, és a hétköznapi helyzeteket, a szürke élettényeket is képes megszépíteni, a poézis magasába emelni. Kosztolányi Dezső írta Gelléri Andor Endréről, hogy „Tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg."20 De amit a regény és a novella különbségéről szintén Gelléri kapcsán megfogalmazott, az is figyelemre méltó a gioni prózával, a novella és regény kérdésével összefüggésben: „»A regény – írtam nemrégiben – zárt világba vezet bennünket, ahol az emberek, a bútorok régi ismerősöknek rémlenek, s lapról lapra érezzük az élet és az idő lassú múlását.« Ezzel ellentétben a novella nyitott ajtóknál pörög le, gyorsan. Nem az egész életet mutatja, csak egy ragyogó részletét, egy tündöklően megvilágított körszeletét. A novella, mely valaha a hősköltemény roncsiból jött létre, a hétköznap költeménye."21

A novella, amikor egyedül áll, Gionnál is többnyire a hétköznap költeménye, de az Ezen az oldalon kötetben egymással összekapcsolódó írások együttese már az idő múlását és az élet egészét is mutatja. S mivel a kötet írásainak csak egy része tekinthető önmagában teljes novellának vagy elbeszélésnek (ezért is használtam gyakorta a novella, novellaciklus helyett a szöveg, szövegegység, szövegciklus kifejezéseket), és többségüknek a köteten belüli helye az egész sérelme nélkül nem is változtatható meg, azokat a műfaji körülírásokat, amelyek a novellafüzér fogalmával operálnak, nem igazán tartom ma már indokoltnak, illetve elég pontosnak. Egyértelműen tudatosan megkomponált, minden esetlegességével együtt is feszes szerkezetű regényként olvasom a művet. A novellafüzér, elbeszélésfüzér elengedhetetlen feltétele, hogy kötetbe foglalt vagy azon kívüli, magukban is teljes értékű novellák, elbeszélések alkossanak összefüggő vagy akár felcserélhető elemekből álló láncolatot, mint például a Gion-művel sok tekintetben egyébként rokon 1995-ös Tar Sándor kötetben, A mi utcánkban, amely viszont, épp ezért is, kevésbé regény (még ha a kiadó úgy is reklámozta), vagy esetleg a későbbi Gion-kötetben, a Mint a felszabadítókban. Az Ezen az oldalon azonban elbeszélések mellett legalább fele arányban csak egy nagyobb szövegegység részeként, fejezeteként élő szövegeket tartalmaz. Ahogy Bodor Ádám „Egy regény fejezetei"-ként jelezte az 1992-es Sinistra körzet műfaját, úgy ezt Gion is bátran megtehette volna. Ha a kötetbe foglalt írások novellafüzért alkotnának, akkor szelektív módon, egymástól elválasztva is olvashatók lennének.22 Nem véletlen, hogy Domokos Mátyás, amikor a Jéghegyen szalmakalapban (1998) címmel összeállított egy ’válogatott novellák’ alcímű Gion-kötetet, nem tudott, illetve nem akart kiemelni egyetlen írást sem az Ezen az oldalonból, inkább az egészet a kötet élére helyezte (igaz, ezzel viszont a regény voltát kérdőjelezte meg). Ezért Bányai János, a kötet műfajiságát körüljáró gondolatmenetének is csak azzal a részével tudok egyetérteni, melyben „egy alkotóelemeire tördelt regénykoncepciót" vél felismerni.23 Gion több nyilatkozatából is tudható, hogy igazi műfajának a regényt tartotta, mindig is az foglalkoztatta leginkább, s ha ehhez hozzávesszük, hogy pályakezdő korszakában, a hatvanas években a vajdasági magyar irodalomban milyen hangsúlyos volt a regénykérdés, hogy az első művei (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Engem nem úgy hívnak; Véres patkányirtás idomított görényekkel) is értelmezhetők a regényműfajjal való szembenézésként, valamiféle korszerű, egyéni regényforma kereséseként, akkor nem is csak az Ezen az oldalont tekinthetjük, egyetértve Bányai Jánossal, „az eltűnt regény utáni nyomozásnak",24 hanem, mint később látjuk majd, az Angyali vigasságot és a Mint a felszabadítókat is. Sőt mindhárom művet olvashatjuk, az Esti Kornél újraolvasását kezdeményező Szegedy-Maszák Mihály Szindbád leírását kölcsönvéve, akár „az egységes regényvilág megszüntetésére és a kitaláltság újraértelmezésére" tett kísérletként, vagy akár az Esti-kérdéskört összefoglaló legutóbbi írása címét felhasználva, a regényszerűség meghaladásaként is.25

*

A három évvel később, 1974-ben megjelent Olyan, mintha nyár volna című kötet csalódást keltett a kortársak számára, s mivel általában az Ezen az oldalonhoz mérték, az elmarasztalás egyik fő oka épp az volt, hogy az abban megvalósuló kohézió, egység az új kötetből hiányzik. (Bányai János: „Könyvét nem tudta sem stílusában, sem anyagában egységessé tenni.";26 Kopeczky Csaba: „Nem képez egységes irányítottságú vázvonulatot sem az emlékezés, sem a jellemkibontakozás, sem a cselekmény kilombosodása.")27 Jóllehet egy önálló novellákat tartalmazó gyűjteménnyel szemben nem igazán indokoltak az effajta elvárások. A sikeres előzményen túl azonban talán éppen azért is fogalmazódtak meg, mert Gion mintha itt is mást, többet akart volna, mint „egyszerű" novellagyűjteményt összeállítani. Tartalmaz például a kötet két ciklus(kezdemény)t: a Galamb című első írásban emlegetett Burai J. lesz a második és a harmadik (Patkányok a napon, A postás, aki egy újjal tudott fütyülni) központi szereplője, az utolsó két novella pedig egymás folytatása (Csillagok minden színben I, Csillagok minden színben II). Burai J. mellett más szereplő is van, például a szemüveges lány vagy az Ágnes nevű lány, aki két írásban is felbukkan, az utolsó két elbeszélés hősei már a Sziréna címűben is szóba kerülnek, de más eszközökkel is teremt kapcsolatot a szerző. Különböző tárgyak (megcsonkított fényképek), mondatok („lóul gondolkodni") és motívumok (félelem) is felbukkannak többször, hol csak említés szintjén, hol kibontott formában. Több novella tematizálja különböző vizuális alkotásoknak (képregény, festmény, Szent Balázs szobor, karikatúra, megcsonkított fénykép, giccses képeslapok) a befogadóra tett hatását.

Az érintkezési, találkozási pontok azonban valóban nem fűzhetők fel semmilyen közös szálra, az egymásra vonatkozásokból, a motivikusnak látszó elemekből nem áll össze semmilyen rendszer. Ezért nem tudok egyetérteni Dömötör Edittel, aki miközben hangsúlyozza, hogy az egyes novellák önmagukban is megállnak, „laza szerkesztésű novellafüzér"-ként tárgyalja a kötetet.28 Gion ráadásul mintha tudatosan, rendre kisiklatni igyekezne az összefüggés-kereső, füzér- vagy ciklusépítő olvasói stratégiákat, amelyekhez ugyanakkor kétségtelenül ő maga nyújt fogódzókat. Nem bizonyítható például, hogy ugyanaz a szemüveges lány szerepel a novellákban, a vizuális alkotások hatása nagyon különböző a szereplőkre, különböző tér- és idősíkokban játszódnak az események, a gyerekkori történetek (nem is csak a téridejűk miatt) különösen kilógnak a többi közül, és egyes írások elbeszélője mintha ugyanazon személy lenne, másoké viszont valaki más. Nem is csak azért, mert eltérő narratív megoldások jellemzik a szövegeket, a többségében egyes szám első személyű, általában múlt idejű elbeszélésmódot háromszor is második személyű, jelen idejű önmegszólító fogalmazásmód váltja, különösebb indokoltság nélkül. Ettől független, hogy hol egy tolvaj, hol egy tervrajzoló, hol egy építő, illetve tanyabontó munkás a mesélő, de leginkább olyan bizonytalan egzisztencia, akinek nem is lehet megállapítani semmit a személyéről, feltehetően azért, mert nem ő maga fontos, hanem a világhoz való viszonyulás, amit bemutat és/vagy az általa előadott történet. Bár többnyire az is érdektelennek, jelentéktelennek látszik. A címadó novellában például az elbeszélő unalmában kukacokat tesz ijedős lakótársa párnájára, hogy legyen már egy kis mulatság, de az ezúttal nem ijed meg, amitől az elbeszélő borul ki; A szúnyogok és a pályaőr mesélője szobája falát telepöttyözi szúnyogtetemekkel, egyik este felmegy hozzá egy nő, aki nem különösebben tetszik neki, mégis megpróbálja lefektetni, de a nő nem akarja, ezért dühében elhatározza, hogy keresztülmegy a vasúti vágányon, hogy az ablakából látható (s talán őt is látó) szegény pályaőrt felbosszantsa; a kötetnyitó Galamb elbeszélője fog egy postagalambot a spájzablak párkányán, amivel nem tudja, hogy mit kezdjen, a hozzá betérő kisfiúval közösen vadnyugati képregényt olvas, majd neki adja a galambot, akitől még aznap elveszi valaki és megfőzi.

Az elbeszélések többsége lepusztult, kiüresedett, sivár környezetben élő, elmagányosodott, szétesett értékrendű, nyelvükben is redukált emberek hétköznapi, eseménytelen világának hol kisszerű, hol groteszk, abszurd mozzanatokkal tarkított jeleneteit, fragmentumait mutatja be. Nem véletlen, hogy a kötet két kortárs elemzője is Beckett-tet emlegeti. Dér Zoltán a novellák szándékolt eseménytelenségét nem a képzelet szegénységéből eredezteti: „az élet tartalmatlansága, sivársága miatti kétségbeesés ingere akar megdöbbenteni bennünket ezekkel a tengődő, szorongó, magános figurákkal, akiket valami névtelen indulat uszít egymásra. (…) Beszélgetéseik logikátlan töréseiben, személyes fordulataiban is az értelmes kapcsolat fölbomlása, a tengődés céltalansága fejeződik ki. Beckett figurái társalognak hasonlóképpen, s nem kétséges, hogy Gion is az abszurditás és a nihil határaira szorult ember lelki mechanizmusait és léthelyzetét igyekszik érzékelhetővé tenni."29 Kopeczky Csaba szerint „Míg Beckett a hétköznapok értelmetlen történéseiből kipárolja vegytiszta egzisztencia-nihilizmusát, addig Gion magukkal a hétköznapokkal azonosítja a groteszket, az abszurdot.30

Az eseménytelen, céltalan, zavart értékrendű, szétesett, redukált élet képeivel némiképp a pályakezdő regények (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb) kortársi világát idézi a kötet, de ezúttal novellaformákban, viszont végül talán azért sem hozza létre (vagy azért destruálja, bontja le) itt Gion a novellák összességének ciklus- vagy füzérszerű nagyobb rendszerét, mert alapvető léttapasztalata a világból hiányzó összhangzó rend. Thomka Beáta fogalmazza meg Gion nemzedéktársainak, Tolnai Ottónak és Domonkos Istvánnak hatvanas évek végi regényei (Rovarház, A kitömött madár) kapcsán: „A két regény közös létélménye a folyamatosság megszakadása, a történeti és az egyéni létezés diszkontinuáltsága, a folyamatosság által létrejövő értékek kiveszése. Ez a tudat, ez a felismerés döntő a formamegválasztás kérdésében: a lényeges közlendők nem fejezhetők ki semmilyen olyan kifejezésrendszeren belül, amely a szervességgel, folytonossággal, erős kohézióval, tartalom-sík és kifejezés-sík összetartottságával lenne jellemezhető."31 De nemcsak Gion kötetének egésze, hanem egyes novellái is tükrözik a formabontás és a formakeresés aktuális írói gondját, ami ebben az összefüggésben jellemző az egész korabeli vajdasági magyar irodalomra. Bányai János írja, hogy „a szellemesen és jókedvűen mesélő Majtényi Mihály", másrészről „a látomásokba, ködökbe, lírai helyzetekbe merülő Szirmai Károly" után az „ismert novellatípusokat nem váltotta fel új, a korszerű irodalom eredményeit is kamatoztató forma",32 s ezt sokan a symposionista prózaíróktól, többek között – s főként az Ezen az oldalon után –, Giontól remélték. Gion és vajdasági nemzedéktársai útkeresése ugyanakkor érintkezik a korabeli, átalakulóban lévő, a klasszikusnak számító 19–20. századi epika kanonizált szemlélet- és beszédmódjától távolodó, a századelő (Krúdy, Kosztolányi) prózájában új hagyományokat kereső magyar prózáéval is. Azokkal a törekvésekkel, melyek egyfelől Mándy Iván, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Örkény István életművében, másfelől a kortárs recepcióban „lézengő irodalom", „közérzet demonstráló", „hangulatjelentő próza" címszavak alatt egybefoglalt fiatal nemzedék33 tagjainak, Bereményi Gézának, Esterházy Péternek, Hajnóczy Péternek, Lengyel Péternek, Nádas Péternek és társaiknak műveiben körvonalazódtak. Gion e kötetbeli novellái, talán az írói alkatból következően is, bár őrzik az anekdotikus mesélés örömének közvetlenségét, de többségükben mégsem valamely érdekes eseményt lineárisan, csattanóra kihegyezett, zárt, fegyelmezett szerkezetben elbeszélt írások. A hagyományos novellában kitüntetett történet mintha némiképp háttérbe szorulna, s vele a célelvűség, az oksági összefüggések, az áttetsző jelentésközpontúság is. A cselekmény többnyire eljelentéktelenített, ezáltal is a fentebb már jellemzett létállapot, életérzés sugallásos kifejezésére kerül inkább a hangsúly. A szövegvilág esetenkénti motivikus rétegzettsége, a jelképes elemek, a szürke hétköznapokban itt is fellelhető líraiság emlékeit idézve egyszerre gazdagítják és bizonytalanítják el a befogadói értelemadást, jól látható ez a kötet legösszetettebb elbeszélésében, A galambban. Az írások többségében ezzel együtt sem sikerül azonban azt a fajta jelentéstelítettséget létrehozni, mint a Testvérem, Joábban vagy az Ezen az oldalonban. Kevés a maradandó szöveg, az esetlegességek, a funkciótlan furcsaságok, túlzások, a nyelvi megformáltság szegényessége inkább elkedvetlenítik az olvasót, mint jelentéskeresésre ösztönzik. Ahogy Dér Zoltán fogalmaz, van olyan írás, amelyikben az „egykedvű, sőt lezser mesélés primitívséget színlelő mozzanatai észrevétlenül, de jelentőséggel telítődnek föl. Máskor azonban a sivárság és értelmetlenség megérzékítésének szándéka jelentésszegény ötletek, rutinos képzettársítások mellékösvényeire tereli az előadást."34 Nem az a baj tehát a kötettel, hogy az írások nem állnak össze valamiféle egységgé, hanem az, hogy a klasszikus novellaformát felbontva Gion nem találja az eszközöket, melyek révén saját korának, létélményének bemutatására, magukban álló rövidebb prózai alkotásokban másfajta, de magas rendű esztétikai minőséget hozhatna létre. Nem lehet véletlen, hogy azok a legemlékezetesebb írásai a kötetnek (Patkányok a napon, A postás, aki egy újjal tudott fütyülni), amelyek a történetmondás hagyományosabb eszközeivel a gyerekkor elmúlt világát idézik föl. S az sem, hogy Gion a következő (ifjúsági) regényeiben és novelláskötetében ezen az úton halad tovább. Ugyanakkor abban is lehet igazság, amit Bányai János ír a kötet kapcsán: „Úgy látszik, Gionnak nem is igazi beszédformája a novella; legalábbis nem az önmagában zárt és teljes novellaforma, inkább a nyílt, egymást értelmező, egymásra visszaütő, laza szálakkal kapcsolódó elbeszélésfüzér…"35 A Burai J-t szerepeltető két írás (sőt, A galambbal együtt három) emlékezetességéhez valóban hozzájárulhat az is, hogy 2-3 egymásra vonatkoztatható írás gazdagabb lehetőségekkel rendelkezik egyes szereplők, illetve helyzetek többoldalú megformálásához. Nem lehet véletlen, hogy Gion ezen az úton is továbbhalad majd.

Ha az Ezen az oldalon című kötet egy az Új Symposion áramában új beszédmódokat és műformákat, a regényformának már korábbi műveivel is új változatait kereső író kísérlete a regényszerűség meghaladására, akkor az Olyan mintha nyár volna kötet inkább a novellaszerűség (a hagyományos novellaforma és novelláskötet) meghaladására (de úgy is fogalmazhatnánk, hogy a novellafüzér, novellaciklus visszabontására is) tett kísérlet. A különbség az, főként az eredményt tekintve, hogy míg az Ezen az oldalon létre is hozott egy valóban új, esztétikailag izgalmas és értékes, egyedi műformát, az Olyan mintha nyár volna kötet írásai esetében erről nem igazán beszélhetünk. Gion novellákat kötetbe foglaló, tízévenként megjelenő újabb gyűjteményei, az Angyali vigasság, majd a Mint a felszabadítók, és a posztumusz kötetben (Mit jelent a tök alsó?) közzétett pályazáró novellaciklusok, az előző két kötet tapasztalatait is felhasználva, a novella és a regény között olyan átmenti műfajváltozatokat valósítanak majd meg, amelyeket immár valóban a regényszerű novellafüzér elnevezéssel illethetünk leginkább, de ha novellisztikus fejezetekből álló regényként olvassuk azokat, talán akkor sem tévedünk nagyot.

1

Egy 1976-os interjúban árulja el, hogy már az Új Symposionban megjelent, a nevét ismertté tevő kritikái előtt is írt novellákat. Mátyás István: „Gion Nándor", ÉS, 1976. 23. 08.

2

„Visszatérő hősök, regénytrilógiák, nyitva hagyott kapuk. Becsy András beszélgetése Gion Nándorral", Bárka, 1997. 4. 7–12.

3

Bányai János: „A Keglovics utca", in: uő.: Könyv és kritika, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1973. 50–53.

4

5

Csak néhány esetleges példa a kilencvenes évekből a legkülönbözőbb változatokra: Bodor Ádám: Sinistra körzet (1992), Az érsek látogatása (1999), Ferdinándy György: A francia vőlegény (1993), Lázár Ervin: Csillagmajor (1994), Tar Sándor: A mi utcánk (1995), Kiss Ottó: Szövetek (1999), Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor (2000), Rott József: Kánya-haraszt balladája (2000) Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia (2003).

6

Lásd például Hajdu Péter: „Az elbeszélésciklusok elmélete", Literatura, 2003. 2. 163–184; Bezeczky Gábor: „Az elbeszélésciklusok poétikája", Literatura, 2003. 2. 185–198; Szilágyi Zsófia: „»éreztetése kissé érzéki«. (A novellaciklusok műfaja és A jó palócok erotikája)" című tanulmányát (Szilágyi Zsófia: A féllábú ólomkatona, Kalligram, Pozsony, 2005. 136–159.) és az Ex Symposion, 2004. 46–47. számát.

7

Kicsit talán előtte is járva, Szegedy-Maszák Mihály például már a hetvenes évek végén kezdeményezte az Esti Kornél egységes műként való újraolvasását. Szegedy-Maszák Mihály: „Az Esti Kornél jelentésrétegei", in: uő.: „A regény, amint írja önmagát". Elbeszélő művek vizsgálata, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. 103–151.

8

Lásd Hajdu Péter említett művét vagy Ferdinándy Györgynek a csak félig tréfás kijelentését: „a novellaciklus véleményem szerint nem novella és nem regény. Önálló műfaj: most már csak nevet kell találni neki." Ferdinándy György: „Egyszerre lezárt és nyitott", Ex Symposion, 2004. 46–47. 57–58.

9

Az „elbeszélésciklusok nem léteznek, hanem megállapíthatók", állítja az író Németh Gábor (Németh Gábor: „Meggondolni való úrlovasoknak", Ex Symposion, 2004. 46–47. 35–37.), de az elmélettel számot vető Hajdú Péter is azt írja: „nemcsak elbeszélésciklusokat lehet regényként olvasni, hanem módunkban áll elbeszélésciklusként olvasni regényeket". (Hajdú Péter, i. m.)

10

Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk", Forrás, 2002. 12. 3–15.

11

In: „Visszatérő hősök…".

12

Olasz Sándor: „Műfajok között. Mándy Iván novellaciklusai és regényei", in: uő.: Mai magyar regények, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 87.

13

Hasonló megállapításra jut Szilágyi Zsófia is: „A Sinistra recepciója arra figyelmezet, hogy az »egy regény fejezetei« önmeghatározással ellátott művet nem kell regénnyé avatnunk ahhoz, hogy »remekmű«-mivoltát bizonyítsuk: Bodor könyve éppen abban a köztes műfaji paradigmában válhat »remekké«, amelyben már az egyik nagy műfaji előd, az Esti Kornél is igazolta, hogy a látszólagos hibák és billegések konstrukciós erővé válhatnak." Szilágyi Zsófia: „Műfajok és világok határán", Ex Symposion, 2004. 46–47. 103–109.

14

Gion nem beszél ebben a történetben etnikai szembenállásról (csak a megszállókkal, kollaborálókkal szembeni atrocitásokról), de a térség második világháború végi történetében jártasabb olvasó számára világos lehetett már a kötet megjelenésekor, hogy ez az írás a szerbek magyarokkal szembeni vérbosszúját dolgozza föl. Egy harminc évvel későbbi visszaemlékezésében be is vallja Gion, hogy ha virágnyelven is, de ezt próbálta kimondani. Gion Nándor: „»Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk«", Forrás, 2002. 12. 3–15.

15

Hiába játszódik azonban ugyanitt az Új Symposionban öt évvel korábban megjelent két novellája is Gionnak (Keresztvivő a Keglovics utcából, 1966. 17. 24. És a példabeszéd a szelídített állatokról és emberszabású növényekről, 1966. 18. 16.), mivel azok szereplőgárdája jórészt más, és a történeteik sem illeszkednek a regénybeliekhez, nem tekinthetjük az Ezen az oldalon részeinek, maximum „ősszövegként", a regény előzményének, ahogy Árpás Károly foglalkozik velük. Árpás Károly: „Egy cserkelés eredményei: kísérlet a Gion Nándor-i kompozíció leírására", in: uő.: Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről, Bába Kiadó, Szeged, 2008. 76–112.

16

Dér Zoltán: „Gion Nándor. Költészet romokból", in: uő.: Szembesülések, Szabadka, 1979. 208.

17

Bányai János, i. m.

18

Toldi Éva: „Az író utcája. Gion Nándor: Jéghegyen, szalmakalapban", Forrás, 1998. 4. 34–38.

19

Lásd Dér Zoltán: i. m., 206. és Varga Zoltán: Periszkóp, Forum, Újvidék, 1975. 164.

20

Kosztolányi Dezső: „Gelléri Andor Endre", in: uő.: Írók, festők, tudósok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958. 316.

21

Uo., 314.

22

23

Bányai János, i. m.

24

Uo.

25

Szegedy-Maszák Mihály: „A regényszerűség meghaladása", in: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András (szerk.), Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 230–243.

26

Bányai János: „Írói szigorúság nélkül", in: uő.: Könyv és kritika II., Forum, Újvidék, 1977. 229.

27

Kopeczky Csaba: „Állóvizek", Üzenet, 1975. 9. 672–675.

28

Dömötör Edit, i. m.

29

Dér Zoltán: „Gion Nándor", in: uő.: Séta prózánk körül.

30

Kopeczky Csaba, i. m.

31

Thomka Beáta: „Létélmény és regényforma", in: uő.: Narráció és reflexió, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1980. 85.

32

Bányai János, i. m.

33

Dérczy Péter: „Megszakítottság és folytonosság. A magyar próza elmúlt négy évtizede", in: uő.: Vonzás és választás, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. 13.

34

Dér Zoltán, i. m.

35

Bányai János, i. m.