Dalia

Daliás idők daliás sarja

a múlt lerakódott izom

testében és hű szívében

roppant erős a karja.

Tréfát űz vadat fenékbe rúgja

a képmutató hadat

hangosan zokog ha úgy akarja.

Kiüget küzd kardkihullásig

– majdnem mindig győz –

a lovagi tornán

majd templomi magányban

térdepelve imát rebeg:

Isten, óvd a kisdedeket.

Megpöcköli az oroszlán orrát

nem fél ha csap a mancs

megállítja egyetlen acélos

szemvillanás: belső parancs.

Kiáll a vár fokára

hajnali szélben leng serényen

dús sörénye és vörös palástja:

áll mint eleven bástya.

Ahol élek

Át bágyadt és bágyasztó,

füstös, kissé túlilluminált tereken,

át fák zegzugos ágai közt

a szűkülő résen, mármint az életen,

hol csak egy a biztos:

kis fekete gomolyag

– hű árnyékom a hátam mögött –,

buta rab, ki annyi közt

épp e világra szökött,

hol elvesztik hitüket

szikrázó istenek,

hol verdesnek hiába,

semmi-szárnyukat emelik

drága esetlen testvéreim,

a pingvinek.