Mászom a Himfy-lépcsőt

– Jaj, de magas ez a Himfy-lépcső!

Legalábbis nekem, az éveivel nem hetvenkedő,

de a már hetvenen túl járó vén filosznak.

Örüljek annak, hogy még bír a lábam?

A fiatalság kegyetlen, ilyen voltam én is:

„ez már eleget élt", vagy „most a mi időnk jön!"

ilyeneket gondol, vagy néha érez. Pedig hát korunk

gyakran nem adekvát a belső energiával.

„Az öreg Vörösmarty" – mondjuk, miközben az akkor

már aggnak hitt költő 55 éves volt,

amikor elhunyt. Másokról nem is beszélve.

Hanem miközben mászom ezt a lépcsőt,

eszembe jut egy Himfy-vers, amit gyerekként

tanultam, s meg is ragadt emlékezetemben:

„Szülőföldem szép határa!", amit aztán Kisfaludy

persze viszontlátott, „bús szive" is felvidult

a balatoni tájtól. Ami pedig Pest-Budát

illeti, egy szörnyűséges, többnapos mai

lomtalanítás idején szívesebben lennék másutt,

mondjuk, (akár egy háború-háborította) Provence-ban.

Egy hasonlat kibontása

Hogyha vonat –

nem expressz és nem is vicinális

állandó menetrendje sincsen

csak olyankor gyors ha előtte

zöldet mutat a szemafor

és könnyen átkattannak a váltók –

néha hosszan vesztegel

egy állomáson ahol az álmos utas

szeme csenevész ecetfán pihen

hogy aztán nekilóduljon sípolva-búgva

rohanjon tovább

nyaktörő viaduktokon és

rejtelmes alagutakon át

egy állandó tatarozás alatt álló de mégis

kivilágított pályaudvar felé