New Yorkból a Deutschland nevű luxusgőzössel indultuk vissza Európába. A hajó hossza meghaladta a kétszáz métert, bukszusokkal övezett sétányok, csillogó éttermek várták az első osztály utasait, akik megtöltötték a hatalmas étkezőt. Az ezer férőhelyes harmadik osztály viszont majdnem üresen tátongott, mivel az Amerikába kivándorlókra méretezték.

Kapitányunk, bizonyos Kaempff nevű pofaszakállas német, mogorva fickó volt. Nem látogatta az utasokat az étkezésnél, mint az szokásos, undorral figyelte, hogy hajója makulátlan tisztaságát és rendjét miként dúlják fel a jókedvű pasasérok. Szakállát tépegetve sétálgatott, s kapitányhoz méltatlan bagót rágott, miért is folyton vizslatta, hol a legközelebbi köpőcsésze. Az ültetést a stewardra bízta.

Irmával nyolcfős asztalhoz kerültünk, és legnagyobb meglepetésemre az első ebédnél az én veres buffet-dámám báró Ruttkay-Nedeczky Irmaként mutatkozott be, mindehhez angyali mosollyal hozzátette, hogy másodunokatestvérem, és kapóra jött neki, hogy engem elkísérve New York-i üzleti utamon, meglátogathatta kedves nénikéjét.

Majd leestem a székről ekkora arcátlanság hallatán. Tehát ezzel büntet, hogy New Yorkban elmondtam neki magamról mindent. Az abrosz takarásában a combjába csíptem, mire belemart a kezembe, és egy bizonyos Wilhelm von Ettinghausen nevű német gyároshoz fordult, s ugyanabban a cukros modorában, melyet már az Orfeum kávéház szögletéből kilestem, társalogni kezdett vele.

És ez így ment a vacsoránál is, s nekem szenvtelen arccal kellett hallgatnom nőm bájolgását, sőt jó képet kellett hozzá vágnom. A fedélzeten kialakított promenádon és az első emeleti Ritz’s Carlton étteremben is egyre többet mutatkozott a gazdag némettel.

Figyeled ezt a palit? Bolondul értem, súgta a fülembe. Német, de Hamburgon kívül Bécsben is vannak gyárai. Meg egy kis palotája. Nem rossz, mi? Egy bécsi palotácskában élni, nevetgélt. Miért nem nézel te is körül? Itt van például ez a prágai hölgyike. Vak vagy, édesem? Nem látod, majd felfal a szemével?

Nem mondtam neki, én csak őt figyeltem, és mélységesen lesújt, hogy egy másik nőt ajánlgat. De azért próbáltam könnyedén viselkedni, mint a hajó éttermének néger zenészei, akik éppen valami ritmusos számba kezdtek, s játék közben testük lazán hullámzott. Hát ilyennek akartam látszani. Ilyen lazának.

Fölkértem Irmát, mondtam neki, hogy jó ötlet, csinos a cseh kicsike, s valami afféle táncot próbálgattunk, amit még New Yorkban tanultunk, a boston meg a négertánc lépéseit kevertük. Ugráltam, mint egy majmocska, ahelyett, hogy sírtam volna Irma ajánlatán.

What is this music?, kérdeztem a csokornyakkendős néger zongoristától.

Scott Joplin, He is great, rázta az ütemre a fejét.

Én utánoztam, és vele nevettem.

S a tánc közben, mikor láttam, hogy Irma nem is velem, nem is nekem táncol, hanem annak a németnek riszálja magát, szörnyű kiábrándultságot éreztem, de a világért sem mutattam volna. Mosolyogva ugráltam tovább, és arra gondoltam, micsoda hitvány fajzat a nő. A tenyeremen hordtam, a függetlenségemet adtam volna érte, és ő ily gyorsan túlteszi magát szerelmünkön. Mert hát ő is szerelmes volt, tűnődtem.

És ettől a perctől különös szakasza kezdődött életemnek, melyre egyáltalán nem vagyok büszke. Addig a pénzcsapolások közötti időben mégiscsak megpróbáltam gentlemanként élni, főleg ami a nőket illette. Megadtam nekik a tiszteletet. Bennem élt apám, a minisztériumi hivatalnok, az érettségizett úriember – igaz részeges, de mégiscsak úriember – eszménye, aki a nőt felcicomázott bálványnak, a minnesängerek áhítatos rajongásával megközelítendő lénynek tekintette. Bennem is valami hasonló kép élt a nőkről, hisz még az Orfeum kávéház kezdő buffet-dámáinak és vén csatalovainak is megadtam az illő tiszteletet.

De akkor elhatároztam, törlesztek nektek, csapodár bestiák.

Fölkértem a prágai kisasszonyt, kinek a papája cseh posztógyáros volt, s egy amerikai rokonlátogatásból hajózott vissza, és mint afféle felvilágosult hölgyike egyedül utazott. Az asztalunknál ült ő is, és a kefehajú németek meg a két vértolulásos holland uraság mellett persze sikerült magamra vonni a tekintetét, főleg, mikor látta, hogy Irma valóban a rokonom lehet, mert előttem is nyíltan kokettált azzal a pofaszakállas marhával – ahogy magamban elneveztem Wilhelm von Ettinghausent.

Alinának hívták ezt a cseh lányt. Az akkoriban modernnek mondott nők típusához tartozott, akik igencsak nagyra voltak önállóságukkal, hirdetvén, ők nem szorulnak segítségre, ne is próbáljanak gyámkodni fölöttük a férfiak. De amikor kiderült, hogy elrontott valamit Alina – és általában ez történt –, akkor szemlesütve fogadta a segítséget. Nem engedte, hogy a fedélzetre menet rásegítsem a köpenyét, aztán belegabalyodott a szűk folyosón, s úgy festett, mint Houdini, a szabadulóművész, mikor a kényszerzubbonyt akarta lerázni magáról. Hogy ő a drót nélküli Marconi-telegráfon üzenetet küld atyjának.

Elkísérem, mondom, mert a fedélköz egy eldugott kabinjában volt a szolgálat.

Persze ő azonnal tiltakozott, egy ilyen semmiséget maga is elintéz, majd nagy sokára visszakullogott, hogy eltévedt, mégsem találja a kabint. A szép szőke lány arcát ilyenkor a finom erecskék pirosra festették, s ez igen jól állt neki, jóllehet, semmit sem gyűlölt jobban ennél a kudarc-gyújtotta hevülésnél. Sok szót nem vesztegetnék erre a lányra. Pillanatok alatt elcsábítottam, de úgy, hogy a Hamburgba érkezésünk előtti napon még egy kis eljegyzési vacsorát is csaptunk, melyet boldogan telegráfozott meg Prágába a családjának. A vacsorán Irma is részt vett a pofaszakállas némettel, s olyanokat mondott, hogy látja, Wilhelm, az én kuzinom milyen gyors, már el is jegyezte ezt a kis szöszit, aztán csak bámult a németre, mint aki hasonló gyorsaságot és szenvedélyt vár. Majd kifordult a gálám.

S ami a legjobban bosszantott: egyáltalán nem látszott féltékenynek Irma. Sőt egyenesen örült a „jó fogásnak", ahogy kétségbeesett törlesztésemet nevezte.

Alina azt javasolta, mielőtt Prágában bemutatna a szüleinek, töltsünk néhány napot Hamburgban, ahol szintén élnek rokonai. A Barmeck negyed egyik előkelő villájába költözött, én a közeli hotelbe.

Maradjon csak első este a rokonainál, drágám, mondtam neki, és hosszú sétát tettem a kora őszi pompáját mutató tavak, csatornák, dokkok szabdalta városban. Ezerkilencszázhetet írtunk, a német gazdaság szárnyalt, az új kancellár, Büllow széles koalíciója, úgy látszik, bevált, mert a kikötővárosról sütött a gazdagság. Újonnan alakított parkok, hatalmas terek, bankok és hajóstársaságok toronyházai hirdették a helyi kereskedők ügyes tollasodását. Mit mondjak, tetszett nekem ez a város. Élni vágyó pénzeszsákokat sejtetett, és nem sok kedvem volt két nap múlva Prágába utazni. Másnap azzal fogadott Alina, hogy a Stadttheaterbe kaptunk jegyet, a Bölcs Náthán megy, s az előadás után várnak bennünket a rokonai. S bár az előadás tetszett, szépen festett a jeruzsálemi sikátorok díszlete, a ragasztott szakállak mögül méretes bölcsességek zengedeztek a színpadon, az első felvonás szünetében letettem mégis a pezsgőspoharat a márványasztalkára, biccentettem Alinának, nyilván úgy gondolta, hogy a toalettbe indulok, de én a ruhatárból kikérve kabátomat a színház elől taxival a szállásomra vitettem magam. Összepakoltam, és megkértem a sofőrt, vigyen valami külvárosi hotelbe. Bólintott, és Altona nyugati részbe, egy kopottas, de azért kényelmes fogadóba szállított.

Az ágyon fekve elképzeltem, ahogy Alina tűvé teszi értem a színházat, aztán kipirulva meséli rokonainak rejtelmes felszívódásomat. Szegényke megint nevetségessé teszi magát. Mohó volt ez a lány. Egy hét múlva már eljegyzést akart. Grófnévá válni egy csettintésre, mesélni papának, mamának, látjátok, ezt is magam oldottam meg. Hát ezt sem oldottad meg, gondoltam a lelkiismeret-furdalás leghalványabb jele nélkül.

Ma már sajnálom a prágai kisasszonyt, s egyáltalán nem vagyok büszke arra az ártatlan nőkön bosszút álló Trüffel Milánra. De hát az is én voltam.

Másnap az apróhirdetéseket böngészve találtam rá az özvegy báróné fölhívására. Az ódon hangulatú Katherinen utcában kínálta házának két elegáns szobáját egy kifogástalan úriember számára.

Hát itt vagyok, asszonyom, kiáltottam föl, és egy óra múlva beléptem a fekete főkötős dáma szalonjába. S mikor kisvártatva megjelent Melanie, az özvegy leánya, már biztosan tudtam, hogy néhány hónapot ennek a két édes hölgynek a társaságában fogok eltölteni. A bérlet nem volt olcsó, de megérte.

Báró Adolph von Richthofen mérnökezredes özvegye és húsz év körüli pisze leánykája életére bús fátylat borított a családfő néhány év előtti hősi halála. Valami titkos katonai eszköz kipróbálása közben vesztette életét, s a rossznyelvek szerint oly végzetes halállal, hogy a koporsóját cipelő bajtársak csupán a jutazsákba töltött homok súlya alatt roskadoztak, ugyanis teste gyakorlatilag megsemmisült az újféle bomba hatására.

De a báró maga után hagyta csinos házát, özvegyi nyugdíját, bankbetétjét, és fotóját, melyen hegyes sisakban és még hegyesebb bajusszal nézett le rám a szalonban, amint a szívéhez legközelebb álló két hölgyet csavarom éppen az ujjaim köré. Oly morcosan figyelt, mintha ő, ellentétben a szeretteivel, pontosan tudná, hogy gróf Sigray Pál álnéven egy csaló költözött a házába.

Szép hónapokat töltöttem itt, élveztem úrnőinek kényeztetését, s mivel szállásadóimnak a legfinomabb helyekre volt bejárásuk, számomra is megnyíltak a hamburgi paloták kapui.

A városban vagy százezren éltek, tehát nem volt túl kicsi, provinciális, mint a magyar vidéki városok. A társasági élet is kellően színesen zajlott, nem úgy, mint Váradon, Debrecenben vagy Szabadkán, ahol ugyanaz a néhány tucatnyi nobilitás jelentette a felsőbb osztályokat. Hamburgot elegendő gyáros, mágnás, pénzember, hajótulajdonos, tábornok és politikus lakta ahhoz, hogy a bálok, estélyek közönsége izgalmasan változzék. Végre grófok és bárók – persze németek – között lehettem magam is főnemes, amire Budapesten aligha mertem volna vállalkozni. (Kivéve persze azokat a néhány perces alakításokat a Mágnás Kaszinóban, de a munkát ne keverjük a szórakozással, hiszen a hamburgi estélyekre szórakozni jártam.)

Az összejövetelekre a két Richthofen hölggyel érkeztem, s adtam a nagyvonalú magyar mágnást, az urak örömére olykor veszítettem a kártyán, s a hölgyek örömére hevesen udvaroltam nekik. Éppen úgy, ahogy a német férfiakhoz szokott dámák egy egzotikus magyartól elvárták. Főleg tánc közben akadt erre módom, mikor Melanie nem látott, ilyenkor szinte mindegyikkel kikezdtem, a fülüket harapdáltam – efféle vadság egy pusztai grófnál egyenesen kötelező volt –, és titkos légyottokra hívtam őket. Nem túlzok, ha azt állítom, szinte egy sem akadt, aki nemet mondott volna. Így lassan az előkelő társaságbéli hölgyek jelentős részével konspiratív randevúkat bonyolítottam le, olyikkal viszonyba keveredtem, kivéve persze Melanie-t, akit ez a finom társaság már-már a menyasszonyomnak tekintett.

Ebben a folytonos szerepjátszásban – adtam a grófot, a vőlegényt, a csalfa hódítót – egyre gyakrabban támadt kedvem a pórnéppel brúderkodni, mert a hamburgi matrózkocsmáknál aligha akad kellemesebb hely erre. Ilyenkor egyszerűbb ruhát öltöttem, és a Steinwärder dokkjainak környékén múlattam az időt. Tanultam az aljanép nyelvét, kormányosokkal és nagyotmondó matrózokkal diskuráltam, hogy majd reggel meisseni csészékből szürcsöljem a báróné ebédlőjében a kávét, este Graf Hammermeld tükörtermében táncoljam a valcert, hogy aztán éjjel ismét csorba kerámiakancsóból igyam a sört a csavargó hajósnéppel.

Ma sem értem, miért, de szédítettek ezek a hatalmas ugrások. Egy Hamburg környéki kiránduláson különös esetnek voltam szemtanúja, kosaras léghajóból ugrott ki egy ember. A szerencsétlen öngyilkos lett, gondoltam, de hirtelen egy ereszkedőernyő bomlott ki – vagy tíz méter átmérőjű –, és azzal szállt alá. Én is úgy éreztem magam, ahogy ez a sportman érezhette, amikor a felhőtlen égből a rögös szántásra huppant. Fülig ért a szája, úgy integetett nekem, nyilván örült, hogy nem zúzta magát halálra. Hát én sem zúztam magam össze ezeken a titkos kirándulásokon. Sőt!

Az egyik kedvenc kocsmám a „Labskaus" egy furcsa tengerészételről kapta a nevét, melyet itt főztek a legjobban. Ez egy pácolt húsból és heringből, céklából, ecetes uborkából készített kásaféleség volt, igazi hajósétel, melyet méretes fakanállal lapátoltunk magunkba. És meg kell mondjam, a német konyha rossz híre ellenére igen ízletes fogás volt ez, akárcsak Hamburg egyéb csemegéi, mint a szalonnamártással locsolt halak, vagy a fodroskel főzelékkel meg hajdinagombócokkal tálalt különféle kolbászok. Egy ízben a habos táncos estély után a Labskausba menekültem kolbászfélét falni, melyet igen szerettem, csak a neve zavart kissé, mert Pinkelwurstnak, azaz fütyköskolbásznak hívták. Mégiscsak durva tréfa, gondoltam, de hát oly ügyesen fűszerezik, hogy feledteti közönséges nevét, roppantottam szét fogaim között a wurst első falatját. S még le sem tudtam nyelni, mikor mellém telepedett egy jobb ruhájú egyén.

Nyomban elmondta, hogy polgári öltözékem vonzotta asztalomhoz, s nagy örömére szolgál, hogy egy úriemberrel válthat szót ezen az alsóbb néposztályok által látogatott helyen. Ő amúgy lipcsei szász, ma érkezett Brazíliából, s most sok év után hazakészül.

Szóval többéves utad kalandjai feszítenek, gondoltam. Hát mondjad. De emberemet nem kellett biztatni. Elektrotechnikusként és szerelőként bejárta Európát és Amerikát, ő mindenhez ért, amiben áram szalad, legyen az erős vagy gyenge, neki mindegy, Hermann megoldja, döngette mellét.

S úgy láttam, igazat beszélhet ez a hirtelenszőke, értelmes arcú hencegő. Mindenféle olajmezei, banki, postai munkáiról mesélt, és a sokadik sör után még abba is beavatott, hogy egyszer Bostonban a főpostán valami kis trükkbe is belekeveredett, de arról, pszt, tapasztotta tömpe ujját az ajka elé. Én pedig arra gondoltam, hogy ez a szász éppen kapóra jött nekem. Évek óta dédelgettem egy ötletet, melyhez valami hasonló társat kerestem, illetve nem kerestem, mert folyton elodáztam a dolgot, ugyanis jobban szerettem a magányos szakításokat. A szükség törvényt bont, Trüffel, mondtam magamnak, ha a sors ezt a fickót idevezérelte, hát ragadd meg az alkalmat!

Anélkül, hogy a tervbe beavattam volna, megbíztam néhány feladattal, sejtetve, hogy nem akármilyen pénzzel indulhat Lipcsébe, ha még két hetet Hamburgban tölt. A férfi ráállt.

Én meg azonnal búcsúzkodni kezdtem a várostól, ahol olyan jól éreztem magam, de mikor utánaszámoltam, hogy már hét hónapja boldogítom a bárókisasszonyt, szinte megijedtem. Hát mivé lettél, Trüffel? Te hűséges házi pincsi, hát tünés innen!

És tényleg a körmömre égett már ez a kapcsolat. A szalonokban egyre többen kérdezték a kézfogó időpontját, szétfolyó dámák a gyermekáldás nagyszerűségéről biztosítottak, és a házaséletet jól kiegészítő úri kuplerájok kényeztetéseiről suttogtak potrohos férjek.

És akkor még nem szóltam Irmáról. Nem akadt olyan hét, hogy ne lássam ennek az Ettinghausen gyárosnak az oldalán, mert ők is – mielőtt a pofaszakállas marhával Bécsbe költöztek volna – egy időre Hamburgban maradtak. A vörös démon mindig úgy alakította, hogy pár szót négyszemközt válthasson velem.

Hiányzol, súgta a fülembe az első alkalommal, és jó cserének tartotta, hogy a cseh lány helyett Melanie-val érkeztem a fogadásokra. Leinformáltam, mondta, finom család, és egészen gazdag, súgta.

Olykor egy hotelben találkoztunk Irmával, és a hamburgi asszonyok, ahogy akkor Pesten mondták, csak jelenthettek volna ennek a veres dögnek, annyival szenvedélyesebben részesített a gyönyörökben. A német hölgyek, bár lelkesen, mégis fantáziátlanul szerettek.

Aztán a szász technikussal való találkozásom előtt röviddel közölte velem, hogy Wilhelmmel néhány hónapos földközi-tengeri jachtutazásra indulnak, amiért is egy ideig nem találkozhatunk, ha csak fel nem csapok a hajójukra matróznak. Hiányozni fogok neki, de megad egy hamburgi postafiókot. Szóval semmi sem kötött már a kikötővároshoz.

Hermann tíz nap múlva jelentette, hogy felkészült, én pedig másnapra, egy május eleji szerdára időzítettem akciónkat. Frakkban, cilinderben, fehér selyemsállal a Belső-Alster partján álló pénzügyi negyedbe sétáltam, és a Dresdner Bank ügyvezető igazgatóját kerestem. Elmondtam, hogy magyar gróf vagyok, nemrég érkeztem Amerikából, és itt Hamburgban alapítok gyárat, mert kiváló társakra leltem – itt néhány helyi pénzembert említettem –, majd egy közeli frigyről is beszámoltam, mely a báró Richthofen családhoz köt hamarosan.

Egyszóval letelepszem kedves városukban, nagyuram, mondtam a bankárnak, aki egyre készségesebben várta, miben segíthet ennek az ígéretes ügyfélnek.

Ausgezeichnet, ausgezeichnet, ismételgette kezét dörzsölgetve, miközben előre-hátra ingatta testét. És miben lehetek az uraság szolgálatára?

Készpénzvagyonomat ez idő szerint a First National Banknál tartom New Yorkban, és most százhúszezer dollárra lenne szükségem!

Meg sem rebbent a szeme az összeg hallatán. Pedig ez legalább hatszázezer koronát, vagyis ötszáztízezer német márkát jelentett. Mégiscsak jó döntés volt, Trüffel, ez a Hamburg, gondoltam. Bécsben, de még Berlinben is gyorsabban szedné a levegőt a bankár ekkora összeg hallatán, ennek meg a szeme sem rebben.

A gróf úr bizonyára rendelkezik csekkszámlával a First National Banknál, bólogatott az igazgató.

Aber natürlich! Már ki is állítottam, vettem elő a belső zsebemből a csekket.

Vizsgálgatta, aztán megszólalt:

Látra szóló csekk. Majd kis szünet után hozzátette, fizetendő nyolc nappal a benyújtás után, minthogy tengeren túli bankról van szó.

Ez rendkívül kellemetlen, ingattam a fejem, nekem legkésőbb három nap múlva le kell tennem a pénzt. Különben elszáll az üzlet, egy árverésen indulunk a gyárépületre és a dokkra. A fizetési határnap péntek.

Ekkor végigmért, szinte hallottam a kopasz fejében kavarogó gondolatokat: Kifogástalan megjelenésű magyar gróf, befolyásos ismerősökkel a városban, jó családba nősül…

Talán ezen is segíthetünk, gróf úr, hajtotta meg magát, egy dohányzóasztalhoz vezetett, leültetett, és szivarral kínált. Őszinte leszek önhöz, ekkora összegnél kábeltáviratot küldünk ügyfelünk bankjának. Gondoskodom róla, hogy még ma elmenjen a távirat. Pénteken reggel kezében lesz a pénz, feltéve, ha a First National visszaigazolja a kívánt összeget.

Kimérten bólintottam, fő az óvatosság, mondtam.

Mire ő sűrű mentegetőzések közepette úti okmányaimat kérte.

Számítottam erre, hisz igazi vagyont kértem tőlem, mégis szomorúan adtam át útlevelemet. Isten veled, Palikám, néztem a hamisítványt, jó pajtások voltunk, s talán egyszer még feléledsz tetszhalálodból, búcsúztam Sigray gróftól.

Távozásom előtt megkértem, hogy a telephely vásárlását tartsa titokban, mert nem szeretném, ha a nyilvános árverés előtt kiszivárogna tervünk. Természetesen egyéb tekintetben az általam említett előkelőségeknél – ha ismeri őket – érdeklődhet személyem iránt, biztattam. Nem volt kétségem afelől, hogy ezt amúgy is megteszi. Biztosított diszkréciójáról, és megjegyezte, hogy a kábeltávirat díját sajnos nekem kell fizetnem. Förtelmes német kicsinyesség, gondoltam, egy vagyont mozgatunk, és akkor filléreznek. A csarnokban lévő pénztárhoz mentem, hogy befizessem az egy márka harminc pfenniget.

Ekkor tíz óra harminc volt. Taxival a lakásomhoz vitettem magam, átöltöztem a Hermann szerezte munkásruhába, széles köpenyt terítettem fölé, és az altonai kikötő vámházához vitettem magam. Mikor kiszálltam, a köpenyt a táskámba gyűrtem, és kék munkásoverallban indultam a folyó irányába.

Ennél a résznél már kiszélesedett az Elba, a túlsó parton a szénszállító hajók több száz méter széles dokkjai hasítottak merőlegesen a mederbe, akkor is rakodtak, gőzdaruk fújtattak, markolók csattogó pofájukkal harapták a szénkupacokat. A part menti úton megláttam a léckordonnal körbekerített földrakást, nekitámasztva csákány, lapát, s a gödör torka fölött egy sildes sapka billegett. Anélkül, hogy észrevett volna a sapka gazdája, a gödörbe ugrottam.

Én mára végeztem, barátom, most te következel.

Hermann nagyot ugrott, a frászt hozod rám, kiáltotta, aztán rázogatni kezdte a huzalkötegből kiemelt kábeleket.

Ez az, mondta. Ez csatlakozik a tengeralatti vezetékre a következő saroknál, az erősítő állomás után. A legjobb helyen ástam. Itt még egy ilyen kis ketyerét is rácsatlakoztathatok, húzott elő a fabőröndből egy kopogókaros telegráfot. A Dresdner Bank az időkiosztásban a tengerentúli forgalmazáshoz a délelőtt tizenegy és tizenkettő közötti idősávot kapta.

Akkor húsz percünk van, vettem elő zsebórámat, és leültem Hermann egyik faládájára. A városi Telegráf Üzemből hozta ezeket, amely egy hete alkalmazta technikusként főnökei legnagyobb megelégedésére. Csupán azt nem tudhatták, hogy az aranykezű szaki hamarosan szomorú halálhírt kap, és bármennyire is sajnálja, haza kell költöznie, hogy átvegye elhunyt bácsikája műhelyét.

Hermann tizenegy előtt két perccel keskeny gyűrűt vágott a papírszigetelésen, aztán a vékony ólomköpenyen is, és rácsatlakoztatta a telegráfját, majd kinyitott egy másik bőröndöt.

Primér Meidinger-elemek, mondta. Nekem persze mondhatta, mert ha mindazt értettem volna, amit csinál, akkor ezt a csapolást is magam hajtom végre.

Siess, mindjárt tizenegy, sürgettem.

Akkor álljál föl a szétosztóról.

Én odébb húzódtam, ő meg elővett egy tekerős karral ellátott műszert.

Először tizenegy óra tízkor kezdett kopogni a telegráf, de a bejelentkezés után azonnal legyintett Hermann, hogy ez nem a mi üzenetünk.

Milyen jól olvasod fül után ezeket a jeleket, mintha csak emberi szavak volnának.

Azok is. Ezek éppen angol szavak.

Úgy fertályóra múlva felszisszent, és a telegráfra csatlakoztatott elosztó karját hirtelen eltekerte. Ez egy drótban végződött, melyet a földbe dugott, mint a földelést szokták.

Most ezt szépen leválasztjuk, mondta maga elé, csak annyi ment át, hogy a Hamburgi Dresdner banktól a New York-i First National Banknak. A többi mehet az elosztón át a jó német földbe, nevetett, s ekkor a távíró gombja is megállt kopogni.

Ezen elgondolkoztam, én tízezer dollárt ígértem neki, ami ennek az embernek mesés vagyon, és most azt sem tudja, hogy milyen összegű kérést küldött a hamburgi bank. Nagyon jól van ez így. Jobb, mint reméltem. Annyit tud csak, hogy el kell fognia egy üzenetet, ami innen és ide megy, aztán válaszolni kell rá. És mindezért tízezer amerikai dollárt kap.

Ezért Lipcsében emeletes házat vehetsz, mondtam neki.

De még egy felszerelt műhelyt is, tette hozzá.

Elöntött az elégedettség, hogy egy sikeres műszerészkarrier indulásához járulhatok hozzá, melyet a szász fővárosban talán generációkon át dicsérni fognak. Kár, hogy nem teszik majd hozzá, mindezt a budai Trüffel úr jóvoltából, Isten nyugosztalja. De hát ez az árnyékban tevékenykedők sorsa.

Úgy fél perc múlva Hermann visszakapcsolta az elosztó karját, de a kopogó csendes maradt.

A két forgalmazás közötti szünet, mondta, és igaza lett, mert hamarosan zörögve beindult a masina.

Várjunk tizenkettőig, nem tudhatjuk, nem megy-e még egy üzenet a Firstbe. Nem valószínű, de csak akkor lehetünk biztosak, mondtam neki.

Nem jött. Ezek szerint az én kérésemet továbbítottuk Altona homokos altalajába.

A helyszínről külön távoztunk, azzal, hogy másnap tizenegykor ugyanitt, mert ugyanezen a kábelen jönnek – és jöttek aznap is – visszafelé is az üzenetek.

Hermann néhány lapát földet dobott a kábelekre, de a gödröt nem temette be, s a kordon is ottmaradt.

Csütörtökön láttam, hogy egy rendőr áll a gödörnél, és beszél valamit. Köpenyemet még magamon tartva haladtam feléjük a járdán, hogy baj esetén tovább sétálok, de mikor közelebb értem, hallom, hogy Hermann biztatja a rendőrt:

Úgy, úgy, csak fogja el azokat az autógengsztereket, biztos úr. Némelyik itt a rakparton tán még ötven kilométerrel is vágtat. Kész életveszély!

A rendőr bólogatott, jó munkát kívánt, aztán továbbsétált.

Mit akart?, kérdeztem, mikor mellé ugrottam a gödörbe.

Viccelődött, hogy vigyázzak, mert nem elég ám kiásni a gödröt, de vissza is kell temetni. Aztán elmesélte, hogy a sebesen hajtókra vadászik.

Fél óra múlva rácsatlakoztattuk a drótra a telegráfot, és angolul diktáltam neki, hogy mit kopogjon. Így hangzott a szöveg:

A New York-i First National Banktól a Hamburgi Dresdner Banknak stop Nevezett Sigray Pál gróf régi ügyfelünk stop az önök által megjelölt összeg kifizethető stop számlája fedezi stop.

Mikor a „megjelölt összeget"-et kimondtam, Hermann rám nézett, miközben tovább kopogott a géppel, s ahogy befejezte az adást, láttam, vívódik, megkérdezze-e, mekkora összegről van szó. Ekkor átfogtam a fejét, közel húztam az arcomhoz, s mivel fél fejjel voltam magasabb nála, lefelé néztem ijedten pislogó szemébe, és azt mondtam neki:

Mennyit ígértem neked, Hermann?

Tízezer dollárt, mondta.

Elegendő pénz ezért a munkáért? Látott téged valaki a bankban?

Nagyon is elegendő, és hogy nem látták.

Rájöhetnek, hogy innen Hamburgból érkezett a hamis üzenet, egyáltalán megérti valaki, hogy ment is és jött is az üzenet, és mégsem ment és mégsem jött?

Nem, mondta néhány izzadságcseppel a homlokán. Amerikában keresik majd a segítőt.

Akkor én holnapután, pénteken fél tizenkettőkor a Lombard hídon várlak, és átadok neked húszezer dollárt. Nem tízet, hanem húszat, mert jól csináltad. Vagy ha márkában kéred, akkor ez nyolcvanötezer márka.

Nyolcvanötezer márkát kapok?, tépte ki fejét a karomból. O mein Gott! Danke schön! Prima! Prima! Erste Klasse!, kiáltotta.

Van kérdésed?

Nincs, felelte.

Akkor temesd be a gödröt, és holnapután találkozunk, hagytam magára.

Másnap sok időt töltöttem a bárónéval és Melanie-val. Első ízben beszéltem nekik közös jövőnkről, arról, hogy mennyire szeretek Hamburgban élni, és hogy a kézfogóra feltétlenül elhoznám özvegy édesanyámat, és a ceremónia után, ha a báróné is egyetért vele, szívesen magammal vinném őket, hogy az ősi birtokot megmutassam. A kastély keleti szárnyában lennének a szobáik, melynek ablakai egy tizenhatodik századi ősöm által ültetett tölgyerdőre néznek, s odahallik a közeli pusztáról a ménes nyerítése.

Sokat kérdezgettek a magyar pusztáról, mert még nem látták, de régi vágyuk. A lovakról érdeklődtek, és persze a húgomról, aki iránt Melanie már akkor, ismeretlenül is igaz barátságot érzett.

Aznap nem mentünk sehova. Efféle jóleső tervezgetéssel telt a nap, s többször is láttam a hölgyek szemében az örömkönnyeket.

Akciónk harmadik napján, pénteken tíz óra tíz perckor értem a bankba. Az ügyvezető igazgató már messziről integetett.

Gróf úr, már tegnap megjött Amerikából a telegráf. Igazolta önt a bankja.

Csak nincs meglepődve, hogy ilyen lelkendezve meséli?, néztem rá szemrehányón.

A szobájába tessékelt, kértem, hogy márkában fizessen, mire ő hajlongott, körülugrált, egészen szolgaian viselkedett. Untam már ezt az embert.

Siessen, kérem, mondtam neki, hamarosan kezdődik az árverés.

Tizenegy előtt néhány perccel elindultam a Lombard hídhoz. Hermann már várt. Elsétáltam mellette, miközben a nyolcvanötezer márkát a zsebébe csúsztattam. Egy pillanatra sem fordultam vissza, csak a híd öntöttvas korlátrúdjai sorjáztak mellettem.

Átfogtam a táskát, benne a százezer dollárnak megfelelő márka, amely még így is, hogy Hermannak odaadtam a részét, egy kicsivel több volt, mint Houdini – Irma bálványa, a nagy szabadulóművész – éves jövedelme. Ő kilencvenhatezer dollárt keresett tavaly. Négyezerrel rávertél a mágusra, Trüffel, vigyorogtam magamban, s néztem, ahogy hömpölyög alattam az Elba.

E rövidke ünneplés után a főpostára indultam, feladtam magamnak egy táviratot, melyet úgy két óra körül kézbesítenek, ígérte a kisasszony. Hazafelé menet a napfényes májusi verőfényben kedvem támadt a Cirkusweg melletti park kioszkjában egy habos kávéra és egy Braune Kuchenre, arra az omlós mézes puszedlire. Gondoltam, e finomságokkal búcsúzom Hamburgtól. S bár a társaságombéli urak és dámák is gyakran megfordultak itt a csíkos vászonernyők alatt, mégis meglepett, mikor néhány asztallal odébb észrevettem Irmát és a lovagját.

Erre a búcsúra nem készültem föl. Lehajtott fejjel mártogattam süteményemet a kávéba, de a veres dáma észrevett, és azonnal asztalomhoz sietett.

Remélem, Bécsben találkozunk majd, mondta, miközben mellém ült.

Hát még én, bólintottam.

Ejtettünk néhány szót jövőbeni randevúinkról, miközben bizalmasan felém hajolt, hogy dekoltázsával ingereljen, s úgy gesztikulált, hogy többször a kezemet érintette. Olykor elhallgatott, s ilyenkor kikerekítette a szemét, s mélyen az enyémbe nézett. Hát miért csinálod ezt, te szörnyeteg, gondoltam, nem veszed észre, hogy enélkül is remeg már a kezem? Csak rád nézek, és úgy kívánlak, majd belepusztulok. Most, hogy elválunk, te még tetézni akarod szenvedéseimet. Dög. Gonosz dög, gondoltam, ám ehelyett ezt mondtam:

Képzeld, drágám, rávertem Houdinire… folytatni azonban nem tudtam, mert Wilhelm von Ettinghausen nagy csörömpöléssel kirúgta maga alól a széket, és az asztalomhoz rontott.

Mit képzelek, üvöltötte, van képem ily nyíltan udvarolni a társaságához tartozó hölgynek?

Mentegetőzni akartam, hogy hisz a kedvese jött oda hozzám, de Ettinghausen megragadta Irma csuklóját, és magával vonszolta. Aztán hirtelen megállt, visszafordult, és rám kiáltott:

Maga egy közönséges szélhámos!

S mivel addigra már mindenki bennünket figyelt, csak egy lehetőségem adódott. Felálltam, hozzáléptem, és megkérdeztem:

Befejezte?, majd kesztyűmet az arcába hajítottam.

Ő Irmát maga után vonszolva elrohant, csak a park virágágyásai közül üvöltött vissza:

Elküldöm magához a segédeimet!

Állok elébe!, feleltem. Felvettem a földről a kesztyűt, és méltósággal visszaültem a kávém mellé.

A jelenet nem volt ellenemre, sőt még szórakoztatott is. Elégedett voltam alakításommal, s úgy láttam, a krakéler üvöltözésére adott higgadt válaszomat a közönségem helyeslő bólintásokkal fogadta.

De miért használta ez a marha azt a Hochstapler – vagyis a szélhámos – kifejezést? Hát mit tud ez?, töprengtem.

S akkor eszembe jutott egy néhány héttel azelőtti beszélgetésem Irmával. Hogy oly tekervényes hazugságokba bonyolódott bárónői szerepe miatt – például Wilhelm mindenáron az ő nemesi családjával szeretne találkozni –, hogy kezd elege lenni ebből. Úgyis annyira beléje zuhant már a német, hogy készül fölfedni magát.

Hát ez történhetett, Trüffel. S akkor te sem lehetsz a báróné főrendű rokona, tűnődtem. Szóval innen ez a Hochstapler. Most, hogy búcsúzni kívánsz grófi énedtől, ő is megpróbál elhagyni, lassan foszladozni kezd, mint egy viseltes gúnya. Mindegy, ittam ki kávém utolsó kortyát.

Otthon meghitt hármasban ebédeltünk. Már a szivarnál tartottam, Melanie és a bárónő áfonyalikőrt szopogattak, bársonyos csönd telepedett a nappalira, mindkettejük arcán mosoly, bizonyára a közeljövő édes gondjain töprengtek, mikor fél kettő körül hosszan csengettek. Fél órával előbb jött a távirat, pillantottam órámra, de meglepetésemre az ajtóban két középkorú férfi állt, egy katonaruhás őrnagy és egy cilinderes, frakkos civil.

Parancsoljanak velem az urak, mentem elébük, de ők négyszemközt kívántak tárgyalni.

A szobámban aztán előadták, hogy megbízójuk Wilhelm von Ettinghausen úr a rajta ejtett sértés okán párbajra hív. A duellum részleteinek megbeszélésére érkeztek.

Őket állva hagyva a fotelbe vetettem magam, és nevetni kezdtem.

De uraim, önöket félrevezette megbízójuk! Higgyék el, magam a legnagyobb készséggel állnék rendelkezésükre, de nem tehetem!

Hogyhogy nem teheti?, nyúlt meg az őrnagy álla.

Úgy, hogy nem vagyok párbajképes. És nemhogy főrendi nem vagyok, de még nemesi címem sincs, sőt még tisztes polgárnak sem mondhatom magam, hisz jobbára csalásból élek, és ültem már börtönben is… de hisz a megbízójuk ezt jól tudja, nem szép tőle, hogy idefárasztotta önöket.

A két német köszönés nélkül sarkon fordult, az előszobában éppen csak biccentettek a hölgyeknek, s már szaladtak is kifelé az elátkozott házból.

Kik voltak ezek?, kérdezte a báróné, de magyarázatra nem maradt időm, mert ekkor megjött az általam föladott távirat. Még az előszobában felbontottam, olvasása közben végtelen fájdalmat színleltem, bocsánatot kértem a hölgyektől, és a szobámba vonultam.

A véletlen jó rendezőnek bizonyult. A párbajsegédek ráerősítettek a telegramra. Mintha egyazon ok egymás után pergő következményei lettek volna a történtek. Néhány perc múltán a nappaliba mentem, és síri hangon bejelentettem a hölgyeknek:

Sajnos azonnal el kell utaznom. És nem tudom, hogy viszontlátnak-e még, hölgyeim.

Jaj, de hát mi történt?, tördelte a kezét a báróné, Melanie pedig sírva fakadt.

Egy becsületbeli adósságom miatt Berlinbe kell utazom. De ha nem sikerül huszonnégy órán belül felhajtanom a pénzt, főbe lövöm magam.

Mennyiről van szó?, kérdezte a báróné.

Tizenkétezer márkáról. Ha otthon lennék, akkor ez persze semmiség lenne. Egy órán belül megszerezném… de itt idegenben, remegett meg a hangom.

A báróné rövid habozás után megszólalt:

Egy óra múlva rendelkezésére áll az összeg. Aztán elutazik Berlinbe a gróf úr, rendezi az ügyet, s ha visszatér, megtartjuk a kézfogót.

A hat órakor induló berlini gyorsnál hosszasan integetett utánam báró von Richthofenné és Melanie. Én az ablakon kihajolva lengettem zsebkendőmet, utoljára láttam őket, és megvallom, egészen a szívemhez nőttek. Ideje volt távoznom. Megtapogattam a belső zsebemet, kvittek vagyunk, mondtam magam elé, körülbelül ennyit fizettem ki nektek bérleti díjként és költöttem rátok fél év alatt, és felhúztam az ablakot.