A szekrény tetején két színes gipszszobor állt, Jézus és Mária, úgy őrködtek ott, mintha az álmunkat vigyáznák a Gecsemáni-kertben, aludjunk, míg ők imádkoznak. Két méretes, színes szobor, anyja és fia, soha nem tudtam meg, honnan vannak, ki hozta őket, valami vásárfia lehetett mindkettő, vagy esküvőre, karácsonyra hozhatták, komolyabb ünnepi emléknek látszottak. Valamiért nem kérdeztem az eredetüket, a házban minden ott volt a teremtés kezdetétől fogva, az egyetlen szekrénysor, a cserépkályha, a konyha, a sparhelt, az udvari kemence, és körülötte a fészerek, ólak, a birkák, és a dzsungelszerűen burjánzó kert, amelyben csak tata látta a rendszert. És ott voltak a szobrok is. Mária és különös, hallgatag fia, aki bő harminc évvel a születése után megtagadja őt. Láttam a szobrokat azóta, nem vesztek el, olcsók és vásáriak, piacos pozsgás színekkel festették harsányra őket, de én sokkal finomabbra tudom emlékezni mindkettőt. Mária szépasszony, keleties mandulaszeme van, kislányosan vékonyodó álla, hosszú, vékony combját szürke csuha takarja, a vonásai férfiasan kemények. Jézus színtelen, a köpenye és a bőre is szürke, ruhája elhanyagolt, szakadt, de fehér körülötte a levegő, mintha az aurája kihipózná a levegőt.

Ilyen matt a világ Márton körül. A valóság bizonyosan vásárian színes, de legalábbis színesebb, mint ez az aranybarna, sárga tér, amilyenné én festem át utólag.

A két szobrot akkor kellett elmozdítanunk először, mikor megérkezett Irina, az ukrán nő. Márton ekkor lett biztos benne, hogy neki soha nem lesznek rendes nőügyei. Rendes, amilyen az öreg Váradi péknek van, aki oly sokat izzad egész nap a kerek cipó és a görbe kifli mellett, hogy mire hazaér, nincs kedve verejtékezni. Unalmas, mint a piacos Ladányi hentesnek van, akinek a felesége is hentes, és ketten együtt annyi bőrös húst fognak, hogy gondolni sem tudnak rá, hogy éjjel egymáshoz érjenek. Márton nézte a nőt, és rájött, az ő szerelmi élete beosztó sem lesz, mint Ivánkai Ároné, a városi úszómesteré, aki csak az úr napján hempereg, mert olyankor nem kell bemennie a fürdőbe. Egy társkeresőn keresztül ismerte meg. Idősebb volt, mint a képen, ha egyáltalán róla készült az a régi fotográfia. Az életben tíz kilóval többnek látszott, recsegős orosz akcentussal beszélt magyarul, kénye-kedve szerint használta a szavakat, amelyeket néhai férjétől tanult. A korán elment beregszászi emberről ritkán beszélt, neki köszönhette a magyar nyelvet – a beszéd maga már emlékezés volt rá. Gyötörte, kerékbe törte a számára örökké idegennek maradt, védtelen mondatokat. Vastagcombú, kemény húsú asszony volt, ha ült, szűk szoknyája fölcsúszott egészen az öléig, széles mosolyában arany szemfogak villantak, gondosan besütött hajában bolondoztak a szőkére húzott szálak, különben sűrű barna erdő volt a haja és a szemöldöke. És egyébként is, mindene sűrű volt: a szava, a szőre, a melle, a bőrének meg tejföl illata volt, mint a másnapos tejnek. Eleinte kölnit hozott ajándéka, oroszszagú kölnit – decis ibrikben lötyögött a sárga lé. Harsány volt és bátor, nyálas csókot nyomot az arcokra, kemény melléhez szorította a család férfi tagjait meg az utcabeli férfiakat. Márton nem tudta, mi lesz. A félénk, sovány lányokat szerette, akiket sírva ér utol a gyönyör, és néha inkább megjátsszák, hogy áldoztak a kéj oltárán, csak ne kelljen röstelkedniük. A finom, félénk mozdulatokat ismerte, amilyennel a még majdnem szűz kamaszok ölelnek, akik mikor megoldják a negyedik férfi nadrágját, örök feledékenységet fogadnak, és rájönnek, nem érdemes számolni, hányszor szorulnak be randi után hazasétálva egy fűrészporszagú kapualjba, hiszen a test nem kopik, nem emlékezik, a test vak, mint a letaposott föld, a szerelemes ölelést pedig nem lehet eleget gyakorolni.

Minél többet ölel a test, mondta egyszer Márton, annál többet kíván.

Az ukrán nő úgy szeretkezett, mint a titkos szerelmesek, akinek csak ritkán jut üres lakás, éjjel tucatszor is belesikított egy zavaros orosz mondatot az éjszakába. Azt hiszem, Márton félt tőle, ha kiment a mosdani, a nyári konyhába is beosont, titokban fölütött két nyers tojást, közben suttogva arra kérte a szerelem kegyetlen istennőjét, könyörüljön rajta. Mikor visszafelé ment, a sorsnak könyörgött, hogy takarítsa el onnan Irinát. Aztán, mikor mellébújt, és az asszony körbefonta, mint egy prémkabát, mintha a saját bőre lenne, végtelen biztonságot érzett, amilyet utoljára az anyja szíve alatt, és olyan kíméletlen bujaság tört rá, hogy hiába, hogy már remegett a térde a kimerültségtől, ő kezdte el markolászni az asszony ölét. Soha ilyen alázatot nem érzett azelőtt. A balkánról érkezett muzsikusférfiak tudnak így figyelni az első trombitásra, ahogy az asszony igyekezett kitalálni, mit szeretne. Megjósolta, megfogalmazta, akarta helyette. Hamarabb tudta, melyik járaton szeretne végigsiklani, mint ő maga, hamarabb lassította le a dugás zaklatott vágtáját, mint Mártonban egyáltalán fölmerült, hogy most ringatózni vágyik. Egyetlen mániája volt csak Irinának: látni akarta magát. Tükörben, ablakban, a kikapcsolt tévé szürke tekintetében. Látni akarta a hasát, ahogy a kéj villámcsapása előtt behúzódik, és úgy remeg, hogy bármelyik bolgár kocsonyás visszaadná az ipart, ha látná.

Márton ilyenkor az asszonyt nézte, ahogy magát nézi, és úgy érezte, hogy őket is nézi valaki, akit szintén néznek valahonnan.

Az egyik látogatásakor tévét hozott, színes képcsővel, az utcában még csak három családnak volt színes tévéje, magamonkívül voltam, hogy nekünk, pontosabban Mártonnak lesz készüléke. A nő behozta a gangról a dobozt. Senki nem mert szólni, még én, a gyerek sem mertem megkérdezni, miként hozta el idáig. Az orosz színes tévé óriási volt, a képernyője persze nem arányosan nagy: egy tisztességes méretű, lekerekített téglalap volt a monitor, de körülötte a műanyag kaszni elképzelhetetlenül mély. A készülék olyan nehéz volt, hogy négy férfi alig tudta föltenni, nem is fért be a régi helyére, ekkora tévére egyszerűen nem volt fölkészülve a család. Az asszony kacagott, és azt ismételgette, hogy színes. Azóta sem tudom, hogyan hozta el Beregszászról, hogyan szállt át vele négyszer is, miként lehetett egy olyan irgalmatlan dobozt a vicinális ajtaján betaszigálni.

Akkor vettük le Jézust és Máriát.

A ruhásszekrény és a vitrines között volt a tévés, oda igyekeztek betenni a készüléket. Mellettem volt a gipsz megváltó és az anyja, játszani mégsem játszhattam velük, pedig úgy éreztem, a megbolydult pillanatok alkalmasak lesznek rá, hogy elhúzódjam a szobrokkal. De tata figyelt, és elvette tőlem Jézust. Széttolták a szekrényeket, és úgy csikorogva befért a tévé. Tata visszatette a szobrokat, én a készülék előtt álltam, és néztem a tükörképem a szürke képernyőn. A tévé azonnal bekapcsolt, nem kellett melegednie, sárgás volt a kép, és fakók a színek, nem olyanok, mint a Videoton vagy az Orion készüléken. Keleti színek voltak. Csalódtam, inkább a szobrokat néztem, melyek egy kis időre meghódítható távolságban voltak, sőt a megváltót meg is érintettem. Nem ilyennek képzeltem, érdes volt, és törékeny, azt vártam, hogy meleg lesz és puha, mintha valódi ruha volna rajta, hogy életre kelthető, vagy ha nem, hát olyan, mint egy baba. Nem emlékszem rá, mi ment a tévében, nem is volt fontos, kikapcsoltuk. Elmúlt a szobrok varázsa. Akkoriban nem tévéztünk csak úgy, a tévézés hasonlított a mozizásra, kinéztük a programot, fölkészültünk rá. Márton megköszönte szeretőjének a drága ajándékot. Irina azt felelte, nincs más. A beregszászi boltokban ez van, kölni meg tévé, kölnit már hozott sokat, most már van tévé. A szobrokról nem álmodoztam többé, néztem a sárgás keleti színeket. Még nem tudtam írni, de első tévézésem alatt megfejtettem egy egész rejtvényújságot, kitartó szorgalommal másolgattam az ismeretlen hieroglifákat. Jó lenne megnézni, hozta-e úgy a véletlen, hogy kijött valami értelmes szó.

Apám kijött a szobából, mert aggódott. Azt kérte, most már tényleg keressem meg a testvérét, az én szeretett nagybátyámat. Könnyes volt a szeme. Álmodhatott valamit, vagy csak az ital okozta kíméletlen hangulatváltozásai hozták, átcsapott szentimentálisba. Kikapcsolta a rádiót, üres, lebegős csönd lett a házban. Ne csináljam ezt. Ezt a hanyagságot, hogy nem keresem. Márton három napja nem jött, valami érhette. Négy, mondtam magamban, de ki nem ejtettem semmit, mióta a szobában élt, apám számára nem volt fontos az idő, egykutya, hogy bealkonyult-e már, vagy éppen följött a nap. Márton nem volt a kocsmában, se mamánál, most hozzá kellett indulnom. Ez lett volna elsőre a logikus, és ezt persze én is tudtam. Semmi meglepetéssel nem tudok szolgálni. Elsőre azért nem oda mentem, mert féltem. Gyorsan akartam megtalálni, gyorsan és nyilvános helyen, lassan és otthon nem – a gyorsaság az élet, a lassúság és a magány nem az.

Háromszor csöngettem.

Álltam a háza előtt, ahol én is felnőttem, és ami azóta egészen megváltozott, Márton fürdőszobát épített meg konyhát, de nemigen használta őket. Az L alakú gang alsó szára már zárt volt, egy üvegajtó a lakás részévé zárta. Háromszor csöngettem. Márton lecserélte a kerítést, a borostyánnal befuttatott drót helyén hullámlemezből vágott kapu. Fölálltam a bicikli pedáljára, és benéztem a kertbe. Építési hulladék, salak, törött blokktégla, talicska, zsákba kötött cementkövek, oltott mész és literes hígítós üvegek voltak az udvar elején, hátrébb, a régi budi helyén, szemét. Fekete zsákokba kötött lom, egy varrógépasztal masina nélkül, üstház, megnyomorodott biciklikerék, műanyag gyerekkád, akkumlátorok és valami fekete doboz. Próbáltam följebb húzni magam, elmozdult alólam a bicikli. Hunyorogva néztem. Gyanús volt, mindjárt gyanús, de biztosat nehezen mondtam volna. Szépen lassan, mintha a szemem apró pontokból ragasztotta volna össze az egész képet, fölismertem, és már tudtam, hogy igen, Irina készüléke az. Nem értettem, hogy lehet ez, Márton évek óta egy kicsi koreait használt helyette. Valamelyik nagynéném vette, nekibuzdult, ideje lecserélni a régit, de hogy mama és Márton milyet szeretnének, arról nem tudakozódott, és Márton, aki akkor már gyűlölte Irinát, és az orosz ipar termékét, egy igazán csinos, modern készülékre vágyott, és a piacos koreai tévét meglátva tombolt, hogy minek hozták ezt ide, ők laknak itt, mama meg ő, és az ő dolguk, hogy milyen tévét néznek, nem beszélve arról, hogy már kiválasztották, milyet vesznek a régi helyére. Annyira fölidegesítette magát, hogy rosszul lett. A nagynéném állt, az ő „csak jót akartam" állásával, milyen vacak a régi. Márton megint üvölteni akart, de megritkult körülötte a levegő, szanakszot vett be, kettőt vagy hármat. Maradt a koreai tévé, méltó örököse volt az orosznak, csúnya volt, kicsi, a színei tompák, és minden csatorna szellemképes. Kukucskáltam be a kerítésen, és nem hihettem, hogy ott a szemétdomb tetején az ukrán tévé. Miért őrizgetne Márton ennyi lomot az udvaron, a viharosra sikerült csere már évekkel ezelőtt történt. És mégis, ott volt. Irina méretes ajándéka ült a szemétkupacon, trónolt, mintha a múlton uralkodna. A mi kidobott, leselejtezett, elfeledett múltunkon.

Ősz volt, nyálkás, sértődős ősz, mikor Irina utoljára jött. Márton az asszony kedvében akart járni, ezért a tévé előtt állva ölelte, mögé bújt, mint aki fél. Az ukrán nő nem akart szerelmeskedni. Márton nem értette, megsértődött, ahogy egy föltüzelt és magára hagyott férfinak illik. Vége volt. Az ukrán asszony úgy ment el, hogy nem is köszönt, mintha csak levegőzni indulna, könnyed volt és gondtalan. A csomagokat titokban a kapuhoz készítette, ezért mikor kiment, azt lehetett gondolni, csak rágyújt, elszív egyet a kátrányszagú, mezítlábas cigarettáiból, és közben, ahogy szokta, kiáll a kapu elé, méregeti a téeszbe tartó férfiakat, és a nagyobb darab, kövér munkásokra rá is fütyül, Szőr Halál, a méregraktáros még egy dobott csókot is kap, mert Irina imádja a hatalmas, kócos bajszát, meg hogy már reggel részegen cselleng, és öblös hangon dalol: a Mágnás Miskából, a Csárdáskirálynőből vagy Cigányszerelemből. Fél óra múlva tata kiment az asszonyért, jöjjön reggelizni. Mindenki megkönnyebbült. Csak Mártont sajnáltuk. Arra készült, hogy kidobja, hogy megmondja neki, ne jöjjön többé, de így egészen más lett, és nem csak azért, mert nem Márton vetetett véget a románcnak, de mert a nő hangos szó, veszekedés nélkül tűnt el, jeltelenül, megtagadta tőlünk az igazi megkönnyebbülést, hogy valójában föllélegezzünk, mikor az átüvöltött negyedóra után végre becsukja maga mögött a kaput. Márton megroppant, ő nem ezt érdemelte, most valahogy úgy tűnt, nem is akart szakítani, az előzetes szándék elfelejtődött, egy nőt, aki elszökik, már nem lehet kidobni.

Néhány nap múlva jött az első hosszabb levél Imrétől. Márton gyerekkori barátja korábban csak lapokat írt, ahogy Baja mellé költözött, kevés hír jött felőle. Imre a szomszédban lakott, a párttitkár fia volt, de a családban mindenki szerette, rendes gyerek, mondták, még elsőáldozó is volt, és a mi szigorú katolikus rendünkben ez volt a legkevesebb. Imrét apám is szerette, a nagyszüleim is, az unokatesóm lakodalmán is ott volt, megtáncoltatta mamát, éppen az azelőtti estén, hogy Bajára költözött volna. Márton elolvasta a levelet, és kibámult az ablakon. Zajlott odakint az élet, zengett az utca, piacnap volt, és a kofák korán keltek, a Váradi pék már lehúzta a rolót a háromkerekű robogóján, mert elfogyott a zsömle, Dancs lángosos már el is mosogatott, és azt szagolgatta, mennyire savanyú a tegnapi olaj, Ladányi hentes megpaskolta az utolsó bőrös húst, amelyik még nem kelt el, és arra gondolt, hogy sebaj, majd alaposan besózza, és pár kövér gerezd fokhagymával ropogósra süti, de úgy, hogy a fele időtől sörrel locsolgatja – a torkát, és az arany barnára piruló malacbőrt is. A nap tisztességgel sütött, sokkal lelkesebben, mint illett volna neki november közepén, mikor becsületes ember magába fordul, és a következő egy évre teljesen megfeledkezik a halottairól. Márton mindebből semmit sem érzékelt, kívül volt ezen a zsibongó, felelőtlen világon, vagy túlzottan is belül a sajátján. November tizenhetedikét írtunk, az órát már átállítottuk, a kökény egy héttel korábban elfagyott, de éppen jó volt a csipkebogyó. Imre egy asszonyról írt, akit a Családi Lap hirdetési rovatában nézett ki magának, mert volt valami megkapó abban a mondatban, hogy „társat szeretnék, akarom nagyon". Ennyi volt a szöveg, és egy közvetítőirodát kellett fölhívni, ahonnan fotót is küldtek. Mindez hónapokkal ezelőtt történt, és ő már nem is reménykedett, mert a nő, Irina, úgy hívják, egy levelezőlapot írt mindösszesen, azóta hallgatott, de most, a napokban egyszer csak beállított, hívatlanul. Ne haragudjon Márton, hogy ilyenekkel traktálja, de elvégre, ő az egyetlen barátja, és kinek mondaná el? És ha már itt tart, a hallgatását is kéri, mert szégyellné az anyjáék előtt, hogy hirdetés útján szerez nőt, de hát hogyan máshogy, mikor három műszakban dolgoznak a kikötőben, mikor ismerkedjen – Márton vasutas, megérti őt. Márton megértette. Ő már régen túl volt azon, hogy a család előtt röstellje, hogy újságokban keresi a szerelmet. Ám azt nem akarta elhinni, hogy ilyen véletlen létezik: nem lehet, hogy mindketten ugyanazt a nőt nézték ki maguknak! Rossz kedve lett, valami szúrt a gyomrában, és a feje is megfájdult, kiment a konyhába, hogy a kannából igyon egy korty vizet, és akkor meglátta a lapokat, Nők Lapja, Családi Lap – csak ebben a kettőben vannak tisztességes társkereső hirdetések, begörcsölt a gyomra, igen, egyáltalán nem elképesztő véletlen, hogy ugyanazt a nőt nézzék ki. Aki ezeken a helyeken hirdet, temérdek levelet kap, a szembe szomszéd egyszer kipróbálta, azóta nem köszön neki a postás, csak egy darabig hordták ki a lapokat, aztán kocsival kellett bemenni érte a hivatalba. Miért ne írhattak volna mindketten ugyanannak a nőnek? A „nagyon akarom" miatt, ismerte Imrét, azért írt ő is, egyszerre volt kétségbeesetten őszinte és vágyakozó, leginkább meg tiszta, körülötte csupa körmönfont, behízelgő mondat, csinosnak mondott, fiatalos nők ígérték magukat, és követeltek kevés szeszt és még kevesebb cigarettát.

Irina becsöngetett a vízmérnöki irodába, Imre nyitott ajtót, a távolba költözött barát, a vízimérnök, aki Bajánál engedte elúszni az uszályokat, és minden sikeres uszály elhaladásra ivott egy vagy két korty szerb gránátalma pálinkát, attól függően, milyen sűrű volt a forgalom, ha sokáig nem jött semmi, ivott az előzőre, mert az olyan szépen ment el, és micsoda biztonságos kikötőt üzemeltet ő, dacára annak, hogy minden szerb, román, horvát és magyar kapitány iszik. Imre meglepődött, nem tudta ki az, a fényképen csinosabb és fiatalabb volt a nő, nem tetszett neki, mert vastagcombú, kemény húsú asszony volt, széles mosolyában arany szemfogak villantak, gondosan besütött hajában szőkére húzott szálak. Csak a szeme, a pillantása fogta meg, az csillogott, mint a csiszolt gyémánt. Irina kölnit vitt neki. Egész éjjel szerelmeskedtek. Márton olvasta tovább a levelet, amikor a végére ért, újra kezdte, mintha valami szent szöveg lenne, melyben a szavaknak íze, sója, méltósága van, és a mondatokat föl lehet húzni, mint az öreg tapétát. Márton gyötörte magát, olvasta, sőt válaszolt is, érdeklődött, Imre újabb és újabb részletes beszámolókat küldött, mindent elmesélve szépen, apróra, egyre nyíltabban és gátlástalanabbul, Márton adta alá a lovat, kíváncsi volt. Imre és Irina a jólneveltségre fittyet hányva, a forgalmi irodában szerelmeskedtek, Imre rendre hátulról hágta meg az asszonyt, Irina közben integetett az ablakon, látszott a csecse meg a pinája, az arra hajózó horvát kapitány visszainteget, mert a horvát kapitányok nem ijedős férfiak, és különösen ez nem volt az, mert mint Imre utólag megtudta magától a kapitánytól, a hajó első embere nem felszínesen, de egészen mélyen, filozofikusan részeg volt akkor, mégis meglepődött, egy komoly ideig levegőt sem vett, aztán elővette szolgálati távcsövét, fókuszált, és megnyalta a szája szélét. Veszélyes folyó a Duna. Márton egészében olvasott: mikor új levél jött, előbb elővette a régieket, elölről kezdte, mint egy folytatásos regényt, és mire az újhoz ért, izzadós, remegő kézzel bontotta föl a borítékot. Imre szerelmet vallott az asszonynak, örök hűséget fogadott neki, és megígérte, hogy hazaköltözik vele. Ettől Márton megrendült, hiszen Imre a szomszédba, a szüleihez hozta volna haza az asszonyt, és miféle véletlen ez, mit szólnának a lakók, ilyen nincs. És ezt Márton is így gondolta, ilyen nincs. Igyekezett nagy levegőket venni. Be akart csukódni a szeme, nehéz lett, fájdalmasan nehéz a szemhéja, és kíméletlenül égett. Aludni vágyott, örökké aludni.

A kórházban, évekkel később azt állította, nem írt többet Imrének. Én nem így emlékszem, de ilyen apró részletekre nem adunk. Irina onnan is továbbállt, a vízimérnök zokogva itta a pálinkát, a taknya belefolyt a pohárba. A horvát kapitány visszafelé is keze ügyében tartotta a távcsövet, gyilkos folyó, mondta, és kikötöttek, nem tisztel se Istent, se embert. Évek teltek el, hogy Irina elment, Imre nem írt többet, és Márton sem küldött már lapot, de ebből tudta, hogy vége, azért hallgat a barátja, mert onnan is elment az asszony. Hogy Imre mit gondolt Márton hallgatásáról, nem lehetett sejteni, sok év után akkoriban látták egymást először, mikor Márton hazajött a kórházból az első kiborulása után, mikor úgy hitte, lehallgatják. Évek után összefutott Márton és Imre, találkoztak a gyerekkori barátok. Csalódottak voltak, ugyanazt gondolták a másikról. Hogy amaz vészesen megöregedett. Egy söntés előtt futottak össze, de egyikük sem vetette föl, hogy menjenek be, Imrénél még ott voltak a csomagjai, akkor szállt le a buszról, hazaköltözött vagy sok időre jött haza, persze Irina nélkül, egy bőrönd és három nejlonszatyor volt nála. Márton mindent tudott Imre viszonyáról, tudta, hogy ő is kapott orosz tévét, nagy tévét, nehéz tévét, kis képernyővel. Márton fölényben érezte magát, neki volt munkája, Imrének, bár ekkor még nem beszéltek róla, gyaníthatóan nem. Imre hosszú, fehér szakállt növesztett, csak a jó szerb birs- és gránátalma-pálinka fog neki hiányozni, mondta. Különben már gyűlölte a folyót, gonosz folyó, elrejti a titkokat, hazug, álnok, rohadék folyó – ezt mondta. Márton vigasztalta, hogy pálinka itt is van, szilva, ez igaz, és folyó is, kisebb, de utálni lehet. Hogy vészelted át? – ezt kérdezte tőle. Imre elővett egy üveget a nejlonból, és megkínálta gyerekkori barátját. Ittak, és figyelték a másikat. Hogy nagyon másnaposan rázza-e ki a hideg, hogy úgy rázza-e ki, ahogy egy kezdőt, vagy ahogy egy idült profit szokott. Sehogy se, ezt felelte Imre. Sehogyan se vészelte át, mert azt a szart, hogy ő ott elverte a fiatalságát egy áruforgalmi irodában, egyedül, ezt nem jó végiggondolni, de ha már végiggondolja, akkor az a helyzet, hogy egye meg a fene, akkor is egye meg, ha ő nem vészelte át. Mert nem. Rohadtul megváltozott, és az ő szemében az átvészelést valahogy úgy lehet érteni, hogy valami a régiből marad. És most végre szakítottál az egésszel, a magánnyal és céltalansággal? – ezt kérdezte Márton. Imre megállt, mind a ketten Irinára gondoltak. Imre megsejtett valamit, hirtelen érteni vélte Márton válaszait, a levelek különös megértését, a képzelőerőt, a lehetetlen empátiát. Rájött, kiszagolta, hogy egy tálból, egy asszonnyal, egy sorozatban. Kíméletlen csalódás volt. Soha olyan közel embert nem érzett magához, mint akkor Mártont: a barátja nemcsak megértő volt, de valódi társ, aki értette, tudta, miről ír, aki szinte vele szerette az asszonyt… Hát ezért. Márton arra gondolt, hogy Irina nem is volt jó nő. A másikat figyelték, hogy eszi-e még a fene az után a nagy seggű, reménytelen picsa után. Közben Márton szíve összeszorult, mert mikor azt olvasta, milyen volt Imrével, akkor Irina csúnya volt, megviselt, egy ringyó, de ha magával képzelte el, akkor szép és tüzes. És minél mélyebbre kerültek a fiókban Imre levelei, minél inkább lázálomnak tűnt az egész, kínos véletlen, annál jobban erősödött az utóbbi, édeskés kép. Imrét jobban megviselte a szakítás, mint Mártont, két hét szabadságot vett ki, és napokig kóborolt Beregszászon, már valamennyi kocsmában ismerték, röhögtek rajta, hogy ennyire akar egy nőt, átutazott a fél Kárpát-medencén, hogy megtalálja. Irina úgy bánt el vele, mint egy kutyával, csak annyit mondott, kimegy cigizni, elszív egyet azokból a kátrányszagú, mezítlábas cigarettáiból, ezt állította, és ezzel szemben az igazság az, hogy soha többé nem jött vissza. Félresöpörték az asszony emlékét, legalábbis Márton megkérdezte, mennyire időre jött haza. Leépítés volt a mérnökségnél, mondta Imre. Úgyhogy ő egy gyáva szar. Ezért szakított a céltalan élettel, különben maradt volna, de így jött. A magánnyal, mondjuk, nem szakított, a magány itt van, elkísérte az apja házáig. Fölvette a nejlonokat, hogy indul, és már lépésből szólt vissza, hogy a víz miatt van ez, ő egy bölcs horvát kapitánytól hallotta, hogy a Duna elátkozott folyó, amiatt van az egész, visszaveri a hangot, a régi hangot is, a feledni valót. És miért? A Fekete-erdőben tisztességes német asszonyok pisálják patakká, a Dunát az utolsó négy tisztességes asszony vizeli, ők guggolnak oda, de mire a Vaskapuhoz ér a víz, olyan híg, hogy csak megfulladni érdemes benne. Márton erre a badarságra már nem figyelt. Az jutott eszébe, ő régebb óta szenved. Ő akkor addig olvasta a leveleket, míg volt benne remény. Addig, míg ki nem borult végleg. Tudtam, hogy milyen, mondta Imrének, olvastam. És ez nagyon rossz volt. Imre megrántotta a vállát. Én meg nem tudtam, hogy tudod. Az meg most rossz nagyon.

(Részlet egy készülő regényből.)