A száj

– Te mije vagy? – kérdezte Ürögdi Csabi, a lilára fagyott ajkú osztálytárs a gyerekklinika előtt, a 25-ös troli megállójában, mert egy irányba mentek volna a Györgyfalvi negyedbe, de a troli már fél órája nem jött (a magas lány, aki kopott, kifordított báránybundát viselt, már a 4-esre is felült volna, hogy lemenjen a nagyanyjáékhoz átmelegedni, de 4-es sem jött), a lábujjai elgémberedtek, egész délelőtt a stadionban álltak a jeges januári szélben, mert a hónap elején váratlanul bejelentették ugyan, hogy a vakációt meghosszabbítják, és nem három, hanem összesen öt hétig fog tartani, mert a rendkívüli hideg miatt az iskolákat nem tudják fűteni, de a második héten hirtelen mindenkinek meg kellett jelennie az iskolában „meleg ruhában és uzsonnával", adták tovább ők is a riadóláncot, közmunka lesz, fagyottkrumpli- vagy murokválogatás, vagy inkább felvonulás, találgatták otthon, és reggel az iskolaudvaron felsorakoztak négyszögre, aztán rövid tájékoztatás után elindultak a stadionba, ahova ekkor már egy hete jártak gyakorlatozni, – Nem tudom – válaszolta bizonytalanul a lány, a monostori úton a buszokat lesve, de semmi nem járt, aztán gyanakodva a kis prücsök Csabira pillantott: – Nem betűk vagyunk? – nézett sötét bőrű, sűrű fekete szemöldökű, mindig ok nélkül vidám padtársára, aki mellé hatodikban ültették büntetésből, mert Ürögdi Csabi volt az osztály legrosszabb tanulója, később a lány, aki „elég jó" eredményeivel padtársat választhatott, mellette maradt, mert összebarátkoztak, – Milyen színű a ruhád? – kérdezte Csabi, mert a stadionban már nem kerültek egymás mellé, az alacsony termetű fiút máshová vezényelték, egész nap nem látták egymást, amióta reggel tornasorba állították őket a piszkos, tavalyról maradt jeges hófoltokkal borított focipályán, aztán a biológiatanár és a tornatanárok – az iskola mindhárom tornatanára reggelenként pálinka- és büdös cigarettaszagú volt (állítólag a nagyok is hoztak rumos teát meg pálinkát) – felterelték őket a stadion nézőterére, a déli oldalra, ahol vezényszóra fordulniuk kellett: felálltak az ülésekre, a kagyló formájú műanyag székekre, ahova semmit sem volt szabad magukkal vinniük, a táskák osztályok szerinti kupacokban hevertek a focipályán a piszkos hóban, de a ruhákat csak egy hét múlva osztották ki, addigra betanulták a hátrafordulást, fejfordítást, a jelszavakat és az énekeket: az apró szemű, disznófejű történelemtanár, Ghiþã lent, a pálya szélére állított, raktárból előhalászott dobogó legmagasabb, győzteseknek szánt, 1-sel jelölt fokán alumíniumtölcsérbe üvöltött, közben kihajtott táblázatokat próbált lapozni az oldalról vágó jeges szélben, a sor két végén lévő osztály- és csoportparancsnokok pedig elismételték a vezényszavakat: ez volt a jelzés arra, hogy négy lépésből, ütemre fordulni kell, a felelősök pedig négyet tapsoltak: bal láb nyit, jobb mellézár (eddig a félfordulat), bal láb nyit, megint jobb zár (mostanra háttal állnak), csakhogy mindezt egy műanyag, rögzített széken kellett végrehajtani, ahol a bakancsaik is nehezen fértek el, nemhogy fordulni lehessen, így aztán valaki mindig leesett vagy elkésett, mert a nedves ülés csúszott, a rosszul rögzített székek pedig lipinkáztak, meg kell őket szerelni – A ruhám egyik oldala kék, a másik piros, válaszolta a lány, és arra gondolt, hogy talán jobb lenne gyalog hazaindulni, biztos áramszünet van, mert fölfele sem megy semmi, bár többen várnak, de lehet, hogy ők inkább a megálló mögötti bolthoz állnak sorban?, – Piros? Piros nincs – mondta határozottan Csabi, és hozzátette: Nekem fekete és fehér: a fehér a betű az egyik oldalon, a fekete meg a haja a másikon – és lehelni kezdte vörös kezét, – Nem mind a két oldalon betűk vagyunk? Nekem azt mondták a tizedikesek – kérdezte a lány, hivatalosan ugyanis senki sem tájékoztatta őket arról, hogy mit ábrázolnak, csak annyit tudtak, hogy ünnepségre készülnek, nagy megtiszteltetés és elismerés az egész iskolának, hogy éppen őket választották ki, ezért a lány sem gondolkodott a színek jelentésén, csak azt várta mindennap, hogy mikor mehet végre el, – Nem indulunk? – ajánlotta, mert gyakran jártak haza Csabival gyalog, – De, menjünk, nem jön semmi. Egyszer kék alapon fehér betűk vagyunk, aztán a másik oldal a kép. Te melyik oldalon vagy többet? – kérdezte. – Mármint a stadionnal szemben? A kékkel. Meddig mész? – kérdezte a lány, mert közben eldöntötte, hogy inkább a Nagyanyjához megy, akinél mindig van egy kis ebédmaradék és most talán egy forró tejeskávét is kaphat, a mama úgyis csak estére jön, azt mondta, – Nem tudom, mindegy, haza nem megyek – válaszolta Csabi. – Én a fehérrel vagyok többet. Én vagyok a kalap az „ã" betűn, tudod, ott fent, a legtetején, mert meghosszabbították a stadion nézőtéri oldalát, hogy kiférjen az egész felirat, az írás meg a kép is, a többi stadion állítólag magasabb volt, mint a kolozsvári, rudakat hegesztettek a felső korláthoz, mi két napig nem csináltunk semmit, csak álltunk lent, amíg szereltek, az öltözőkbe sem volt szabad bemenni, a rudakat aztán alulról kitámasztották, tettek közé kis deszkákat, azokon állunk, mögöttünk csak kötél van, és az egész iskolából kiválasztották a legalacsonyabbakat és legkönnyebbeket, vannak negyedikesek is, azoknál kisebbeket nem raktak, mert egy mutuj harmadikos leesett, táti, az egész így inog, amikor felmegyünk és fordulunk – és Csabi rezegtette a vörös kezét – , mindenki reszket, a legkisebbek kerültek oda, nehogy leszakadjon az egész tákolmány a nagyok alatt, érted, nagyon magasan vagyunk, be kell szarni, látni lehet a főtéri keresztet is, az egész Fellegvárt, a Kerekdombot és az állomást, meg a Szamos hidat is, a Donát utat, a Kányafőt, a Monostort, a temetőt, a befedett oroszlánokat is, még sohasem láttam ilyen magasról a várost, nem is halljuk, hogy mit üvölt ott lenn Ghiþã – mert ő volt, a történelemtanár, aki odalent, a mélyben vezényelt –, nálunk Kriszti van a sor végén, szegény nagyon be van tojva, folyton hányingere van, szóval én vagyok a legmagasabban a betűk közül, a „Trãiascã"-ban (Éljen) az első kalap, amikor megfordulunk, haj vagyok , te!, amikor háttal vagyok és lenézek, fosok be!, amikor háttal vagyunk, akkor van a kép, akkor vagy fekete a hátad, vagy fehér, haj vagy, arc, szem, de más szín nincs, pirosról nem hallottam, kérsz egyet? – és Csabi kivesz egy doboz albán Apolloniát, azzal kínálja, már a néprajzi múzeumnál jártak az Unió utcában, Csabi anyukája tudja, hogy cigizik, és csak nevet. – Hülye vagy? Itt az utcán akarsz? Pont most?– mert az ünnep előtt több volt a rendőr, de a felnőttektől is kellett félni, hogy felírják a karszámjukat, befordulnak hát a keskeny Ion Raþiu utcába (Meg kell kérdezni nagymamát, hogy hívják ezt az utcát, jutott eszébe a lánynak, onnan rövidesen betértek a Bob utcába, aminek szintén nem tudta a régi nevét), – Mások is vannak pirosban – tette hozzá a lány, mert a gyakorlat végén sorban állva kell átadni a ruhákat színek szerint: gyűrött, elöl-hátul különböző színű vászonkezeslábas, elöl patentekkel, a lábánál meg az ujján gumival, kétszínű csuklyával, a ruhát egyenesen kabátra húzzák, csak a cipőt kötelező levenni, amikor felveszik, hogy ne koszolják (reggel mindenki fél lábon ugrálva a sárban húzza fel a ruhát), első nap a hosszú kabátokat és bundákat levetetik, mert az új egyenruha nem fér rá, Marinka és Monduk szerencséjükre tüdőgyulladást kapnak, tudnak igazolást hozni – csak az iskolaorvos Polónyi doktornő papírját fogadják el, aki igazolás nélkül kimarad egy napot is, kizárják az iskolából, ordítja Ghiþã –, másnap aztán mindenki rövid kabátban jön, a ruhákat a próba végén színek szerint adják le, a kéthetes gyakorlat alatt nem szabad hazavinni, csak utolsó nap, kedden, 25-én, az ünnepség előtt kötelező elvinni és otthon kivasalni, nagymama nem győzte szidni az ócska anyagot és a hanyagul összevarrt, nevetséges ruhatákolmányt, Ezt a maskarát! Tisztára mint egy bohóc, úgy nézel ki benne! Micsoda fuzsitus munka! Ilyen baggatást életemben nem láttam! – fordítja ki –, a ruhákat használat után kartondobozokban tárolják, a dobozokon filctollal felirat: Cluj, 26 ianuarie (Kolozsvár, január 26.), alatta áthúzva vagy leragasztva egy korábbi felirat: Miercurea Ciuc 23 august (Csíkszereda, augusztus 23.), Tîrgu Mureº 26 ianuarie (Marosvásárhely, január 26.), a hármasból hatos csináltak, csak a hónapok neveit húzták át, mintha csak a városok és hónapok változtak volna, az évek nem, azok helyben jártak vagy körbe forogtak, mindegy volt, hogy ’79 van, ’83, ’84 vagy ’86, és a ruhákból is egy méret volt mindenkire, mint egy egyenruha, a kis Ogrucán úgy nézett ki a hatalmas fehér kezeslábasban, mint egy bundájából kifogyott, sovány cirkuszi jegesmedve, – Hány piros van szerinted? Hány kupac, amikor leadjátok? – kérdezte hirtelen Csabi, mint akinek eszébe jutott valami, mert tízes kupacokban rakták le a ruhákat a próba végén, – Nem sok, kék sokkal több van, kék rengeteg van – tette hozzá a főtér sarkán a lány, – Ja, akkor tudom, mondta Csabi, és egy házfalon eloltotta a cigijét, mert már ráfagyott a keze, a hosszú csikket visszatette a dobozra, – Figyelj, fel kell menjek anyámhoz az irodába, szerusz – mondta a lány, és hirtelen sarkon fordult, de nem az anyja irodája felé indult, hanem a nagyanyjáék felé, igaz, kerülővel, mert hirtelen rájött, hogy akkor ő nem lehet más, csak a szája: a húsos, mosolyra húzott ajak a tankönyvek első oldalán, a vérpiros cseresznyeajak az osztályterem falán a dupla tábla fölött, a mosolygó ajak az újság ünnepi címlapján – a fogak a mosolyból sosem látszanak ki –, a hosszú beszédeket harsogó száj a televízióban, ő a száj egy több iskolányi gyerekből kirakott óriásképben, amely a születésnapi jókívánságokból hirtelen mosolygós arcképpé fordul majd át a stadion déli oldalán, a száj, amely jelszavakat skandál és maga is éljenez majd, amikor a képmás kicsiny eredetije születésnapi ünnepségén helikopteren leszáll a kaviccsal felszórt, szőnyeggel is leterített stadion közepére, egy kiválasztott fiú és lány szalad elé és boldogan köszönti – az éltanuló osztály- és iskolaparancsnokok pionír ruhában jöttek az első napokban és az öltözőben gyakoroltak –, virággal, sóval és hatalmas, fényes fonott kaláccsal lépnek a leterített szőnyeg szélére, akárcsak a kicsik, a haza sólymai egy szál ingben és szoknyában, egy nagyobb gyerek majd lelkesen elmondja a Ce-þi doresc eu þie, dulce Românie (Mit kívánok néked, édes Romániám) című verset a mikrofonba, a többiek énekelnek, majd a stadion műanyag székein állva vezényszóra hirtelen mind megfordulnak, és akkor előtűnik a kép – mert az arckép, amely eddig tankönyvben, teremben, újságban, különböző évfordulókra készített díszkiadású könyvekben és a televízióban létezett csupán, most valósággá válik: a kép eredetije 65. születésnapját több városban is megünnepli majd, repülőgépen és helikopteren érkezve, végül estére hazatér, hogy tízezres tömeg előtt mondja el ünnepi beszédét a főváros kivilágított főterén, télikabátban és perzsakucsmában, – Lehet, hogy mégsem fog eljönni – kiáltott utána Ürögdi Csabi, amikor már a lábas ház alatt ment el (ahol teljesülnek a kívánságok, jutott a lány eszébe a gyerekkori játék, de lehet, hogy Csabi nem ismerte), Nem jön el, mert talán nem is létezik, gondolta a lány, vagy csak a hasonmása jön, hiszen több hasonmása van, akik párhuzamosan látogatnak a városokba, ki tudhatná azt rajta és a pilótán kívül, mert ő maga mások által válik halhatatlanná, elvégre csak fényképről ismerik, meg a tévéből, nem lehetetlen, hogy csak a fénykép létezik, meg a hasonmások, ő maga nem, így aztán meg sem halhat, hiszen sohasem létezett, valaki kitalálta, és mindenki más meg elhitte, Kitalálták, mint a kolozsváriak a hóhér házát a Petőfi utcában, senki sem tudja, hogy ki és mikor eszelte ki, hogy rettegésben tartsa a várost, mi pedig már kételyek és gondolkodás nélkül elfogadjuk a létezését, hogy legyen mitől rettegjünk, mondta magában a lány, aki a Petőfi utcán mindig a túloldalon ment, mert félt, Most meg az undorító szája vagyok, jutott hirtelen eszébe, és öklendezve gondolt önmagára meg a ruhára, amit csak nemrég vetett le, úgy érezte, mintha védtelen testét hideg, nyálas ajkak csókolgatnák, fehér, fröcsögő betűket hányna rá ez a hatalmas habzó száj, ő maga pedig egy darab élő, undorító, rózsaszín hús lenne kiszakítva, közszemlére utcára hajítva, mert Én vagyok ő, vagy fordítva, ő én: a húsa vagyok, elválaszthatatlanul összenőve vele, belém bújt, hogy ne tudjam lemosni sem magamról, a képmását, mint szégyenbélyeget, rám sütötték, én vagyok ő, pontosabban mi mind ő vagyunk, mert együtt, szép fegyelmezett rendbe állítva és vezényszóra fordulva vagyunk ő: hiszen ő maga nem létezik sehol, senki soha nem látta, de nem: Tátá látta és Pista bátyám is, valaha együtt ültek a gyűléseken, de most már csak kép, kép, kép, nem valóságos ember, hanem egy kép, amit mi együtt találtunk ki, és öntudatlanul rakjuk ki a testünkből, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy miben vesznek részt és meddig, mert közelről ugyanúgy semmit sem látunk az egészből, ahogy az a nyolcadikos iskoláslány sem láthatja magát abban a pillanatban, csak a gyűrött bohócruhákat, amikben vezényszóra, négy ütemre fordulnak egy üres, visszhangzó stadionban, ahova nem érkezik senki, mert születésnapján sem száll le majd a stadion közepén, de ha mégis, akkor sem látnák, mert fejünket balra kell fordítaniuk, hogy a csuklya előbb kék, aztán piros oldala látsszék az arcunk helyett, merthogy nincs is már saját arcuk, csak az ő óriás feje látható a kürtő formájú stadionban, vagy fentről a hófoltos Fellegvárról vagy a sáros Törökvágásról, a magasból lehet, hogy le is filmezik örök tanúságként, hogy beléjük költözött, és hiába állnak majd órák hosszat némán, mozdulatlanul várakozva, maguk ünneplik, amit öntudatlanul és tehetetlenül kitaláltak, ő nincs sehol, mert csak egy álom ez, jeges januári rémálom, amiből föl kellene végre ébredni, vagy állva elaludni és végleg kihűlni, A szája vagyok, mozdulatlanul kell állnom, mint egy szobor, ha mozdulok, az ajak is mozdul velem, kinyílik és felfal engem, vagy szóra nyílik és beszélni fog általam, ömleni kezdenek a szavai, mert más szavak nincsenek is, csak az ő rikácsoló hangja, mert én, én, én tartom életben, a vérpiros ruhámmal, ő meg Ürögdi Csabi, és Monduk és Marinka kivételével az egész VIII. C., az egész elit – most még tiszta magyar, jövőre már román osztályokat is indító – iskola, meg a faipari, a zenei líceum és az energetikai, meg mind a többiek, a kiválasztottak, ők mind, hiszen ők adják a vért hozzá, amikor meghallják a sor végéről a katonai vezényszót, hogy „stîîîîîîîînga!", az első szótagot fenyegetően leengedve, hosszan elnyújtva, a másodikat hirtelen felkapva, hogy „balra át!", és már képpé váltak, szájjá, hajjá, bőrré, szemmé, patkómintás nyakkendővé és füllé, pedig nem is látják, nem hallanak semmit, nem néznek semmit, hallgatnak, hallgatnak, hallgatnak, Ha balra fordulsz, AZ vagy, és most „balra át!", és fájdalmat sem éreznek a januári fagyban.

Reggel óta kint állt az utcán, a nyitott ablak előtt, Mint ’74 júliusában, jutott eszébe, árvízkor, amikor még itt laktak, és combig ért a víz az egész utcában, Csodás árvíz volt, emlékezett a didergő lány, hároméves volt, hömpölygött a sáros folyó – de melyik? a Szamos? vagy a Malomárok? – a Dohány utcában, a zuhogó esőben döbbenten ült a kapuban a nagyapja nyakában, Nagyidő van – mondta Nagyapa, mintha néma tanúi lennének egy valószerűtlen bibliai eseménynek, amelynek tehetetlenül meg kell adniuk magukat, mert a hatalmas árvíz mindjárt elsodorja őket is, a házat és az egész várost, az utca felőli ablak akkor is nyitva volt „a frontra", ahogy Nagymama mondta, s a lány üres gyomra most is remegett az izgalomtól, mint akkor, mert a három ablakot csak reggelente nyitották ki, hogy szellőztessenek, egyébként még nyáron is csukva tartották, Belátnak, látják, hogy varrok, vagy hallgatóznak az ablak alatt, hogy miről beszélünk, mondta szigorúan Nagymama, ezért csak rendkívüli alkalmakkor nyílt ki a frontablak, amikor nagyidő volt, mintha nem is emberkéz nyitná belülről, hanem maga az idő, a feltartóztathatatlan utcai idő, mintha valóban a front húzódna itt, mint a háború alatt Tordán vagy most éppen a Dohány utcában, mert a házban bent nem is létezett idő, csak odakint, az egyirányú utcán, s a kettő közt húzódott a frontvonal: Meglátod, egyszer majd a páros oldal ebbe az országba esik, a páratlan a másikba, és útlevéllel megyünk át Buba nénihez egy kávéra, mondogatta Nagyapa, mintha Buba néni szemközti szürke háza és a kávéja is éppúgy örök és halhatatlan lenne, mint az omladozó 26-os szám, csak az utca lenne változásban – az utcát át- meg átnevezték, néha megváltoztatták a behajtási irányt, hol egyirányú volt, hol nem, és az egészet, beleértve az ő házukat is, állandóan lebontással fenyegették –, de odakint most nem látszott semmi rendkívüli, az emberek ugyanúgy jöttek-mentek, mint más napokon, megálltak a nyitott ablak előtt egy pillanatra, belehallgattak a tévébe, amit a járókelők kedvéért a bentiek felhangosítottak, Megfogták a büdösét? – kiáltott a konyhából Nagymama, amikor a tévében hangosabban üvöltöttek, zavartan kiáltoztak, skandáltak valamit vagy éppen hosszú, feszült csend után drámai bejelentés következett, mert bár Nagymama a szavakat nem értette, pontosan tudta, hogy mi történik, ugyanezt kérdezték a járókelők is: L-au prins? (Elfogták?), a ház előtt álló hosszú hajú lánytól, aki jó meleg, kifordított báránybekecset viselt, amihez vastag gyapjúból kötött ujjat az anyja, a Nagymama pedig bélést varrt bele, s ószeren vett egyedi szerzeményét a lány büszkén hordta, Nu, nu l-au prins, válaszolt nyugodtan mindenkinek, hogy Még nem fogták meg, de már nincs sok hátra, tájékoztatta azokat is, akik csak elmentek a ház előtt, akár kérdeztek, akár nem, úgy válaszolt mindenkinek magabiztosan, mint aki többet tud, mint amennyit elárul, azoknak is utánaszólt, akik csak sunyítva, a friss hírek iránt látszólag közönyösen siettek el a ház előtt, a konyhában is hangosan szólt a Kossuth, a középső szobában az anyja telefonált vég nélkül, a lány pedig időről időre beszaladt a konyhába melegedni, ivott egy korty kávét, amit Nagymama rendületlenül főzött – már csak ezért sem hasonlított a közönséges hétköznapokra, amikor csak napi egy kávé járt –, aztán kiment őrhelyére várakozni, Már a nyomukban vannak, vetette oda vidáman és izgatottan egy érdeklődőnek, mint aki még ennél sokkal többet is tud, de még nem jött el az ideje, hogy elárulja, zsebre dugott kézzel állt, vidáman, aprókat ugrándozva, mint egy riporter, aki két műszakban dolgozik, egyszerre az üldözők csoportjához is tartozik, meg a nézőket is tájékoztatja, hogy bekerítették-e már a szörnyet, odiosul, röppent fel hirtelen az új szóhasználat (a gyűlölt?, ez az értelme?, tűnődött a lány), mert az utca és a ház közt türelmetlenül szaladgálva úgy érezte, mintha bekecse zsebében a járókelők számára láthatatlan apró fegyvert rejtegetne, amellyel ő is lőni akar majd, ha elkapják, Tudok már ölni, gondolta derűsen és szinte megkönnyebbülve, mint aki szépen teljesített egy nehéz vizsgán, Felnőttem, hiszen tényleg nemrég múlt tizennyolc, persze ölni mindenki tud, felnőtt is, gyerek is, nem kor kérdése, én már eddig is tudtam volna, és a mama éppen akkor kikiáltott bentről, Igen, a mama is tud ölni, a kismacskákat persze nem képes vízbe fojtani, „Meg is halnék, ha meg kéne ölnöm őket!", sápítozik vékony hangon, a piszkos munkát bezzeg a Nagymamára hagyja, akinek erre rendszeresített alumínium ruhafőző fazeka van a padláson, és gyerekkorom óta azt hazudják, hogy a macskák elhordják a kicsinyeiket, mert féltik, pedig Nagymi szokta leforrázni őket a Mama utasítására, aki ilyenkor persze egész nap nem mutatkozik, és este némán és vádlón néz az anyjára, mint egy gyerekgyilkosra, azt hitték, hülye vagyok, és bevettem ezt a mesét, mindig tudtam, hogy a kismacskákat leforrázzák, Nagymama nagyon tud ölni, tyúkot is tud vágni, mindenki tud, Nagyapa is, hehe, mindig azt hajtogatta: „Megölsz ezzel az egész napos szekálással", a nővérem is megölte a három hónapos, nem! négy hónapos! bébijét, amikor terhes lett, nagy cirkusz volt, elküldtek otthonról, egy hétig Nagyminál voltam, mondjuk az a része jó volt, anyám akkor is azt hitte, beveszem a mesét arról, hogy Jucinak tanulnia kell, és a mama ölte meg a papát is, amikor elhagyta, és a mama szúratta le a malacot is, és apa is megölte magát, akkor is megpróbálták eltitkolni, pedig én jártam nála utoljára akkor, délután, és ma én akarok ölni!, ölni akarok! ölni fogok, addig nem fekszem le!, ugrándozott zsebre dugott kézzel, szíve a torkában dobogott, és akkor Lili még egyszer hangosabban kiáltott, túl kellett ordítania a tévét és a rádiót is, hogy Andikám, gyere már be, megfázol, most kaptam a telefont, hogy még csak Váradnál vannak, mire Nagymama felpattant a konyhaszékről, hogy Jesszusom, már Váradnál vannak és még fel se öltöztem, aztán nyikordult a spájzajtó, és Nagymama bizonytalan léptekkel elindult fölfelé a padlásra, a tévében pedig bemondták, hogy felállították már a bíróságot, és szabályos perben fogják elítélni, Minek? – képedt el a lány, Marhaság, és hirtelen zúgni kezdett a füle, olyan dühös lett, mert úgy érezte, hogy az ő igaz ügye, a személyes igaz ügye nem szorul bírósági tárgyalásra és vádemelésre, hanem haladéktalanul és személyesen kell végrehajtani az ítéletet, és a közelgő bírósági tárgyalás hírét már nem volt hajlandó megosztani a járókelőkkel, olyan tévedésnek hitte, amelyet mindjárt helyesbítenek, minek bohóckodni egy perrel, és a keze ökölbe szorult, le kell lőni vagy agyon kell verni, követelni kell, hogy a hóhér azonnal hajtsa végre az ítéletet!, de én akarok lenni a hóhér!, mert ahogy a Nagymama szokta mondani: Ezzel a két csóré kezemmel tudnám megfojtani, és elképzelte Nagymit, aki most rossz lábán imbolygott felfelé a padlásra, két keskeny, eres és foltos, de még mindig szép és puha kezével nekigyürkőzik, hogy megfojtsa, de a sarkon éppen akkor befordult a Cselinszki-gyerek, hátul laktak a fáspincében, ahol az egyetlen dohos szobában nem volt se víz, se gáz és anya ingyen tanította matekra a fiút, Mihályka piszkos világoskék füsskabátot viselt, amely elöl furcsán kidudorodott, mintha terhes lenne, szakadt tréningnadrágot és vászontornacipőt hordott, valamit szedegetett a szájából és köpködött, s ahogy közelebb jött, a lány észrevette, hogy a gyerek héjastól eszi a banánt és a héját köpködi, vigyorgott, és messziről kiáltotta, hogy a főtéren banánt és narancsot osztanak a gyerekeknek, Menjél te is, én háromszor álltam be, és lehúzta a cipzárját, hogy megmutassa a szerzeményét: a fényesen csillogó narancsok úgy világítottak a szürke Dohány utcában ezen a ködös délelőttön, mintha a fekete-fehér tévében egy nagy, ragyogó vérpiros tócsát mutatnának, Gyere te is, mondta neki a kis csiszlik Cselinszki-gyerek, hogy ő is mindjárt indul vissza, Már nem vagyok gyerek, nekem nem adnak, válaszolta büszkén a lány, Mi amúgy is mindjárt megyünk ki a repülőtérre a segélyekkel, tette hozzá súlyosan, és bement a házba, mint akinek komoly dolga van, nem ér rá az utcán fecsegni, de azért még visszament szólni a Cselinszki-gyereknek, hogy kell megenni egy banánt, odabent az anyja továbbra is a telefon mellett ült és szervezett, Hetven teherautó, kiáltotta magabiztosan, és felnézett a lányra, mintha az egész szállítmány máris a sajátja lenne és rendelkezne vele, Mire van szükségük? – kérdezte a telefonban, és egy régi naptárba jegyzetelt, hívta az árvaházakat, aggmenházakat, óvodákat, parókiákat, szülészetet, Nem tudom, mikor szállítunk. Ki veszi át? Igazgató neve?, a Nagymama pedig nehezen szuszogva jött le a padlásról, nagy, poros zacskót ölelt magához, leszedte a konyhaasztalt, az apró lábasokat és fazekakat, amelyekben a tegnapi meg tegnapelőtti ebédmaradékokat tárolta, az összes edényt berakta a lehrbe, Hát nem tudom, hogy rám jön-e még, Anyádra biztos nem lesz jó, talán az anyukáé rámegy, és kezdte széthajtogatni a selyempapírt, A szoknyákat sehol nem kapom, mondta panaszosan, Mindjárt itt vannak, és még le akartam szedni az ujjakat meg elöl a csipkét, hogy kimossam, de nincs már idő rá, a pártája is csak az egyiknek van meg, és kiterítette a két, csípős naftalinszagú, díszes ruhát az asztalon, a velencei csipkeujj a hónaljnál, ahol a fekete bársony a csipkével találkozott, megsárgult, két nagy izzadtságfolt látszott, Anyuka nagyon megizzadt, amikor utoljára rajta volt, mondta, Nagy forróság volt, álltunk a tűző napon a szobor előtt, a ló farkánál, ahogy ti mondjátok, és vártunk, szeptember 4-én, jó, hogy most december van, mosolygott, most viszont meg fogunk fagyni, igaz, a feketét, az anyukáét azelőtt sem mostuk ki, pedig ki kellett volna, mindig olyan hirtelen jött, hogy fel kellett venni, azelőtt a színházban viselte utoljára, ’19 szeptemberében, akkor is egyik napról a másikra kellett előszedni, a „Hamlet"-re – és mindketten rámeredtek a lilásszürke izzadtságfoltra, amely a két karöltő alatt úgy terült el, mint egy virágkehely, amely hetven éve, két hónapja és huszonhárom napja nyílt ki a Dédnagymama hóna alatt, és hetven év sem volt elég, hogy kimossák, talán a folt iránti tiszteletből, amely egyedül őrizte Soket Mária testének szeptemberi illatát 1919-ből, amikor a Hunyadi téri színházban megnézte élete utolsó színielőadását Janovics Jenő társulatával, amikor a színészek úgy döntöttek, hogy nem teszik le a hűségesküt, és ki sem mennek a színházból, hanem utoljára még eljátsszák a „Hamlet"-et, amiben a cenzor már nem engedte a felmentőt, a jó Fortinbrast megérkezni, mert az előadás így is várhatóan tüntetésbe és órákig tartó állva tapsolásba fullad, a rendőrök körülvették a színházat, dédnagymama pedig a „Győzd meg igaz ügyem felől a kétkedőket" sorok után többé nem hallott szót színpadról, és a ruhaujjat akkor sem bontották le, amikor augusztusban, huszonegy évvel később a magyar katonaság bevonulásakor másodszor is beleizzadt, Ezekbe a ruhákba mindig beleizzadtak, gondolta a lány, amikor utcára mentek vele, Azaz a frontra, jutott eszébe, mintha ez a ruha lett volna a nők fronton viselt katonai egyenruhája, egy kizárólag utcai viselet, amely állandó készenlétben és várakozásban állt, ezért sem lehetett kitisztítani az idővel lassan halványuló foltot, nehogy a mosáshoz a ruhaujj lebontásával egyetlen napra is lehetetlenné tegyék a talán éppen akkorra esedékes felvételét, holott az ünnepi viselet egyszeri alkalomra készült, mint egy menyasszonyi ruha – a dédnagymamáé az 1902-es Mátyás-szobor felavatására –, a ruhatulajdonosok mégis gyakran mentek benne férjhez, mert Dédnagymama másodszor is felvette, 1919-ben, aztán harmadszor 1940-ben, mindannyiszor ugyanazt a reménybeli boldogító igent rebegve el, és a Nagymama is csak egyetlenegyszer mutatta meg a padláson őrzött ruhákat az unokájának, óvatosan széthajtogatta őket, felpróbálni nem hagyta, de a kamaszlány, a ház feletti, még csak részlegesen feltárt birodalom szenvedélyes kutatója, rendszeresen előszedte és titokban nézegette a ruhákat, amelyeknek eredete és rendeltetése elhalványult számára, úgy érezte, mintha egy álarcosbáli jelmezt vagy egy régi, ismeretlen működésű és célú tudós műszert venne a kezébe, megszemlélte a durván kidolgozott boglárt a pártán, a szakadozott csipkekötényt, a két zsinóros-gyöngyös csipkeujjú bársonyfelsőt, mindkettőt felpróbálta, az ő mérete volt, de most a Nagymama közben már varrni kezdte a fekete gyöngydíszítést, Anyuka le is van fényképezve ebben a ruhában egy hintaszékben, egy macskával az ölében, azóta nem volt hajlandó színházba menni, állította, hogy ő már megnézte élete legjobb előadását, mire Nagyapád mindig hozzátette, hogy az az előadás elmaradhatott volna a Hunyadi téri színházban, ’41-ben már Hitler Adolf térnek hívták, most nem tudom, hogy híjják, pedig ez a „most" mégiscsak negyvenöt éve tartott, ami Nagymama fejében legfeljebb néhány hónapnyi átmeneti idő lehetett, szerintem ez a színház szebb, mint Pesten a Víg, barátságosabb, én is csak ’41-ben mentem először, de hallom, te meg Juci jártok a román színházba – „Makrancos hölgy"-et láttunk, szólt közbe a lány, és „Hamlet"-et is a sétatéri magyar színházban, de ezt már nem árulta el, halottgyalázásnak hangzott volna a kiterített ruha társaságában –, apád is járt, na, ha nem jó anyádra a lila, akkor felveszed te, férfiruha nem is készült, Nagyapádnak soha nem csináltattunk, mindig mindenről lemaradt, ’40-ben is ott ragadt Ocnele Marén, apuka pedig a kejzerjét vette fel vagy az egyenruháját, nem emlékszem, szegény nagyapád, ha nem szíjja azt a sok büdös Naþionalt, megérhette volna legalább a mait, de ebben a pillanatban kijött anya a hírrel, hogy már Hunyadon vannak, rendőri kísérettel jönnek, Bánffyhunyadon? – kiáltott fel Nagymama –, Milyen rendőri kísérettel? – kérdezte, – Azt csendőrnek mondjuk, javította ki a lányát és hozzátette: – Lili, nesze, próbáld fel a lilát, én veszem fel a feketét, régen a lila volt az enyém, de most vénasszony fejjel mégsem mehetek lilában, mire Lili nevetni kezdett, hogy Csak nem akarod díszmagyarban várni a teherautókat?, de akkor hirtelen a tévé bemondta, hogy most perceken belül nagyon fontos hírrel jelentkeznek, és a bemondó, ugyanaz a kopaszodó, szemüveges férfi, aki évekig olvasta a híreket, zavartan tekintett szét, mögötte zaj, lábdobogás hallatszott és kiabálások, majd egy papírból megint felolvasta, hogy rövidesen nagyon fontos hírt fognak bemondani, Nagymama bejött és a tévére meredt, Mi ez a zakata? – kérdezte, egy darabig még nézte a képernyőt, aztán bizonytalanul megkérdezte, hogy akkor most jönnek-e vagy sem a magyarok, és hogy öltözzön-e?, de senki nem válaszolt neki, aztán visszasántikált a konyhába, az unokája utánament, és felszedte a hosszú fekete, szakadozott csipkefátylat, amelyet befele jövet Nagymi leejtett, a közbelső szobában utolérte és karonfogta, a Nagymama már fél fejjel alacsonyabb volt nála: Nagymi, most teherautók jönnek, és cukrot hoznak meg lisztet és olajat és gyógyszereket, és kinyíltak a határok és szabadság van, érted?, mire Nagymama ingerülten válaszolta, hogy Tudom én, de a lány szelíden folytatta, hogy Nagymi, most új világ jön, érted?, mire a Nagymama szelídebben mondta, hogy Már annyiszor volt új világ, És, tette hozzá, hozhatnál azokból a segélyekből egy rendes olajat, mert amit jegyre adtak, tiszta víz, és úgy szökik, nézd meg a kezem, mire a gyerek mondta, hogy Nem lehet elvenni semmit, anya előre megmondta, ez nem nekünk van, mire Nagymama dühösen legyintett, hogy Akkor kinek?!, – És, tette hozzá a gyerek vigyorogva, meg fogják ölni a barátunkat, mi fogjuk megölni, érted?, lehet, hogy már el is kapták a büdösét, most mindjárt be fogja mondani a tévé, mire Nagymama megszelídült, Én majd akkor hiszem, ha bemondja a rádió is, Anya pedig kiszaladt, hogy Úristen, itt vannak, befordultak az utcába, húzom a cipőm, és fogta a táblázatait meg a füzetét, és kiszaladt, a lány meg utánakiáltott, hogy ő is akar menni rakodni, Nagymama pedig kiállt az ablakba a frontra, Lili a ház előtt vadul integetett a teherautóknak, hogy álljanak meg, mert ő itt a főszervező, aztán beszállt az első, meglepően kis méretű, három és fél tonnásba, mire Nagymama is integetni kezdett és könnyezni, Legalább a zászlót lehozhattuk volna a padlásról, motyogta sírva, ha már utoljára nem vehettem fel a ruhám, Lili is úgy ment el, az apjának abban a rossz kis kerti füsskabátjában, és a tévébemondó nyomatékosan és tagoltan ismételte, hogy rövidesen rendkívüli híreket fognak bejelenteni, kis türelmet kérnek a tisztelt nézőktől, Nagymama pedig ott állt, míg az összes teherautó elvonult, integetett és könnyezett, aztán boldogan becsukta a frontablakokat, és lezárta a tévét, a lány pedig a szürke folyamként hömpölygő teherautó-konvojból leintette a legnagyobb és legerősebb kocsit, amely aztán kifordult vele jobbra a Dohány utcából, megindult Szamosfalva és a reptér irányába, s a magas ülésből a kipirult lány lenézett az alatta elterülő városra, kezét ismét zsebre dugta, és bizsergető érzéssel dőlt hátra a meleg fülkében, mintha tökéletes, gyakorlott mesterlövész lenne, akitől ma várják élete első nagy teljesítményét, mert felnőttsége küszöbén rábízták a beavatásnak számító legsúlyosabb, megtisztelő feladatot, s lány nyugalmat érzett, a gyűlölet és az igazság birtoklásának nyugalmát, mert tudta, hogy alaposan felkészült, biztosan nem fog tévedni, a keze sem remeg, és ahogy Antal tanár úr, a biológiatanár tanította, már az első golyó pontosan a homlok közepébe fog fúródni.