Az utóbbi években komoly divatja lett hazánkban annak, hogy kritikusok kötetbe rendezik írásaikat. De ki olvas ma kritikaköteteket? A kritikának mégiscsak a folyóiratok, lapok hasábjain van a helye, hiszen az a rendeltetése, hogy viszonylag gyorsan reagáljon a frissen megjelent könyvekre.¹ Jellemző, hogy míg például egy verseskötet rendszerint olyan darabokat is szokott tartalmazni, melyek irodalmi lapokban már napvilágot láttak, és olyanokat is, melyek még nem, addig egy kritikagyűjteményben általában csak olyan írásokkal találkozunk, melyek a maguk idejében, a maguk helyén már megjelentek, tehát betöltötték a feladatukat.² Hogy ennek ellenére mégis rendre jelennek meg kritikakötetek, különböző okokkal magyarázható. Más szóval: az egyes könyvek összeállításának ténye mögött eltérő motivációkat sejthetünk. Ha kissé rosszmájú akarnék lenni, azt mondhatnám, vannak olyan gyűjteményes kötetek, melyeknek az lehetne az alcíme: “kellett már egy kötet”; másoknak ez: “megint eltelt tíz év”, vagy éppen ez: “tavaly is írtam ezt-azt”. Félreértés ne essék: megrögzött kritikakötet-olvasó vagyok, és az iménti címkékkel egy kritikust sem akarok megbántani, csak jelezni szeretném, hogy nem mindig lehet érezni a műbírálatok kötetbe kerülésének a tétjét – hogy Keresztesi József számára egy oly fontos kifejezéssel éljek. Nem mindig világos, hogy miért szükséges könyvben is kiadni bizonyos recenziókat, persze azon túl, hogy az íróembert – többek között – a köteteinek a száma teszi. Nagyon is lehetséges, hogy egy kitűnő kritika jól működik, mondjuk tíz hónappal a bírált könyv után megjelenve valamelyik irodalmi lapban, értékel és értelmez, orientálja az olvasót, visszajelzésül szolgál az írónak és a kiadónak, a kritikustársak is hivatkoznak rá esetleg, és ha jeles szerző könyvéről szól, akár még az irodalomtörténetekbe is bekerülhet idővel – mégsem olvassuk nagy kedvvel, “csak úgy”, önmagáért, ha öt évvel a folyóiratbeli közlés után egy kötet lapjain találkozunk vele. Márpedig ideális esetben nem csak akkor veszünk kézbe egy kritikagyűjteményt, ha szükségünk van rá, hanem olykor önmagáért is föllapozzuk, mint egy verses- vagy novelláskötetet. Az ideális eset pedig, valljuk be szomorúan, fehér holló. Sok kritikakötetet csak azért tartunk a polcunkon, mert praktikus, ha ott vannak a közelünkben; “jól jönnek majd”, ha egy szerző újabb művéről recenziót írunk.

Keresztesi József Hamisoperája nem ilyen. Nemcsak azért nem, mert a kötet az egyik legtehetségesebb mai magyar kritikus szövegeit tartalmazza, hanem azért sem, mert megvan benne az, ami oly sok kritikagyűjteményből hiányzik: a kötet egésze kirajzol egy képet, mely többet jelent, mint a cikkek összessége. A Hamisoperát tehát egyrészt azért érdemes elolvasni, mert igen sokat lehet belőle tanulni, nemcsak a kortárs magyar irodalomról, hanem magáról a kritikaírásról is. Másrészt pedig azért, mert, ami ezzel mélyen összefügg, a könyv összeállításának nyilvánvaló személyes tétje is van. Ez pedig, tűnjék elsőre mégoly közhelyesnek és patetikusnak, az önmegértés igénye. Keresztesi nem akarja megkerülni annak a nem lényegtelen kérdésnek a tisztázását, mit csinál ő mint kritikus – vagyis mivel töltötte el életének elmúlt tíz évét. Nem véletlen egyébként, hogy a József Attila Kör által 2007 őszén, Az ítélőerő kritikája címen megrendezett konferencián a szerző referátumának címe ez volt: Szerintem a kritika.³ Milyen tehát “szerinte” a kritika? És milyen a kritikus? “Az irodalomkritikus olyan ember, aki szeret, vagy legalábbis valaha szeretett olvasni. Azért vált hivatásos olvasóvá, hogy ezt a szenvedélyét gyakorolhassa. Idővel aztán éppen a szakmájából fakadó kötelezettségek válnak ennek a legfőbb akadályává, és a számos felkérés, a folyamatosan csúsztatott határidők közepette komoly veszélyként jelentkezik, hogy elsikkad az olvasás öröme. Nem lesz többé képes anélkül olvasni, hogy ne legyen papír és toll a keze ügyében. A szakács, amint műszak végeztével sós kiflit rágcsál a buszmegállóban.” (223) Angyalosi Gergely Romtalanítás című kötetéről írott kritikájának elején írja le ezeket a sorokat Keresztesi, vázolva a kritikus helyzetét – a kritikusét, aki maga is olvasó, és persze maga is író.

Aki rendszeresen ír kritikát, azt hiszem, csak egyetérthet ezzel a megállapítással. A Hamisopera éppen azért emelkedik ki az “átlagos” recenziógyűjtemények közül, mert a legtöbb darabján azt érezni, hogy szerzőjük még mindig szeret olvasni. Vagyis nem olyan szakács, aki a műszak után kiflivéget majszol, hanem olyan, aki bélszínt – vagy valami más finomságot – lakomázik, s nem rest elővenni ehhez a damasztszalvétát sem. Némi túlzással azt mondhatnánk, Keresztesi József csak azokat az írásait válogatta be a kötetbe, melyek megírásának volt tétje. Minél több recenziót ír az ember, annál nagyobb a veszélye annak, hogy – sürgető határidők fenyegetése alatt – egyszerűen “legyártja” a szövegeit. Mert “meg kell lenni” a kritikával, várja a szerkesztő, s nem mindig lehet az ihletre várni, mint a régi költőknek. Nos, a Hamisopera legtöbb írása nem ilyen “legyártott” szöveg – legalábbis általában nem érezni rajtuk. Érdemes röviden idéznünk a már említett Szerintem a kritika című előadásszöveget: “A kritika mindenkori tárgya ugyanis nem pusztán a könyv, hanem az olvasás során létrejövő bonyolult és sokrétű képződmény. A kritikusnak a saját olvasmányélményével kell számot vetnie, amelyet az adott olvasmányon túl a szellemi neveltetése is meghatároz. Ha nem jön létre akár a találkozás, akár a konfrontáció a mű világa és az enyém között (vagy akár e kettő zavarba ejtő együttállása), voltaképpen nincs miről írni. Lehet, és szoktunk is persze, de minek.”⁴ Talán súlyosnak tűnnek ezek a szavak – pedig csak arról van szó, hogy Keresztesi nagyon komolyan veszi azt, amit csinál. A kritikusi tudatosság, önreflexió és önkritika miatt különösen érdekesek ezek az írások. Vagyis az én esetemben elsősorban azért jött létre a Keresztesi által emlegetett “találkozás”, mert számomra nem volt tét nélküli, hogy mit gondol a Hamisopera szerzője a kritikáról.

Márton László Testvériség-trilógiájáról szóló, Biankó regény című recenziójában például ezt írja. “Létezik két, a mai irodalomkritikában gyakran használt fogalom, amelyeket a Márton-trilógia némiképp új megvilágításba helyez: a játék és az omnipotens elbeszélő fogalmáról beszélek. Az elsőt jobbára (és jobb híján) különösebb tét nélkül, töltelékkifejezésként szokás használni. Ha a lusta kritikus irodalmi vagy kultúrtörténeti utalásokat vesz észre a szövegben, azonnal adott a kijelentés: a szerző ezt és ezt »játékba hozza«. A játék fogalma ebben a kontextusban üres, híján van minden konkrét tartalomnak, és többnyire az értelmezés munkájának kényelmes megkerülésére szolgál. A másik kifejezés, az »omnipotens elbeszélő« összetétel szitokszóként működik: arra utal, hogy a szerző eluralkodik a mű világán, kvázi isteni helyzetbe tolja föl magát, olvas a lélek redőiben és a világban működő okok között, illetve, ami a legrosszabb, nem is reflektál minderre, hanem ezt a pozíciót minden kétely nélkül kezeli, természetesnek veszi.” (132) Keresztesi első megjegyzése azokra a kifejezésekre vonatkozik, melyek újra és újra megjelennek az irodalmi közbeszédben, s melyeket olyan természetességgel, és olyannyira tét nélkül képesek használni a kritikusok, akár a létigét. Hol a “játékba hozás”, hol a “mintázat”, hol az “alakzat” tölti be ezt a szerepet ideig-óráig, és nyilván mindig lesznek ilyen fordulatok, melyeknek az a veszélye, hogy automatizmusokhoz vezethetnek. A szerző másik megjegyzése bizonyos tudományos, irodalomelméleti föltevések átgondolatlan “alkalmazására” vonatkozik, vagyis végső soron megint csak a “lustaságra”, hogy az ő szavával éljek: arra, amikor értelmezés helyett a recenzens megelégszik egyes gondolati sémák előrángatásával.

Ebben a vonatkozásban is értelmezhető Bárány Tibor megállapítása, aki Keresztesi “anti-professzionalizmusáról” beszél.⁵ Keresztesi József profi kritikus, azonban professzionalizmusa nem azt jelenti, hogy a kritikaírást az irodalomtudományos munka terepének tekintené. Megmarad olvasónak, aki persze föl van vértezve poétikai, retorikai, irodalomelméleti és -történeti, művészeti stb. ismeretekkel, de nem az ezekkel való sakkozás érdekli, amikor recenziót ír, hanem a könyv, amely előtte fekszik, és az olvasás élménye. Éppen ezért képes arra, hogy releváns állításokat tegyen arról, mennyiben és hogyan “omnipotens elbeszélő” a Mártoné. És ha már a Testvériségnél tartunk, hadd idézzem Keresztesi egy izgalmas gondolatmenetét. “A haldokló Lacika betegágyának a végébe egy összetört tükör cserepeit szórják, »ha jön a halál, hadd lássa meg rút ábrázatát a tükörszilánkokban«. Ezt a képet hozza játékba Márton László portréja a harmadik kötet borítójának fülén. Langmár Péter felvételén a szerző arca töredékesen, egy repedt tükörben megsokszorozódva látszik. A fenti szöveghely fényében a szerző a sors uraként jelenik meg…” (135) A “hozza játékba” kifejezést a szerző dőlten szedi, jelezve, hogy néhány bekezdéssel följebb éppen ennek a frázisnak az átgondolatlan használatára hívta fel a figyelmet – Keresztesiben van önirónia. És nincs híján a humornak sem. Nem tudom megállni mosolygás nélkül például azt, amikor Dr. Kovács István A vidéki fiatalok Budapesten című kötete kapcsán a következő “olvasási stratégiát” ajánlja: “Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki el bírja olvasni.” (202)

Az eddigi idézetekből talán világossá vált, hogy Keresztesi József értekező nyelve mentes a túlzásoktól; nem technicista, de nem is szenvelgő. A köznyelvi stílus hatásos voltát példázzák itt a Szálinger Balázs Zalai passiójáról írt kritikából vett mondatok. Miután Keresztesi megállapítja, hogy Szálinger célja eposzköltővé válni, ezt kérdezi: “Rögvest felmerül a kérdés: miért jó ez neki?” (107) Később pedig: “Vajon érdemes pusztán poénból megírni egy egész eposzt?” (109) Néha nagyon jót tesz a szövegnek, ha ilyen frappáns mondatokban kérdeznek rá a lényegre – mellesleg a Szálinger-költészet kapcsán az egyik legadekvátabb kérdést fogalmazta meg itt Keresztesi. Túlságosan emelkedett részekkel csak a Párhuzamos történetekről szóló recenzióban találkoztam. A rövid bekezdésekre gondolok, melyek bár hatásosak, belengi őket némi pátosz. Mint például ezt a bekezdés-mondatot: “Vajon létezik-e két különböző fogfájás?” (176) Voltaképpen örültem ezeknek a részeknek, mert azt mutatják, hogy a kritikus nemcsak olvasó, hanem ember is, akit nem hagyott hidegen az a sok tényező által ünnepélyessé szcenírozott pillanat, amikor megjelent Nádas nagyregénye. Gergely Ágnes írja a versekről és a versfordításokról, hogy azokat nehezebb elkezdeni, mint befejezni.⁶ Nos, aki látott már – jobb híján – idézettel kezdődő kritikát, az elhiheti, hogy Gergely megállapítása a recenzió műfajára is igaz. Keresztesi Józsefnek olykor nagyon találóak a felütései. Például ez: “A Bertók László kötetéből kiolvasható, határozott állítás szerint a költészet értelmes tevékenység.” (57) Van-e olvasó, aki ezt látva unottan továbblapoz? Aligha.

Egy kissé talán többet idézek, mint ahogy az megszokott, de nem kell mentegetőznöm emiatt, minthogy a most recenzeált könyv szerzője is sokat idéz kritikáiban – és jó érzékkel válogatja meg az idézeteket. Azt viszont nem értem, hogy miért nevezi a recenzens mindenkori szomorú feladatának azt, hogy ismertetnie kell a kritizált mű cselekményét. (146) S bár attól megkímélném az olvasót, hogy a Hamisopera mind a harminckét írásának tárgyát megnevezzem, azt meg kell jegyeznem, hogy a kötet első nagy része lírai, a második elbeszélő, a harmadik pedig értekező művekről szól (tudjuk, persze, a határok nem merevek). És akkor azt is ideírom, hogy a szövegek eredetileg az ÉS-ben, a Holmiban, a Jelenkorban és a Magyar Narancsban jelentek meg, két írás a Kritikában, egy pedig a Kalligramban. Ebből pedig az is következik, hogy az írások között találhatók hosszúkritikák, melyek alaposan számot vetnek a vizsgált mű korábbi recepciójával és a szerző addigi életművével, de rövid hetilapkritikák is. Utóbbi műfajról olvasunk fontos megállapításokat az Ács Margit esszéiről és kritikáiról írott szövegben. (237.) Ebből – ha eddig nem lett volna világos – megtudjuk, hogy Keresztesi számára a mű iránti “szenvedélyes érdeklődés” etikai következményekkel is jár. Talán egy kissé túlzásnak tűnik, ha az etikát emlegetem egy recenzió kapcsán: arra a hozzáállásra gondolok, mely soha sem a könnyebb utat keresi, és így a minőségi munka zálogának tekinthető. Csak a szövegek minősége teszi lehetővé, hogy a szerző olyan személyes megjegyzéseket engedjen meg magának, mint hogy egy vers több mint tíz éve a kedvencei közé tartozik. (72.)

Keresztesi személyessége azonban nem ehhez hasonló mozzanatokban merül ki. Sokkal inkább jellemző az, ahogy az Északról hegy… című Krasznahorkai-regény kapcsán beavat tépelődéseibe, vagyis az olvasás folyamatába, és megmutatja, miként jut el a kezdeti “gyanakvásból” oda, hogy fenntartásai ellenére “meghajol” Krasznahorkai László teljesítménye előtt. (125–130) És ha már Keresztesi kételyeiről beszélünk, akkor azt is meg kell említenünk, hogy a kötetben olvasható leginkább affirmatív bírálat viszont alighanem az Angyalosi Gergelyről szóló. Angyalosi fő kritikusi erényét abban látja, hogy a műveket a műhelyproblémák és az egzisztenciális kérdések összetettségében képes látni. (225) Az az észrevétele, hogy Angyalosi nem marad kívül a szövegén, hanem önmaga is az elemzések szereplőjévé válik (226), magára Keresztesire is érvényes. Hasonlóképpen a Hamisoperára is állnak egy másik kritikus-kritika szavai: “Mint minden valamirevaló kritikakötet, Vári György könyve is portrét nyújt a szerzőjéről: nemcsak dokumentálja, hanem meg is komponálja az életpálya egy szakaszát.” (251)

Írásom végéhez érve meg kell állapítanom, hogy szinte csak dicsértem Keresztesit – zavarban is vagyok kellőképpen. Éppen ezért hadd jegyezzem meg, hogy ízlésünk és értékítéletünk legalább annyiszor mutat különbséget, mint hasonlóságot. De majdnem mindig meg tudott győzni arról, hogy igaza van, még akkor is, ha az ő igaza más, mint az enyém. És olyankor sem untam az írásait, amikor a bírált szöveget nem ismertem – ennél többet kritikus nem kívánhat.

Más kérdés, hogy nálunk a “gyorsan” jelenthet néhány hetet (sőt napot), de akár két-három évet is.

Eltekintve persze az ilyenkor szokásos, a kötetek élére helyezett vagy az utóhang szerepét betöltő, ars poetica-szerű esszéktől.

Írásos változata: Kalligram, 17 (2008)/3. 59–61.

Szerintem a kritika, 59–60.

Bárány Tibor: “A kritikus megteszi tétjeit”, Beszélő (3. folyam) 13 (2008)/5. 120–124. 121.

Gergely Ágnes: Tigrisláz, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 50., 70.