Kellemes időtöltés Rácz Péter verseskötetének olvasgatása. A szerző nem nehezíti meg a benne elmélyedők dolgát. Kevés költői trükk van benne, semmi nagyot mondás, képek mögé rejtett követhetetlen gondolat. Sok-sok szabad vers, vagy csak éppen az olvasás legtermészetesebb ritmusát megengedő verszene, semmi ütemhangsúlyos, katonás ritmus, és egészen langy, szétkent rímek. Őszies költészet ez, zamatos és csendben érően, szinte erotikusan filozofikus. A gondolat tartózkodóan kínálja magát, minden darabjában fel van mutatva a talány, de visszafogottan tárgyilagos és szinte tüntetően hétköznapi, már-már önmarcangolóan szerény.

Nagyon sok olvasata lehetséges, hiszen szoros szellemi rokonságban áll a hatvanas évek végén indult kortársaival, Tandorival, Petrivel és Várady Szabolccsal, az újféle tárgyiasság, a magyar költészetbe néhány évtizednyi késéssel belopakodó, Vas István által preferált és (részben) fordított Kavafisz, Eliot, valamint az ez idő tájt oly népszerű cseh mester, Holan verseiből újragondolt és átírt valóság költői megfogalmazásai. Olyan (rossz és) jó értelemben vett szellemi gettó volt ez, ahová a kor kényszerítette be a költőket, de ez a közösség a topográfiailag is szűk helyen kitermelte a maga belterjes, de mégis új korszakot jelentő életérzését, és máig hatóan kimagasló költői nyelvet hozott létre, szinte egymással beszélgetve, új és újabb témákat, motívumokat, költői slágereket kínálva egymásnak. Ezt az újdonságot éli tovább Rácz Péter, majd minden versében az így értendő és értelmezendő valóságra reflektál, nem tudja másként látni, mint ahogy először költőként befogadta. Nagyon sok versében szó szerint is megjelenik ez a szó: “csak még egyszer tudnék / valamit úgy csinálni, mint először, / de másodjára mindig finomítom, / jobban akarom csinálni – / rosszabbul sikerül.” (a nagyothalló szeme) ; “milyen jó / csak úgy élni / először / nem fogsz többet életem.” ( A Csak úgy élni dossziéból) Más összefüggésben is gyakran visszatér, és elemi erővel szeretne valamit visszaszerezni: “még egyszer / szeretnék úgy kinézni” (Hogy emlékezz rá) – mondja a haldokló anya. “Mintha tegnap történt volna, vagy tegnapelőtt, / csak közben jártam Párizsban, és amikor huszonnyolc / évvel később egyszer megint arra vetődtem, / nem tudtam, mivel telt el az emberöltőnyi idő.” (Megyek nagymamáék)

Beszélhetnénk az elveszett időről is, de valami másról is és máshogy. Ami először van (történik), az nem lát ki magából, nem tudja, hogy van-e egyáltalán, hogy történik-e, mert nincs hozzá képest semmi, amihez viszonyuljon. Amit egyszer teszünk, az a második, sokadik történésben válik előszörré (első alkalommá). Addig csak létezése kényszerét, egyensúlyát, értelmét keresi. Az először önmagában tökéletes, észre alig vehető őskép, egész életünket meghatározó norma. Egyszer leszünk nagyon szerelmesek, mélyen megérint valami, vagy voltunk valahol. A második alkalom ehhez képest szinte a szüzesség elvesztésének a megértése, mert az először a rejtőzködő érintetlenség is. Másodjára ehhez közelítünk, ezt akarjuk utánozni, visszahozni, újraélni. De minden először történt dolog a második történéskor kapja meg igazi értelmét. Ősi minta, feledhetetlen egyszeriség, de valamiként a levegőben lóg, és ekként értelmezhetetlen: “de legelőször van a kérdés / előtte minden vad reménybe torkollik / amit nem előzött meg / semmi” (visszafelé írtam). Olyan ez a költői szembenézés, mintha a világokon áthaladva érkezne meg újra a tükörképéhez. Most is ugyanazt látja, mint egykor, de egészen másként, vagy más nézi ugyanazt, vagy még az is meglehet, hogy más néz mást. Allúziókban gazdag költészet ez. Nevesítve csak Petri van (2007), a hozzá írt versben a falusi temetőben lévő sírját akarja fölkeresni, megidézi, de már a közben szakadó esőben megidéződik a költőtárs Bibó temetéséről írott verse is, aztán a sír keresése (az először itt a temetés) helyett beülnek egy kocsmába, hiszen nincs méltóbb Petrire nézve, mintha egy pohár ital mellett emlékeznek rá.

Apró motívumoktól kezdve, ahogy anyja halott arcán “kis örök mosollyal a száján” (A Téli lét című dossziéból), Petrinél (a miatta öngyilkosságot elkövető) Sári halott arcán jelent meg a (kinek is szóló?) mosoly: “Aztán a dögcédula a bokádon/ és vigyorogtál./ Vidoran és hamuszürkén.” (Sári, ne vigyorogj rajtam), máshol szintén Petri új-tárgyias, fanyar, bomló szálú szerelmi költészetét idézi meg, a dolgok valóságát megszépíteni nem tudó és nem akaró költői hangot, ugyanakkor azt a lassan filozófiába érő látásmódot, ahogy történéseink egy bizonyos nézőpontból, a létezés kis botrányaiként, esetlegességükben is kultuszként rögzülnek. (Rövidfilm, Esti beszélgetés, Remélem belátnak.) A Ha rám bízod párverse Petrinél a Délelőtt, elég ha csak a kezdősorokat idézzük, annyira jellegzetes ez a felütés: “Hogy ilyen esetekben / az okkersárga szoknyád…”, “Szeretem ezt a szürke szoknyád…”, ha aztán a vers egészen másfele tart is, mintha valami közös szó- és kép-kincsből merítene ez a költészet.

Egyszerre beszélget Kavafisszal, Petrivel és Tandorival a salak, éjszaka. Az időpont, a konkrét idő (“fél három”, “fél egy”, “d.e. 9-től 11-ig”) beemelése a versbe szinte egy nemzedék számára vált időélménnyé. Valamelyest Kavafisz vagy Petri idejét éljük így mindennap néhány óráig. Ez a fajta “költőietlen” időszemlélet, ami semmiségeket, elaprózott cselekvéseket rendel magához, próbálja a hétköznapi ember mitológiáját, ezáltal élhető és számon tartható valóságát megteremteni: “vágni, vágni lehet / valami jónak a hiányát, a reményét” – írja Rácz. Hogy aztán a lírai idő (alkonyattal, sugárzó délben stb.) eme megcsonkolását elvégző költői szemlélet (Kavafisz) miként lopakodik vissza a gondolatiság szerpentinén újra a legnagyobb költészet magasába, ez mindhárom említett klasszikusnál és költőnknél is megtörténik. Az idő számmal történő kifejezése hogyan válhatott egy új szemlélet paradigmájává, azt csak nagyon bonyolult módon lehetne megfejteni. Minden dolgokban, eszmékben a megfoghatót, a konkrétan ábrázolhatót kereső költészet számára a pontos idő ugyanolyan tárggyá válik, mint egy használt villamosjegy vagy üres sörösdoboz. Némileg szinte környezetszennyező tájelem lesz az időpont. Hogy aztán majd az efféle dolgok kimódoltságát is észrevegye valaki, és azt írhassa: “Már fél három! Milyen hamar elmúlt egy év.” (Tandori: Kavafisz-haiku)

Természetesen ő is megidéződik e kötetben. Nem olyan mélyen, mint Petri vagy Várady Szabolcs, láthatóan az afféle személytelen, formai játékokhoz kevés köze van (volt) Rácz Péternek. De a “Felírni hogy – (a cím a vers)”vagy az időhatározó: “előtte és utána / máskor nem”, az ő szellemét hozza be a kötetbe.

És persze itt van Várady Szabolcs is, sok-sok összekacsintás, néha csak egy nyelvi fordulat vagy szójáték erejéig. “Tegnap nem mentem el, szakadt az eső” (A Mielőtt rothadásnak indulsz dossziéból) megejtő természetességgel idézi meg a Dubrovnikban elromlott az idő hangulatát, de a vers egésze is ezzel a látásmóddal érvel, felesel. Hiszen Rácz lírája éppen olyan hajlékonyan és elegánsan gondolati, mint Váradyé, elemzéseiben, képeiben igen csak közelébe ér költőtársa nagy, klasszikus költészetének: “Alighanem mint folyófenék, mondjuk a Duna, / úgy rejted válaszod, csak itt-ott bukkan ki, / ha sekély, egy iszamós tárgy, jobb mint a tudatalatti, / egy-egy foszlány, vagy mint a földalatti, / magad rejtette dolgok.” Érezhető az is, hogy a finomabb, tűnődőbb hangszerelés jobban áll Rácznak, a Petri-féle versvilággal a megidézettség mélysége, a tematika és a közös élményvilág rokonítja.

Mindez persze csak egy lehetséges olvasata a kötetnek. (Elképzelhető, úgy szólni róla, mint az esetlegességek könyvéről, hiszen szétszórt emlékekből, tárgyakból, szituációkból gyűjti anyagát a költő, s a téma sokszor valahol elmarad, takarja a költői szöveg.) Számomra azonban elsősorban ez egy ilyen beszélgetős kötet, ahol persze teljesen egyéni, személyes témák is felbukkannak. Nem megfelelési kényszerről van tehát szó semmiképpen, hanem arról, hogy a szerző egy olyan közegben mozog, ami teljesen lefedi szellemi irányultságát, költői iskolázottságát, azt az élményanyagot, amelyet valaha együtt éltek meg a legjelesebbek és mellette még egy teljes költőnemzedék. Ami ettől eltér, és mást mutat, vagy éppen ezen a nyelven beszél szuverén létezéséről, az nagyjából két irányt jelöl. Az egyik kissé idegenségbe helyezett, szinte becketti világ, a fájdalomból alig kirángatható iróniával, az édesanya (“emma”) halála körüli eseményeket-történéseket beszéli el. A mindennapi dologi-tárgyi cselekvések visszabontják az embert, olyan észlelések tömege tölti ki, meg akar felelni ennek az egyszerűbb feladatnak, ami a halál közeledtekor hárul rá. Nem tud megfelelni hétköznapi alteregójának, Lali lesz belőle, aki primitívebb érzelmi életet él, és szinte bábuként szeretné utolérni az előtte rohanvást történteket. Gyönyörű párbeszédek születnek (A Csak úgy élni című dossziéból, Hogy emlékezz rá), talán a kötet legmegrázóbb versei, furcsa szürreáliák, amelyekben élők és holtak egy nagyon tárgyias és szegényes világban tesznek-veszek (Ott a papa is című dossziéból), de egyes versekben zavaró zakatolássá, formátlan zenei hangoskodássá válnak (A Csak macskám van dossziéból), és ez a világ valamiként nem mutat költőileg egészet, ugyanakkor nem mutat megformált, “költői” csonkaságot sem. Néha megnyílik a vers, mintha élesre állítódna a blende, az egyszerűség átmegy tisztaságba, artisztikumba: “most csend van, / a testet viszik / nyissák a kaput.” (Az ember nulla fokban című dossziéból). A holtpont lenne talán hivatva, hogy kiemelkedjék egészen ebből a versbeszédből, és magába gyűrje a végső fájdalom tiszta szavait, de mintha nem erre teremtődött volna ez a költészet. Csak a szituatív versekben, emberek közötti kapcsolatrendszerekben tud felemelkedni a gondolatiságba. Ha egyenes utat választ, ha tisztán tör a csúcsra, akkor a kép ereje halványabb lesz.

A másik hang a félelem hangja, a szorongásé. A kötet első felében található, a szülők (édesanya) halálát kissé személytelenül, de abszurdba helyezetten is szinte görcsös fájdalommal kiénekelő versei összeérnek a kötet második felében megszaporodó, a saját elmúlását rezignáltan magához édesgető halál-versekkel: “hordod át az arcokat / meg a hangokat / áthurcolkodsz csendben odaátra / kirendezkedsz a világból.” (A Mit gondolnak majd című dossziéból) A Rácz Péterre különösen jellemző, formai, zenei jegyeket is gazdagon alkalmazó, egyszemélyes, kissé elzárkózó szenzibilitás itt mutatja ennek az ősziesnek mondott gondolati lírának a legfőbb erényeit. Míg a kötet közepén a hétköznapiságukkal hivalkodó helyzetdalok állnak, amelyek összegyűjtötték a meglett ember életérzésének sok zörejét, hamis semmiségét, itt újra a csend, a csendesebb, a titkosabb, a szemérmesebb lélek jelenik meg, aki inkább elhallgatni szeretné kétségeit és kétségbeesését, mint nyilvánossá tenni. Báthori Csaba szép szavaival: “Komolysága, szfinxekre emlékeztető, frontális némasága, mozdulatlansággal delejező szűkszavúsága szembeötlő a mai magyar líra tömkelegében.” (“Visszhangzó sokszögek”, Magyar Narancs, 2008. 23. szám.)

Az elveszett űrhajóban érezhető legjobban, legösszetettebben a létezés bizonytalanságához közelítő férfias szomorúság. Az éjszaka, ami Petrinél a költészet egyik múzsájaként funkcionált még első kötetében (Reggel), most a feltámadó, a tudatba belegázoló és mind nagyobb területeket eltulajdonító semmi-lét ideje és helyszíne lesz. Az éjszakai, hajnali ébredések, az ébrenlét és a halál valós tudatának kettőségében megfosztják az ént valamijétől: “Rajta kapom a semmit magamon.” A lélek magában érzi, hogy belső, intellektuális tevékenysége nyomán távolságok nőnek önmagában. Nem távolodik semmitől, és tőle sem távolodik semmi. Mégis a távolság benne nő: “személytelen űrhajós vagy maga az / elveszett űrhajó, akinek nincs már hová visszatérnie.” Vigasz vagy józan belátás: a nincs és a túlnan. Az ember szerény lehetősége, hogy még a vele majdan történő dolgokról sem tudhat semmit, és minden szó csak bizonytalan dísze ennek a félelemnek. S akkor visszafelé is: “előzmény nélkül való / tehát minden / ilyenek voltak az évek korábban is / de már nem emlékszel / mert ez azelőtt történt / talán kezdettől volt ilyen”.

Amikor valaminek a meghaladása visszavet az egész esetlegességének megértésébe. Amikor attól mámorosodunk meg, hogy józanok maradtunk a kétségbeesésünkben.