“szakszerűség és katasztrófa”

(a versben hallgatás méltósága) Nyüglődöm, szöszölök és együtt élek egy ideje Szijj Ferenc új verseskönyvével. Nem könnyű vele, ahogy egy igazi könyvvel vagy egy igazi társsal sose könnyű. Szép és küzdelmes. Valahogy ezt érzem Szijj könyvében is. (“Csak én bízom rád magam, / és onnantól névtelen szakadék leszünk.”) Nem tudom, miről is szól konkrétan, talán egy szakítás körüli történet, egy házasság vagy társas kapcsolat viszontagságai sejthetőek a szövegek mögött, és ez nagyon tetszik, nagyon szeretem, hogy nem köti az orromra, vagyis a vers orrára. Nem is oda való. És Szijj ezt a lebegtetést, ezt a személyes, kitárulkozó versben hallgatást profi módon műveli. A visszafojtott szomorúság csak úgy süt a mondatokból. (“…miközben tudom, magamból fordítok ki valamit, szürkét, puhát, / farka van, azt cipelem a vállamon, és a végén adjam tovább / valakinek, az más, akkor a menekülésből is menekülök…”)

Akárhogy variálom a mondanivalómat, nem tudom kikerülni, hogy Szijj kötetében tulajdonképpen teljesen klasszikus értelemben vett létértelmező költeményeket találunk. Mai eszközökkel megvalósítva természetesen, tehát a mikrovilág és a környezet aprólékos, kimerítő és időnként valóságtól elrugaszkodott ábrázolásával. Semmi sem változott ezek szerint Szijj költészetében, állíthatnánk, ám ez nem lenne igaz. Látszólagosan, vagyis az alaphangulatot illetően, persze, nem változott. Sose volt boldogan daloló pacsirta. Valahogy képtelen arra, talán alkatilag, hogy pozitívan tudja nézni az őt körülvevő világot, és mivel ezt pontosan tudja magáról, úgy gondolja, jobb, ha visszabújik a csigaházába, “mert ennyi mindent / már nem lehet közösségben elviselni, ehhez most / egy időre magára kell hagyni a környező világot”. Többnyire nem tudjuk meg, mit nem lehet elviselni, de elhisszük neki, “én megelégszem azzal, hogy csak kapaszkodom. / Vagy egy utolsó kis jel, hogy tovább, vagy inkább vissza, de mindegy is, addigra már nincs nyoma.”

Elmozdul, visszalép. Szijj így veszi birtokba az őt körülvevő világot. Talán ennek következménye az ismétlés, az ismétlődés idealisztikus vágya a felhőtlen románcra, ám a mégis lehetőségéből a mégse realitásába zuhan, körkörösen dokumentálva a reménytelen helyzetet. A hét napjai jönnek egymás után, versekbe és verscímekbe tördelve, de a napok visszatérő nevei soha nem jelentenek ismétlődést. (És nem is jelenthetnek, ahogy erre már Kierkegaard is figyelmeztetett minket több mint százötven éve.)

(kitaposott hely) Eltévedni, bolyongani a világ hol ismerősnek tűnő, hol teljesen ismeretlen dolgai, tárgyai vagy helyei között.

Tökéletesen elveszettnek érezni magad.

Halkan kimondani, hogy minden bizonytalan.

Csak ez lehet az egyedüli tétje a versírásnak.

“Nincs hasonló, / a legsötétebb képen is minden rajta van.”

“Majd mintha néma estéken az üres ólakhoz / járnánk ki káromkodni. Akkor is halkan, / hogy a sötét hallgató meg ne hasadjon belé. / Lenne legalább egy kitaposott hely.”

“Ne olvassanak a számról, / ne számoljanak a nyomaimmal, majd én elmutogatom, / amire szükségem van, csak megvárom, amíg teljesen / sötét lesz, akkor nem tévedhetek.”

“Sötétség, alagút.”

De. Az egész köteten átvonuló, uralkodó sötét tónus a kötet végén egy kicsit mégis feloldódik:

“Egy szép nap után éjjel

lassan eleredt az eső.

A sűrű sötétségből a csend

köldökzsinórja.”

Halmai Tamás – egyébként Bán Zoltán András egykori vitát kiváltó kritikájának találó címével, és ennek kifejtett háttérmetaforikájával megegyezően – így jellemzi e legújabb Szijj-kötetet: “Az üresség mint létélmény szövegszervező erőként alakítja a kötet és az egyes írások struktúráját; a semmi kísértő jelenléte hol árnyalja, hol beárnyékolja a beszélő önértésének mintázatát.” Nyilván ezt érzi Szijj is, amikor a kötet utolsó versének (már a címe is kiemelt fontossággal bír, nem hétköznapi kenyércédula, hanem: Utolsó napok) utolsó (fent idézett záró)sorai egyértelműen valami pozitívumot, talán reményt sugallnak. Ám ha ez a valami még nem is remény, akármi is, Szijj gyönyörű, bátor és rendkívül erőteljes sorokkal zárja könyvét. Vallomással, akár, bármi történt az éjszaka magányosságában, reggelre elmosódik, talán, és valami közös bizonyítékra van szüksége, egy társra, egy érintésre. “Percről percre vezetni kell az ujjamat, / hideg kövön, törött üvegen, régi / keserűségen, hasadon, hátadon vagy ami / megfájdulhat egyszer, legyen / valami közös bizonyíték.”

Jó ezt olvasni, mert egyébként a kegyetlenségig önmarcangoló és önbüntető ez a kötetnyi vers, néha már alig lehet elviselni. “…hibátlan, nyomasztó és folytathatatlan” – állapította meg Szilasi László Szijj első prózakötete kapcsán, s ez érvényes a Kenyércédulákra is.

(saját szabály, avagy mindennapi létünket add meg) Szijj költészete mindig is a valóságból a fikció felé való elmozdulásról, átcsúszásról szólt, hiába írja le a legaprólékosabb részletességgel – látszólag – a valóságot. Ez nem új találmány, a jó művész mindig is megteremtette a saját valóságát, ami új, hogy nem metafizikus dimenziók felé törekszik, hanem épp ellenkezőleg, a leghétköznapibb, legkonkrétabb dolgok felé mozdul. A tökéletes meztelenségig csupaszítja a valóságot és a stílust. És mindez létrehoz – megint – egy újabb Szijj Ferenc-i, egyedi struktúrát, ha tetszik, kötetet.

“Gondoltam, a Kéregtorony hosszabb versei után a változatosság kedvéért most rövideket írok, de sokat, lehetőleg mindennap, és akkor ebből kézenfekvő módon adódott, hogy mindegyiknél az adott nap neve legyen a cím, bár így akkor több azonos című versre lehet számítani, és ez be is következett, annak ellenére, hogy természetesen a mindennapos írásból nem lett semmi, és az eddig elkészült darabok se lettek kellőképpen rövidek.” (Meséli a szerző Károlyi Csabának egy interjúban.)

Hol leltár- vagy naplószerűen, hol monológszerűen beszél tehát, csak úgy önmaga elé, Hallgatóra és Olvasóra nem kacsingatva. Beszélnie kell. Képletes kenyércédulákra rögzíti napi észrevételeit, tárja fel mindennapi létezésének belső titokrugóit. Tudja, minden bizonytalan, csupán egyetlen dologban lehet biztos, a hét napjai szép sorban követik egymást. Látszólag. Ám valójában éppoly követhetetlenül változnak és éppen olyan változatosak a napok, ahogy a kenyércédulák felirata követi egymást a kötetben. (Péntek, Szombat, Csütörtök, Csütörtök – stb.) Nyilván nem kell mindennap kenyeret venni, és nem kell mindennap jegyzetelni, leltározni sem. És időnként rettentően sok minden ráfér egy-egy kenyércédulára is.

(az egyensúly kétségbeesett keresése, avagy hiába valóság) “Nem én voltam. Azt mondod, / én, de nem én, hanem / más volt, vagy más voltam / én is, egy tárgyilagos valaki, / hogy neked segítsek, / bár akkor én már hiába.” Sokféle értelmezési lehetőséget felvet már a nyitóvers első soraiban, de egyértelművé is teszi, legyünk bizalmatlanok azzal (a személlyel), aki itt beszélni fog. Azaz – ahogy ezt a korábbi köteteiben is tapasztalhattuk –, az első versben kijelöli a fő tematikát, az egyetlen szálat, amelyre a kötet verseit majd mind felfűzi szépen: az én bizonytalanságára.

De nem kell feltétlenül elhinnünk Szijj Ferencnek, ez nem ő, ahogy prózájában óhatatlanul el tudja hitetni velünk, ezek csak figurák, bábuk, ha úgy tetszik, akiket beszéltet. A Kenyércédulák versei nagyon közel vannak a kisprózák beszédmódjához, a naplószerűséghez, ám itt a naplóhős monológja óhatatlanul Szijj Ferencként, lírai énként értelmeződik, és éppen a versszöveg napló- vagy prózaszerűsége miatt. Szijj szereti elhitetni olvasójával, ő csupán médium, aki közvetíti ezt az egész nyüglődést, hogy most én vagy nem én beszélek a versben. (“Nem volt senki, vagy volt, / nem én, de voltam…” stb.) Ez az első vers még félre is vezetheti az Olvasót, de kötetnyi verssel a háttérben sokkal inkább az egész könyvön átvonuló én-te viszony boncolgatásáról lesz szó.

Ismerjük Szijj egyéb szövegeit, és tudjuk, szeret kellő távolságot tartani önmagától. Itt is ezt teszi, zseniálisan variálja az én problémáját, nyelvi csúsztatásokkal él. (Például: “Rám gyullad a villany, mert mozgás vagyok…”, “…és van most ez, ami van.”, “Ha jövök-megyek, az ég egyenesen a szívemre nehezedik, az összes régi biztatás.”) Így nem biztos az sem, mindenféle lehetséges hasonlóság ellenére, hogy az életmű szerves folytatásaként kell értelmeznünk ezt a kötetet, hiszen ilyenfajta én-vizsgálatot nem olvashattunk még Szijj Ferenctől (mindenféle ismertnek tűnő tematika újra felbukkanása ellenére). Ám ezt nem kell kitalálnunk, maga Szijj is hivatkozik egy beszélgetésben Ottlikra, aki szerint minden mű újrakezdi a világot, pontosabban újrateremti a valóságot. Szakszerűség és katasztrófa peremén egyensúlyozva éppen ezt csinálja, az egyensúlyt keresi, és igyekszik megvalósítani kétségbeesetten Szijj is legújabb versvilágában. (“…persze lehet kötni a későbbiekhez, amennyiben ott is mindig egy véletlen, esendő, zárt alaphelyzetből bomlanak ki a képek, hogy aztán valamiféle egyensúlyt vagy megoldást találva visszatérjenek, nem tudom, hová, de kérdésessé téve ugyanakkor az egyensúlyt, illetve megoldást, mert minden kérdéses, és mégis működik, időnként csodálatos dolgokat produkálva” – Kommentálja a kötet verseinek születését Károlyi Csabának.)

(az újrakezdés diszkrét vágya) Ki beszél? – kérdezte a 90-es évek “bizonyos” (posztmodernnek gondolt vagy tűnő) szövegei kapcsán Farkas Zsolt. Az akkori kanonizált névsor (Kukorelly, Szijj, Parti Nagy, Garaczi) némileg a szövegirodalom bűvkörébe vonta Szijj Ferenc nevét. Hiába hangsúlyozta maga a tanulmányíró is, Szijj világa leginkább a kafkai abszurddal rokonítható, hiszen ő is a hétköznapi, unalmas kisvilágot billenti át adott ponton az irreálisba. Manapság, Szijj Ferenc negyedik verseskötetével (a Kenyércédulákkal) lassan tényleg meg tud győzni bennünket arról, amit mindig is sejtettünk, csak nem mertük leírni, hogy alapvetően ösztöneire hallgató költő. Megy a saját fejében alakuló kisvilága után, azt építi-rombolja folyton, függetlenül mindenféle elméleti megfontolásoktól. Talán fordítói gyakorlata kényszerítette rá, hogy ezt egyre precízebben és koherensebben tegye, saját világának keretein belül. És ez a saját világ leginkább az adott kötetben kialakuló saját nyelv működtetését jelenti. (“… jövök haza, csókolom, vagy nem is haza, / csak itt lakom, ha egyáltalán itt és lakni és kicsoda, / mikor. Ezt abban a felvilágló pillanatban senki / nem tudhatja, egy egész utca se hirtelen, / bármennyire is az ablakok és falak mögül / már mióta bárkit.”)

És azért is fontos, hogy időről időre feléled a vágy Szijj Ferencben az újrakezdésre, saját versvilága újrateremtésére, mivel az egykori, rendszerváltás környékén feltűnő új és nagyon erős (Nappali ház-as) nemzedék tagjai közül jó néhányan – sajnos – elhallgattak már (Kurdy Fehér János, Kurdi Imre, Jónás Csaba, Peer Krisztián), vagy elhallgatott bennük a költő (Darvasi László, Podmaniczky Szilárd, és Solymosi Bálint, aki egyre ritkábban nyúl a költőtollhoz). Mindez, innen nézve azért is meglepő, mivel éppen Szijj költészete küzdött folyton az elhallgatás kísértetével.

(a test paradoxona) A Kenyércédulák verseiben az én számára egyetlen bizonyosság, bizonyos dolog létezik, a test. Szijj Ferenc sosem beszél arról, amiről nincs biztos tudása, így például a lélekről. (“Egy hatalmas, szürke gömböt láttam meg a szürke ég alján, és először azt hittem, / hogy ufó vagy más titokzatos jelenség, / aztán amikor kiderült, van ez az irodalmi / gondolkodás, hogy a valóságtól függetlenül / kitaláljuk, mi mit jelenthet, és akkor az / olyan, mintha nagyon mély értelmű lenne.” Nekem, irodalmias gondolkodásúnak már egy szürke gömb is a platóni lélekelméletet idézi. És hogy nem járok olyan messze mégsem az úgynevezett valóságtól, ebben a vers következő sorai is megerősítenek. “Hogy az valahogy te voltál, mert éppen / utaztál el, egy furcsa hold, hiány…”) A bizonytalanság viszont a testből, a működéséből fakad. “A rettentő, zsákformájú testből nincs kiút…” “De hogyan, ha mire nincs, / a testre, nemi szervre mondott feloldozással…” “Ez a test. Majd csak a fájdalom.” “…hányféle test egyedül és örökre…” “Egy kezdetektől fogva ismerős test / kellett volna sokáig.” A test, a testiség, az anyag, az anyagszerűség a legbiztosabb fogódzói ennek a költészetnek. Megfoghatóan segítenek közvetíteni az Olvasó felé a versíró én pokoli esendőségét.

Ezért válhat nagyon átélhetővé bárki számára, no meg szikár visszafogottságú beszédmódja és igényes, mindvégig kitartó megformáltsága miatt. Mindez ritkán áll össze egy köteten belül. Szijj Ferencnek sikerült, valamit fel tudott mutatni – a költészet eszközeivel – mai világunk sötét működési mechanizmusából.