Borbély Szilárd két új kötete komoly intellektuális kihívás, ám elsősorban nem ezért nehéz beszélni róluk. A tragikus esemény, amely az origójukban áll, s amelynek esszészerű földolgozása – mint arról az alábbiakban lesz még szó – mindkét munkában helyet kapott, választás elé állítja a recenzenst: e szövegről mint írásműről beszéljen vajon, vagy mint e tragikus esemény nyomáról. Az első esetben valamiféle távolságtartásra lesz szüksége (a távolságtartásról rövidesen ugyancsak esik még szó), hátrább kell lépnie, és onnan venni szemügyre pedáns pillantással az írást. A második eset az alászállás, valamiféle (nem tudom, vagy inkább nem merészelem elképzelni, miféle) azonosulás gesztusát követeli meg. Ám a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy mindkét kötet számos szöveg gyűjteménye, melyekről bajos volna pusztán ennek az egyetlen esszének a nézőpontjából számot adni. Az alábbiakban két távolságtartó, rövid recenzió következik tehát.

*

Borbély pályáján a 2004-es Halotti pompa olyan centrális jelentőségű kötetnek bizonyult, amely a következő esztendők munkáit is önmaga köré szervezi. Ilyen a Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztérium (2005), ilyen magának a Halotti pompának a második, újabb ciklussal bővített kiadása (2006), és bízvást ide sorolható e két újonnan megjelent könyv is. Noha az Egy gyilkosság mellékszálai főként esszéket és interjúkat tartalmaz, míg az Árnyképrajzoló rövidebb szépprózai munkákat, a két kötet egy ponton – talán a legfontosabb ponton – szövegszerűen is érintkezik: mindkettőben megtalálható az Egy bűntény mellékszálai című írás egy-egy változata. Az utóbbi esztendők legmegrázóbb esszéjéről van szó, amelyben Borbély Szilárd a szüleit ért támadást, a 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosságot igyekszik földolgozni. S amennyiben a Halotti pompa költői reakció volt erre a traumára egy elfeledett barokk kori megszólalásmód, a szekvencia műfaji hagyományának megragadásával, úgy ez az írás a személyes történet föltárásának a kísérlete.

Az Egy gyilkosság mellékszálai esszékötetben megjelent változat terjedelmesebb, az Árnyképrajzoló-féle variáns – nyilvánvalóan a szomszédságában álló írásoktól sem függetlenül – rövidebbre vágott, gyorsabb ritmusú. A kettő közti különbségek természetesen messzemenő tanulságokkal szolgálhatnak Borbély művészi gondolkodásmódját, az írói műhelyben folyó munkát illetően, ám mindez messze meghaladná e recenzió kereteit. Ugyanakkor az elbeszélésmód legfontosabb gesztusa, a távolítás nyelvi munkája a két közlés esetén változatlan maradt. Ezt a gesztust a trauma elbeszélhetősége, kontextusba állíthatósága követeli meg. “Minél többet gondolkodik rajta, annál kevesebbet tud Ilonáról és Mihályról” – hangzik a hosszabbik szövegváltozat nyitómondata, egyes szám harmadik személlyé távolítva az első személyt, és nem utolsósorban keresztnevet illesztve az “anya” és az “apa” megnevezés helyébe. A folytatás ugyanezt a távolságot igyekszik fölmutatni: “Visszatekintve olyan, mintha egyszer, valamikor út közben csatlakozott volna hozzájuk. Vagy talán ők szegődtek hozzá, és együtt haladtak tovább. De az egész olyan esetleges. Csak az látszik bizonyosnak, hogy nem voltak kezdettől fogva ott, és egyszer csak eltűntek mellőle.”

A történetet elbeszélő szólam ilyenformán pontosan azt az eltávolító, az egzisztenciális azonosulást fölfüggesztő műveletet kénytelen elvégezni, amit a bűntényt kísérő, kommentáló és értelmező hivatalos szövegek természetüknél fogva eleve elvégeznek. A gyanúsítottnak a nyomozás során tett vallomását ismertetve az elbeszélő nem confessióként, hanem bizonytalan kontúrokkal rendelkező, pontról pontra újabb kérdéseket fölvető narratívaként olvassa a fölvázolt eseménysort. S a hivatalos fogalmi nyelvezet eltávolító hatása jut érvényre a boncolási jegyzőkönyvben is: “A jelentés szenvtelen, pontos rögzítésre törekvő csendje a szeretet helyére tolakodott.”

Hol a szeretet helye? Borbély Szilárd esszékötete mintha végső soron ezt a hiányt tapogatná körül. A föntebb idézett nyitó bekezdés mindenesetre ezekkel a mondatokkal zárul: “Amíg éltek, mindig szeretettel gondolt rájuk. De immár nem tudja, vajon min is alapult ez. És bizonytalan lett, hogy mit jelent a szeretet.” Ez a bizonytalanság azonban, mint kiderül, nem a tudás és nem tudás viszonyában értelmezendő, hanem a túlélési stratégia egyenes következménye: “A láthatatlan kéz lassan kúszott a szíve felé. És amikor ez az irgalmatlan erő kicsit lanyhult, megpróbált fölállni. Összeszorította az állkapcsát. A fogai között csikorgatott néhány szót: ne hagyd, hogy a szívedig érjen, valami ilyesmit. (…) Figyelnie kell, mert senkiben sem bízhat, gondolta. Érezte, az együttérzéstől kell a leginkább tartózkodnia. Egy éles sejtés, valami személytelen súgás, homályos üzenet, egy nagyon messziről érkező hang figyelmeztette, hogy távolságot kell tartania önmagától. Azt üzente a szavak nélküli súgás, hogy meg kell vetnie önmagát. Meg kell vonnia, könyörtelenül megtagadnia az együttérzést és a szeretetet, mert ezek a gyengeség forrásai.”

A narratív távolítás stratégiája arra szolgál, hogy egyáltalán valamiféleképpen elbeszélhetővé váljék a trauma. Ám ha mindezt a teljes kötet fényében vesszük szemügyre, azt láthatjuk, hogy a kérdés tágabb kontextusba ágyazódik. Az árulkodó kötetcím, az Egy gyilkosság mellékszálai e nagy súlyú, kötetzáró esszét kapcsolja össze a Töredékek a gyilkosságról című indító szöveggel, amely Krisztus testi halálának a gyilkosságra mint emberi cselekvésre vonatkozó következményeivel vet számot. A címadás ilyen módon a kereszthalált, illetve a személyes tragédiát körüljáró írások címeit kombinálja – s ez a metszéspont joggal tekinthető a kötet fő nézőpontjának.

“Az Evangéliumok a gyilkosságot istenjellé avatják” – szögezi le Borbély a Töredékek… nyitómondatában, és a fölvezető passzust az alábbi kijelentéssel zárja: “Aki gyilkol, az a test által, amelyet elpusztít, Krisztust is megöli.” Világos beszéd. Az Egy gyilkosság mellékszálai, ez az első pillantásra tematikailag igen sokszínűnek mutatkozó, sűrű szövésű kötet néhány fő csomópont köré épül: a halál, az áldozat, a gyilkosság és a holokauszt egymással összefüggő témái köré. S mindezek mögött ott áll az egzisztenciális súlyú kérdés: “Nem a saját halálra gondolok, amiről Rilke beszél. Az már elveszett. Saját életünk sincs, akkor hogyan lehetne saját halálunk. Hanem csak arra, hogy a halál tanulságokkal szolgál az életre vonatkozóan. Az ars moriendi, a halál művészete igen nagy tudomány, arra jutottam.”

Az ars moriendi, a jó halál visszanyerésének az esélye mozgatja Borbély Szilárd vizsgálódásait. A fenti fölsorolás kapcsán azonnal fölvetődhet a kérdés: hogyan jön mindehhez a holokauszt témája? Ha jól olvasom, Borbély felfogásában ez az esemény ugyancsak egy jel szerepét tölti be: Auschwitz nem más, mint a zsidó-keresztény kultúra “emberfelfogásában beállt szakadás” láthatóvá válása. Ebből következően már korábban is megvoltak a saját kulturális előfeltételei, amelyek lehetővé tették a létrejöttét, s amelyek továbbra is fönnállnak. Auschwitz a krisztusi hagyomány megtörése a nyelv és a test használatában – a zsidó Jézus genetikai törlésére, így az üdvtörténeti jövő módosítására tett kísérlet, amely keresztény nézőpontból halaszthatatlan kérdéseket vet föl: “a Holocaust az európai tapasztalat része, ekként tehát keresztény tapasztalat. Mi a teológiája? Mi a krisztológiája? Mit kezd vele a pneumatológia?” Vagy egy másik helyen: “A Holocaust keresztény üzenetének teológiai megfogalmazása és kutatása épp olyan fontos volna, mint a Holocaust tapasztalatának üdvtörténeti keretek között való szemlélése és a kereszténység szempontjából történő értelmezése, hogy megpillanthassuk benne a krisztológia számára értékesíthető, jövő felé vezető gondolatot.”

Az ezredforduló biotechnológiai változásainak kihívása – Auschwitzhoz hasonlóan – ugyancsak új állapotot jelez: “Ezek a változások már nem az ember környezetébe nyúlnak bele, ahogyan azt az ipari forradalmak tették, hanem a zsidó-keresztény hagyomány által kitüntetett létezőként kezelt emberi testbe.” S Borbély Szilárd esszékötetének egyik központi kérdése – “Mi az, ami bennünk nem test?” – arról a pontról szólal meg, ahol a személyes tragédiából levont következtetések és a gyilkosságra mint istenjelre vonatkozó fölvetések találkoznak. Innen olvasható a Hans Holbein halott Krisztusát elemző Kristeva-mottó, ahogy a Ferencz Győző Radnóti-monográfiáját hagiográfiaként értelmező kritika, a Kertész Imre Kaddisáról, Nádas Péter Saját haláláról vagy a virrasztásról szóló esszék is. A szeretet helyére és a jó halál esélyeire vonatkozó, egymáshoz kapcsolt kérdéseket a holokauszt és a biotechnológiai forradalom jelezte “szakadás” vonatkozásai történelmi tapasztalatba, ha tetszik, az üdvtörténeti időbe helyezik. S ha az Egy gyilkosság mellékszálai minden fontos fölvetését nem is lehet egytől egyig ebben a keretben elhelyezni, mégis úgy gondolom, hogy ez adja Borbély Szilárd kötetének a sorvezetőjét. Márpedig e kötet a kérdések könyve, nem a válaszoké, ami jól is van így: az egymással szerves összefüggésben álló kérdések sűrű hálót alkotnak, s maga e háló létrejötte az esszégyűjtemény fontos teljesítménye.

*

Az Árnyképrajzoló középpontjában szintén az Egy bűntény mellékszálai áll. A nagyjából a könyv közepe táján található írás azonban a szépprózák társaságában más felhangokat kap, ha tetszik, esszénovellává lényegül. Az odáig vezető művek többsége mintha csak ennek a propedeutikájaként szolgálna. A kisprózák mindenkori hőse egyre-másra megalázó helyzetekkel kerül szembe: hol a kiképzőtiszt nagypapának a civileket mélyen megvető világképével, hol a csótányirtóval, a minisztériumi portással, a vasúti jegyellenőrrel, az irodalmi múzeum hivatalnokaival. És persze mindegyik történetből vesztesként kerül ki; ahogy Szegő János említi recenziójában (“Az árnyék színei”, www.revizoronline. com, 2008. 09. 25): “Mintha ez a civilség lenne a szövegekben felbukkanó Borbély Szilárd egyik legfőbb identitása is. A kívülálló, a kurázsi nélküli civil, aki azáltal van jelen, hogy nincsen befogadva.”

Az eleve kívülálló és kiszolgáltatott ember ezekben a kisprózákban a hétköznapi kapcsolatok terrorjával szembesül. Ha a kötet írásait sorrendben olvassuk, a bűntény-esszé egy logikus sor részeként, mintegy a szocializációs folyamat végső lépéseként következik minderre. Az idézet ezúttal az Árnyképrajzoló-féle változatból való: “Most azt is belátta, nem volt természetes, hogy életének eddigi éveit a biztonság érzésében élte, mintha védve, burokban. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden nap és minden nap minden órája haladék csupán.” Ez a két mondat apróbb eltérésekkel megtalálható a másik változatban is, némileg mégis másképp szólal meg. Hiszen a két kötetmegjelenés közti legfontosabb különbség talán nem is filológiai jellegű, hanem a megjelenést környező szövegekkel kapcsolatos: ami az esszékötetben számvetés volt, itt másfajta sorozat rendjébe illeszkedik, és ha végső soron ugyanazt a történetet beszéli is el, a megmutatkozó tapasztalat súlypontja máshová kerül, a kisprózák keretében megfogalmazódó kvázi-élettörténet sorában kapja meg a helyét.

Az ezt követő darabok, a Gyerekkor falun és A kastélykönyvtár parkja ugyancsak ehhez az ívhez kapcsolódik, bár míg az addigi történetek elvezettek a mélypontig, ezek mintha kifelé vezetnének onnan. A megidézett falusi gyerekkor igencsak nyomasztó, ugyanakkor romjaiban megmutatkozik benne a szépség egy élhetőbb világ tárgyi-építészeti relikviáin keresztül. A padláson talált tűzszerszám vagy a romlásnak indult kastélypark őrzi ennek a világnak az emlékezetét.

A kötet legtöbb írása valamiféle önéletrajzi regény előtanulmányként is olvasható. Mindamellett, amint a kötet recenzensei több helyen is fölhívták rá a figyelmet, az anyag némiképpen egyenetlen: a gyűjtemény első felében gyakran válik zavaróvá – vagy legalábbis az uralkodó szólamtól idegenné – a magyar, illetve tágabb értelemben kelet-európai mentalitást bíráló publicisztikus hang. S itt talán ismét a kötetben létrejövő szövegkörnyezettel kapcsolatos kérdésről van szó. Meglehet, a szóban forgó írások eredetileg olyan környezetben jelentek meg, ahol nem jelentett gondot, ha a szöveg a publicisztika és az esszé határvidékén mozog. Ám a kötet egésze, maga a kötetbe rendezés gesztusa megváltoztatja a publicisztikus kitételek modalitását. “A kelet-európai abszurd a politikai kurzusoktól függetlenül töretlen és elpusztíthatatlan” – ez a felütés például, amely egy publicisztikus esszé esetén teljesen rendjén való, az (itt és most, az Árnyképrajzoló-kötetben) kisprózaként induló szöveget azonnal befékezi, fölösleges didaxissal terheli.

A könyvet két fontos novella zárja, amelyek merőben más irányba mutatnak, mint az addigi anyag: A bolgár kalauz és a címadó Árnyképrajzoló. Mindkét írás olyan utakat jelezhet, amelyek merőben másfelé vezetnek, mint az önéletrajzi témákból építkező Borbély-próza. A bolgár kalauz izgalmas játék a fikcióval, amely Kosztolányi Dezső nevezetes Esti Kornél-történetét gondolja tovább, két tételben. Az első Franz Kafka álomleírása, melyben a bolgár kalauzzal kegyetlen tréfát űző magyar férfiban az uralom kifinomult eszközeként használt európai fölényesség elviselhetetlen példáját pillantja meg, a második egy apokrif Walter Benjamin-jegyzet, mely ugyancsak a kirekesztés és a kulturális sovinizmus vonatkozásában értelmezi a történetet. Ez az írás az irodalomtörténész és a filológus apparátusát egyaránt bevonja a szépprózai munkába, szellemes módon és eredeti nézőpontokból értelmezve újra egy klasszikus szöveget. Az Árnyképrajzoló, a kötet befejező novellája klasszikus értelemben vett fikció, feltehetően a tizenkilencedik század elején játszódó, romantikus-enigmatikus bűnügyi történet. Hőse, az árnyképrajzoló egy gyilkossági ügy kellős közepébe csöppen. Ugyanakkor az enigmatikus jelleg túlságosan is uralma alá hajtja a történetet, s noha az olvasó valamiféle végkifejletre készül, ebben a várakozásában csalódnia kell. A “másik, kimondhatatlan világba” vezető misztikus átlépés mindent magába nyelő titokká terebélyesedik, míg a történet fonalát mindaddig a kezében tartó szemlélő itt marad tanácstalanul a saját világában.

Borbély Szilárd helyenként nem elég szigorúan kézben tartott, ám mindvégig izgalmas prózakötete több irányt is kijelöl: az önéletrajzi ihletésű, hosszabb mű ígérete éppúgy benne rejlik, mint az esszénovelláké vagy a tisztán fikciós írásoké. Ha pedig az Árnyképrajzolót a nála alig valamivel korábban megjelent esszékötet, az Egy gyilkosság mellékszálai fényében vesszük szemügyre, akkor a fő kérdésnek az tűnik, hogy az ars moriendi vajon milyen fikciós eljárásokkal, illetve milyen áron tehető az esztétikai vizsgálódás uralkodó tárgyává. Ez a prózagyűjtemény, akárcsak az esszékötet, szintén a kérdések könyve, ám ezekre a kérdésekre joggal remélhetünk választ Borbély elkövetkező prózai írásaitól.