“Az irodalom nemcsak az, ami kilátszik belőle, ami hangos, vagy messzefénylő, vagy példátlanul népszerű; még csak nem is az, ami példátlanul népszerűtlen.” 1935 decemberében írta ezt Márai egy recenziójában, amely a Nyugatban jelent meg. Ekkor ő már “példátlanul népszerű” volt, ismertsége és népszerűsége – egyelőre Magyarországon – feltartóztathatatlan volt. De már ekkor foglalkoztatta az írásnak az a módja is, amely nem feltétlenül hoz azonnali népszerűséget. Gondolatát így folytatta: “Van az irodalomnak láthatatlan élete is; s talán ez a valóságosabb.” Valószínűleg önmagát figyelmeztette e mondattal. Egyelőre azonban még másról írt: Jules Renard-nak, a 19–20. század fordulója feledésbe merült szerzőjének a több mint nyolcszáz oldalas naplójáról, amely akkor jelent meg franciául. A magyar írót valami nagyon megragadta Jules Renard naplójából. Talán az, hogy a francia író mindenekelőtt nem népszerűségre törekedett, s hogy naplójával nem volt “célja”, s az írást nem nevelésre, okításra használta. Márai szavaival: “Nem akar megtisztulni, mint Tolsztoj. Nem akar tájképet festeni koráról, mint a Goncourt-fivérek. Úgy írja ezt a könyvet, huszonhárom éven át, mint ahogy lélekzik.”

Márai ekkoriban még nem vezetett naplót, és annak sincs nyoma, hogy ilyesmin töprengett volna. Ízig-vérig a nyilvánosság és a sajtó embere volt. De talán éppen Jules Renard könyve ébreszthette rá arra, hogy az irodalom “láthatatlan élete” nem összeegyeztethetetlen azzal, amit ő gyakorol. “Az író – mondja ugyanebben a recenzióban –, aki naplójában, vagy egy magánlevélben írói eszközökkel megmunkál egy mondatot, titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez… Nyugodjunk bele, hogy az író, a művész menthetetlenül a nyilvánosságnak él és hal, minden szavának, minden megnyilatkozásának megköveteli az emberi visszhangot, – akkor is, ha ezt a visszhangot az utókor adja csak művének. A semmibe csak az őrült harsogja bele szavát. Az író, mikor szobája magányában »bizalmas naplót« ír, az utókor színpadán képzeli magát, egyáltalán nem viselkedik természetesen, s egy-egy jól sikerült bizalmas bejegyzés után hajlong és megköszöni a messze jövőben késő tapsokat.”

Ekkor, 1935-ben Márai még a nyilvánosság színpadán köszönte meg a kortársak tapsait. Hét év elteltével azonban, 1942 végén úgy döntött, hogy belekezd a naplóírásba. Röviddel negyvenharmadik születésnapját megelőzően vetette papírra az első sorokat, s ettől kezdve többé nem hagyott fel a naplóírással, ami élete legnagyobb és alighanem legmaradandóbb vállalkozása lett. Márait mindig is vonzotta, hogy önéletrajzát irodalommá stilizálja: az Egy polgár vallomásai (1934) és a Föld, föld (1972), amely az előbbinek mintegy kései folytatása, az életmű két csúcsteljesítménye. A Napló hatalmas anyaga, amely 1943-tól 1989-ig majdnem fél évszázadot ível át, nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomnak is kimagasló alkotása. Az irodalom “láthatatlan” és nyilvános élete fonódik benne egybe. “Pillanatok, mikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.” A hatalmas napló-korpusznak ez a legelső mondata, 1943 legelejéről, röviddel április 11-i születésnapja előtt. “Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Ez az utolsó mondat, negyvenhat évvel későbbről, 1989. január 15-én. Öt héttel később, február 22-én főbe lőtte magát.

A világ zaját megakasztó csendnek, a nem a nyilvánosság számára készülő irodalomnak az igézete hatja át a naplók valamennyi kötetét. Márai nem akart “megtisztulni”, és “tájképet” sem akart festeni a koráról. Nem is azért írt naplót, hogy élete privát vagy intim részleteit feljegyezze. A napok rutinját sem akarta megörökíteni, hiszen dátumokkal is csak elvétve találkozni. Nem is arra használta a naplót, hogy munkaterveit, ötleteit feljegyezze bennük; háttérbe szorította a fantáziáit is; és, bár olvasmányairól rendre beszámol, olvasónaplót sem akart vezetni.

Mit akart hát a naplóival?

*

Bár viszonylag kevés alkalommal reflektál saját naplóírói tevékenységére, a Naplóból mégis jól rekonstruálható az a két ok, ami rábírhatta arra, hogy belekezdjen e vállalkozásba. Az egyik mindenképen az akkori politikai helyzet eldurvulásával függ össze: az ország fokozódó jobbra tolódása, az egymást követő zsidótörvények, a hitleri Németországnak tett mind nagyobb engedmények, majd a háborús szövetség: mindez már 1943 elején elegendő volt, hogy Márai a belső emigrációt válassza. Pedig ekkor még nem következett be az ország német megszállása (1944. március 19.), senki nem gondolta, hogy a zsidók deportálása Európában páratlan méreteket ölt majd, senki nem hitt a nyilaskeresztes hatalomátvételben, s persze a szovjet megszállás is legfeljebb rémálomnak tetszett.

A másik ok Márai fokozódó elégedetlensége saját addigi írói teljesítményével. Elszólásaiból lehet erre következtetni, visszamenőlegesen. “Mennyi fölösleget írtam én írógép birtokában azért, hogy legyen a két cselédhez való lakás és életforma!”, írja 1945 elején. (II/71) Nem sokkal később: nem tagadja meg ugyan saját regényeit “de bizonyos, hogy túl könnyen írtam már az utolsó években, túlságosan kevés volt számomra az ellenállás abban, amit mondani akartam.” (II/113) 1946-ban – az 1943-as időszakra visszautalva – már azt mondja, hogy “öklendeznie” kell a saját hangjától, ettől a “dallamos Márai-hangtól, amely a vége felé – két, három év előtt!! – igazán kíntornaszerű volt már, nyekergő dallam. Gyűlölöm ezt a hangot.” (III/70) S amikor a budapesti ostrom során szétbombázott könyvtárára gondol, és azon töpreng, hogy új könyvtárat kellene létrehoznia, kizártnak tartja, hogy saját regényeit elhelyezze e könyvtár polcain: “Sokkal igényesebb vagyok, mint a könyvek, melyeket írtam.” (III/189) Ettől kezdve Márai élete végéig fenntartással figyeli önön munkásságát – a 80-as évek elején még a Gyertyák csonkig égnek című regényét is elutasítja. Ami persze nem akadályozza meg őt abban, hogy ne írja újabb és újabb műveit.

Márai 1944. március 19., a német megszállás után minden művét letiltotta, s ettől kezdve nem volt hajlandó publikálni. De már 1943-ban kezdett visszavonulni – párhuzamosan azzal, hogy belelendült a naplóírásba. “Elhatároztam, hogy szakítok az újságírással”, írta 1943-as naplója elején. (I/58) Döntésének komoly súlya volt: Márai két évtized óta főként újságírásból tartotta fenn magát, s 1936 decembere óta a mérsékelten konzervatív Pesti Hírlapnak volt munkatársa. Minden vasárnap írt egy feuilletont, amelyért kiemelkedően magas honoráriumot kapott: 1001 pengőt, ami egy akkori átlagos középosztálybeli alkalmazott egyhavi, illetve egy szakképzett gyári munkás háromhavi fizetésének felelt meg. (Elődje, a konzervatív írófejedelem, Herczeg Ferenc cikkenként “csupán” 1000 pengőt kapott, s Márai magasabb honoráriumért volt csak hajlandó elfogadni a lap meghívását.) A Pesti Hírlapba utolsó cikkét 1943. január 17-én adta le. Talán épp ezen a napon kezdte el a naplóját vezetni. Naplójában röviddel később így indokolja lépését: “egy író bizonyos korban, bizonyos fejlődési fokon túl nem írhat büntetlenül újságba… Ez a makogásszerű, színtelen hozzászólás tüneményekhez és jelenségekhez, amivé a közírás ma, mikor nincs szabad sajtó, lezüllött; mélyen megaláz és fertőz egy írót… Most el kell hallgatnom, vissza kell húzódni ebbe a naplóba… Ez az áldozat talán felborítja ‘polgári életrendemet’ – de áldozat nélkül nincs feladat.” (I/58)

Márai persze nem lett volna az, aki, ha végleg lemondott volna a nyilvánosságról. Ahogyan Jules Renard naplója kapcsán írta, az író még szobája magányában is az utókor színpadán képzeli magát. Sőt: a jelenkorén is. Naplóját eleve géppel írta (I/244), s éppúgy vigyázott rá, mint regényei kézirataira: mindenhová vitte magával, és gondosan rejtegette őket. Részben a páratlanul éles korkritikus hangvétel miatt, részben viszont a kiadás reményében. “Ezt a naplót… két napja nem kell padlásokon rejtegetnem, mint az elmúlt hónapokban”, írja 1944 decemberének végén (I/367), miután az oroszok felszabadították Leányfalut, ahová zsidó származású feleségével, Lolával és fogadott fiával a német megszállást követően kiköltözött, s ahol a budapesti ostromot is átvészelte. 1945. június 17-étől a liberális Magyar Nemzetben időnként megjelentetett részleteket a naplóból, miközben résen volt, s faggatta magát (továbbra is naplóformában), hogy nem szerep s magamutogatás-e, amit ír. Úgy kell írni, “mintha csak önmagammal beszélnék”, írja, de közben a sorokat az emberekhez is kell címezni. (II/235) 1945 végén már önálló kötetben jelenik meg az 1943–44-es Napló. Természetesen kivonatolva, mert Márai kihúzott belőle sok mindent, ami szerinte nem bírta volna el a nyilvánosságot. Naplójával éppúgy nyilvánosság elé lépett, mint regényeivel és színdarabjaival. Vagyis, tudatosan vagy tudattalanul, de legbizalmasabb vallomásait is csak mint műalkotást tudta papírra vetni. S a megjelent műnek, mint általában a könyveknek, immár önálló sorsa van. 1946 elején például egy falusi plébános, aki korábban még fasiszta volt, az 1943–44-es Napló egyes mondatait olvasta fel híveinek a templomban, ami – legalábbis Márai szerint – talán a Napló nevelő hatásának tudható be. 1946 nyarán már egy svájci francia folyóiratban is megjelentek belőle részletek, s ez alapul szolgált a Márai elleni hazai támadásoknak. Miután egy francia kiadó lemondta a Napló megjelentetését, Márai kapott az alkalmon, s még ugyanezen a nyáron megakadályozta a tervezett amerikai kiadását: “Ezt a ’Naplót’ s azt is, amelyik megjelent, magamnak írom, mert nem tehetek másként, s amit a magyar közönségnek megmutatok belőle, az köztünk maradjon, a családban… nem akarom, hogy idegen nyelven, nem mindig jóhiszemű fordításban, idegenek olvassák azt, amit a családon belül, múlhatatlanul, meg kell beszélni”, írja 1946-ban. (III/226) A “család”, vagyis a magyar nyilvánosság azonban egyáltalán nem volt jóhiszemű. Az egyre gyorsabban bontakozó kommunista diktatúra egyik ideológiai vezére, Horváth Márton ekkoriban ezt írta Márairól: “Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra”, s 1947-ben az 1943–44-es Napló kapcsán egy gúnyrajz jelent meg róla, amelyen Márai rózsák között üldögél, miközben a háttérben zsidókat deportálnak. [A rajz az 1944. július 3-i bombázásokat követő bejegyzésre reflektál: “Egy pillanat a kertben. Két végtelenség között egy pillanat: süt a nap; a rózsák elvirulnak; az iszonyat két tengerének (tudniillik a bombázás és a zsidók elhurcolása – F. F. L.) dagálya között maradéktalanul boldog vagyok.” (I/216)]

A Napló tehát, miközben a visszahúzódás egyik megnyilvánulása volt, a nyilvánosság keresésének új módozataként is értékelhető. Regények helyett – vagy mellett – Márai az irodalmi megszólalásnak egy új formájával kísérletezett, s hamar kiderült, hogy a naplóformával a leginkább testre szabott műfajra talált rá. Írói munkásságának szerves része lett a Napló. Ezt mutatja a stilizáltsága, a biztos és gyakorlott írói kézről árulkodó megszerkesztettsége is. Már az idézett legelső mondata is erősen retorikus, s az ezt követő oldalak úgy hatnak, mintha nem naplóról, hanem nagyközönségnek szánt emlékiratról lenne szó. Gyermek- és ifjúkori emlékek idéződnek fel, megjelenik a múlt egy-egy töredéke, helyszínek villannak fel – Bártfa és Pistoia, az Alföld és Normandia – , időben ide-oda ugrálva egykori élmények úsznak elő, s halottak lépnek színre – ismeretlenek éppúgy, mint monogrammal jelölt ismerősök, vagy éppen történelmi figurák, mint az 1943. április 3-án öngyilkosságot elkövető magyar miniszterelnök, Teleki Pál, a húszas évek elején visszatérést kísérelő király, IV. Károly, vagy éppen a saját apja. Eleinte mintha vastag üveglap választaná el a múltat és a jelent, hogy azután a kettő észrevétlenül mégis egymásra csússzon, s máris a jelenben találjuk magunkat. Úgy indítja Márai a Naplót, mint egy regényt – vagy mint élete egyik főművét, az Egy polgár vallomásait –, s az emelkedett hang és a fokozott önreflexió arra utal, hogy ezúttal is az európai vallomásirodalom két nagy alakját, Szent Ágostont és Rousseau-t választotta kalauzul. De közben más szellemi vezetők is feltűnnek. Nem is annyira a néven nevezettek a legfontosabbak, akikkel Márai véleménye sok mindenben összecseng (mint a “tömegek lázadásáról” író Ortega y Gasset, vagy az európai hanyatlásról értekező Spengler és Ernst Robert Curtius). Nem, az igazi nagy kalauz Marcus Aurelius, a sztoikus császár, aki időszámításunk után valamikor 170 körül ugyancsak a Duna partján, Carnuntumban, Bécs fölött vetette papírra gondolatait. Márai újra és újra ehhez a császárhoz fohászkodik: “legnagyobb segítőm vagy”, írja 1944 nyarán, a legnagyobb vész közepette (I/152); de 1945-ben, a béke beköszöntekor is vele nyugtatja magát. A németek és az oroszok közé beszorítva, egyiktől éppúgy rettegve, mint a másiktól, miközben a magyarok késztetik a legnagyobb gyűlöletre – Márainak valóban nehéz lett volna máshoz folyamodnia a sztoicizmuson túl. 1943 végén utolsó nyilvános szereplése egy előadás volt – Marcus Auréliusról. Ezután többé nem volt hajlandó kiállni a nyilvánosság elé: “Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba.” (I/141) Márai jól ismerte egykori majdnem-barátjának, legnagyobb példaképei egyikének, Kosztolányi Dezsőnek az 1929-ben írt versét, a Marcus Aureliust. Kosztolányi itt “fönséges írótársnak” nevezte a római császárt, aki megveti a barbárt, “mindazt, mi hazugság”. Márai is a római “írótárs” példáját követi, amikor egyfelől velejéig hatoló, hihetetlenül pontos látleletet nyújt kora számos társadalmi és történelmi kérdéséről, másfelől mégis igyekszik távol tartani magát a jelentől, és, amit később sokan a szemére is vetnek, a kívülálló álláspontjára próbál helyezkedni.

Ezzel a sztoikus alapállással magyarázható, hogy a Napló alapján nehéz pontosan nyomon követni ezeknek a sorsdöntő éveknek a tényleges eseményeit. A regényeihez hasonlóan Márai az atmoszférának a naplókban is nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a történeti hűségnek, a lírai alapállást (bár költőnek gyenge volt) előbbre valónak tartotta, mint, mondjuk, a kronológiát. “Még mindig rosszabbul bírom a hőséget vagy a hideget, mint a világháborút”, írja (I/220), s ennek megfelelően a belső történéseket a külsőknél is fontosabbaknak tartja, noha egy pillanatig sem kétséges számára ez utóbbiak súlya. Az 1944. március 19-i megszállásra például, noha sorsdöntő volt az életében, csak hónapokkal később, nyár derekén kezd részletesebben reflektálni (“Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami” I/245), ugyanakkor följegyzi, mi történt valamelyik délután négykor – noha nem írja, melyik napon. Utal a születésnapokra, vagy fia, Kristóf halálának az évfordulójára (egyetlen gyermeke 1939. szeptember 1-jén halt meg, alig pár hónaposan); közli, hogy harminchat fokos a hőség, de csak következtetni lehet rá, hogy 1944 júliusában vagyunk; megható alapossággal számol be a négyéves Babocsay Jánosról, akit 1945-ben fogadnak örökbe, de csak futólag említi az 1945-ös irodalmi vitákat, amelyek pedig számára is perdöntőek voltak, hiszen egyre világosabban kellett állást foglalni a megszálló szovjetek mellett vagy ellen. Megemlíti ugyan egyik vagy másik bombázás napját, ám amikor Horthy proklamációjáról ír, akkor nem említi a dátumot (1944. október 15.), sőt a proklamáció lényegét, vagyis Magyarországnak a háborúból való (sikertelen) kilépését sem taglalja. Azért is különös a hallgatása, mert félig-meddig maga is részt vállalt a kiugrás előkészítésében, ami életveszélyes vállalkozás volt. Önkéntes száműzetésében, Leányfalun 1944 októberében Hardy Kálmánnal, a királyi magyar hadsereg altábornagyával együtt írták gépbe azt az üzenetet, amelyben sürgetik Horthyt a németekkel való szakításra. (A Hermes márkájú írógépet Márai a haláláig megőrizte.) A proklamáció bejelentésének másnapján a fegyveres SS Otto Skorzeny vezetésével megtámadta a budai Várat, elrabolta Horthy fiát (korábban Mussolinit szabadította ki), amire a megzsarolt Horthy lemondott az államfői tisztségéről, és október 16-án Szálasit nevezte ki miniszterelnöknek. A nyilasok azonnal letartóztatták Hardyt, aki 1935-40 között berlini katonai attasé volt, egyszersmind Márai fiának a keresztapja is. Ha fény derül a levélre, hasonló sors várt volna Máraira is. A Naplóban erről az egész szánalmas, Horthy gyengeségét és felelőtlenségét tükröző, ennyiben jellegzetesen magyar történetről alig esik szó; aki a részletekre kíváncsi, annak történelmi kézikönyveket kell felütnie. Márainál csupán ennyit olvashatunk 1944. október 17-én (s e dátumra is csak következtethetünk): “Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint: mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be.” (I/305)

Sok minden egyébről sem számol be, aminek pedig az utókor szemében – sőt saját későbbi megítélése szerint is – jelentősége van. Csak 1972-ben, a Föld, föld című önéletírásából derül fény arra, hogy mi is történt 1944. március 18-án, a családi névnapi ünnepségen, a német megszállást megelőző éjszakán. Hogy ez mennyire fontos nap lehetett számára, az abból is kitűnik, hogy még 1984. március 18-án is visszatér rá az akkori naplójában: “Ma negyven éve elpusztult, aki addig voltam”. Szintén csak évtizedekkel később ír arról az Ági nevű zsidó kislányról, akit 1944-ben kézen fogva menekített ki a nyilasok közül – 1944-es naplójában hallgat erről, miként arról is, hogy minden bizonnyal részt vett zsidók bujtatásában. (Ági felesége testvérének kislánya volt, aki Leányfalun velük élt.) Nem említi a naplóban azt a húsvéti vacsorát sem Leányfalun, ahol a háziasszony minden tányér mellé egy sárga csillagot is elhelyezett; nem számol be arról, hogy egy bizonyos Krausz Poldi nevű zsidó vendéglős, egy irodalmi kávéház tulajdonosa a deportálása előtt miként akarta rábízni Máraira a vendégkönyvét, benne nagy példaképének, Krúdy Gyulának a bejegyzéseivel; s nem említi a Naplóban azt a kávéházi jelenetet sem, immár a felszabadulást követően, 1945 decemberében, amikor a közönség némán figyeli, amint egy zsidó rendőrtiszt úgy viselkedik, mint az egy évvel korábbi üldözői. Az események elhallgatását nehéz lenne azzal indokolni, hogy Márai tartott attól, hogy a nyilasok vagy majd a szovjetek megtalálják a Naplót. Ráadásul megtehette volna, hogy később szövi be a Naplóba az ilyen részleteket. Hiszen következtetni lehet rá, hogy utólag néha beleírhatott a naplóba: 1944 júliusában például ír a zsidókat váró gázkamrákról, ugyanezen év szeptember elsején részletesen beszámol az auschwitzi táborról, a “halál ipartelepéről”, a halottégető kemencékről – noha Auschwitz csak 1945. január 27-én szabadult fel, s Márai, mint mindenki más, feltehetően csak ezt követően értesülhetett arról részleteiben, hogy mi folyt a táborban.

1985. január 7-én San Diegó-i magányában egy ízben újra lapozgatta a ’43–’44-es Naplót, s ezt jegyezte fel: “lapozása felidézi a negyven év előtti elmebajos tömeggyilkosságot, és néha csodálkozom, milyen tartózkodó minden, amit erről az időről írok.” E feltűnő tartózkodás a gyakori elhallgatásban is megmutatkozik. Ez Márainak a már említett sztoicizmusával magyarázható: a hangsúlyok ilyenkor máshová kerülnek, mint egy hagyományos, kronologikus naplóban. A sztoikus magatartás azonban csak részben alkati adottság; legalább ennyire következik a sajátos történelmi helyzetéből is. S Magyarországon – 1943 és 1945 között – a sztoikus mentalitás, ha nem is a leghatékonyabbnak, de mindenképpen az egyik legnemesebbnek és legbecsületesebbnek látszott.

*

“Magyarország álomszerű valami”, írja már a háború után, valamikor 1947-ben. Abból, amit nemzetnek véltünk, mondja, nem maradt más, csak “csonka terület, zagyva lakosság, híguló, szutykosodó nyelv”. A fokozódó szovjet terror biztosan szerepet játszott a keserűségében. Ám ha a Naplót olvasni kezdjük, kiderül, hogy már 1943-ban, a német megszállás előtt is hasonló állásponton volt. A legnagyobb problémát nem az idegen megszállók, a németek vagy az oroszok jelentették számára, hanem hogy a magyarságba vetett korábbi szilárd hitét maguk a magyarok vették el tőle. Szinte bizonyos, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy 1943-tól elkezdte írni a naplóját. “El kell menni Magyarországról”, írja majd 1945 januárjában (II/32), s ettől kezdve alig van hónap, hogy ne merülne fel benne ennek gondolata. Márai tudta jól, mit jelent az emigráció: szülőföldjét 1920-ban Csehszlovákiához csatolták, s ily módon akaratán kívül száműzött lett; a húszas években pedig egy évtizedet töltött Német- és Franciaországban. Miután hazatért, rövidesen az egyik legnépszerűbb író lett Magyarországon. De töretlen népszerűsége sem akadályozta meg abban, hogy már a háború alatt ne érezze magát emigrációban. Pedig nem történt “semmi különös”, ahogyan 1972-ből visszaemlékszik az emigráció gondolatának az érlelődésére. Egyszerűen csak a hitét vesztette el. A magyar nép, írja, “nem hajlandó arra az erkölcsi erőfeszítésre, amely svédeket, hollandokat, finneket, angolokat történelmük válságos idejében áthatott; a magyarnak nincs erkölcsi felelősségérzete.” (II/112)

Márainak korábban nem volt ilyen rossz véleménye a saját népéről. 1942-ben a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című tanulmányában még így írt a magyarságról: “A magyar nem romantikus, nem is álmodozó. Jellemző tulajdonsága és képessége a józanság, a valóságérzék, a helyes ítélőképesség. A magyarnak olyan arányérzéke van, mint kevés népnek Európában.” Majd a magyarok nemes természetét ecsetelve hozzáteszi: “Ma tele van titkos, vagy őszinte Ankerschmidt-lovagokkal.” Amikor e szavakat papírra vetette, az I., illetve II. bécsi döntés nyomán Magyarország már visszakapta a Trianoni szerződés nyomán elveszített területeinek egy részét – így a Felvidéket, ahonnan származott, Kárpátalját és Erdély egy részét. A magyar területek visszacsatolásakor mondott beszédében Horthy hasonló szavakkal ecsetelte a magyarok jellemét: ő is a “nemes magyar jogfelfogásra” és az “ősi magyar erényekre” hivatkozott. Éppúgy lovagiasnak tartotta a magyarokat, mint Márai. Az ekkor hivatalban lévő miniszterelnök, Teleki Pál (aki 1941. április 3-án öngyilkos lett, miután képtelen volt dönteni, hogy Jugoszlávia német lerohanásakor melyik oldalra álljon) szintén a lovagiasságra hivatkozva ígérte meg, hogy vigyázni fog a visszanyert magyar területekre. Mégis, a magyar hatóságok a visszacsatolt Kárpátaljáról 18.000 zsidót egyből átadtak az SS-nek, önként, minden német presszió nélkül – s a kortársak közül kevesen gondolkodtak el azon, hogy ez miként egyeztethető össze a magyar lovagiassággal.

Márainak is mintha csak később nyílt volna fel a szeme – akkor, amikor a helyzet menthetetlenné vált. 1944 legelején már csak bezártságot, reménytelenséget és emberi aljasságot tapasztal maga körül, s ezután egyre pontosabban kezd látni és fogalmazni. Rájön, hogy ami történt, az nem egyik napról a másikra alakult ki. Dózsa György parasztfelkelésének sikertelensége, a mohácsi vész, a másfél évszázados török hódoltság, az 1848–49-es szabadságharc elbukása, Trianon és a nemzet megcsonkítása, a német megszállás: Márai szavával élve mindez épp elég ahhoz, hogy eltörje “a nemzet gerincét”. (I/232) A legnagyobb bajt azonban számára mégsem a külső fenyegetettség jelentette. Belülről érlelődött a katasztrófa: saját sorsukért mindenekelőtt maguk a magyarok felelősek. 1944 nyarán írta ezt, s hozzátette: “Valahol utat vesztettünk”.

Szekfű Gyulának hasonló címmel megjelentetett cikksorozatára utalt ezzel. Ez a tanulmány felmérhetetlenül nagy hatással volt Máraira. Szekfű Ady Endre egy 1913-as verséből vette írásának címét. A tanulmány 1943–44 fordulóján folytatásokban jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain. Kevesen kényszerítették így a magyarokat, hogy ilyen illúziótlanul szembenézzenek saját tükörképükkel. Szekfű sorra vette az összes elszalasztott lehetőséget, amely miatt Magyarországon nem következett be a polgári fejlődés, és ezért az ország félfeudális állapotban rekedt meg: felsorolta a magyar reformkor (1825–1848) összes olyan célkitűzését, amely külső és belső ellenállás miatt meghiúsult. Ilyen volt a közigazgatási és önkormányzati reform, az egyesülési jog, a munkások és a parasztok gazdasági célú szövetkezése, az általános és titkos választójog, az állam túlnyomó hatalmának a leépítése. Magyarországon soha nem vitték végbe a polgári reformokat, aminek eredményeként az állam hatalma túlsúlyos maradt. “Ebben a szinte l’art pour l’art állami életben az ember fajsúlya mind könnyebb lesz, értéke kisebb és mellőzhető”, írta Szekfű, s rámutatott arra, hogy bár Magyarországon megszűnt a földesúr–jobbágy hűbérviszony, mégis megmaradt egyfajta feudalizmus: “ez az egykori feudális uraknak, az arisztokrácia tagjainak túlságos politikai és társadalmi befolyása”. Ez megnyilvánul abban is, hogy az állam és a hatalom képviselőit indokolatlanul és megengedhetetlenül nagy tekintély övezi, s a demokratikus gondolkodás, ha csírájában megjelenik is, akkor is merő retorika marad. A helyzet csak romlott 1920. június 4-ét követően, amikor Párizsban aláírták az úgynevezett trianoni békeszerződést, amelynek nyomán Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent, a 18,2 milliós lakosság pedig 7,9 millióra. A közállapotok feudalizálódását jelzi, hogy a választójog például 1922-ben az összlakossághoz képest a korábbi 40-ről 28%-ra csökkent, és az akkori Európában páratlan módon nyílt lett (a választásra jogosultaknak csak 20%-a szavazhatott tikosan), aminek eredményeként a nagybirtokosok száma rohamosan emelkedett a nemzetgyűlésben. Ez, valamint a sajtószabadság korlátozása, a vallási, majd faji diszkrimináció sértette az állampolgári egyenlőséget és az állam autoriter jellegét fokozta. Szekfű szavaival: Trianon után “tovább szilárdult a felsőbbségi berendezés – soha annyit nem beszéltek a ’tekintélyek tiszteletéről’, mint akkor.”

Szekfű szerint utat tévesztettünk. Nem ült fel a “hátbadöfés” legendájának, amely Magyarországon éppolyan eleven volt, mint Németországban, nem a liberálisokat, a zsidókat vagy a Nyugatot vádolta a magyar állapotokért. A magyar vezetőréteget tartotta felelősnek az ország balkanizálásáért. Bibó István később “zsákutcás magyar történelemről” írt. Hozzájuk hasonlóan Márai is zsákutcában, csapdában – belső emigrációban – érezte magát. Ő, aki addig a Horthy-rezsim egyik legmegbecsültebb írójának számított, ráadásul Kosztolányival, Móricz Zsigmonddal vagy Németh Lászlóval ellentétben vállalta, hogy tagja legyen a konzervatív Akadémiának, aki beállt a dicsérők közé a Herczeg Ferenc tiszteletére kiadott emlékkönyvben, s anyagilag kivételesen magas életszínvonalat tudhatott a magáénak, 1943-tól kezdve fokozatosan radikalizálódott. 1945 elején már ezt írta: “A Horthy-rezsim felelőssége példa nélkül való a magyar történelemben; a tatárjárás és Mohács árnyéka csak annak a borzalmas valóságnak, melyet ez a nemzedék fölidézett, és amely kérlelhetetlenül bekövetkezett”. (II/39) Márai emlegeti ugyan a tatárt, a törököt és az osztrákot, de igazán felelősnek a saját fajtáját tartja – “azt a betéti társaságot”, amely a “Szegedi Gondolat” cégére alatt “huszonöt éven át kihasználta az országot”. (I/279)² Márai semmilyen mentséget nem talál e társaság számára; kereszténységüket éppúgy elutasítja, mint nemzeti jellegüket. Mit jelent a kurzus “keresztényi” mivolta? “Kereszténység, mondták – és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták, és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen, és a markukat tartották”. (I/283) És mit jelent a “nemzeti” volta? “Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi volt.” (I/246)

Ha valakinek, hát Márainak tényleg fájhatott Trianon: Horthyval vagy Gömbössel ellentétben ő az elcsatolt területek egyikén született, Kassán, a Felvidéken, ami Csehszlovákiához került.³ Mégis, amikor az 1938-as müncheni szerződés értelmében a Felvidék nagy részét Magyarország visszakapta, akkor az össznépi ujjongás közepette kevesen tudatosították magukban, hogy a náci Németország ajándékának talán mégsem érdemes olyan magától értetődően örülni. 1945. január 18-át követően, amikor az oroszok elfoglalták Kassát, Márai olyasmit jegyzett fel a naplójában, amiért nemcsak akkor, de ma is sokan megköveznék: “a magyarság nem azon a napon vesztette el Kassát, amikor az orosz csapatok oda bevonultak; elvesztettük, véglegesen, a napon, mikor 1938 novemberében Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt. Elvesztettük, mert amit hoztunk, a legrosszabb fajta reakció volt, tunya és kapzsi hivatalnokok, pökhendi, műveletlen közigazgatási és katonai szervek önkénye volt; mert hoztuk a magyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát… nem érdemeltük meg Kassát. Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket”. (II/40-41)⁴ Márai nem utólag látott tisztán. 1944 nyarán, amikor a Felvidék még a magyaroké volt, a finneket, a bolgárokat, a románokat állította példának a magyarok elé: azoknak éppolyan fájdalmas volt az országaik egy részének az elcsatolása, de – a magyarokkal ellentétben – mégsem léptek szövetségre a németekkel, “mert az országot akarták menteni…, a nemzeti életet, nem pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot”. (I/277-8) A reformok elszabotálása, a polgári kibontakozást biztosító törvények megvétózása, az ekkor már közel két évszázada tartó nemesi ellenállás eredményesnek bizonyult.

*

Őszinte szavak, minden önsajnálat híján. Szavainak a maga korában különös akusztikát adhatott az is, hogy ő, aki az úgynevezett polgári középosztály legnépszerűbb írója volt, éppen ezzel a középosztállyal nem vállalt semmilyen szolidaritást. Ha valakikkel, akkor egyedül az üldözöttekkel. 1945 decemberében fejezte be Szabadulás című regényét (amelynek színvonaltalansága különösen szembetűnő a Napló tükrében), s ebben így fogalmazott: az ország a “német megszállás óta nem volt haza többé, hanem üldözők és üldözöttek vadászterülete”. Az üldözöttek pedig elsősorban a zsidók voltak, akiknek üldöztetése nem az 1944-es német megszállással kezdődött. Ellenkezőleg: Magyarország a zsidókérdés terén megelőzte Németországot. A “Szegedi Gondolat” jegyében már 1920-ban meghozták az első rendelkezést (numerus clausus), hogy visszaszorítsák a zsidó származásúak számát a felsőoktatásban, majd 1938 és 1942 között több zsidótörvényt fogadtattak el a parlamenttel. Bár Horthy vitathatatlanul igyekezett enyhíteni a zsidók helyzetén, és a német követeléseknek is ideig-óráig ellenállt, az 1944. március 19-i megszállást követően tehetetlenné vált. A deportálások megszervezése érdekében Budapestre érkezett Adolf Eichmann. Az első vonatok május 15-én hagyták el az országot, s június végéig mintegy négyszáznegyvenezer zsidót deportáltak, elsősorban vidékről. A külföldi tiltakozások hatására július elején Horthy leállíttatta a deportálásokat, amivel közel kétszázezer budapesti zsidó életét mentette meg. A nyilas hatalomátvételt követően (1944. október 16.) azonban Budapesten elszabadult pokol, s a nyilas bandák szabad prédaként üldözték és gyilkolták a zsidókat – a nem-zsidó lakosság passzív jelenlétében. Magyarország háborúban állt a Szovjetunióval – de közben a saját polgárháborúját is vívta. Mert a közel hatszázezer magyar zsidó deportálása, illetve hazai meggyilkolása nem a magyarok és a zsidók háborúja volt, hanem magyar állampolgárok legyilkolása magyar állampolgárok által. A magyar társadalomnak ezt a mély válságát Márai egyértelműen az előző évtizedek magyar történelme végkifejletének tartotta. A zsidókkal való szolidaritása nem egyszerűen természetes emberi és keresztényi magatartás volt, hanem a magyar történelem illúziótlan megítéléséből is következett.

A zsidókkal való együttérzése elsősorban érzelmi azonosulásként nyilvánul meg a Naplóban. Életrajzi tény, hogy maga is segített zsidókat bújtatni, noha erről egész életében hallgatott; együttérzését inkább olyan gesztusok jelzik, mint például, hogy 1944. március 19-től, a német megszállástól kezdve letiltotta az írásait, és nem volt hajlandó többet publikálni, vagy hogy 1944. április 4-én, amikor elrendelték a sárga csillag viselését, lehúzta apjától örökölt pecsétgyűrűjét.⁵ Sokkal többet nem tehetett. De a puszta létezést is bűnként könyvelte el: “Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni”. (I/193) Persze ő is kénytelen volt a napon járni. Vácon felfigyelt arra, amint az emberek komoly tapintattal igyekeznek nem észrevenni a sárga csillagosokat, és megrendítően írja le azt a képtelen helyzetet is, amint egyik nap a Gellért Szállóban ebédel, ahol kifogástalan abrosszal terítettek, a néma pincérek ezüsttálcákon szolgálják fel az étkeket, az ingmellek vakítóak, s minden a meghitt békét és a jólétet sugározza – amikor is kinéz az ablakon, és az utcán egy csoport zsidót pillant meg, akiket rendőrök terelnek a deportációs telep felé. (I/341) A szituációt mai ésszel nem lehet rekonstruálni, és pszichológiailag sem lehet elemezni, hogy vajon mit érezhetett Márai, akit jómódja és származása elválasztott azoktól, akiket meglátott, de aki zsidó felesége és deportált, majd meggyilkolt apósa miatt legalább annyira közéjük tartozónak is érezte magát.

S vajon mit gondolhatott 1944 júliusának első napjaiban, amikor a helyiérdekű vasúttal Leányfaluról beutazott Budapestre, s a következőt észlelte: “Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták között, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel”. (I/218) A pajták egyikében ott volt egy tizennégy éves fiú is, Kertész Imre, aki évtizedekkel később a Sorstalanságban így írta le ezt a nyári délutánt – letartóztatásának első délutánját: “Aztán még csak annyira emlékszem, hogy amikor a fiúkkal már hátra, a mi szálláshelyünk felé tartottunk, különösen békés, meleg, a dombok fölött már pirosas egű nyári alkonyat volt, ezen az utolsó napon. Ellenkező oldalon, a folyó irányában, éppen a menetrendszerű helyiérdekű vasút zöld kocsisorának a tetejét láttam meg elrohanni a léckerítés pereme fölött.” Ennek a szerelvénynek az egyik kocsijában ült Márai Sándor. Kertész jóval a Sorstalanság megírása után bukkant rá Márai naplóbejegyzésére, s azután, a saját naplójában, a Gályanaplóban, amely legalább olyan jelentős mű, mint Márai Naplója, különös csillagállásként könyvelte el ezt az egybeesést: “Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik.”

*

Kertész Imre természetesen nem ismerhette Márait, csak később látta néha feltűnni az alakját: “a háború után, félig-meddig gyerekként, néha láttam sétálni őt a Zárda utcában, a szerpentinen a Rózsadomb alján, máskor a Lukács uszodában napozni.” Márai ekkor már visszaköltözött leányfalusi önkéntes száműzetéséből. Mikó utcai lakása az ötezer kötetes könyvtárral romokban hevert (miként a szomszédos ház is, amelyben Kosztolányi Dezső lakott). Márai a jogdíjaiból még a háború előtt vásárolt magának egy kis lakást a Rózsadomb aljában, s feleségével és fogadott fiával itt élt egészen 1948-ig, amikor az évek óta érlelődő gondolat tetté változott, s családjával együtt külföldre távozott, hogy soha többé ne tegye magyar földre a lábát. Emigrációja nem keltett különösebb visszhangot. Kertész Imre mondta ki azt a magyarok számára keserű igazságot, hogy amíg egy Thomas Mann emigrációja az egész német nemzetre árnyékot vetett, addig Márai távozása jószerivel észrevétlen és hatástalan maradt Magyarországon (Gályanapló). Ez pedig azzal magyarázható, hogy Márai úgy képviselte a polgárságot Magyarországon, hogy közben ennek az országnak igazából soha nem volt nyugat-európai értelemben vett polgársága. Márai a tipikus példa arra, hogy egy minden idegszálával a hazájához, a nyelvéhez és saját kultúrájához kötődő írónak miként lesz légüres tér a voltaképpeni otthona. Légüres tér vette körül, hiszen a magyar polgárság hártyavékony réteg volt csupán a magyar félfeudális, a harmincas évek végétől erősen fasizálódó ország testén. Márai a húszas évek végétől kezdve elsősorban a középosztálynak volt népszerű és kedvelt írója. A negyvenes évek elejére azonban keserűen kellett tudomásul vennie, hogy ez a középosztály egyáltalán nem azonos az általa mindig is idealizált polgársággal. 1943-ban már “gyökeréig romlottnak” látja a magyar középosztályt, amiért “nem akarja, nem meri látni a valóságot” (I/111), s egyre erősebb az a meggyőződése, hogy a polgárság korántsem azonos a középosztállyal. Ahogyan élete vége felé, 1985-ös naplójában megjegyzi: “a ’polgár’ hivatás volt, a középosztály csak érdekszövetkezet”.

Márai naplóit olvasva természetesen fölmerül a kérdés, hogy ha a középosztálybeliek nem polgárok, akkor hol találhatók a polgárok? Hol rejtőznek azok, akik hozzá hasonlóan, vele szövetségben akarják is, merik is látni a valóságot? Miféle katakombákban bújnak meg, s hol hallgatják Márai figyelmeztető szavait? Talán maga Márai is sejthette, hogy bizony sehol, és hogy egy nem-létező sereg szószólójaként a polgárság éthoszát magasztaló szavait a pusztába kiáltja.

Mit jelentett számára polgárnak lenni? Az 1972-ben megjelent Föld, földben így fogalmazott: “Polgárnak lenni soha nem volt számomra osztályhelyzet, – mindig azt hittem, hivatás ez. A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt”. A polgárság hiánya miatt következett be az ország balkanizálódása, írja 1944-ben (I/154), amiben igaza volt. Mégis, ítéletében van valami szűklátókörűség. Márai szeme előtt ugyanis egy olyan eszményi polgárság lebeg, amely a műveltségnek és kultúrának a letéteményese, de amely – éppen a műveltség-őrző szerepe miatt – nem kapcsolódik be a tényleges eseményekbe, nem piszkolja be magát azzal, hogy alámerül a történelembe, politikailag semmilyen irányba sem kötelezi el magát. Vagyis úgy ül a történelem fölött, akár egy őrtoronyban. Egy ilyen feltételezett polgárság természetesen a huszadik században kialakult történelmi kataklizmákért sem felel; sem a világháborúkban, sem a totalitárius eszmék térhódításában nincsen semmiféle szerepe, még kevésbé felelőssége. Semmilyen világi érdekszövetkezethez sem tartozik – olyan, mint egy szabadon lebegő entitás, amelyet, ki tudja, miért, egyszerre csak gonosz erők lerántottak a földre, és ott halálra taposták. “Európát a polgár építette, és a barbár pusztította el”, írja Márai 1945-ben, röviddel a háború befejeződése után (II/274), s nem sokat töpreng azon, hogy vajon a 20. századi barbárok nem ugyanabból a nyersanyagból valók-e, mint áldozataik, a polgárok? Teljes mértékben igaza van, amikor azt írja, hogy a II. világháború igazi vesztese nem egyedül Németország, hanem az egész Európa, mert megsemmisült az, amit addig polgárságnak hívtak, s helyette megszületett az, ami “értelmiségi proletariátusnak” nevezhető. (I/127) Ugyanakkor a polgárság felelősségét alig-alig feszegeti; sztoikus belenyugvással inkább csak annyit rögzít, hogy a polgárság úgy enyészett el Európában, ahogyan a természeti jelenségek is törvényszerűen, minden erkölcsi felelősség nélkül enyésznek el, vagy éppen születnek újjá.

Márai néha már úgy tetszelgett “A Polgár” szerepében, mintha egy kiveszőfélben lévő emberfaj utolsó példánya lenne. Ady Endre a század elején önmagát az utolsó magyarnak nevezte; Márai hasonlóképpen hajlott arra, hogy önmagát az utolsó polgárnak tartsa. Magatartásában van valami mély, nosztalgiával terhes őszinteség, ugyanakkor önáltatás is. A “polgár” idealizált eszményébe kapaszkodva Márai éppúgy légvárat épített, mint azok a nem-polgár magyarok, akiket Márai éppen álmodozásuk és légvárépítésük miatt kárhoztatott. A magyar közállapotokat behálózó hazugságszövet alól ő sem tudta kivonni magát – a legkevésbé önáltatónak tetsző gondolatai a legönáltatóbbak.

Hosszasan lehetne ecsetelni Márai szűklátókörűségét ezen a téren. Ehelyett sokkal gyümölcsözőbb megnézni azt, hogy vajon miért idealizálta így a polgárságot? A válasz már elhangzott: azért, mert Magyarországon soha nem létezett nyugat-európai értelemben vett polgárság, s Márainak nem volt igazán módja a polgárságot a maga valóságában, belülről megismernie. Urbánus volt – de nem polgári mivoltában, hanem a polgárság utáni sóvárgásában. Európa és a polgárság számára a jövőt – az egyedüli értelmes jövőt jelentette. De közben sejtette jól azt is, hogy ez a jövő – vagyis a normálisan működő polgári Magyarország – számára odahaza elérhetetlen. S emiatt már jó előre fájdalmas nosztalgiával gondolt rá. Úgy ecsetelte ezt a jövőt, mintha az már régmúlt lenne. Még harmincnégy éves sem volt, s már úgy írt a saját közvetlen, két-három évvel korábbi múltjáról is (Egy polgár vallomásai), mintha egy öregember nézne vissza az ifjúságára. Akkor vágyakozott a polgári létformára, amikor az másutt már régóta hanyatlófélben volt. S itt nem is olyan, Márainál mind világnézetileg, mind poétikailag sokkal radikálisabb szerzőre kell gondolni, mint amilyen Robert Musil volt, hanem, mondjuk, Thomas Mannra, akinek A Buddenbrook-házát éppen a háborús évek alatt olvasta újra, s olvasás közben, az örökre elveszett polgárságra gondolva sírva fakadt. Thomas Buddenbrook azonban (ráadásul Thomas Mann ironikus látásmódjával felvértezve) ugyancsak elcsodálkozott volna azon, hogy a harmincas években Márai a tízes-húszas évek Kassáját úgy mutatja be, mint a polgárság aranykorát! Márai Kassája, és egyáltalán: az, amit ő letűnt polgári világnak tartott, távolról sem azonos Thomas Mann világával. Máraiban Mann-nal összehasonlítva van valami nosztalgikus, konzervatív jelleg. Végül is nem rendelkezett azzal a megbízható, szilárd polgári létformával, amellyel a Hanza-városok szülötte, s ezért nem is volt mit őriznie.

Nem annyira a polgári valósághoz, mint inkább a róla szőtt álmokhoz ragaszkodott. A polgárságot mint letűnt aranykort tartotta számon. De mivel mégis volt realitásérzéke, ezt az aranykort térben és időben lokalizálta: Erdélyre és a Felvidékre szűkítette, azaz a két elcsatolt területre, amely elérhetetlen messzeségbe került Budapesttől. Vitathatatlanul igaz, hogy ezen a két területen létezett egyfajta polgári életforma, ami az ásványkincsek miatti erős kézmű- és gyáriparral magyarázható; de nem igaz, amit Márai visszatérően állít, hogy Budapesten nem létezett polgárság. És természetesen arról sem vett tudomást Márai (aki, mégannyira hangoztassa is távolságát, az úgynevezett urbánus írókhoz tartozott), hogy Magyarországon éppen a húszas és harmincas években erősödött meg a parasztból értelmiséggé vált, szintén polgárinak mondható réteg. Hallgatása azzal a mély ellenszenvvel magyarázható, amellyel a parasztsághoz, valamint a népies írók mozgalmához viszonyul. (A felvidéki parasztság, amelyet közelről ismerhetett, a földrajzi hátrányok miatt valóban mindig is nyomorúságos helyzetben élt az alföldi vagy dunántúli paraszthoz képest. Az itteni parasztok iránti – elsősorban érzelmi és habitusbeli – viszolygását vetítette rá a teljes magyar parasztságra.) A Naplóban mindig negatív hangnemben ír a “népről”, valamint az érdekeit képviselő népi írókról. Ám miközben elutasítja ezek némelyikének jobboldali világnézetét, a mosdóvízzel együtt a csecsemőt is kiönti: nem vesz tudomást a korabeli magyar társadalom egyik legégetőbb problémájáról, a másfél évszázada szisztematikusan elodázott földreformról, aminek megoldása éppen a Márai által áhított polgári Magyarország megszületését segítette volna elő. Egyfajta idealizált polgárságképhez ragaszkodva Márai néha úgy botlott meg a lába előtt heverő társadalmi problémákban, hogy botlását észre sem vette.

Máraitól persze az önirónia sem idegen – bár ez rendszerint akkor jelenik meg nála, ha kellő távolságba kerül a leírtaktól. A Naplóban sokszor szó esik a Mikó utcai ötezer kötetes könyvtárról, a polgári életformának erről a legerősebb bástyájáról, a műveltségnek erről a szigetéről, ami Budapest ostroma során találatot kapott és nagyrészt megsemmisült. Leírja, mi várta a szétlőtt szobában: “Könyveim a padlón hevernek, de íróasztalom, a két francia karosszék megmaradt; a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról… Minden más elpusztult.” (II/101) Végül fölemel egy fényképet, amely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja Poljanai-i kertben, s ezt zsebre vágva távozik. Negyedszázaddal később a Föld, földben ismét felidézi a jelenetet, a romos tűzfalakat, a szemétdombot, a pépessé zúzott könyveket. Meg a fényképet. Ám ezután hozzáteszi: “Mégis, egy könyv sértetlen címlappal hevert a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet: A polgári kutya gondozásának könyve, ez volt a cím. Ezt a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban – később sokat gondolkoztam ezen – különös megkönnyebbülést éreztem.” Az olvasó szinte el sem hiszi, hogy Márai valóban rábukkant erre a könyvre; dramaturgiailag túlságosan jó csattanó. Pedig így történt: az 1945-ös Naplóban is megemlíti a kötetet. Csak éppen nem tulajdonít neki jelentőséget, s mintegy mellékesen hozza szóba. 1972-ben azonban már működött benne az önirónia. Közel negyed évszázadot töltött ekkor már Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban; megismerte, mit is jelent valójában a polgárság, s immár saját egykori polgári-nosztalgiáját is kritikusabban tudta látni.⁶

“Utolsó polgárként” a naplóíró Márai olyan benyomást kelt, mint aki a történelemből kimagasló őrtoronyban ül, magányos prófétaként. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Napló megírásakor, 1943-tól kezdve olyan mocsok és szenny öntötte el Magyarországot, hogy a belső (majd külső) emigráción kívül nemigen volt más választása. A polgárság eszménye életmentő övként szolgált – s ennek tudomásulvétele talán fontosabb, mint a polgárság-felfogásának a bírálata. És ugyanez vonatkozik a műveltséggel szembeni mérhetetlen elfogultságára, valamint a szellem erejébe vetett naiv hitére is. A Napló egyik visszatérő gondolata az, hogy mindig is a minőséggel akarta szolgálni az országot, amely azonban nem kért ebből. Ez nyilvánvalóan így volt. Ám érthetetlen, hogyan írhatta azt a nyilas hatalomátvétel kapcsán, hogy az ország azért süllyedhetett ide, mert “huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget” (I/336), vagy hogy a zsidók önmaguknak is köszönhetik a saját vesztüket, amennyiben a két világháború között a szellemileg igénytelen zsidók az újságjaik és egyéb szellemi termékeik segítségével csak fokozták az általános szellemi igénytelenséget. Mindez mérhetetlen naivitás. De lehet rá mentséget keresni: egy olyan jobboldali beállítottságú, erőteljesen rasszista közegben, ahol a “műveltség” és a “kultúra” fogalma részben antiszemita kódként működött, Márai álláspontja, a műveltség iránti mértéktelen elfogultsága érthetővé válik. Amikor 1919 után Herczeg Ferenc így nyilatkozott: “Az olyan jelszavakból, mint szabadelvűség, kultúra, nyugat, műveltség – mi mára iszonyodva kiábrándultunk” (mintegy megelőlegezve Hanns Johst 1933-ban keletkezett Schlageter című színdarabjának kijelentését: “Ha ezt a szót hallom: kultúra…, kibiztosítom a Browningomat”), akkor egy elterjedt antiliberális (és hallgatólagosan antiszemita) mentalitásnak adott hangot. Ebben a közegben Márai tehetett-e egyebet, mint hogy mindennel dacolva ragaszkodjon ahhoz a műveltség-eszményhez, amely valamikor a 18. században jelent meg ideálként, s a Felvilágosodás szülötteként alig két évszázadig tartott? Bildungsbürger maradt akkor is, amikor Európában már a Bildungsphilister (Nietzsche) is anakronisztikussá vált – s ennyiben ismét csak egy jellegzetesen magyar író áll előttünk, aki a “zsákutcás magyar történelem” csapdájában vergődve igyekszik tisztességesnek megmaradni.

*

1943. április 11-én, születésnapján ezt írta be a Naplójába: “Negyvenhárom évet éltem eddig. S ha még egyszer ennyi időn át élek? S nyolcvanhat leszek? Többet tudok majd? Boldogabb leszek? Biztosabbat gyanítok Istenről, emberekről, természetről és természetfelettiről? Nem hiszem. A tapasztaláshoz idő kell, de az idő bizonyos megismerésén túl nem mélyíti a tapasztalatot. Egyszerűen öregebb leszek, sem több, sem kevesebb.” (I/76)

Márai többé nem hagyott fel a naplóírással: rátalált arra a formára, amely alkatának és tehetségének a legjobban megfelelt. Naplóit mindenhová magával vitte, mindenütt folytatta. Emigrációjában, így az Egyesült Államokban is. Negyven év elteltével, San Diegó-i magányában, félig vakon, haldokló felesége mellett, nem sokkal fia halála előtt elővette a régi 1943-44-es Naplót, s lapozgatás közben 1985. január 11-én váratlanul a fenti sorokra bukkant. Átmásolta őket ekkori naplójába, majd így folytatta a negyvenkét évvel korábbi bejegyzést: “A sorok különösen konganak át 43-ból, amikor a könyvet kinyomtatták, 85-be, amikor most olvasom. A kérdésből valóság lett, a 86-ot egy év híján megéltem. És nem tudok többet. Inkább csak kapargatom össze, amit negyvenhárom év előtt már tudtam, de közben elhullajtottam, elfeledtem.”

Előszó a Teljes Napló első két kötetének német kiadásához (Piper Verlag, München).

A “Szegedi Gondolat” a magyar Tanácsköztársaság bukását követő szélsőségesen jobboldali program volt, amely az úgynevezett “keresztény nemzeti kurzus” megvalósítását tűzte ki célul, s erőteljesen nacionalista és antiszemita volt. A “Gondolat” megfogalmazói között ott volt Horthy, valamint Gömbös Gyula, aki 1932 és 1936 között miniszterelnök volt (az első külföldi államfő, aki Hitlert a hatalomra jutása után meglátogatta), és aki mindent elkövetett Magyarország fasizálódása érdekében.

A kortárs írók közül hasonló sorsban osztozott Balázs Béla és Hamvas Béla, akik szintén a Felvidékről származtak, vagy Kosztolányi, akinek szülővárosát Jugoszláviához csatolták.

Amikor 1946-ban az akkori csehszlovák elnök, Eduard Beneš az etnikai homogenitás céljából magyarok ezreit kezdte kitelepíteni a Felvidékről, Márai gyökeresen más – de éppoly igazságos – álláspontra helyezkedett.