Mindjárt az elején arra a meggyőződésre támaszkodunk örömmel és talán gyanús könnyelműséggel, hogy az irodalomtörténetben nincsenek megbízhatóbb dolgok, mint a verbalizmusok. Minden időszaknak, minden irányzatnak, műfajnak vagy költészetnek megvan a maga verbális hasonmása, az árnyéka, mely önmaga kiüresedett szóbeli formája, eredendő energia, ellenállás, tartalom és értelem. Mindig is léteztek a „lényeg mesterei" (a mélység, az élmény teljessége, a forma transzcendenciája a jellemzi őket) és a „hatás mesterei", akiknek sikerült a látszatra való rávezetés és a szóbeli történések (költői, narratív, gondolati struktúrák…) imitálása.

A modern és főleg a posztmodern beköszöntével elmosódik ez a „kettősség" is, az ún. lényeg mesterei azonosulnak az ún. imitáció mestereivel, vagy éppen ellenkezőleg – és a nyelv az átláthatatlan szemiotikai síkjainak köszönhetően ezt lehetővé is teszi. A beszéd, mely állandó rögtönzése a nyelvnek, jelentős és kifejező – figyelmeztet bennünket a beszédaktusok elmélete. A konkrét jelentés csak egyszeri és megismételhetetlen állapota minden jelentésmeghatározó elemnek és tevékenységnek, állandó átmenet az interpretátorok láncában – hangsúlyozza a szemiológia vagy a nem hagyományos nyelvészet. Az egyén élete permanens nyelvi performáció – állítják a posztfeministák és a változó identitás védelmezői. Nincs honnan elrugaszkodni, nincs hova visszatérni, de még betájolódni sem. A dolgok természetes régi rendjét művileg kijelölt – és ma már reflektált – rendszer váltotta fel. Vagy valamiféle kulturális megegyezés. Paradigma. Kompromisszum. Az (átmeneti) elhatárolás, változékonyság és relativitás tudata megfoszt minket minden illúziónktól, hogy egyszer mégis megtaláljuk a biztos pontot. Tudjuk, hogy az abszolút csak a következő kísérlet – melyet mindig elölről kell kezdenünk. Ez lelkesítő, ám egyben fárasztó felismerés.

És visszaélés, mert ott, ahol az objektivitás, az egzaktság, a verifikálhatóság mint tudományos kategóriák és tapasztalati tartalmak kerülnek eszmefuttatásaink horizontjába, megjelenik az erkölcs is. Vagy az erkölcstelenség, és vele a manipulálás, az örök igazsággal való visszaélés. A kreatív szabadság helyét átveheti az önkény, az általános értelem labilitása, alááshatja az egyéni tudat értékeit – és végül a világ vetületének ismételt kényszere újra megpróbál bennünket elvezetni az egyedüli igaz valósághoz. Ezúttal természetesen nyelvi igazságról van szó. A mesterek nemegyszer éppen azok, akik nem vesznek tudomást semmilyen (megegyezésen alapuló) határról, akiknek a szó csillagköddé vált, próbaboncoláson alapuló mű, egy könyv váratlan alakzatokkal, verbális molekulák csődületével, fekete lyukakkal, melyekben eltűnik az energiánk, akadémiai teszttel a nyelvünk tükrében, a sebek nyelvével vagy az iparosodás kultuszával, mozgó kitérésekkel – csak tudnánk, mi elől.

De – nem volt az olyan régen, amikor a fiatal és találékony ¼ubomír Feldek verbalizmussal vádolta a még fiatalabb Magányos futókat, mert nem értette a „szétszórt", tudománytalan versek hatását, és a mai napig ez a meghatározás áll hozzánk a legközelebb, ha az a másik alkotásaiban túllépi a másokkal, „idegenekkel" szembeni tolerancia határát. Minden szerző, aki „nyitott" szövegek között mozog, tudja, hogy a sugárzó jelentési spektrum egyúttal eltűnik benne, és csak az, aki a szövegben elhatárolja önmagát, képes megérteni az ő, a saját és a mi szemantikai bizonytalanságunkat és a definiálható szakadékot – a tényszerű ürességet. Mit jelent ma a „verbalizmus" kényelmes szavacskája, ha az utak sosem adottak (a beszédben sem)? Ha a klasszikus definíció, mely szerint a forma túlzott hangsúlyozásáról van szó a tartalom kárára, túlságosan bűzlik a kartéziánus higiéniától és az etikátlan sterilitástól.

Továbbá – hogyan nevezzük azokat, akik a különféle metanyelvek, terminológiák és a nyelv rendszerének segítségével próbálják megragadni azt is, ami túllépi a rendszert és más jelentős galaxisokkal kapcsolódik össze. Talán az irodalomtudósok igyekezete, hogy megpróbáljanak az előre felállított tudományos és nyelvi normára támaszkodni, a diskurzus autoritása érdekében, és elsajátítani az elsajátíthatatlant? Hogyan különböztethető meg az istentelen fecsegés az értelmes nyelvtől, amikor az irodalomban és a művészetben a meghatározó alakok az Én és a Te vagyunk, leggyakrabban a komplex felülmúlás lehetősége nélkül?

A (művészi) beszéd elmélete és gyakorlata terén valami nagyon összekuszálódott. A 90-es évek Szlovákiájában egy sor építő iniciatívát hoztak, melyek a verbalizmusról való gondolkodást a szlovák irodalomban egyszerre ködösítik és teszik világossá. Új eszközöket és gondolati témaköröket biztosítanak számunkra, ám további útvesztőket és ornamentumokat, verbális süllyesztőket és escheri hurkokat is. Új, érdekes anyagokat hoznak, de azok (másodlagosan, a művészet szociológiai nézőpontjából lehet érdekes) szimulációját is. Hova áll a kritikus a szavak, jelentések és értékek ezen labirintusában és ezek múló árnyékában? Kinek a könyvét adja ki a kiadó, ha a kliensének, termelőjének, popsztárjának nyelvi készsége nem egyszer egyenesen az egyéni motiváció hiányában, az emberi meggyőzőerő, az egyéni horizont megvonásában gyökeredzik, mely már messziről szembetűnő lenne, nem vetné magát alá a rögzítésnek vagy a számításoknak. Hogyan járjunk el akkor, ha egy akármilyen versbeli Az (vagy Ő) egyre gyakrabban figyelmeztet bennünket, egyszer egy istentelen előjel attribútumait ölti magára, mert a mindenre kiterjedő, máskor a világ szemantikailag magasan szignifikáns látásmódja a teremtés aktusában (írás)? Állítólag elég, ha megszabadulunk a kicsinyességtől és az előítéleteinktől, meghagyjuk a szerzőnek a korlátlan hatalmat és önmagunkat a nem értő, de a por összeesküvő, empatikus számítógépi képleteként állítjuk be. Az egyik oldalon ma végtelenül közel vagyunk a(z üres) világ közepéhez (és éppen a nyelv és a beszéd tükrén keresztül látunk bele), másrészt a grafománia és a szóbeli mű közötti határ még sosem volt ennyire vékony, ennyire megfogható, megviselt. Létezik még egyáltalán?

Végezetül: ismerni kell, de nem kell, nem lehet, nem illik olvasni vagy átélni – ez szofisztikus üresség, intellektuális autoerotika, marhaság. De milyen jól meg van írva!

Jól vagy ügyesen? Szerinte vagy szerintünk?

Ez nem a színtiszta diskurzus diktátuma: találka az elmélettel, egy ágyban alvás a paradigmával, egy fedél alatt ebédelés a kánonnal? A verbalizmus, mely kiüríti az ember élményvilágát, az irodalomból intelligens kifogást csinál?

HORVÁTH ERIKA fordítása

 * Az írás „R.” (mint „redaktor”) szerzősége alatt jelent meg a Romboidban. (A szerk.)