A lány most szeretett volna valami vigasztalót mondani, de semmi sem jutott az eszébe. Ezért azt mesélte el, milyen volt, amikor nyáron egy építkezésen dolgozott kint a prérin. Protekcióval került oda, egy hónap alatt 980 forintot keresett. Tízemeletes házak épültek arrafelé, ő egy takarítóbrigádhoz került csupa cigányasszony közé. Azok folyton csak ugratták, viccelődtek vele a rövid haja miatt, kérdezték tőle, hogy “faszod van vagy pinád”, ilyesmik. A forró lángost is ővele hozatták, meg a fél tejeket, kakaót, kinek, ami kellett. Előttük jártak a villanyszerelők meg a szobafestők, akik a fürdőkádakat mindenütt teliszarták, az nagyon undorító, mesélte Juli. A dolguk meg az volt, hogy zsilettpengével vakarták az olajfestéket, ami az ablakra pöttyözött, és a szemét szobafestők végigspriccentették az üveget, direkt csinálták. – Estére meg az összes cigányasszony keze csupa vér lett, túlozta a lány. És hogy a sötét lépcsőházban valakik mindig leskelődtek, itták a pálinkát, kinyúlt egy kéz a sötétből, és próbálták elkapni őt. Még szóba hozta azt is, mennyire szeretne egy bicajt. Akkor azzal járhatna iskolába meg ide is. Van a gyárkapunál egy biciklitámasz, oda láncolhatná le. Jorgosz komoly képpel bólintott erre.

Valahogy mintha felgyorsultak volna az események, szinte letaposták egymás sarkát, Juli legalább is így vette észre. Annyi minden fontos dolog történt. Közeledett az iskolaév vége, eljött a tanulmányi kirándulás ideje. Vonattal mentek Salgótarjánig, onnan a bérelt busszal tovább fel a Mátrába. Benkő tornatanár és Wéberné kísérték őket, és az osztályfőnöknő szerette volna, hogy ha énekelnek. Be is indult valami kornyikálásféle, “Mint a mókus fent a fán” meg a “Hull a szilva a fáról, most jöttem a tanyáról”, de Váradi Béca a bandával együtt elökörködte az egészet, Benkő is hiába üvöltözött velük. Úgyhogy valóságos megmenekülés volt, amikor a buszról a parkolóban letódultak, és onnan gyalog folytathatták az utat. Wéberné hozott magával egy gépelt papirost az éppen akkor nyíló virágok neveivel, és ha egy-egy példányt sikerült találni, lelkesen kipipálta a felfedezést. A kanyargós szerpentinen hamar széthúzódott a csapat, Benkő nyakában iránytűvel rohangált, noszogatta őket (slukkolgatott a kulacsából), és végül már trágárságokat ordibált. Wéberné viszont alig törődött velük, szuszogva trappolt, annak a néhány strébernek magyarázott valamit, akik kitartottak mellette. Juli kezdetben a Fekete Pénztárca Bandájához csapódott, Varrottkezű hozott magával egy kinyomott tetejű pásztorkalapot, madárijesztőre valót, ezzel volt sztár. Útközben szereztek furkósbotokat is, hogy legyen mire támaszkodni. Juli aztán lemaradt, Szentmarjay Icához csatlakozott, aki sápadt arccal, lihegve vette az enyhébb emelkedőket is. Később tőle is elszakadt. Hallott hangokat, kurjantásokat lentről és fentről is, bár ezen az erdős, hegyi úton furcsán terjedt a hang. Aztán egy kanyar után a műút szélén álló bükk törzse mögül Kurvéj Balázs ugrott elő vad tekintettel. Ki tudja, mióta várt rá kezében a fényképezőgépével, és úgy kattintott a képébe, mint egy merénylő. Ekkor viszont a meghökkent lány láthatta, amint Kurvéj arca minden korábbinál mélyebb vörös árnyalatot ölt, majd se szó, se beszéd, nekiiramlik az emelkedőnek. Ijedtében még kinevetni sem tudta ott. Valamivel föntebb újabb inzultus várt rá. Diriczy Kati baktatott előtte a barátnőivel. Julinak nem volt kedve hozzájuk csatlakozni, még szót váltani sem, Diriczy viszont nem hagyta szó nélkül a felbukkanását: – Itt megy a kis ribanc – jegyezte meg, és rávicsorította a fogát. Julit meglepte a gyűlölet, amivel figyelik, még arra is felkészült, hogy nyomban lerohanják, és védekeznie kell.

– A kis ribanc! – kiáltották felé, ahogy egy vonalba értek. Ő elhaladt mellettük, ügyet sem vetett rájuk. – Mindegyikkel megbaszatta magát. Faszszopó – sziszegtek utána.

A különös szóösszetételt meghallva Juli megállt, és szembefordult a lányokkal. Azok erre elszánt képpel néhány lépést tettek felé, mintha be akarnák keríteni. Juli tudta, hogy egyenként nem mernék megtámadni, félnek az öklétől, így együtt viszont könnyedén elbánhatnak vele, el sem futhatna előlük. Hevert az út mentén egy éles, szürke kődarab, azt kapta fel, vállmagasságba emelte, ahogy a tornaórán a babzsák hajítását tanulták, bal lábát előrecsúsztatta, szabályos dobóállásban várta a fejleményeket. Diriczyék egy pillanat alatt visszahőköltek, Juli mogorva arca nem sok jót ígért, de nem tágítottak. Másodpercekig, mint egy kimerevített filmkockán álltak egymással szemben, csak Juli szeme ugrált ellenfélről ellenfélre.

Több szó már nem esett. A veszedelmes helyzetnek a mackónadrágos tornatanár váratlan felbukkanása vetett véget: – Mi van itt – tudakolta kedélyesen. A kérdésre senki sem felelt, Juli lassan leengedte a kezét, de a követ továbbra sem dobta el, Benkő nem forszírozta az ügyet. Aztán Juli megvetően hátat fordított nekik, indult tovább fölfelé. A kődarabot csak egy újabb kanyar után hajította el a cserjésben, Diriczyékkel nem törődött tovább.

A túraösvény innentől fölfelé a Szuha-patak folyását követte, két óra tájt érkeztek Mátraalmásra, pici falu, alig pár utca, a fenyvesek közt. Wéberné már az esővédő padján üldögélve pihent, Benkő egy csoportkép előkészítésével foglalatoskodott csekély sikerrel. Az osztály a szokásos klikkekre bomlott, lehetetlen volt összeterelni őket, pedig a tornatanár még viccelt is, hogy 3,60 a képek darabja. Wéberné aztán ennél gyakorlatiasabb teendőkbe vetette magát. Vezényelte, hogy a rönkasztalokat üljék körül, mozgás, húzódjanak már közelebb, uzsonnaidő, ő hozott két kiló cseresznyét, szalvettája kinek van? Az erőtlen szigort csak az osztály kisebbik hányada vette komolyan, és ebbe Wéberné gyorsan bele is törődött, úgyhogy az osztályfőnöknő egy idő után maga is felállt az asztaltól, kisétált az esővédő elé, hátát a szívecskékkel, horogkeresztekkel kidekorált falnak vetette, napoztatta fáradt pergamenarcát.

Juli tüntetőleg Szopkó és Birizdó közt szorított magának helyet, négylapos fájert játszottak a fiúk. Juli csak az ötlapos változatot ismerte, de aztán a zsírozáshoz, majd a körbefoshoz már neki is osztottak. Ekkor viszont zsinórban nyerte a partikat, hamar meg is unta, elment vajaskenyerezni. Közben Benkő a Sokol rádióján az NBI-es körkapcsolást kísérte figyelemmel, időnként a totószelvényét böngészte: Ferencváros–Újpest 1:3 – bosszúsan csóválta fejét a tornatanár. Wéberné meg az osztálylétszám ellenőrzésébe fogott, de mire a számolás végére jutott, már kezdhette is elölről, sehogy sem stimmelt, valaki mindig kimaradt. Úgyhogy türelme végére érve éles fejhangon, névsorrendben olvasta fel a neveket. Kiderült, többen is hiányoznak, három lány és Kurvéj veszett el. Ennek már fele sem tréfa! Ő és Benkő fejvesztett rohangálásba kezdtek, az erdőbe futó ösvényeket derítették föl.

Juli közben megint csak magára maradt. Elnyúlt a patakpart füvén, a víz csillogását figyelte, hallgatta a gyerekzsivajt. A Fekete Pénztárca Bandája nagy hangon vitatkozott valamin, Juli a szeme sarkából figyelte a purparlét. Szopkó és Váradi álltak egymással szemben, lökdösődtek. Néhány pillanat alatt történt az egész, sem a fiúk, sem a tanárok nem avatkoztak bele. A két főnök összekapaszkodott, próbálták elgáncsolni egymást, aztán Béca, ahogy verekedni szokott, szélesen mosolyogva Szopkó jobb csuklóját ragadta meg, egészen hátrafeszítette a karját, hogy a bandavezér felnyögött, és előredőlt. Kapott a térdhajlatába egy rúgást, egyet a bokájába is, amitől összecsukott, a térdére esett. Ebben a megalázó pózban kellett maradnia, végül egy hátbavágás következtében elterült a földön. Diadalmas, egyértelmű vezérváltás volt ez, amely után Szopkó félrevonult, egy magányos sziklára telepedett le. Később már csak a patakcsobogás meg a dongók zümmögése jutott el Juli fülébe, lassan elszenderedett.

Mikor a szemét kinyitotta, már sötétült az ég, az erdő hosszú árnyékot vetett, és Wéberné meg a kapatos Benkő azon vitatkoztak, hogy merre van Csehszlovákia. A tornatanár egyre mérgesebben bizonygatta, hogy az alattuk lévő völgyes fennsíkon túl, Wéberné viszont ragaszkodott ahhoz, hogy éppen az ellenkező irányban a ködlő hegyek előtt van a határ, észak felé.

Így telt el ez a délután.

A tanévzáró egy borús pénteki napra esett, Juli örült, hogy megszabadulhat az iskolától. Másnap reggel viszont hétágra sütött a nap. Az anyja hirtelen ötlettel javasolta, hogy menjenek ki a fürdőbe. – Olyan a színed, mint egy halnak – állapította meg, miközben a fürdőruhát, törülközőt a strandszatyorba gyömöszölte.

Tömött villamoson zötyögtek végig, ám a fürdő bejáratánál szinte mindenki leszállt. A kassza előtt kisebb dulakodás is kitört, lassan araszolt a sor. A napozópadok elfoglalása szintén idegeskedésre adott okot. Sokan csak az alkalmat várták, hogy a fekhelyekre lecsaphassanak, de meg kellett várniuk, míg az előző bitorló felkel és elindul a medencék felé. Julinak rémlett, hogy efféle jelenetek évről évre ismétlődnek, látott már lökdösődést, sőt pofozkodást is a rivális családok között. A szemfüles Magdolnának külön módszere volt az ágyfoglalásra, látszólag gondtalanul sétált fel és alá, míg egy óvatlan pillanatban lecsaphatott a fekhelyre. Akkor viszont mint a villám vetette magát a strandbútorra, és hogy a helyhez való jogait vitathatatlanná tegye, táskájából azonnal mindent kipakolt, Füles újságot, golyóstollat, rémséges úszósapkáját, napolajat, ezekkel szinte körülbástyázta magát. Aztán innen már föl sem kelt a zárórát kihirdető hangszórós közleményig, legfeljebb a WC-re ment el. Ilyenkor viszont a tolvajok és egyéb bitorlók távoltartására Julit szólította oda a közeli gyerekmedencéből, melyet a legjobban kedvelt a lány. Juli feladatai ezzel nem értek véget. Őszibarackért, paprikás halért is neki kellett sorban állnia, étkezés után pedig kenhette az anyja hátára a sűrű bronzolajat, amely művelet kissé mindig viszolygással töltötte el. Magdolna a fürdőben mindig egyféle kényeskedő módon beszélt alkalmi ágyszomszédaival, természetes hanghordozását egy oktávval magasabbra emelte, ami idegesítette a lányt. Kivált, ha valami ismeretlen férfival ereszkedett szóba az anyja. Juli úgy érezte, elég pár percre magára hagynia őt, és máris mindenféle idegenekkel tárgyalgat és vihorászik, talán ő maga szólítja meg őket. Ennek ellenére vagy éppen ezért, ahogy tehette, elmenekült a helyszínről, nyakig merült a langyos vizű medencébe, vagy a hullámfürdőben ringattatta magát. Nem csoda hát, ha Magdolna már június végére barnára sült, míg ő maga augusztusban is alig szerzett valamicske színt.

Ezúttal szerencséjük volt. Magdolnának viszonylag hamar sikerült ágyat foglalnia, Juli mehetett, amerre látott. Elhelyezkedett a közeli medencében, beszívta a langyos fürdővíz jellegzetes szagát, és ellazította az izmait. Azért innen is szemmel tarthatta az anyját, figyelte, amint kék pöttyös dresszében rendezkedik, szinte táncikálva járja körül a napozóágyat, hintáztatja a csípőjét. Aztán ahogy az ágyon végignyúlik, mintha feltálalná magát a kutató férfiszemeknek, egyik combját kecsesen keresztülveti a másikon, és sűrűn váltogatja ezt a pozíciót, majd látványosan a lábszárait, hasát kenegeti a napozóolajjal, végül látható élvezettel hátradől, és ki tudja, min somolyogva széttekint. Ilyenkor mintha a boldogság csúcsain járna, nem zavarja a szándékos fröcskölődés sem, amikor éltesebb urak a szomszédos medencék vizét rásprickolják, ezen is csak mosolyogni tud. Juli a maga gyűlöletes, fakóvörös egyrészesében mozdulatlanul lebegett, látta, amint Magdolna őt keresi a szemével, akkor derékig kiemelkedett a vízből, és visszaintegetett az anyjának. Arra gondolt, szinte ellentétei egymásnak, rajta nincs semmi kihívó, a melle is milyen kicsi, a csípője meg inkább szögletes, mint kerekded. Igaza volt az anyjának, hogy ő olyan kis átlagos, most nem bánkódott ezen.

Délig volt még egy fél óra, akkor, tudta, vissza kell térnie az anyjához, addig azonban, úgy döntött, sétál egy kicsit, bámészkodik. A fürdő hátsó zugában kis nyírfaliget adott némi árnyékot, a hangszóróból vidám slágerzene recsegett: “Ó, Miszter Alkohol, hát itt vagy már megint.”, Juli remélte, senki ismerőssel nem találkozik. Mezítláb indult neki (az anyja az ő papucsáról elfeledkezett), hogy valami kevésbé zsúfolt helyet találjon magának. Néhány lépés után azonban Saci barátnőjét vette észre a párhuzamos osztályból. Kövér kislány volt a Sarolta, idétlenül festett a bikinijében, sokkal dagadtabbnak látszott, mint felöltözve. A szüleivel ült egy betonra terített, ócska pokrócon, az apja éppen bicskával szeletelt egy fél rúd téliszalámit. A találkozást már lehetetlen volt elkerülni, de Juli úgy oldotta meg, hogy épp csak odaköszönt, és ment is tovább, mintha fontos ügyben kéne eljárnia. Pedig csak a büfébe igyekezett; újabban a strandon is árusították azt a csavart fagylaltot, amit annyira szeretett. A fagylaltoshoz menet előbb a kabinsoron kellett végighaladnia, aztán letérnie a négyméteres medence mellett; ahogy idáig érkezett, kellemetlen meglepetés érte. A medence lábmosójának küszöbén ott ült a Fekete Pénztárca Bandája, épp most szállhattak ki a vízből, törölgették a szemüket, a hajukból rázták ki a vizet. Szopkó kivételével ott voltak mindannyian, Váradi Béca, a Tóth ikrek (fürdőnadrág híján mindketten alsógatyában), Szilágyi, Köpi, Varrottkezű meg egy Halál becenevű srác, akit Juli látásból ismert, és aki a haverjait mindig vigyázzállásba vágódva karlendítéssel üdvözölte. Neki háttal egy ismeretlen, kopaszra nyírt fiú ült. Juli igyekezett minél kevésbé feltűnően elhúzni mellettük, mégis észrevették, mutáló üdvrivalgással és széles integetéssel köszöntötték. Váradit leszámítva valamennyien soványak voltak, inkább girhesek, mellkasuk horpadt, vállukról, hátukról máris cafatokban lógott a hámló bőr. Egyfolytában izegtek-mozogtak, kalimpáltak és üvöltözve társalogtak, nem bírtak egy helyben megmaradni. Juli tudta, hogy visszafelé is erre kell majd jönnie, vagy megkerülheti az egész kócerájt, de ehhez nem volt kedve most. Megvette a fagyit, gyorsan enni kezdte, harapdálta a jeges krémet, mire újra a négymétereshez ért, már a tölcsér átázott alját szopogatta. Sietett, mert úgy érezte, neki kell itt pásztorkodnia az anyja fölött, és a sorban állást is beleszámítva legalább negyedóra az út oda-vissza. A négyméteresnél a fiúk újult örömmel üdvözölték, Juli csak egy halvány vigyort eresztett meg feléjük. Látta, hogy erősorrendben ülnek, a medence káváján Béca, Birizdó és Szilágyi (Szopkó sehol), előttük a betonon félkört alkotva a többiek. Cukros ujjait szopogatva haladt el mellettük, de a medence sarkánál még visszafordult. Őt nézték, buzgón tárgyalgattak valamit, aztán Váradi egy kegyes tockost mért Birizdó tarkójára, és mindannyian nevettek, Halál hurrázott. Hátrafordult a kopasz fiú is, Juli csak ekkor ismert rá, Jorgosz volt az illető. Nevetett és grimaszolt ő is, jelét sem adta, hogy ismernék egymást.

Mikor a kabinsor sikátoraiból a napozóhoz ért, messziről láthatta, amint anyja javában rúzsozza magát, ajkait összepréselve egyengeti a festéket. Előtte egy magas, szőke fiatalember, nyakán átvetve lángvörös törölköző. Juli oldalról pillantotta meg: mellkasa szőrös volt, és ápolt, hullámos hajat, magyaros bajuszt viselt, éppen magyarázott valamit. Nem sokáig figyelhette, mert Magdolna is észrevette őt, valamit gyorsan mondott a férfinak, mire az szinte rémülten ellépett a napozóágytól, és sebes tempóban megindult az öltözők irányába. Kicsivel később Juli rákérdezett, ki volt az az ember és mit akart, anyja hadarva magyarázta, hogy á, senki, csak egy régi ismerőse a vállalattól, a személyzeti osztályról, Juli rosszat sejtett.

Már csak egyszer mozdult el anyja közeléből, mikor WC-re kellett mennie, azt meg elintézte egy perc alatt. Visszafelé jövet a gyerekmedence sekélyebb végében megint csak a Fekete Pénztárca Bandájába botlott. A fiúk egymást fröcskölték, Béca meg a bokáig érő vízben elterülve sütkérezett. Rózsaszínű bőre, hája mintha a fodrozódó vízzel együtt hullámzana, arcán boldog, fensőbbséges mosoly, gömbölyded nyugalom: nincs nálam erősebb a nagyvilágon!

Másnap a nagyanyjáékhoz kellett elmennie, hogy a spájzt kitakarítsák, aztán az öregasszony egész napra ott fogta, bevásárolni küldte, mindenféle intéznivalókkal bízta meg. Késő délutánra ért csak haza, anyját a vasalódeszka előtt találta. Mindkét fotelben ruhakupacok halmozódtak, középütt a vállalati széket a magába roskadt Sándor foglalta el, állán az erős borotválkozás rozsdapöttyei. A televízióban éppen Rodolfo bűvész mutatta be legújabb trükkjeit, közben többször is hangoztatta, hogy csak a kezét figyeljék, mert csal. Kártyatrükkökkel kezdte, először is francia kártyát okádott, a szájából harmonikaszerű ívben lapok zuhogtak bele a tenyerébe. Majd fogta a paklit, legyezőszerűen szétnyitotta, mutatta a kamera felé, mosolygott a cérnavékony bajuszkájával. Aztán hirtelen a feje fölé emelte a csomagot, megrázogatta, hát a kártyák mind megnőttek, egy óriási pakli, és valamennyi lap treff ásszá változott! Magdolna oda sem pillantott, erősen koncentrált a vasalásra, mintha ezt a foglalatosságot tökélyre szeretné fejleszteni most. Pedig, Juli tudta, anyja azon az elven van, hogy a mosott ruha majd kilógja magát a vállfán vagy a kötélen, a vasalás tehát teljesen fölösleges erőfeszítés. Nem beszélgettek. Sándor mélyen hallgatott, előregörnyedve, a térdére könyökölve ült, keserves képet vágott, a szemgolyóit masszírozta. Világos volt még, a ház előtt lovaskocsi hajtott el, visszhangzott a paták tisztán csengő robaja. Magdolna ráérősen a zaj irányába fordult, tekintetével követte a járművet, míg el nem tűnt. Erős volt ez a csönd, Juli rádöbbent, hogy mi történik éppen. Anyja a vasalódeszkára állított bögrébe lógatta ujjait, vizet fröcskölt a kispárnahuzatra, a szoba lassan megtelt a vasalás friss illatával. Sándor alatt megreccsent a szék, hangosan szuszogott, talán észre sem vette, Julinak nevethetnékje támadt. Nem nevethette el magát, mégis, egyszerre, egyetlen pillanatban mindkét felnőtt rámeresztette a szemét. Sándor felsóhajtott, valahogy nehézkesen, lassan mozgatta a fejét, mint akinek nagy fájdalma van, Magdolna szabványszerű anyai mosolyt küldött a lány felé.

– Hát ezt nem gondoltam volna Magdikáról –, szólalt meg rekedtes hangon az udvarló, de hogy mit nem gondolt volna, azt nem tette hozzá. Magdolna csak a vállát vonta meg, gondosan elegyengette a nadrágkosztümöt, mielőtt a forró vaslapot ráhelyezte volna. Rodolfo most egy keskeny papírhengert húzott elő a kabátja ujjából, szeme elé emelte, úgy lesett a kamerába. Üres volt az a henger, mégis hirtelen színes kendőcskék láncolata lövellt ki belőle, Rodolfo húzta-vonta, sehogy sem akart kifogyni. A következő meglepetés: a kendők után egy bébipulyka feje bukkant elő a hengerből. Az idomtalan állat felrikoltott, rémülten keresztülvágtatott a stúdión, a közönség nagy tapssal jutalmazta a mutatványt.

Felberregett a csengő, Éva jött hozzájuk látogatóba. Csak az ágyon volt hely, odatelepedett Juli mellé, Sándorról tudomást sem vett. Arról kezdett beszélni, képzeljék, mi történt vele tegnap, fodrásznál járt. Dauert akart a hajába rakatni, utána manikűröztetni, most lesz a szülinapja. És a szőke Kati el is kezdte, lekente a fejét, aztán a másik Katival félrevonultak a függöny mögé pletykálkodni, ahogy szoktak, ő meg elbóbiskolt, éjjeles volt a kórházban. És amikor felébredt, érezte, hogy ég a fejbőre, az a barom Kati róla teljesen elfeledkezett, a dauervíz meg felmarta a fejbőrét. Most jön a bőrklinikáról, marékban hullik a haja, annyit sem mondtak neki, hogy elnézést, bocsánat. Magdolna csak a fejét ingatta a történet hallatán. Azt mondta, ő már régóta a Széchenyi utcai fodrászatba jár a Mancikához, mert a két Kati sosem figyelt oda, neki is mindig tönkretették a frizuráját. Sándor ült a helyén, mintha egy darab súlyos levegőtömb lenne, csak a nyakán lüktetett egy ér. Éva, mintha csak most venné észre, pillantást váltott Magdolnával, aztán Julival is, éppen felmérte a helyzetet.

– Hát igen, ebben a kánikulában tényleg kikészül az ember, nem csoda, ha… – mondta aztán. Kávét sem kért, csak egy pohár vizet, abba is épp csak belehörpölt, aztán szedelőzködött is. Rég járt pedig náluk, Magdolna karácsonyi betegségéért is magát okolta, ő hordta ide marokszám az altatót, és utána egyszer valamiért nagyon össze is vesztek.

Mikor újból hármasban maradtak, az iménti fagyos jelenet ott folytatódott, ahol abbamaradt. Sándor nem tudta elszánni magát a távozásra, szemrehányó pillantásokat lövellt Magdolna felé, aki ártatlan közönnyel huzigálta a vasalót egy kockás plisszészoknyán, cifrázta a hegyét. Mintha nem is értené, mit akarnak tőle, nem tekintené illetékesnek magát a felmerült helyzet megoldására, és egyáltalán, mintha teljesen hidegen hagyná az őt körülvevő történet. Akkurátusan minden szegleten végigsimított, táncolt kezében a vasaló. Már a konyharuhánál meg a törülközőknél tartott, a tévé Losonczi Pál elvtársat, az Elnöki Tanács Elnökét mutatta, aki népes delegáció élén Hajdúböszörményben tett látogatást. A kamera végigsvenkelt a makulátlanul tiszta nagyüzemi sertésólon, a malacok mókásan nyújtogatták orrukat a nagy ember felé. Sándor eközben kitartóan csak Magdolnát bámulta, a keskeny ujjait, a vasaló hegyét, amely minden titkos, apró gyűrődést kisimított, édes jó istenem, jegyezte meg alig hallgatóan. Aztán nagy lélegzetet vett, megpróbált felállni a helyéről. Ez a művelet azonban elsőre nem sikeredett neki, Juli az ajkát harapdálva küszködött a nevetés ingerével. Másodjára az udvarló mélyen előredőlt, az ülőkébe kapaszkodva próbált segíteni magán. Juli már arra készült, hogy ripityára töri a rozoga széket, mire harmadjára csak talpra vergődött a férfi. Várt egy szóra, mintha kegyelemre várna, de Magdolna udvarias oldalpillantásán kívül mást nem csíphetett el. Gyászos képet vágva állt meg a szoba közepén, hát akkor, mondta. Magdolna kimért udvariassággal viszonozta az elköszönést, Juli fagyos csókolommal búcsúzott az udvarlótól. Aztán, hogy Sándor végképp eltávozott, Magdolna a még vasalatlan ruhát összenyalábolva, ahogy volt, a szekrény aljába zúdította, és megkönnyebbülten fújt. Leült Juli mellé, de ahelyett, hogy magyarázatot adott volna a történtekre, lánya arcát kezdte el vizsgálgatni. Érlelődő pattanásokat keresett, kedvenc foglalatossága volt ugyanis a mitesszerek elleni harc.