4.

Apám egyszer azt mondta: nem szabad, hogy közelünkbe férkőzzön a csüggedés, mert a csüggedés is bűn, majd csüggedten hozzátette, hogy jócskán lesznek még megpróbáltatásaink. Szerinte időről időre divatba jön egy-egy erény, most az egyenlőség a kulcsszó, holnap talán a szabadság lesz. Imádkozzunk, és ha megvan a kívánságunk, forduljunk vele Istenhez. Tehetetlenek voltunk az önkénnyel szemben, rajtuk kívül súlytalan volt minden, mint a Szárazér kiszáradt mellékágainak löszpora. Apám óva intett, hogy nyilvános helyen kritizáljam a rendszert. A műtrágyás kísérleteinek köszönhetően békén hagyták a családunkat, földünket se nyirbálták tovább, igaz, háromnegyedét elvették, de apám szerint a maradékból is meg tudtunk élni.

Nem kell feltűnősködni, hogy ne szúrjunk szemet nekik – mondta el számtalanszor, akkor is, amikor a szőlőt metszettük, akkor is, amikor az ipari áram bekötésével bíbelődtünk, és akkor is, amikor aknát ástunk.

1956. október huszonhetedikén a város hat óra körül még esti bágyadtságban morajlott, de már érezhető volt Jankó órás előtt némi mozgolódás. Békéscsabáról hazatérő tanulók aznap estére fáklyás felvonulást szerveztek. Kérték, hogy mondjak beszédet, de erre alkalmatlannak gondoltam magam, viszont odaadtam egy versemet, amelyet az október huszonharmadikai események ihlettek. A negyedikes gimnazista Feckó Kati szavalta el, majd Bányás Mihály mondott beszédet.

Nem kell a ’45 előtti úri Magyarország, de Rákosi és Gerő rémuralma sem! Testvéreim! A mi kezünket nem szennyezheti be vér, a lelkünket nem terhelheti nemtelen cselekedet vagy bosszú. Egyetlen eldobott kő miatt rommá válhat a város! Helyezzünk ki nemzeti lobogókat a középületekre, indítsunk teherautókkal élelmiszerszállítmányokat Budapestre, a hős városba. Vegyük őrizetbe a kommunista vezetőket, a határőrtiszteket és a járási ügyészt! Ha normalizálódnak az állapotok, szabadon engedjük őket. Nálunk nem lesz látványos felelősségre vonás, mi csak tesszük a dolgunkat: helyreállítjuk a demokráciát. Lefoglaljuk a gépállomások összes gépkocsiját, teherautóját, és ellenőrzésünk alá vonjuk a benzinállomást is. Holnap forradalmi tanácsot választunk, melynek élére ötfős operatív bizottság kerül. És eltöröltük az elvtárs megszólítást.

A tömeg elénekelte a Himnuszt, majd a Szózatot. Valaki belekezdett az Igazságot Magyarországnak című dalba is, de ekkor mindenki megindult, és nem sokkal ezután feldúlták a pártházat. Besodródtam az épületbe, és csak néztem az egyre dühödtebb rombolást. Összetörték a fővárosi felszabadulási emlékmű kicsinyített mását, széttépték a Dózsa TSZ vörös csillagos vándorzászlaját. Csak álltam az ajtóban a kilincset markolászva, amikor elszedték a pártvezetőktől a fegyvereiket, a bekeretezett begyűjtési oklevéllel fejbe verték a tsz-szervező párttitkárt, akinek ezen kívül nem esett bántódása. Azt gondoltam, hogy ha lincseléssé válna a demonstráció, közbeavatkoznék, de szerencsére nem folyt vér. Az igaz ugyan, hogy a tömeg elégette a marxista könyveket és a vörös drapériákat, de senki sem sérült meg. Amikor a temető orosz síremlékét akarták megrongálni, felálltam a párttitkár íróasztalára, és azt mondtam, hogy temetőben rombolni barbárság. A templom melletti orosz emlékmű lerombolása ellen viszont nem emeltem fel a szavam, de az nem igaz, hogy én bujtottam fel a tömeget. Csak annyit mondtam, hogy valóban furcsa, hogy Nepomuki Szent János arra van kárhoztatva, hogy a vörös csillagot bámulja az orosz emlékművön. Mondtam továbbá, hogy ha mindenáron el akarják távolítani, akkor bőven elég, ha a csillagot leszedik, elvégre az obeliszk alatt katonák nyugszanak. Majd kihantoljuk a katonákat, és újra eltemetjük őket a temetőben. Miközben a folyósón néhány korombéli fiatalembert arról győzködtem, hogy nem kell a párttagokat a tanácsháza udvarán lévő börtönbe vinni, az utcán már nekiestek az emlékműnek.

A párttitkárral rakatták rá a drótkötelet. Azt mondták, hogy “ő építette, rombolja le ő…”, majd egy Csepel teherautó segítségével lerántották a talapzatáról.

Őze Péráné a magyar anyák nevében intézett beszédet:

– Magyar anyák, menjen mindenki tüntetni, mert elérkezett a mi napunk! Ne engedjük kezünkből a fegyvert kivenni! Meddig tűrjük ezeket a nyakunkon ülni?! Rákosi megszökött, Gerő megszökött, de bosszút állunk minden hősi halált halt magyarért!

Miközben hangos hurrázás közepette az árvácskákra borult az inkább szánalmas, mintsem monumentális, két és fél méter magas obeliszk, a tanácsháza tűzoltótornyának hangosbeszélőjén a forradalmárok bejelentették, hogy a nemkívánatos kommunista vezetők tartózkodjanak otthon, számukra kijárási tilalom van. Ne menjenek az utcára, mert folyamatos ellenőrzést tartanak a házaiknál.

Kiadták az utasítást a hivataloknak: el kell távolítani körbélyegzőkből a csillagokat, továbbá fel kell törni a légóraktárakat, és az ott található karszalagokból nemzetőr feliratú karszalagokat kell készíteni.

Gondoltam is magamban, hogy talán nem ezek a legfontosabb intézkedések, de ekkor a diákok már azt éljenezték, hogy a katonák leszedték sapkáikról a vörös csillagot. Elterjedt a hír, hogy Romániából vasúton szovjet csapatok érkeznek.

A tömeg elindult a főtérről a vasútállomásra. Azon kaptam magam, hogy én is a tömeggel tartok, pedig butaságnak tartottam, hogy az oroszok nálunk, illetve Lőkösházánál lépnék át a határt. Akkor már inkább Záhonynál. Kresák Zoli – akit mindenki csak Kecsunak hívott, és aki az orosházi malomnál dolgozott mint mázsáló – Rákosi- és Sztálin-vicceket mesélt. Egyszer csak olyan felszabadultnak éreztem magam, mint amilyen utoljára gyerekkoromban voltam. A kisebbik Tüzép-telep udvarán már járatták a késő délután lefoglalt termelőszövetkezeti teherautók motorját, és toborozták az embereket, hogy menjenek Lőkösházára, mert várható, hogy szovjet inváziós erők érkeznek Kürtös felől. Nem messze a rendőrség épületétől, az Asztalosipari KTSZ lécfalán szinte világított a mészfestékkel írt felirat:

Amikor a tömeg kiért a vasútállomásra, valaki felpofozta az állomásfőnököt, mert nem engedélyezte, hogy síneket szedjenek fel Románia felé.

Miután kétszáz métert felszedtek a viharlámpák fényében serénykedő PFT-sek, véget ért az aznapi demonstráció. Egyetértettem a várótermi pad tetején rögtönzött beszédet tartó Bányással, aki szerint távozniuk kell a szovjet csapatoknak, a forradalom résztvevőinek amnesztiát kell adni, a Rákosi rendszer vezetői álljanak bíróság elé, lépjünk ki a Varsói Szerződésből, számolják fel az ÁVH-t. Megtapsoltam a beszédet, majd hazaindultam. Az Állomás utca felé vettem az irányt, nem volt kedvem a tömeggel tartani, mert egyre több részeg tűnt fel, akik csak a balhé kedvéért csatlakoztak. Felborították a virágládákat, az állomás melletti kukákat, feldöntötték a falnak támasztott kerékpárokat.

Katinka rózsaszín hálóingben és kék kardigánban, ölbe tett kézzel várt a kapuban. Csuklóján az új, Poljot karórám volt, amit születésnapomra kaptam tőle, de nem viseltem, mert még mindig a bérmálási órámat hordtam.

– Nem lehetsz ilyen hülye! Tönkre akarod tenni a családodat? – suttogta a kapukulccsal hadonászva.

– Tudod, hogy sosem voltam felelőtlen – mondtam, majd becsuktam a kaput.

– Apád megüzente, hogy maradj a fenekeden, majd a piacon megtudod, mi történt. Hozott orjalevest. Megmelegítsem?

– Ha volnál szíves!

Elindultam a kertbe, hogy hozzak be erős paprikát. Jó lesz majd a levesbe.

– Most meg hová mész?

– Csak szétnézek a kertben.

És közben arra gondoltam, hogy Katinka egyre kevésbé emlékeztet arra a lányra, akit egykoron szeretni tudtam. Fölismerhetetlenné tette valami ernyedt, fontoskodó tetszelgés és ostoba nagyképűség. Egyre többször biggyesztette neve elé a Dr. rövidítést.

– Még én sem írom a nevemhez, hogy doktor – mondtam neki, amikor láttam, hogy egy rejtvényújság szélére szignózta néhányszor a nevét.

– Hát, látod, legalább legyen valaki a családban, aki leírja.

Városunkban november negyedike után kettős hatalom alakult ki. Kormányrendelet szólt arról, hogy helyezzék vissza a korábbi kommunista vezetőket, de mindenki a forradalmi bizottságokat tekintette legitimnek, amely december közepén nemzeti tanácsnak, majd területi munkástanácsnak nevezte át magát.

A pesti forradalom leverése után két nappal, november 6-án még élelmiszer utánpótlást vittünk a fővárosba, de Szegednél az orosz egységek lekapcsolták a két teherautót.

December hetedikén Hízó borbélyhoz készültem. Az erősen kopaszodó mester üzletének vitrinjei mögött fémautókat és békebeli arcvizes üvegeket tárolt, és volt egy szerecsen inast formázó hamutartója. A fodrászat olyan benyomást keltett, mint egy békebeli játék és iparcikkbolt. Hízó nagy szakértelemmel nyírta fel a hajam. Ugyanazt a frizurát vágta azóta, hogy ötéves koromban apám először elvitt hozzá. Baloldalt elválasztva, hátul és oldalt jól felnyírva. Talán ezért is mondogatják szinte mindennap Kövér Rózsi boltjában, hogy Laci, te aztán semmit nem változtál, ha nem vigyázol, sosem fogsz megöregedni!

Aztán mégis jelentkeztek rajtam az öregség első jelei. ’57 január tizenötödikén letartóztattak, majd öt hónapig előzetesben voltam a szegedi Csillagban. Nem tudtam, hogy hány évet kapok, éjjelenként rám tört a pánik, hogy ki fognak végezni.

Hullott a hó ezen a bizonyos december hetedikén, így gyalog mentem a borbélyhoz. Nem szerettem gyalog járni, annyira megszoktam a biciklit, hogy az udvaron még tekertem egyet a pedálon, míg a szín melletti biciklitartóba vezettem a járgányt.

Kövér pelyhekben hullt a hó, ahogy a jégrögös földön bandukoltam a járda mellett, a Fő utcán, amelyet Néphadsereg utcának kéne szólítani, de a párttitkár és a tanácselnök is a régi nevét használta.

Már a kovácsházi úton jártam, magam mögött hagyva a Talponállót, amikor a városi hangos híradó bemondta, hogy a termelőszövetkezet újból elkészítette a beadási terveket, és hogy tüntetésre hívják azokat, akik szeretnék kisöpörni a városból a fegyveres karhatalmat, és ellenzik a terménybeszolgáltatást. És hogy a forradalmi tanács nem ismeri el a Kádár-kormányt, elegünk van az ígérgetésekből, és olyan vezetésre van szükségünk, amilyen a Nagy Imre kabinetje volt.

Ahogy a szerb templom kertje előtt álltam, a sűrűn összefonódó ágak alatt, olyan érzésem volt, mintha megvalósult volna egy csoda, melyre régóta készülök. Ezek szerint Pesten is jóra fordultak a dolgok. Hiszen máskülönben a tanácsnak nem lenne bátorsága tüntetésre hívni a lakosságot.

Visszafordultam, és a piactér felé futottam. Mire odaértem, már több száz ember gyűlt össze. Nem kiabáltak, mint október végén, csak álltak a szitáló hóesésben és sugdolóztak. Megálltam a Szárazér hídjánál, onnan figyeltem őket, majd, amikor elindultak a Tanácsháza felé, csatlakoztam a menethez. Fülembe csengett apám figyelmeztetése: az ember ne hősködjön, ne magyarkodjon, mert ezt a meccset nem nyerheti meg. Nem kerestek november negyedike után, pedig Békéscsabán, Gyulán és Mezőkovácsházán elkezdődtek a letartóztatások.

Katinka kiborult attól, hogy fegyvert és gránátokat rejtegettem otthon. Nem volt kérdés, ha úgy alakul, a barikádokra állok. Viszont nálunk nem voltak barikádok. Végül nem tudom, hogy ki árult be. A házkutatás során semmit nem találtak, pedig tíz, dunsztos üvegbe rakott kézigránátot ástam el az udvaromon, majd sátorvászonnal is letakartam. A ponyvát elhúzták, kiterítették az utcán, de a földet nem túrták fel. A géppuskaszalagot, a három dobtárat, a két 35-ös karabélyt és a géppisztolyt műanyag műtrágyás zsákokba tettem, és a kútba dobtam. Tudtam, hogy a víz hat méter mély, és ha kell, meg tudom csáklyázni a zsákokat. Ha lett volna értelme, akkor fegyvert ragadok, de nálunk nem alakultak ki fegyveres gócok. Decemberben már csak hősködésnek tűnt volna a fegyveres harc.

1957 januárjában tartóztattak le, mert tagja voltam a munkástanácsnak. Sosem szónokoltam a rendszer ellen, az új közigazgatás megszervezésére koncentráltam. Körzeti orvosként azt tekintettem a legfőbb feladatomnak, hogy vezessük be a gyógyszertári és az orvosi ügyeleteket a járásban.

Megkérdeztem az ér hídkorlátjának támaszkodó Grestyák Mihálytól, hogy mi hír Pesten, hogy újra kitört-e a forradalom? Miről maradtam le? Azt mondta, hogy semmit nem hallottak arról, hogy Pesten újra forradalom lenne, de azt nem hagyják, hogy ismét terménybeszolgáltatás legyen.

Megdöbbentem a tüntetők merészségén, hisz már híre ment a megyében, hogy elkezdődtek a letartóztatások. Még a borbélyhoz se lett volna késő elmennem, de kíváncsiságomnak nem tudtam ellenállni, követtem a tömeget. Volt, aki tőlem várt ötleteket, de olyan váratlanul ért ez a helyzet, hogy nem szolgálhattam tanáccsal. Amikor a közeli határőrségre indultak, hogy lefegyverezzék a katonákat, megráztam Grestyákot, és azt mondtam, hogy ez öngyilkosság, ne csináljátok!

Amikor pár perc múlva ott álltak a határőrség előtt, még elmehettem volna, de csak néztem, ahogy berontottak a földszintes épületbe, és hamarosan puskákkal lőszerekkel jöttek elő, és azt kiabálták, hogy a puskákat a forradalmi tanács helyiségébe kell szállítani, hogy fölfegyverezzék a nemzetőröket.

– Átgondoltátok ezt, fiúk? – kérdeztem a mellettem álló srácoktól, Tyúkomtól, Szemitől és Gitárostól, de visszakérdeztek, hogy ők ugyan mit csináltak? Csak kenyérért jöttek. Még pár percig álldogáltam a Zöld Kereszt előtt, majd hazamentem. A tömeg hamarosan elindult a művelődési házba.

Katinka megkérdezte, hogy zárva volt-e a borbély, mire rávágtam, hogy igen, lehet, hogy Hízó elutazott. Majd kitaláltam, hogy elhányom a havat. Mikor kész lettem, átmentem a művelődési házba, melynek különtermében olyan csattogás kerekedett, mintha az ételhordókat gyártó üzemben lettek volna. A puskákat töltögették.

A szárnyas ajtó tárva-nyitva volt, a vaskályhában lobogott a tűz, ki-be járkáltak a nemzetőrök.

– Aki nem ért hozzá, legyen óvatos! Mutassátok meg a diákoknak, hogy kell betárazni a fegyvert! Aztán holnap délre már úgy lőjetek, mint egy díjazott ezred!

A derékszíjak, tölténytáskák, hevederek vándoroltak a fejek fölött. Mit fognak csinálni? Holnap mindenkit letartóztatnak, és aki elsüti fegyverét, garantáltan kivégzik. Átvágtam a művelődési ház mögötti zeneiskola udvarán, a tekepálya és a könyvár között átbújtam a lyukas drótkerítésen, és már otthon is voltam.

A nemzetőrök elfoglalták a községi hangos híradót. Bemondták, hogy mindenki tagadja meg a raktárakból a terményei kiadását, mondjon nemet a beszolgáltatásra. A kommunista párt Kádár ígéretével ellentétben mégis újrakezdi a Rákosi-féle megsarcolást. Másnap tudtuk meg, hogy a határőrség közben Orosházáról kért erősítést, amit telefonon elmondtak a nemzetőröknek is, kérvén őket, hogy menjenek haza, ne csináljanak meggondolatlanságot. A vidékről jött fölforgatókra kenik a dolgot, senkit nem fognak néven nevezni, csak ne csináljanak balhét, mert nem tenne jót a városnak, ha megjelennének az orosz harckocsik. Márpedig ez történt.

A Szárazér mögött szabályos lőállást felvett nemzetőrök közül három ismeretlen, valamelyik közeli faluból érkezett fiatalember életét vesztette, a park beton virágládáit ripityára törték a páncélautók, az egész akció nem tartott tíz percnél tovább. Ha lett volna értelme, hogy részt vegyek a decemberi ellenállásban, biztos, hogy ott feküdtem volna valamelyik virágláda mögött, de már biztos volt, hogy magunkra maradtunk. Olyan volt az ország, mint a romlott böjti olaj, amit a sötétben véletlenül felborítottak asszonykáromkodás kíséretében. Apám számtalanszor mondta, hogy maradjak a fenekemen, van elég bajunk, nem kell, hogy újra ránk szálljanak…

– Fiam, tudod jól, hogy nem vagyok kommunista, mi több, meg kell mondanom, ki nem állhatom magát a kommunizmus szót sem, és valamennyiük közül Rákosit gyűlölöm legjobban, de a legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk.

Majd elvitte a piros tejeskannát, mert reggel ő ment friss tejért Gayerékhez, és nekünk is hozott két litert.

Apám nagylelkű ajánlatnak fogta fel, hogy meghagyták a földünk egy tizedét, és nem vették el a négyszobás gazdaházunkat. “Mert itt is lehet élni” – mondogatta folyton.

Talán igaza volt, talán nem, mindenesetre én már annak is örülök, hogy finom sült szalonnát ehetek paradicsommal, hogy hűvös, virágillatú levegő járja át a konyhát. Hogy friss, langyos tejet ihatok. Hogy nem vagyok fizikai munkára kárhoztatva, érzem, hogy megbecsülnek, még ha 1957. január tizenötödike óta nem is praktizálhatok. Majd csak enyhülnek a körülmények, és leadhatom a gimnázium teherautóját, és újra gyógyíthatok. Könyveimet, egyetemi jegyzeteimet rendszeresen újraolvasom. Sokan járnak hozzám megkérdezni, hogy mi a bajuk. Receptet nem írhatok föl, de tudok segíteni azokon, akik hozzám fordulnak. Licsáknénak kötözésre kellett járnia Orosházára. Elláttam, hisz az állatait nem hagyhatja magára, arról nem beszélve, hogy az egész napja elmegy, olyan rossz a közlekedés. Persze mindig arra kértem a betegeimet, hogy ne hivatkozzanak rám, amikor elmennek recept nélküli gyógyszerért a patikába, és hogy ne beszéljenek senkinek arról, hogy nálam voltak.

Váratlanul ért, amikor 1957. január tizenötödikén, reggel fél nyolckor, munkába indulás előtt becsöngetett két rendőr, hogy parancsuk van az előzetes letartóztatásomra. Pakoljak össze ezt-azt, bemegyünk az őrsre, onnan visznek tovább Szegedre. Katinka már nem volt otthon, hatra járt dolgozni a buszállomásra. Kértem a rendőröket, hadd szólhassak be neki, amit engedélyeztek. Elmondtam a feleségemnek, hogy félreértés az egész, két óra múlva már a rendelőben leszek, szóljon be a Zöld Keresztbe, mondja azt, hogy beteg lettem, gondoskodjanak a helyettesítésemről. Üres tekintettel nézett rám, majd kezemet megszorítva remegő hangon annyit mondott, hogy siessek haza.

Ahogy kiléptem a buszváróból, megmagyarázhatatlan oknál fogva – talán a reggeli nyüzsgés otthonosságától, az iskolás gyerekek látványától, vagy attól, hogy megakadt a szemem a Szárazér havas nádtorzsáin – nyugalom költözött szívembe. Hallottam, hogy milyen kellemes hangja van a lábam alatt ropogó hullámos hónak, és arra gondoltam, gyorsan tisztázni fogom magam, hisz ebben az otthonos kisvárosban, ahol minden fához, virághoz és épülethez közöm van, nem érhet baj.

Nem is a szülővárosban ért a baj, hanem Szegeden. Néhány percet töltöttünk az Asztalosipari KTSZ melletti rendőrőrsön. Ott közölték, hogy államellenes cselekmények miatt Szegedre kell menjek kihallgatásra, ahol tisztázhatom magam.

Nyájasak voltak velem, Hadobás rendőr osztálytársam volt, mondta is, hogy én aztán semmit nem változtam, úgy nézek ki, mint a suliban. Majd hozzátette, hogy reméli, gyorsan tisztázódik ez az egész.

Reménykedtem, hogy könnyedén eloszlatok minden félreértést, és már a rendőrautóban ülve, az 57-es major magasságában azon gondolkodtam, hogy mikor indul vissza Újszegedről vonat Mezőhegyesre. Ha a 17.20-ast elérem, még Mezőhegyesen kapok csatlakozást, és este kilencre itthon lehetetek. Persze, többször eszembe jutott: lehet, többet már ne látom se a szüleimet, se a feleségemet, hogy néhány napon belül felakasztanak a Csillag börtön udvarán.

Szegeden már szó sem volt arról, hogy hazaengednek. Sőt ki sem hallgattak aznap. Betuszkoltak egy zárkába, az előzetesek közé. Saját cellám volt. Mintha nemrég festették volna ki. Még éreztem a festék szagát. A gyomorforgatóan büdös vécén viszont nem volt deszka. Fény egy kamraablaknyi résen tűzött be, és ha felhő takarta el a napot, azonnal sötét lett minden.

Reggelire főleg hitlerszalonna volt vagy egy kis darab vaj, ebédre jórészt tojás- vagy lebbencslevest kaptunk, vacsorára valami vacak felvágottat. A kenyér szinte mindig száraz volt, de mindent megettem. Arra gondoltam, könnyebben fogom bírni ezt az egészet, ha tele a hasam.

Mikor először léptem be a börtönbe, úgy éreztem magam, mint aki első reggelére ébred egy idegen országban. A lenyugvó nap sugara beesett a cellaablakon, és a helyiség színültig telt fénnyel. Egy asztal, egy szék és egy priccs jelentette a bútort. Olyan volt, mintha egy iskolai menza raktárában lettem volna, ahová ipiapacsozás alkalmával elbújtam a többi fiú elől.

Hiába fújt kinn a szél, hiába volt nyitva az ablak, doh- és a festékszag járta át a cellát. Aztán, amikor már lebukott a nap, a sötét és a csend összeolvadt. Nem csináltam semmit, csak verset írtam egy kisvárosban, nyilván senki nem veszi komolyan, hogy ennek bármilyen hatása lett volna. Tagja voltam a munkástanácsnak, mert szükség volt ezen a szinten orvosra. Megszerveztem az orvosi és a gyógyszertári ügyeletet, elláttam néhány sérültet. Bunda Pista fegyvertisztítás közben átlőtte a tenyerét – be kellett kötöznöm. Az obeliszk ledöntésekor egy gallydarab belevágódott Alexa Bandi szemébe. Beutaltam a kovácsházi szemészetre. Orvosi esküm kötelezett, nem mérlegelhettem sérült és sérült között. Persze percenként villant át az agyamon, hogy mi van, ha kivégeznek, mi lesz, ha úgy halok meg, hogy nincs gyermekem. A halálnál borzalmasabb érzés volt, hogy megszakítom az élet áramlását, azaz nem nemzek utódot.

Vártam, hogy tisztázhassam a fatális félreértést, hogy visszamehessek a nejemhez, a szüleimhez, és hogy mindent helyrehozhassak, amit elrontottam.

Bíztam benne, hogy másnap reggel kihallgatnak, és akkor már délelőtt elindulhatok az újszegedi állomásra, de már az első éjszaka átadtam magam szökésről szőtt eszelős álmoknak. Mással nem tudtam életre kelteni az időt.

Persze lehet, hogy évekig valami tanyán kellett volna bujkáljak…. Egy hang azt súgta, hogy jobb, ha megadom magam a száraz faggatózásnak. Majd sorra kerülök, mondogatta nap mint nap a fegyőr.

Elterjedt, hogy azért járatják hajnalok hajnalán a teherautók motorjait, mert akkor végzik ki a fegyveres harcokban részt vett forradalmárokat.

Néhány hét után egyre biztosabb voltam benne, hogy ki fognak végezni, lefogytam, éjjel összevissza beszéltem, volt hogy öngyilkos akartam lenni, volt, hogy minden percért, hálát adtam az Istennek.

Több mint öt hónap után egy május végi napon közölték velem, hogy hazamehetek, nem jelentek veszélyt a társadalomra. Viszont most olyan idők járnak, hogy az előzetes is priusznak számít, és egy ideig nem dolgozhatom orvosként, különben is, már pár hét után gondoskodtak a helyettesítésemről, és az ifjú doktornővel mindenki elégedett.

Ezen nem volt időm gondolkodni, rohantam az újszegedi állomásra. Messze voltam a Tiszától, de hallani véltem a köveknek csapódó hullámok robaját, a károgó varjakat a Móra Ferenc Múzeum előtt.

Vettem jegyet. Volt még egy órám indulásig. A közeli postáról felhívtam Katinkát – szerencsére emlékeztem a buszállomás számára –, hogy kora délután már otthon leszek! Régen hallottam a hangját, a vonal se volt túl jó, talán ezért éreztem kissé idegennek. Azt mondta, nagyon örül, és hogy kijön elém, és hogy szól a szüleimnek is. Talán azért nem lepődött meg, mert ő már tudta: apám kijárta a miniszternél, hogy kiengedjenek. De miért kellett közel fél évet várni erre? Apám erre később azt válaszolta, hogy ment az ’56-os nagyüzem, és az olyan piti ügy, mint amilyen az enyém volt, egyszerűen nem került sorra.

Végtelennek tűnt a kis állomás előtti padon töltött fél óra. Amikor 10.15-kor végre elindult a vonat, összeszorult a szívem. Soha nem éreztem magam ilyen boldognak. A tavaszi délelőtt mélyébe merülve a lombréseken átvillanó tükörfényes úttestet bámultam. Az erdősorok fekete fodrai összezárultak sötét lombtömegekké, az előttük elterülő árpaföldek viszont olyan világosak voltak, mintha egy kifakult, zöld szúnyoghálót terítettek volna szét a tájon. Megmenekültem. Csak 27 éves vagyok, újraindíthatom az életemet.

Míg Mezőhegyesen az átszállásra vártam, megittam egy üveg Kőbányait, majd szemem lehunyva átadtam magam a boldog érzésnek: egy éve ugyanezen a padon pont ilyen boldog voltam. Épp hazafelé tartva az örömhírrel végre felfogtam, hogy sikerült az államvizsgám, hogy hamarosan mehetek vissza a szüleimmel Debrecenbe, hogy átvegyem az orvosi diplomámat.

Ugyanaz a pad, ugyanaz a boldog érzés. És amikor a zötykölődő gőzösön ülve végre Tompapuszta után megláttam a templom tornyát, kiszakadt belőlem minden, ami felgyülemlett a börtön zárkasötétjében. Könny szökött a szemembe, ahogy nehéz télikabátomat a karomban tartva a forró, zötykölődő vonaton álltam.

Épp csak sikerült rendbe szednem magam, amikor a száraz fényben megpillantottam a vasútállomás zúzalékkavicsain álló Katinkát és a szüleimet.