Szeretett fivérem, Shiva Naipaul emlékének

1945. február 25., Port of Spain –

1985. augusztus 13., London

 

1. Jack kertje

 

Az első négy napon esett. Azt sem igen láttam, hol vagyok. Aztán elállt az eső, és a házam előtt elterülő pázsiton és gazdasági épületeken túl földeket láttam, a földek határain meztelen fákat – messze pedig, ha úgy esett a fény, egy kis folyó csillogását; néha úgy látszott, hogy a csillanások különös módon a földfelszín fölött tűnnek fel.

A folyó neve Avon – nem az, amelyet Shakespeare nevével társítanak. Később – amikor ez a táj nagyobb jelentőséget nyert az életemben, amikor tetemesebb részét itatta át, mint az a trópusi utca, ahol felnőttem – már képes voltam úgy gondolni az árkoktól szabdalt sík, nedves földekre, mint “kövér” vagy “vizes rétekre”, a háttérben, a folyó mögött húzódó alacsony, lankás dombokra pedig mint “dombvidékre”. De akkor, eső után – bár húsz éve éltem Angliában – csak sík földeket és egy keskeny folyót láttam.

Tél volt. A tél és a hó gondolata mindig izgatott, de Angliában a szó számomra veszített romantikájából, hiszen azok a telek, melyekkel Angliában találkoztam, ritkán voltak olyan szélsőségesek, mint amilyennek messze, trópusi szigetemen képzeltem őket. Más helyeken tapasztaltam már kemény időjárást – Spanyolországban januárban, egy Madridhoz közeli síparadicsomban, Indiában, Simlában decemberben, vagy a Himalájában augusztusban. De Angliában úgy látszott, ez az idő aligha köszönt be. Angliában egész évben ugyanazokat a ruhákat viseltem, ritkán húztam pulóvert, ritkán volt szükségem kabátra.

És bár tudtam, hogy nyaranta süt a nap, és hogy télen a fák megkopaszodnak és kefeszerűvé válnak, mint Rowland Hilder akvarelljein, az év – ami a vegetációt, sőt a hőmérsékletet illeti – számomra egybemosódott. Nehézséget jelentett megkülönböztetnem az egyik évszakot a másiktól, nem társítottam a virágokat vagy a fák lombozatát egyik hónappal sem. Mégis, szerettem figyelni, mindent észrevettem, és megindított a fák és a virágok, a napos kora reggelek és a késő esték szépsége. A tél a rövid napokat, a munkaidőben mindenütt égő villanyfényeket és a hóesés lehetőségével terhes időszakot jelentette.

Azért mondhatom mégis, hogy tél volt, amikor megérkeztem a folyóvölgyi házba, mert emlékszem a párára és a négynapos esőre, amely elrejtette előlem mindazt, ami körülvett, és tükrözte akkoriban érzett aggodalmaimat – aggodalmaimat a munkám és a költözködés miatt, amely ismét egy volt a sok angliai költözködés közül.

Azért is emlékszem a télre, mert aggasztottak a fűtés költségei. A házban csak villanyáram működött, ami többe került a gáznál vagy az olajnál. A házat pedig nehéz volt befűteni. Hosszú volt és keskeny, közel a nedves rétekhez és a folyóhoz, a betonpadló pedig csak egylábnyira emelkedett a föld fölé.

Akkor, egyik délután havazni kezdett. Hó porozta be a pázsitot a házam előtt, beporozta a fák csupasz ágait, kiemelte az elfeledett tárgyak körvonalait, kirajzolta a pázsitot környező üres, öregségről árulkodó épületeket, melyekre eddig nem figyeltem fel, vagy létezésüknek még nem voltam tudatában – így, ahogy a szállingózó havat figyeltem, darabról darabra felépült körülöttem környezetem elnagyolt képe.

Nyulak jöttek ki a hóra játszani, vagy eleséget keresni. Egy földre kuporodó anyanyúl, három vagy négy kicsinyével. Elütő, piszkos szín a havon. A nyulak képe, pontosabban új színük pedig felidézi vagy létrehozza a téli nap más részleteit is: a késő délutáni hó fényét, a különös, üres házakat a pázsit körül, ahogy fehérré, távolivá és jelentőségteljessé válnak. Felidézi annak az erdőnek az emlékét is, amelyet mintha azon a fehérlő sövényen túl pillantottam volna meg, melynek tövében a nyulak keresgéltek. A fehér pázsit, körülötte az üres házak, a sövény az egyik oldalon, a rés a sövényben, az ösvény, és azon túl az erdő. Erdőt láttam, de tulajdonképpen nem erdő volt az, csak a régi gyümölcsöskert a nagy ház mögött, melynek birtokán az én házam is elterült.

Nagyon tisztán láttam, amit láttam. Azt azonban nem tudtam, mit nézek. Nem volt hová beillesztenem. Még mindig valamiféle köztes állapotban helyezkedtem el. Bizonyos dolgokkal azonban tisztában voltam. Ismertem a város nevét, ahová vonattal érkeztem: Salisbury. Majdhogynem az első angol város volt, amelyről hallottam, az első, amelyről valamiféle benyomásom alakult ki Constable-nek a salisburyi katedrálisról festett képén keresztül, melynek reprodukciója benne volt a harmadik osztályos szöveggyűjteményemben. Messze, a trópusi szigeten, még tízéves sem voltam. Négyszínnyomatos reprodukció volt; a legszebb képnek tartottam, amelyet valaha láttam. Tudtam, hogy a ház, ahová érkeztem, az egyik Salisbury közeli folyóvölgyben áll.

A Constable-reprodukció romantikájától eltekintve a tudás, melyet magammal hoztam, tisztán nyelvészeti jellegű volt. Tudtam, hogy az avon szó eredetileg csupán “folyót” jelentett, ahogy a hound eredetileg csak “kutyát”, bármiféle kutyát. Azt is tudtam, hogy a Waldenshaw – annak a falunak és a birtoknak a neve, ahol éltem – mindkét eleme, a walden és a shaw is “erdőt” jelent. Ez volt a másik oka, eltekintve attól az érzéstől, melyet a hó és a nyulak tündérmesébe illő látványa keltett, hogy azt hittem, erdőt látok.

Azt is tudtam, hogy a ház a Stonehenge közelében fekszik. Tudtam, hogy létezik egy sétaút, mely az egyik sziklakörhöz vezet, és hogy ezen az úton fent, magasan egy kilátópont található. Így amikor elállt az eső, és az első négy napot követően felszállt a pára, egyik délután elindultam, hogy megkeressem az utat és a kilátót.

Faluról nemigen lehetett beszélni. Ennek örültem. Feszültté tett volna az emberekkel való találkozás. Az Angliában eltöltött hosszú idő dacára még mindig elfogott a szorongás, ha új helyen jártam, még mindig nyersek voltak a reakcióim, még mindig úgy éreztem magam, mint aki a másik ember országában jár, éreztem az idegenségemet, a magányomat. Így minden egyes utazás, melyet az ország addig ismeretlen táján tettem – és amelyet mások talán kalandnak éreztek volna –, számomra a régi heg felszakítását jelentette.

A keskeny autóút a ház sötét, tiszafáktól árnyékolt földjei mellett húzódott. Az út, a drótkerítés és az út menti bozótos túloldalán a talaj meredeken emelkedett felfelé. A Stonehenge és a sétaút ebben az irányban feküdt. Kellett tehát lennie egy gyalogútnak vagy ösvénynek, amely elvezet az országúttól. Balra vagy jobbra forduljak, hogy ezt a gyalogutat vagy ösvényt megtaláljam? Ez persze valójában nem jelentett problémát: gyalogútra bukkantam akkor is, ha balra, egy másikra, ha jobbra fordultam. A két út Jack házánál találkozott, vagyis annál az öreg farmnál, ahol Jack kunyhója állt, a domb mögötti völgyben.

Két különböző gyalogút vezetett a kunyhóhoz: az egyik nagyon régi, a másik vadonatúj. A régi út hosszabb és laposabb volt; egy régi, széles és kanyargó folyómedret követett, talán szekerek haladtak rajta valamikor. Az új út, melyet munkagépek számára vágtak, meredeken emelkedett fel a dombtetőre, azután egyenesen vitt lefelé.

Ha az ember az országútról balra fordult, a régi útra érkezett. Az út fölé bükkfák hajlottak. Egy kőperemhez vezetett, épp a folyó fölé, majd meredeken zuhant a folyóval majdnem egy szintre. Egy kis település állt itt, néhány ház csupán. Észrevettem közöttük egy öreg, téglából és kovakőből épült kis házat, szép tornáccal, a folyóparton pedig, igen közel a vízhez, egy alacsony, fehér falú, zsúpfedeles kunyhót, melyet éppen felújítottak. (Évekkel később a kunyhón még mindig dolgoztak, még mindig félig kiürült cementeszsákokat lehetett látni a poros ablakokon keresztül.) Itt, ezen a településen kellett ráfordulni a régi útra, mely Jack házához vitt.

Egy aszfaltút vezetett el féltucat közönséges, apró ház mellett, közülük kettő vagy három – egyedüli szokatlan vonásként – a tulajdonos, az építő vagy talán a tervező aprólékosan kidolgozott monogramját viselte a homlokzatán az évszámmal együtt – amely meglepő módon háborús évszám volt: 1944. Az aszfalt kikopott, a keskeny dűlőút kövessé vált, és miután elérte a völgyet, kiszélesedett, sok kavicsos keréknyom barázdálta, közöttük durva, rojtos, egyenetlen fűcsomók. A völgy ősréginek tűnt. Balra a meredek emelkedő elzárta a további kilátást. Ez az emelkedő kopár volt, fák vagy bozót nélkül, lágy, ritkás fűtakarója alatt vonalak és sávok tűntek át, mint egy korbács nyomai: évek hosszú során át folyó szántás vagy erősítések jele. A széles út hirtelen elkanyarodott, és a tágas völgy, melyet elfoglalt – talán régi folyómeder lehetett –, ezután egyenesen futott a távolba, ahol egy alacsony halom kötötte a látóhatárhoz. Jack kunyhója és a farm ennek az egyenes útnak a végén, a kanyarnál feküdt.

A kunyhóhoz vezető másik, rövidebb, meredekebb, újabb utat, mely a főúttól felfelé, majd a völgyben lefelé futott, az északi oldalon szélfogó szegélyezte: fiatal bükkfák öreg fenyők oltalmában. A lejtő tetején egy modern, fémfalú pajta állt, valamivel lejjebb, a másik oldalon rés volt a szélfogóban. Ez a kilátó nézett a Stonehenge-re: távoli volt, kicsi, alig észrevehető, könnyebb volt meglátni a katonai lőtér élénk narancssárga vagy piros célköreit. A lejtő alján pedig, az erdősáv mellett futó köves, hepehupás dűlőút végén álltak az elhagyott gazdasági épületek, illetve a még lakott földműves házak sora, melyek egyikében élt Jack.

A környék dombjai kövesek és szárazak, fehéres barna, fehéres zöld színűek voltak. De a széles út alján, a gazdasági épületek körül a föld sáros volt és fekete. A traktorok kerekei szabálytalan, hosszúkás pocsolyákat mélyítettek a fekete sárba.

Az első délután, amikor a meredek úton, az erdősáv mentén tett sétám végeztével elérkeztem a gazdasági épületekhez, meg kellett kérdeznem a Stonehenge-hez vezető utat. A dombtetőről, a kilátótól világosnak látszott, de utána domb dombot, lejtő lejtőt követett, a mélyedések és az ösvények rejtve maradtak, a domb lábánál pedig, ahol a sár és a hosszúkás tócsák megnehezítették a járást és nagyobbnak tüntették fel a távolságokat, és ahol hirtelen a széles völgymélyi útról elvezető ösvények sokasága tűnt elém, összezavarodtam. Egy közönséges kérdést tettem fel csupán a kihalt vidéken, mégsem felejtettem el azóta sem, hogy az első napon valakitől az út felől kérdezősködtem. Jack lehetett az? Nem figyeltem meg a személyt, sokkal inkább foglalkoztatott az út idegensége, saját idegenségem, és a kérdés abszurditása.

Azt mondták, kerüljem meg a gazdasági épületeket, forduljak jobbra, kövessem a széles főutat, és ne induljak el azokon a csábító száraz ösvényeken, melyek az úttól elkanyarodva a túloldalon fekvő erdők felé vezetnek, fiatal erdők felé, melyek csalókán mélyebb fekvésű vidéket, egy erdőség kezdetét ígérték.

Így, elhaladva a kunyhókat és a farmot körülfogó sár, a régi gerendák rendetlen halmai, az összegubancolódott szögesdrótok és a láthatólag ottfelejtett mezőgazdasági gépek mellett, jobbra fordultam. A széles, sáros utat innentől fű borította, hosszú szálú, nedves fű. És hamarosan, miután magam mögött hagytam a farmépületeket, és sétám kivezetett egy széles, kopár, régi folyómederbe, foglyul ejtett a tér határtalanságának érzete.

A füves út, a régi folyómeder (vagy amit én annak gondoltam) felfelé emelkedett, így a tekintetet egyenesen az égboltra vezette; mindkét oldalon dombok lejtői nyíltak, széltében, és felfelé. Az egyik oldalon marhacsorda, a másikon, egy legelő széles, üres térségén túl, fiatal fenyők álltak, egész kis erdő. A környezet ősréginek látszott, a tágas térnek, a lakatlan földnek, a dolgok kezdetének a benyomását hordozta. Házakat nem lehetett látni, csak a széles, füves utat, fölötte az égboltot, és kétoldalt a széles lejtőket.

Sétámnak ezen a szakaszán elidőzhettem volna az üresség gondolatánál. Amikor azonban a füves út tetejére értem, és azonos szintre kerültem azokkal az ősi sírhantokkal és halmokkal, melyek körben a magas dombokat pöttyözték, lenéztem a Stonehenge-re: megpillantottam a Salisbury-síkság lőtereit és West Amesbury kicsiny, takaros házacskáit is. Mind az üresség, mind a tágasság, melyeken (úgy éreztem) keresztülsétáltam, legalább olyannyira illúziónak bizonyult, mint az erdőség ígérete a fiatal fenyőkön túl. Körben mindenhol – nem is túl messze – utak és sztrádák futottak, rajtuk élénk színű játékkamionokkal és játékautókkal. A Stonehenge, régi sírhalmok körvonalai az égbolt alján, a katonai lőterek, West Amesbury. A régi és az új; és távolabbról, vagy egy más időből visszatekintve, a farm, Jack kunyhójával a völgy mélyén.

Számos farmépületet már nem használtak. A pajták és az aklok – vöröstéglás falaikkal, agyagcserép- vagy palatetőikkel – már omladoztak a sáros udvar körül; az aklokban elvétve teheneket tartottak – beteg teheneket vagy legyengült borjakat, melyeket elválasztottak a csordától. Lehullott cserepek, lyukas tetők, rozsdás hullámlemezek, elgörbült fémdarabok, a mindent átható nedvesség, a rozsdaszín, a barna és a fekete, a csillogó vagy fakózöld moha a karámok összetiport, marhatrágyától felpuhult sarán: az állatok elkülönítése ebben a környezetben, mintha maguk is kidobásra váró tárgyak volnának, iszonyatos volt.

Egy alkalommal olyan marhákat hoztak, amelyek valamiféle torz rendellenességtől szenvedtek. Ezeknek az állatoknak annyira mechanikussá vált a tenyésztésük, hogy maga a torzulás is mechanikusnak tűnt, egy ipari folyamat hibájának. Az állatok különböző testrészein furcsa húskinövések látszottak, mintha két részből álló öntőformában öntötték volna őket, és a formák találkozásánál a szarvasmarha-anyag, az a keverék, melyből az állatokat megformázták, szivárgott volna; később pedig megszilárdult, hússá vált, azután szőrt növesztett, a csorda fekete-fehér fríz mintáját. Ott álltak a romos, elhagyott, trágyás, mohos farmudvaron, melyen csak saját trágyájuk tűnt frissnek, zavarba ejtő terhükkel, a fölös marha-anyaggal, amely középtájon úgy lógott rajtuk, mint a bikák lebernyege, mint valami nehéz függöny, és arra vártak, hogy elszállítsák őket a városi vágóhídra.

A régi farmépületektől távol, végig a lapos út mentén, melyet én a farmhoz és Jack kunyhójához vezető régi útnak gondoltam, más maradványok és romok is hevertek, más erőfeszítések és életek reliktumai. A széles út végén, az egyik oldalon a magas fűben lapos, alacsony, szürkére festett dobozok álltak két sorba rendezve. Később megtudtam, hogy azelőtt méhkasok voltak, vagy még ma is azok. Arra soha nem jöttem rá, ki volt az, aki méheket tartott. Talán egy munkás a farmról, vagy valamelyik ház lakója, esetleg olyasvalaki, akinek több ráérő ideje volt, üzleti vállalkozásba kezdett, aztán feladta, és megfeledkezett az egészről? Így, elhagyatva, magyarázat nélkül a szürke dobozok, melyeket senki nem tartott érdemesnek arra, hogy elszállítson, egy kissé titokzatosnak látszottak a bekerítetlen, nyitott térségben.

A széles csordaút másik oldalán, mely éppen itt kezdett nagy ívben kanyarodni a farmépületek körül, fiatal fák és bozót menedékében egy régi, de jó állapotú, zöld-sárga-piros lakókocsi állt, élénk színűre festett cigány cirkuszkocsi a régi időkből (gondoltam), mintha a lovakat csak egy pillanattal ezelőtt fogták volna ki. Újabb titok, újabb gondosan elkészített tárgy magára hagyottan, a múltnak egy újabb darabja, melynek már nem vették hasznát, mégsem dobták ki. Akárcsak a mezőgazdasági gépek elkoptatott, ormótlan darabjai, melyek a farmépületek körül hevertek elszórtan, rozsdásodva.

A széles, egyenes út felénél, jóval a méhkasokon és a lakókocsin túl egy régi szénakazal állt, melyet ház alakba felhalmozott szénabálák alkottak, tetején régi, fekete műanyagfólia-takaróval. A széna elöregedett, a fekete tömegből zöld csírák bújtak elő – a széna, melyet egy nyáron gondosan lekaszáltak, bálákba raktak és feltornyoztak, most rothadt, és trágyává bomlott. A farm szénáját manapság modern, nyitott tárolóban tartották, az előregyártott épület a gyártó nevét viselte, melyet a tető csúcsa alá nyomtattak. A tárolót közvetlenül a régi farmudvar összevisszasága mögé emelték, mintha korlátlan hely állna rendelkezésre, és soha semmit, ami régi, nem kellene újjáépíteni. Ebben a tárolóban a széna friss volt, édes és meleg szagú; a bálákat szétbontották és aranyszínű, tiszta és meleg szagú lépcsőkbe rendezték, amiről eszembe jutott az arannyá fonott szénáról szóló mese, meg a szénapajtákban alvó emberek az európai környezetben játszódó könyvekből. Ezt Trinidadban sohasem értettem, hiszen ott a füvet mindig frissen, mindig zölden kaszálták a csordának, és soha nem száradt barna szénává. Most, a nyirkos völgy fenekén: magasra halmozott arany bálák, meleg aranyszínű lépcsők a keréknyomoktól szabdalt fekete sár szomszédságában.

Nem messze a kunyhó vagy ház alakú, rothadó kazaltól egy igazi ház maradványai álltak, melynek a falai kovakőből és betonból épülhettek. Egyszerű ház volt, talán alapok nélkül, s most teljesen feltárult. A tető nélküli, romos falak a puszta földet fogták közre – semmi jele kő- vagy betonpadlónak. Milyen nyirkosnak látszott! A környező fák – szikomorok, bükkök vagy tölgyek – magasra nőttek, a ház eltörpült mellettük. Valaha talán alig lehetett észrevenni ezeket a fákat, melyek tovább éltek, miközben a ház megszűnt létezni, és most hűvösen, mohosan és feketén tartották a földet, örökös árnyékban. A közutak mentén sorakozó kisebb házak, melyeket földfoglalók, főleg mezőgazdasági munkások építettek a múlt században, megalapozták az építők és leszármazottaik birtokjogát. Itt azonban, a füves csordaút mellett, a lejtők, a földek és a magány ölelésében a ház tulajdonosa vagy építője semmit sem hagyott hátra, semmit sem alapozott meg. Csak az általa ültetett fák nőttek tovább.

Talán nem is volt más, csak egy pásztorkunyhó. Vagy mégsem, hiszen a pásztorkunyhók kisebbek, meg aztán a körben magasodó fák sem erre utaltak, nem olyan emberről árulkodtak, aki egyszerre csak néhány éjszakát töltött benne.

A síkság legjellemzőbb állatai már nem a juhok voltak. Birkanyírást is csak egyetlenegyszer láttam. Egy jól megtermett ember végezte, egy ausztrál, tudtam meg, az egyik régi, gerendafalú, palatetős épületben – annak a házsornak az oldalában, ahol Jack lakott. A nyírást véletlenül láttam meg a délutáni sétám közben, előtte nem értesültem róla. Úgy tűnt, egyeseknek kifejezetten újdonságot jelentett, a farmról és máshonnan is emberek sereglettek egybe bámészkodni. A gyorsaság és az erő fitogtatása, ahogy a férfi a bolhás állatokat egyszerre felemelte, megnyírta (és néha megvágta), azután furcsán-csupaszon elengedte őket – a ceremónia mintha egy régi regényből lépett volna ki, talán Hardyéból, vagy egy viktoriánus kalendáriumból. És ekkor úgy tűnt, mintha a Salisbury-síkság célkörei, a katonai repülőgépek kondenzcsíkjai az égen, a katonai lakóházak és a dübörgő autópályák nem lennének körülöttünk. Mintha a farmépületek és Jack kunyhója körül, ezen a tenyérnyi helyen egy pillanatra megállt volna az idő, és egy kis időre minden olyan lett volna, mint azelőtt. Pedig a birkanyírás volt, ami a múltból jött. Mint a régi farmépületek. Mint a régi lakókocsi, amely soha többé nem indul el. Mint a pajta, ahol soha többé nem tárolnak gabonát.

A pajtának magasan egy ablaka nyílt, alatta fémkonzol ugrott előre a falból. Valamikor talán egy csigát és láncot vagy kötelet erősítettek ehhez a fémkonzolhoz, hogy a bálákat leemelje a taligákról és a szekerekről, majd átlendítse a magas, nyitott ablakon keresztül a pajtába. Hasonló ósdi szerkezetet láttam Salisbury városában annak az épületnek a felső szintjén, amelyben egykor egy jól ismert, régi fűszeresbolt működött. Megmaradt, vagy régiségként, cégérként tovább élhetett, mint ami jól illik egy múltjára gondosan ügyelő, régi városba. Ami azonban régiségnek számított a városban, hulladék volt a domb lábánál. Egy olyan pajta része, amely télről télre morzsolódott szét – semmi kétség, a pajta és a többi pusztulásnak indult gazdasági épület azért maradhatott épségben, mert ezen a védett területen a tervezés szabályai csak ott engedték új épületek emelését, ahol már épületek álltak.

És ahogy a modern, előregyártott tároló felváltotta a régi, rothadó szénakazlat, ugyanúgy – messzebb, nem a régi farmépületek bővítéseként – megjelent az igazi pajta is a domb tetején, a szélfogó mellett. Galvanizált fémfalai voltak, biztosan a patkányok ellen. Ott a gépek mindent mozgásba lendítettek, és az erős teherautók (manapság már nem a szekerek, melyek talán a régi pajtához vezető, szelídebb emelkedésű utat használták a völgy alján) az autóútról felkaptattak a köves útra, bekanyarodtak a pajta betonudvarára, a poros gabona pedig a pajta kifolyócsövén át beleömlött a teherautók mély rakodóvályújába.

A szalma aranyszínű volt és meleg, a gabona is aranylott, de a betonudvarra, a köves útra és a szélfogó fenyőire, fiatal bükkjeire is rászitáló por – az a por, amely akkor szállt fel, amikor a gabona belezúdult a teherautók vályúiba – szürke volt. A fémfalú pajta oldalánál, a fém kifolyócső alatt kúp alakú porhalom magasodott, melyet valamilyen mechanikus eszközzel kirostáltak a pajtában tárolt nagyobb gabonakúpokból. Ez a por – a halom tömör volt alul, és csodálatosan lágy a tetején – nagyon finom volt és szürke, egyetlen aranyszemcse nélkül.

A pajta új volt, minden mechanikus felszerelésével együtt. De közvetlenül mellette, egy kövezetlen, sáros ösvény másik oldalán még egy rom emelkedett: egy háborús bunker, egy álcázásképpen szikomorfákkal beültetett domb, melyből fém ventillátor meredezett idegenül a fatörzsek között. A szikomorokat legalább huszonöt évvel azelőtt ültették, de közel egymáshoz, ezért még mindig fiatalnak látszottak.

*

 

Jack romok, feleslegessé vált holmik között élt. Ám ez a benyomás csak később alakult ki bennem, és most, írás közben még erősebbé válik. Amikor első sétámra indultam, nem ez ötlött az eszembe.

A romok és az elhagyatottság, az oda-nem-tartozás gondolata saját magammal kapcsolatban merült fel, saját magamhoz kapcsoltam: a másik féltekéről érkezett ember, másfajta háttérrel maga mögött, élete felénél egy félig-meddig elhanyagolt birtokra érkezik pihenni, mely telis-teli van Edward korabeli múltjának emlékeivel, és amelyet csak kevés dolog köt a jelenhez. Különc a völgy nagy házai és birtokai között, földjein pedig jómagam, egy másik különc. Gyökértelennek és idegennek éreztem magam. Minden, ami azokban a kezdeti napokban környezetem felmérése során a szemembe ötlött, minden, amivel napi sétáim alkalmával találkoztam a szélfogó vagy a széles, füves út mentén, egyre mélyítette ezt az érzést. Úgy éreztem, hogy jelenlétem abban az ősi völgyben valamiféle felbolydulás része, változás a vidék történelmének menetében.

Jacket azonban a látvány részének tekintettem. Életét hitelesnek, biztosan gyökerezőnek, odaillőnek láttam: Jack, a tájba illő ember. A múlt egy darabkájának gondoltam (mely múlt megsemmisülésének saját jelenlétem vetítette előre az árnyékát). Nem jöttem rá első sétám alkalmával, amikor csak a tájat láttam, és mindent a sétaút részének gondoltam – időtlen, a helyhez illő dolgokat a Salisbury közeli vidéken –, nem jöttem rá, hogy Jack a szemét kellős közepén él, majd’ egy évszázad roncsai között; lehet, hogy a házát körülvevő múlt nem is az ő múltja; hogy valamikor talán ő maga is újonnan érkezett jövevény volt a völgyben; hogy életmódja választás kérdése lehetett, tudatos tevékenység, hogy abból a kis földdarabból, mely földmunkás-házához tartozott (a három házból álló sor egyikéhez), különleges földet alakított ki magának: egy kertet, amelyben (bár romok, eltűnt életek reliktumai vették körül) nagy elégedettségben élte az életét, és ahol, mint valami hóráskönyvben, megünnepelte az évszakokat.

Jacket maradványnak láttam. Nem messze, az ősi sírhalmok és sírdombok között terültek el a Salisbury-síkság katonai gyakorló- és lőterei. Beszélték, hogy ezeken a kizárólag katonai célokra használt, lakatlan területeken annak ellenére, amit az ember a robbantások és a hadgyakorlatok után várhatott, a síkságon fennmaradt egy bizonyos pillangófaj, amely a sűrűbben lakott területekről már eltűnt. Úgy képzeltem, hogy ugyanígy, a völgy alján húzódó széles úton az emberektől, a forgalomtól és a hadseregtől véletlenül megmenekedvén Jack is úgy maradt fenn, akár a pillangók.

Lassan láttam meg a dolgokat, lassan bukkantak elő. Nem Jackre figyeltem fel először sétáim közben, hanem Jack apósára. És nem Jack, inkább az apósa tűnt valamilyen irodalmi figurának az ősi tájban. Wordsworthi figura volt: hajlott, túlzottan hajlott háttal, komoran járt paraszti feladatai után a határtalan tóvidéki magányban.

A hajlott öregember nagyon lassan járt, mindent igen megfontoltan tett. Maga taposta ki saját ösvényeit a lejtőkön, és ragaszkodott is hozzájuk. Ezeket az ösvényeket még a szögesdrót kerítéseken keresztül is követni lehetett az (eredetileg trágyát tartalmazó) kék műanyag zsákok segítségével, melyeket az öregember a szögesdrót köré tekert, azután piros nejlonzsinórral igen szorosan átkötött, olyan alapossággal, amely illett ahhoz a lassúsághoz és megfontoltsághoz, mellyel ezeket a biztonságos, kipárnázott helyeket létrehozta, ahol aztán átbújhatott a szögesdrót alatt, vagy átléphetett fölötte.

Először tehát az öregember. Utána pedig a kert, a kert az elhajított dolgok közepette. Jack kertje vétette észre velem Jacket – a többi ház lakóival soha nem ismerkedtem meg, nem ismertem fel őket, sosem tudtam, mikor költöznek ki és mikor költöznek be. De az is beletelt valamennyi időbe, amíg megláttam a kertet. Oly sok hét telt el, olyan sok séta következett még a fehéres mész- és kovakődombok között, fel a sírhantok magasságáig, hogy letekintsek a Stonehenge-re, olyan sok séta, amikor csak nyulak után kutattam – eltelt egy kis idő, amíg újdonsült képességemmel, hogy különbséget tudjak tenni az évszakok között, észrevettem a kertet. Eddig egyszerűen csak ott volt, útjelzőként az ösvény mentén, mint aminek nem kell különösebb figyelmet szentelni. A tájat, a fákat, a virágokat, a felhőket azonban szerettem, és fogékony voltam a fény és a hőmérséklet változásaira.

Először a sövényt láttam meg. Gondosan nyírott és középen tömör volt, de a föld fölötti részeken rongyos. A nyírás módjából úgy éreztem, hogy a kertész azt szerette volna, ha a sövény mindenütt tömör, ha olyan egyenletes, mint egy tégla-, deszka- vagy más, ember megmunkálta anyagból épült fal. A sövény Jack gyümölcsös- és virágoskertje, illetve a csordaút határát jelezte, amely erre igen széles volt, csupasz föld a házak és a farmépületek körül, szinte mindig puha vagy sáros. Télen a hosszúkás pocsolyák az égboltot tükrözték a fekete, sárba mélyedő traktornyomok között. Nyaranta ez a fekete sár kiszáradt, megkeményedett, kifehéredett és porladni kezdett. Így nyaranta néhány napra a sövényt, mely a Jack házához tartozó kert hosszában húzódott, a föld fölött egylábnyira fehér mészpor borította, télen pedig fehérre vagy szürkére száradt sár fröcskölte be.

A sövény semmit sem rejtett el. Ahogy az ember lefelé ereszkedett a szélfogóval beültetett dombon, mindent láthatott. Az öreg, rozsdás-fekete gazdasági épületeket a háttérben; előttük a szürkével tapasztott házakat; a házak előtt udvarokat vagy kerteket; az udvarok és a kertek előtt pedig az ürességet, a senkiföldjét. Jack kertje mentén pedig Jack sövényét: a sárral pettyezett, alacsony, zöld falat, amint hirtelen felmagasodik a csordaút tágasságában, mint valami maradvány, egy másféle ház, kert és utca emléke, mint valami teljesebbnek, valami ideálisabbnak a bizonysága.

A kerteket eredetileg a házak homlokzata elé szánták. Valójában azonban a hosszas használat alatt a házak hátsó homlokzata átalakult első homlokzattá, így az elülső kertek hátsó kertekké váltak. De Jack ugyanattól az ösztöntől vezérelve, mely a sövény nevelésére, nyírására (és hirtelen megszakítására) késztette, előkertként gondozta a kertjét. Valamiféle szegéllyel ellátott, kövezett ösvény húzódott a “bejárati” ajtótól végig a kert középső részéig. Ennek az ösvénynek egy kapuhoz, kerti úthoz, majd egy utcára kellett volna vezetnie. Volt ugyan kapu, de az be volt ágyazva a nagy lyukú drótháló-kerítésbe, s csak egy dróthálóval körülkerített földdarabra nyílott, melyet minden évben vasvillával átforgattak: Jack ide ültette ki az évelőit. Ez előtt terült el az üres térség, a senkiföldje a csordaút és a megművelt lejtő kezdete között. Ezen az ürülékkel és tollal szennyezett területen voltak Jack kacsa- és libaóljai. Bár nem zárták ketrecbe őket, a kacsák és a libák soha nem kóboroltak messzire; csak oda-vissza sétáltak a csordaúton át.

Sövény, kert, évelőágyás, baromfiudvar, ezeken túl pedig, túl a másik két háznak fenntartott területen, pontosan ott, ahol a talaj emelkedni kezdett a gazdaság géppel megművelt földjei felé, helyezkedett el az a terület, ahol Jack a zöldségeit termelte.

Minden egyes földdarab el volt különítve. Jack nem egészként tekintett az ily módon berendezett kertre. De az alkotórészeket nagyon tisztán látta; minden, amit gondozott, válasz volt arra az ideára, amelyet arról a bizonyos dologról a fejében hordozott. A sövényt rendszeresen nyírta, a kert szép volt és tiszta, telis-teli váltakozó színekkel, a baromfiudvar pedig koszos, durván összetákolt ólakkal, zománclavórokkal és tálakkal, kihajított cserépitatókkal. Mint egy miniatűr középkori falu, úgy helyezkedtek el a Jack által létesített különféle kertdarabok az öreg farmépületek körül. Ez volt Jack stílusa, és ez sugallta nekem (hamisan, ahogy hamarosan megtudtam) egy régi paraszti életmód maradványának a képzetét, mely fennmaradt, mint a Salisbury-síkság robbantásai között a pillangó, túlélvén az ipari forradalmat, a falvak elnéptelenedését, a vasutat és a nagy mezőgazdasági birtokok kialakítását a völgyben.

Mindezt az irodalomban járatos ember szemével láttam, illetve az irodalom segítségével. Idegen lévén, az idegen idegzetével, mégis felvértezve a nyelvvel, valamint a nyelv történetének és írásbeliségének az ismeretével a látottakban különleges múltat véltem felfedezni; az eszemmel azonban beláttam, hogy a fantáziám lépett működésbe.

Egyik reggel azt hallottam a rádióban, hogy a Római Birodalom idején a libákat lábon lehetett hajtani a vásárra Gallia provinciától egészen Rómáig. Ezután a fejüket magasra tartó, trágyapotyogtató libák, melyek a sáros, keréknyomoktól szabdalt úton totyogtak át a völgy alján, és időnként igen agresszívvé váltak – Jack libái –, olyan történelmi létre tettek szert a szememben, mely túlmutatott a középkori parasztság ideáján, a régi angol vidéki szokásokon és a gyermekkönyvek rajzolt libáin. Amikor pedig az egyik évben vágy ébredt bennem, hogy ismét kapcsolatba kerüljek a shakespeare-i nyelvvel, és több mint húsz év múltán először visszatértem a Lear királyhoz, Kent beszédében ezt olvastam: “Lúd! Kapjalak csak Sarum mezején, / Gágogva hajtlak vissza Camelotba”^* – a szavak hirtelen egészen világossá váltak számomra. Sarum mezeje, Salisbury-síkság, Camelot, Winchester – itt vannak, alig húsz mérföldnyire. Úgy éreztem, hogy Jack libáinak a segítségével – mely lényeket talán az antikvitás levegője lengi körül a csordaút menti legelőkön, és Jack még csak nem is sejti – olyasmit sikerült megértenem a Lear királyban, amit a szöveg szerkesztői szerint a kommentátorok is homályosnak találtak.

A séta magánya, a lejtőnyúlvány kihaltsága képessé tett rá, hogy megadjam magam saját látásmódomnak, hogy tápláljam nyelvészeti és történelmi fantáziáimat, ugyanakkor pedig képessé tett arra is, hogy csitítsam magamban a feszültséget, amely abból adódott, hogy idegen voltam Angliában. A véletlen, talán a földek formája, az ösvények és a modern utak egymáshoz való viszonya, a hadsereg szükségletei elszigetelték ezt a kis régiót – én pedig sétáim során egyedül a magaménak tudhattam Anglia e történelmi darabját.

Nap mint nap végiggyalogoltam a kovakő lejtők között futó füves úton, a fehér kőtörmelékkel borított mészkővölgyek mentén – ezek néha a Himalája völgyeire emlékeztettek, melyeket nyáron régi, porral keveredett hó lepett be. Nap mint nap láttam a sok évszázaddal ezelőtt emelt sírdombokat. Milyen rengeteg volt belőlük körös-körül! Bizonyos helyzetből nézve körvonalaik kirajzolódtak az égbolt előtt, mint pattanások a föld bőrén. Kezdetben szívesen gyalogoltam át azokon a halmokon, melyek többé-kevésbé az utamba estek. A fű a halmok tetején durva volt, hosszú szálú, sápadt színű, és bokát ficamító csomókban vagy zsombékokban tenyészett. A fák, ahol voltak egyáltalán, széltől tépázottan és satnyán álltak.

Felfelé, lefelé és körös-körül bejártam minden halmot; azokban az első napokban egyetlen elérhető távolságban lévő sírdombot sem akartam kihagyni, úgy éreztem, hogy ha elég erősen és hosszan szemlélem őket, képes leszek – ha arra nem is, hogy megértsem a vallás misztériumát, de arra igen, hogy fel tudjam mérni az elvégzett munka nagyságát.

Nap mint nap végigsétáltam a széles, füves úton – amely régen talán zarándokút lehetett. Nap mint nap felkaptattam a völgy fenekéről az út és a kilátó pereméig: előttem odalent, mégis távol a sziklakörök: szürke a zöldön, néha felparázslottak a napfényben. A füves úton haladtamban (bár kész voltam beismerni, hogy a valódi zarándokút talán valahol máshol húzódott) mindig úgy képzeltem, hogy magam is azoknak a régmúlt időknek az embere vagyok, aki azért kapaszkodik fel a dombon, hogy megerősítse meggyőződését, miszerint a világon minden az elrendelt úton halad.

Főutak futottak a Stonehenge mindkét oldalán. Ezen a két úton a kamionok, a furgonok és az autók olyannak tűntek, mint a gyerekjátékok. A Stonehenge lábánál ott volt a turisták serege – nem nagyon észrevehetően, nem annyira észrevehetően, mint ahogy a sziklákhoz közeledvén a környező térség vásártér-jellegéből gondolni lehetne. A turisták tömege ebből a távolságból csakis a piros ruhák vagy kabátok miatt volt észrevehető, melyeket némelyik asszony viselt. A piros szín a Stonehenge-hez látogató turisták tömegében soha nem kerülte el a figyelmemet, valaki mindig pirosban volt a kicsiny alakok között.

És a tömeg, a sztrádák, a (fluoreszkáló vagy világító célpontokkal pettyezett) tüzérségi lőterek ellenére mindig elkísért a régiség, a föld és rajta a birtokló ember régiségének az érzése. Az égbolttal határolt hatalmas, szent temetkezési hely – micsoda munkáról, milyen számokról, micsoda szervezésről, micsoda nyüzsgésről beszéltek a halmok ezeken a jóformán néptelen lejtőkön! Az ódonság levegője más léptékkel ajándékozta meg a szemlélő körül zajló tevékenységeket. Ugyanakkor – ebből a magasságból, ennek a határtalan tájképnek a birtokában – ott érződött a folytonosság.

Így hát az ódonság gondolata, amely egyszerre jelentéktelenítette el és nemesítette meg az emberek most folyó tevékenységeit, az irodalmi eszmékkel közösen körbeburkolta ezt a világot, amely – bár sztrádák és katonai barakkok fogták körül, és néha még a felhőket is a katonai repülőgépek kondenzcsíkjainak nyomai pettyezték – az oly sok délután rám boruló magány szerencsés hozadékaként talált rám.

Larkhill, azaz Pacsirtadomb volt a katonai tüzériskola neve. Ott-tartózkodásom első vagy második évében valamiféle búcsút vagy nyílt napot rendeztek, ekkor a katonák családjainak a jelenlétében díszsortüzet adtak. Az a pacsirtadomb azonban, melyet én kerestem sétáim alkalmával, az az ősi sírhalmokkal borított domb volt, ahol valóban pacsirták éltek, és úgy viselkedtek, mint a költészet pacsirtái: “Az eleven kékségbe fúl és dallá némul a pacsirta”.^* Így igaz: a madarak egyre feljebb és feljebb emelkedtek, szinte függőleges volt a röptük. Valószínűleg hallottam már pacsirtákat korábban is. De ezeket a pacsirtákat észleltem először, első ízben ezeket figyeltem és hallgattam egyszerre. Ők voltak magányom újabb szerencsés felfedezése, egy újabb váratlan ajándék.

Ez a kedélyállapot uralkodott el rajtam. Amikor megláttam a vadrózsákat és a galagonyát sétám közben, mellettük a szélfogót nem a nagy földbirtokosok keze nyomának gondoltam, akik jelet róttak a pusztaságra, megőrizték azt, és bizonyos helyekre erdőket ültettek (azt mondják, a trafalgari – vagy a waterlooi? – csata pozícióinak mintájára), az én fejemben nem a földbirtokosok jártak. Az én kedélyem tisztább volt: úgy tekintettem ezekre az egysoros szirmú rózsákra és az édes illatú galagonyavirágokra az út mentén, mint vad és természetes vegetációra.

Egy őszi napon – a napok rövidülése a tél örömeit, a tüzeket, az esti fényeket és a könyveket juttatja eszembe –, egy őszi napon heves vágyat éreztem, hogy a télről olvassak a Sir Gawain és a zöld lovagban – ezt a költeményt több mint húsz évvel azelőtt olvastam Oxfordban, a középangol nyelvről szóló kurzus részeként. A csipkebogyók és a galagonyák látványa a szélfogó mellett, az év e meleg, de halott időszakának piros bogyói arra ösztönöztek, hogy ismét elolvassam a téli vándorlásról szóló részt a régi szövegben. Meg is tettem, a Salisburyből hazafelé tartó buszon, ahová azért utaztam, hogy megvásároljam a könyvet. Ekkor – angliai magányomban első ízben – összhangba kerültem a tájjal.

Jack, a kertje, a libái, a háza és az apósa mind az irodalom, a régiség és a táj kivetüléseinek tűntek.

FARKAS KRISZTINA fordítása

 

 

^*

^{Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul, az 1945 utáni angol irodalom egyik legjelentősebb alkotója 1932-ben született a trinidadi Chaguanasban egy Észak-Indiából bevándorolt hindu család gyermekeként. Tizennyolc éves korában ösztöndíjjal kerül az oxfordi University College-ba. Azóta Angliában él. Novellái, regényei és esszéi mellett számos útirajzot írt Indiáról, a Nyugat-Indiákról és Dél-Amerikáról, Afrikáról, illetve a nem arab iszlám országokról. Munkásságának fő témája a harmadik világ és a nyugati társadalmak közti szakadék. 1971-ben a Booker Prize díjazottja, 1990-ben II. Erzsébet angol királynő lovaggá üti, 2001-ben elnyeri az irodalmi Nobel-díjat.}

^{A megérkezés enigmája (The Enigma of Arrival), mely 1987-ben látott napvilágot, az ismeretlen Angliába érkező idegen története, aki könyörtelen, átható pillantással szemléli e külső táj és a saját, belső táj változásait. Az itt olvasható részlet a regény elejéről származik. (A fordító jegyzete)}

^*

^{Vörösmarty Mihály fordítása.}

^*

^{Tennyson: Spring, Havasi Attila fordítása.}