Kamaszkoromban, hetedikes gimnazistaként, egy dunántúli kisvárosban találkoztam először a nevével. A Vigilia folyóirat 1947. évi februári számában olvastam Egy csatatér árnyékában című versét. A vers zárójelbe foglalt alcíme: Nagyberek. A terjedelmes, tizenkét négysoros strófából álló költeményt ajánlás zárja: “Kócsag, ha egykor visszatérnél, / féllábra-állva szállj ide. / Aszott pusztában ezüst kútként / legyél e tűnt világ jele.” A vers költőjéről akkor semmit sem tudtam, de a sorok bennem ragadtak: gyerekfejjel magam is átéltem a háború pusztítását, láttam a “kihalt udvar”, a “feldúlt hon” képét, hallottam a “marcali csata” hangját, és bennem is élt a remény: a feldúlt tájra, az “aszott pusztában” a kócsag, a “nádi tündér” visszatér.

Csupán egy évtized telt el, amikor 1957-ben és 1958-ban már Takáts Gyula akkor megjelent két munkájáról, a Színház az “Ezüst Kancsó”-ban című regényéről, valamint Mézöntő című verseskötetéről kritikát írtam. Akkor már egy másik városban, Pécsett éltem, s arra is lehetőségem nyílt, hogy Kaposvárról ide hívjam meg a költészetét bemutató szerzői estre vendégnek. Akkor találkoztam vele személyesen először. Megismertem, “megtanultam” pályájának ezt megelőző, korábbi korszakát, és azóta figyeltem, kísértem nyomon munkásságának ezt követő állomásait. Megismertem hétköznapi, mindennapi életét is vendégként Kaposváron és Becehegyen, valamint útitársként két külhoni tanulmányút alkalmával Finnországban és Bulgáriában, valamint munkatársként a Somogy folyóirat szerkesztésében.

Takáts Gyula írói pályája szerencsés csillagzatállás alatt indult. Az 1911. február 4-én a Somogy megyei Tabon született költő a kaposvári érettségi után 1929-ben a Pozsonyból Pécsre települt Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott. Itt, a pécsi egyetemen találkozott, és a pécsi Flórián kocsma cégére alatt cserélt gondolatot, kötött szövetséget a három jóbarát: Takáts Gyula és az ugyancsak pécsi bölcsészhallgató, Weöres Sándor, valamint Tatay Sándor. “Jó szent Flórián, büszke égi szent, / neved kocsmánk cégére volt: / […] / Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott, / mint hajdan az azóvi köd; / és szemünk, mint hat keleti madár, / benne ijedten röpködött. / […] / és a kocsmaőrző szobor előtt / így kértük hárman Flóriánt…” (A pécsi Flórián kocsmában)

Takáts Gyulában korán fölébredt és mindvégig erősen élt a nemzedéki összetartozás tudata. A fővárostól távol, vidéken eltöltött élete is arra késztette, hogy keresse nemzedéktársaival a kapcsolatot, sűrűn váltson velük levelet, számon tartsa munkásságukat. A Nyugat harmadik költőnemzedékének szokták mondani azt az írói kört, amelynek tagjai, a “fiak” nem az “apák”, nem a közvetlenül előttük járók, a Nyugat második nemzedékének teljesítményére, hanem a “nagyapákra”, az első nemzedék tagjaira figyeltek, s mindenekelőtt Babits irodalmi eszményeit, humanizmusát, európai látókörét tekintették mércének. A hétköznapi életben is így van: a gyerekek nem az apai, a szülői normákhoz, intelmekhez, hanem a nagyapák “meséihez” vonzódnak. Takáts Gyula és a harmadik nemzedék legismertebb tagjai, Weöres Sándor, Vas István, Rónay György, Csorba Győző, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kiss Tamás és mások – azok, akiket Takáts a velük folytatott levelezését tartalmazó kötet címében Helyét kereső nemzedéknek mond – nemcsak az indulás pillanatában, a pályakezdés lelkesültségében éreztek egymással szellemi rokonságot, vallottak közös célt, hanem később is megőrizték a kölcsönös egymásra figyelés, a barátság gesztusait.

Takáts Gyula első verseskötete, a Kút 1935-ben jelent meg. Ebből dedikált példányt küldött Babitsnak, majd személyesen is elzarándokolt a költő és szerkesztő Attila utcai lakására. A kötetről Radnóti Miklós írt kritikát a Nyugatban, más folyóiratokban Jékely Zoltán és Weöres Sándor ismertette. Íme, Takáts így kapcsolódott Babitshoz, és a nemzedék tagjai így keresték egymás kezét.

Takáts Gyula újabb verseskötete, a Kakuk a dombon 1937-ben látott napvilágot. A kötetet a Nyugatban Vas István méltatta. Írását azért érdemes idézni, mert ebben a bírálatban fogalmazódott meg először színvonalasan az a jellemzés és ítélet, amely a pályakezdő Takátsra minden bizonnyal érvényes volt, de amelyet a kritika sztereotip jelzőként mondhatni mindvégig használt vele kapcsolatban, de amivel szemben Takáts mindvégig hadakozott, és cáfolni igyekezett, illetve a jelzőt merőben új tartalmakkal gazdagította. “Takáts Gyula dunántúli költő – kezdte írását Vas István. – Sőt voltaképpen kizárólag Somogy vármegye költője, eltökélt és tiszteletre méltó szándékkal. Legsikerültebb verseiben megyéjének tájait írja le, meglehetősen személytelenül, de mindig életképes, érzékletes lírizmussal. Somogyi parnassien – talán így lehetne őt legtalálóbban jellemezni.” Dunántúli költő, somogyi költő, tájköltő, és amit még mondani szoktak róla: a pannon derű, a szelídség, az érzékletesség, a vizuális benyomások költője. Megtoldva a formai tökéletlenség, a “pongyola rímhasználat”, nyelvi “tunyaság” vádjával.

Holott már Vas István figyelmeztetett: “Verseinek világát csak a dogmatikus ítélheti szűknek… legföldhözragadtabb soraiban is benne ragyog a költői érzékelés lehetősége…” Takáts költészetének tárgyi és földrajzi környezete valóban leírható Somogy megye és a Balaton világával, a Tab, Kaposvár és Becehegy háromszögébe foglalható tájjal. A versek nyelvében valóban sűrűn visszatérő motívum a hal, a háló, a víz, a nád, a szőlő, a présház, a fák, a mandula, a gálicos kutak, a szüret, a vízen járás, a horgászat, de Takáts e “szűk világ” fölé teljes és koherens, egyéni és gazdag, személyes és árnyalt, gondolatokban gazdag és érzelemmel átszőtt költői világot boltozott. E “szűk világ” elemei metaforákká, jelképekké lényegülnek lírájában. Találomra egyik szabad versének intonációját idézem: “A téli fehérben, mint rajzlapon, a parkok, / erdők mélyéről egyszerre elénk állnak az / örökzöld fák. Oly hatalmasak és olyan feketék, / akár a sziklák. De csak a színük, nem a szívük. / A nyári zöld és az őszi tarkaság után / a mulandóság lehullt leveles cserjéiből / okosan válaszolnak. – Hogy eddig észre sem / vettük őket? – Nincs bennük se hiúság, se / büszkeség. Szembenéznek veled és a téllel. / Tudják a sorsukat…” (Hideg-tű)

És a nyelvi, ritmikai pongyolasága? Disszonanciáit a népköltészet igazolja. És a somogyi népnyelv, tájszólás hatása, hogy nem tesz különbséget a -ba, -be és a -ban, -ben ragok között. Erre is egy találomra választott példa: “Láb a földön, szív az égbe, / állok a lét egészébe / s zsúpunk nádszál-furulyája / szól csillagok kórusába!” (Átsugárzik és ragyogva)

Takáts Gyula prózában és programosan is megfogalmazta költői igényét. A rejtett egész című kötetével kapcsolatban írta: “E kötet versei Helyettünk szóljál című előző gyűjteményem lírai világának folytatásai. A természet és a tárgyak, a látható és láthatatlan felület-mögötti belső lényegének és a reánk figyelő valóság rejtőzködő jeleinek szólítása…” Igénye: az érzéki világ versbe emelésén túl új, a látvány mögötti tartalmak keresése és kimondása. Költészete idővel kitágult, s lírájában a történelem és a társadalomban élő ember gondjai, a létezés alapkérdései fölötti töprengés is belekerültek.

Költészete évtizedek múltán kötetről kötetre gyarapodott, és a hosszú pálya végén is meg tudott újulni. Takáts Gyula megteremtette költői alteregóját, megszülettek Csu Fuval történt “találkozásának” versei. A Kövül az idő (1989) után megjelent kötetekbe belekerülnek “Csu Fu ismeretlen versei”, majd utolsó karcsú verseskönyvét, a Hol is a Voltot (2007) kizárólag a Drangalagban élő keleti költő, Csu Fu versei töltik meg. Ezek a versek lecsupaszodtak, dísztelenek, a ritkán rímelő sorok két-három szóra terjednek csupán, és a létezés végső kérdéseit faggatják. Kilencvenedik életéve után is vers születik a költő asztalán, de ezekben a puritán versekben a természet és a táj, a hattyú és a berek, a fény és a fakutya, a varjú és az égerfa már csak olyan nyelvi jelek, amelyek a tűnő időt, a “süket magányt” érzékeltetik. “November és hattyúk helyett / fehéren villámlik a tél. / És berkünk tündér-partjain / a zöld helyett / varjaktól sötét / égerfa áll. // Fénylő jegén / a túlsó partra át, / versek helyett / süket magány suhan / a néma fakutyán.” (A néma fakutyán)

Takáts Gyula eredendően és alapvetően költő volt, önmagát is így határozta meg, a létezést, sorsát, a világot költőként élte meg. Mindemellett sokoldalú, reneszánsz lélek volt. A “leggörögebb” magyar költő – mondta róla Csorba Győző. Avagy a “legreneszánszabb” somogyi poéta – variálhatnánk a jelzőt. Miként a szobrász és festő Michelangelo verseket írt, a költő és természettudós Goethe képeket festett, azonképpen – mutatis mutandis – a költő Takáts Gyula otthonosan mozgott az irodalom számos műfajában: regényei és elbeszélései születtek, gyerekverseket írt, tanulmányok írásához terített papírt az asztalán, és mindemellett tehetséggel forgatta az ecsetet és a rajzoló ceruzát. Regényeiben a polgári élet, a dunántúli kisváros jellegzetes figuráit ragadta meg. (Polgárjelöltek; Színház az “Ezüst Kancsó”-ban) Gyerekversei felnőtt lírájának, ifjúsági regényei felnőtt prózájának legjobb színvonalán szólalnak meg. (Rózsává lett róka; Egy flóbertpuska története; Vitorlás a berken) Első festményeit Rippl-Rónai József dicsérte meg. (Csoda, hogy költő, és nem képzőművész lett belőle.) Újesztendőre még a legutóbbi években is mindig elküldte barátainak rajzos üdvözletét. Tanulmányai, esszéi azt bizonyítják, hogy a művek és mesterek, az elődök és kortársak alkotásai között hibátlan ízléssel mindig eligazodott, jól értékelt és helyesen orientált. (Képek és versek útjain; Egy kertre emlékezve; A harmónia keresése)

Reneszánsz lélek volt abban is, hogy csupán egyetlen hang hiányzott lírájából. Tudott gyászolni, két feleségétől, Loncikától és Stefikétől versek sorában búcsúzott el (Szonettek a Styxen túlra), de lírája alapvetően életközpontú költészet volt, a szorongás, a halálfélelem – ami nemzedéktársai közül például Csorba Győző lírájában vagy Radnóti kései verseiben meghatározó motívum – őt tartósan nem kísértette meg. Továbbá életműve nemcsak a lírai én megnyilatkozása; a költői érzékenység nála nagy gyakorlati érzékkel párosult. Otthonának, becei házának ajtaja valódi műhelybe vezetett, ahol helye volt a kertészkedésnek, a szőlőművelésnek, értett a növényekhez, állatokhoz, a bor készítéséhez, a halfogáshoz, az erdei vadakhoz. Bár tanítványokat tudatosan nem gyűjtött maga köré, ezt a költői műhelyt a nyitottság jellemezte abban is, hogy a Babitstól megörökölt humanista életszemléletet és írói magatartást, elhivatottságot adta tovább a Somogyból elszármazott fiataloknak, Fodor Andrásnak, Bertók Lászlónak, Kerék Imrének és másoknak, akik aztán a maguk egyéni útját járták tovább.

Takáts Gyulának nemcsak írói indulása volt szerencsés, egész pályája, kilencvenhét életéve mentes maradt a nagyobb megrázkódtatásoktól, metamorfózisoktól. Könyvei sorra-rendre megjelentek, a zord években – vidéki múzeumigazgatóként – a gáncsokat ki tudta kerülni, a hivatalos elvárásokat ki tudta védeni, az irodalompolitika kívánalmainak ellent tudott állni. Az elismerést, a díjakat és kitüntetéseket már életében megkapta. Az utolsó másfél évtizedben megjelent munkáit, naplóját, verseit, Csorba Győzővel, Fodor Andrással folytatott levelezését a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozta. Egyetlen meg nem valósult tervéről tudok. Szeretett volna verseiből egy olyan válogatott kötetet megjelentetni, amelyben a könyv egyik oldalán a hagyományos magyar paraszti világ, a falu, a hegyközség, a berek, a pásztorélet jellegzetes tárgyai láthatók, a könyv másik oldalán, ezzel szemben viszont a hozzájuk kapcsolódó, rájuk rímelő Takáts-versek olvashatók. Mintegy pandanjaként annak a korai kötetének, Vízitükör volt a címe, amelyben balatoni tárgyú versei Egry József rajzaival szerepeltek párban. S mintegy föltárva poétai világának – a természet, a Balaton mellett – másik, “népi” forrását.

Bár Takáts Gyula költői hangja, egész életműve Berzsenyi lírájával aligha rokonítható, saját sorsát, életművét Berzsenyi sorsazonosaként élte meg, mutatta föl. (Lásd Hódolat Berzsenyi szellemének, 1976.; illetve Az igazi poézis keresése, 1994. című köteteiben található tanulmányokat.) Ez a párhuzam és sorsazonosság abban kétségtelenül fölismerhető, hogy Takáts is, miként Berzsenyi – bár két eltérő történeti korban – vidéken, Somogyban, a fővárostól, az irodalmi élet központjától távol, valamiféle elrekesztettségben hozta létre életművét, teremtette meg a saját szuverén, senki máséval össze nem téveszthető poétikáját, költői világát.

A fiatalon és tragikusan elhunyt költővel szemben az utókor többnyire lelkifurdalást érez, és a mulasztást, az elmaradt elismerést utólag dicsőítéssel kompenzálja. A magas életkort megélt, a hosszú életpályát bejárt alkotóra gyakran a közöny, a feledés homálya borul.

A halál a hiányt, a veszteséget tudatosítja; még nem az összegzés, a végleges mérlegkészítés ideje. Rába György a Nyugat harmadik költőnemzedékének egyik nőtagjával, Hajnal Annával kapcsolatban írta: “Minden íróra halála után purgatórium vár: a feledés sötéte, a félreértések tüskebokra, esetleg a hamis dicsőítések görögtüze. Aztán esztendők, néha évtizedek múlva fölszáll akár a bálványozás egébe.” Takáts Gyula már életében megismerte mind a félreértések “tüskebokrát”, mind a megillető elismerést. Hisszük, hogy a 2008. november 20-án bekövetkezett halála után nem vár rá sem a “feledés sötéte”, sem a “hamis dicsőítések görögtüze”. Hisszük, hogy Takáts Gyula életműve a jövőtől is megkapja a már életében kivívott tiszteletet és méltó megbecsülést.