Feladó: peterzajac@

Dátum: 2002 január

Címzett: romboid@nextra.sk

Tárgy: AZ EMLÉKEKBEN MINDEN MOST VAN

A dolgok láthatatlan összefüggései. A frankfurti könyvvásáron minden évben más irodalom kerül a középpontba. Olyankor a könyvvásáron, a médiában és a könyvkiadóknál is kitüntetett figyelmet kap, azokban a pillanatokban – arra a néhány pillanatra – valóban európaivá válhat.

Tudom, miről beszélek. 2001-ben a könyvvásár a görög irodalom sikerét hozta, azelőtt a lengyelét. Az osztrák hét alatt részese lehettem egy közép-európai kerekasztal-beszélgetésnek, 1999-ben pedig a Kalligram Könyvkiadó standján megtapasztalhattam a magyar hetet is.

Abban az évben a német kiadóknál mintegy százötven magyar mű jelent meg, Mészöly Miklóstól, Konrád Györgytől, Esterházy Pétertől és Nádas Pétertől kezdve egészen a legfiatalabbakig. Öt különböző Magyarország története, de ezen kívül iskolatörténettől a Ferenczi-féle pszichoanalitikus iskolán át a szakácskönyvekig mindenféle jellegű kiadvány.

A német irodalmi folyóiratok is a magyar irodalommal foglalkoztak. A DIE HOREN című irodalmi, művészeti és kulturális folyóirat 195., BESTIARIUM HUNGARIAE című számát a magyar identitásnak szentelte.

Tulajdonképpen Esterházy Péter és Grendel Lajos miatt vettem meg azt a folyóiratot. A legvégén azonban felfedeztem Thomas Sparr laudációját, arról a Tuvia Rübner nevű izraeli költőről, aki első költőként kapta meg a brémai Jeanette Schocken-díjat.

Az a laudáció beleillett a magyar számba. Tuvia Rübner sorsa jellegzetesen közép-európai sors, akárcsak Irene Disch, Hanna Krall, Kertész Imre vagy éppen Louis Begley sorsa.

És ezzel mi is részesei lettünk a lapnak. Tuvia Rübner ugyanis Pozsonyban született, 1924-ben. Gyerekkori ujjlenyomatai itt maradtak a kapukilincseken és a vaskorlátokon, miután tizenhét éves korában családjából egyedüliként Magyarországon, Románián, Törökországon, Szírián és Libanonon keresztül sikerült Palesztinába szöknie. Ma ez a kétnyelvű és háromkultúrájú költő Izrael északi részén él, az Afula melletti Merchavia nevű kibucban.

Tuvia Rübner verseket és esszéket ír, németből és németre fordít, európai körutakat tesz és az Angelus dubiosus című Klee-kép walter benjamini értelmezésének, vagyis egyfajta melankóliából eredeztetett misztikus modernségfelfogásnak a jegyében él.

A folyóiratban ott találjuk a Lassan sokasodnak a kövek című, öt lírai képeslapból álló versfüzért is: Hebron és környéke, Bécs, Bréma, Pressburg, a mai Pozsony és Šaštín.

Ahogy Thomas Sparr írja: „Ezek a versek nem hirdetnek semmilyen eszmét, nem szólnak semmilyen történelmi panorámáról vagy vízióról, csak ránk néznek, és nekünk állnunk kell ezt a tekintetet."

De hogyan lehet kibírni azt a tekintetet, ami a saját lényünket, a Semmit tápláló felejtésünket, eltűnésünket, nem-emlékezésünket figyeli mereven.

A mai Hebron, ahol „lassan, ráérősen sokasodnak a kövek", Bécs, ahol „a jó bizonyos értelemben vigasztalan", Bréma, ahol „be szép is lenne megfeledkezni az időről", Šaštín, ahol az „emlékekben minden most van", 1942-től „csak a füst és más semmi", ma pedig: „Semmi látnivaló. Senki, akivel szó váltható. Semmi írnivaló." Pozsony pedig:

„Bratislavát hívták Pressburgnak, hívták Pozsonynak.

Számomra Pressburg volt.

Wurm tanító osztálytablónkra mutatott és azt mondta:

Ez náci volt, ez is. És ez is. Ez kifejezetten

kegyetlen volt. Ez Oroszországban esett el,

ezt pedig száműzték. Hogy a zsidó diákok közül ki maradt életben,

nem tudom.

Pressburg háromnyelvű város volt. A negyedik nyelv

a hallgatás.

Vajon voltak-e határai a rossznak?

Pressburg a Dunánál fekszik, ahol a Kárpátok kezdődnek.

A Szent Márton-dóm mellett állt a mór stílusú

zsinagóga. Alant a Haltér,

fent pedig a Zsidó utca kezdődött. A Duna ma is hömpölyög.

Megöregedtem. Lassan lépdelek.

Pressburgban születtem. Volt anyám,

volt apám, volt nővérem. Rémlik,

hogy boldog gyerekkorom volt.

Egyszer befagyott a Duna.

A kelták erődítményt építettek ide,

a nagymorva fejedelmek is. A rómaiak

Posoniumnak nevezték. Ez egy öreg város.

Olyan öreg már, hogy meg sem ismer.

Viszontlátásra, szerelmem, aligha."

Erre járt Tuvia Rübner, s mi nem ismertük (fel). A Semmibe tartott, mert élete alkonyán már nem gyerekkora három nyelvét találta itt, hanem a negyediket, a hallgatást.

Prešporkból, Pressburgból, Pozsonyból mára csak Bratislava maradt és a háromnyelvű sírfeliratok, és a régi vásárcsarnok vasoszlopainak és a szecessziós épületek sárga csempéinek feliratai.

És ez a Pressburgi Képeslap. Ján Štrasserrel helyezzük ide azon a harmadik nyelven, amelyet Tuvia Rübner nem beszélt.

GAZDAG JÓZSEF fordítása

 Peter Zajac (1946): germanista, esszéíró, irodalomtudós és kritikus, szerkesztő, kulturális és politikai publicista. Németből fordít. A berlini Humboldt Egyetem szlavisztikaprofesszora, és a pozsonyi Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) Szlovák Irodalom Részlegének tudományos kutatója. Politikailag is aktív, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom egyik alapítója volt 1989-ben. Eddig két irodalomelméleti kötetet (Tvorivos? literatúry – Az irodalom alkotóereje, Pulzovanie literatúry – Az irodalom pulzálása) és több politikai esszét publikált, pl. a Sen o krajine (Álom egy országról) címűt. Magyarul A másnapos ország címmel jelentek meg írásai a Kalligram Kiadónál.