Régen ugyanis, még, mondjuk, húsz évvel ezelőtt is egy ilyen megállapításhoz a kritika szerzőjének könyvtárba kellett volna mennie, kutatni a katalógusban, könyveket, folyóiratokat kikérni, vagyis emberi interakciókat folytatni… Most: elég a monitor előtti üldögélés, honlapok nyitogatása, és zúdul rám az információ az Anglia, Anglia kritikai fogadtatásáról és ezen belül a historiográfiai metafikcióról. A regény posztmodernről szóló ironikus esszébetétjének egyik mondata szerint: “a pornóképek felett végzett maszturbáció kellemesebb, mint a szex”; ezt parafrazálva mondhatjuk, hogy a monitor előtt végzett “irodalomkutatás”, ha nem is kellemesebb, de legalábbis kevésbé fáradságos (és veszélyes), mint a borgesi világkönyvtárban – vagy akár a Szabó Ervinben – való kalandozás, mely mindig azzal a lehetőséggel – veszéllyel? – jár, hogy eleven emberrel (egy másik ott olvasgatóval) kerülünk érzelmi kapcsolatba.

Ha ez nem elég meggyőző (mármint a tekintetben, hogy Barnes regénye – melynek fő gondolata, hogy “manapság előnyben részesítjük a másolatot az eredetivel szemben”, s hogy ennélfogva megfosztjuk magunkat minden “eredeti” történettől, magától a történelemtől, sőt az “élettől” is –, tehát hogy ez a regény a maga parodisztikus módján valóban egész pontosan írja le a mai világállapotot), mondok egy másik példát. Múlt héten Barcelonában jártam, és életemben először – s valószínűleg utoljára – megnéztem egy bikaviadalt – meg előtte és utána a bikaviadal-ellenes tüntetést (ami hasonlóan jó szórakozás volt a turisták számára, mint maga a corrida). A legtöbben, akiknek erről az élményemről mesélek, hallani sem akarnak róla; sőt egyesek kijelentették, hogy csalódtak bennem – nem gondolták, hogy képes vagyok végignézni egy ilyen szadista, embertelen, állatkínzó cirkuszt. A bikaviadal – és az újraolvasott Halál délután – élményéről most órákig tudnék mesélni, de Barnes regénye kapcsán megpróbálom dióhéjban összefoglalni ha nem is a mélyen fölkavaró érzelmi élményt, de legalábbis annak intellektuális – vagy intellektualizáló – folyományát: míg a klasszikus bikaviadal maga is másolat, szimulakrum, reprezentáció, az ember és állat ősi küzdelmét reprezentáló rítus, ez a másolat tovább szimulakrizálódott akkor, amikor a Hemingway korában bevezetett védőfelszereléssel megszüntették a lovak bika általi legyilkolását (s ez – Hemingway szerint – már a bikaviadal dekadens kora volt azért is, mert egyre gyengébb bikákat tenyésztettek), majd állítólag divatba jött az a fajta bikaviadal, melyet simulacrónak neveznek, s amelyben csak szimulálják a bika megölését: kard helyett a “matador” csak enyhe sérülést okozó banderillát üt be a bika hátába. Ám a modern nyugati emberek többsége számára ez a szimulakrizálódott szimulakrum is túlságosan sok nyers és büdös valóságot hordoz magában, s a teljes fölszámolásáért tüntetnek. Mellesleg a turisták nagy örömére, s így paradox módon részben maga a szimulakrizálódott valóság elleni tüntetés – mint vonzó showműsor – tartja fenn az egykori mélyvalóság megmaradt foszlányát.

Barnes regényét tehát a “historiográfiai metafikció” kategóriájába szokás sorolni: vagyis olyan történelmi témájú fikció, mely magáról a történelmi fikcióról, a történelmi történetmondás lehetőségéről is szól; más szóval: nem egyszerűen elmesélni próbálja a történelmet (nem kérdőjelezve meg annak valódiságát avagy valódiságának, tényszerűségének legalábbis megközelíthetően pontos rekonstruálását), hanem kutatja, konstruálja, parodizálja és dekonstruálja a történelmet, s e konkrét esetben az angol történelmet, illetve annak eszenciáját, az angol tradíciókat és az “angolság” lényegét. Ahhoz, hogy a történelmi tudásunkat de- és rekonstruáló – azaz eredendő intenciója szerint az olvasót zavarba hozó, gondolkodási sínjeiről kizökkentő – irodalmi mű olvasóbarát, azaz élvezetes legyen, nagy ötlet, nagy sztori kell, és Julian Barnes regénye épp e nagy ötlet által emelkedik ki az ilyen művek zöméből, s részben ennek köszönhetően válhatott a posztmodern kánon stabil elemévé (azaz a megjelenése, 1998 óta kikerülhetetlen alapmű a témával foglalkozó tanulmányok szerzői számára).

A nagy ötlet annyi, hogy Sir Jack Pitman, a dúsgazdag angol vállalkozó részint vagyonának további gyarapítása végett, részben valami sajátos hazafiságtól indíttatva létrehozza a tökéletes angol turistaparadicsomot, Anglia kicsinyített mását: Wight szigetére telepíti a Buckingham-palotát, itt játssza meccseit a Manchester United, a turisták találkozhatnak Robin Hooddal és vidám cimboráival, beszélgethetnek dr. Johnsonnal, flörtölhetnek Nell Gwynn-nel, emeletes buszon utazgathatnak, megnézhetik a hastingsi ütközetet stb. A vállalkozás elméleti alapjait a már említett esszébetétből, a francia posztmodern filozófusok kvinteszenciális alakja (a mi szemünkben: egy György Péter-szerű esztéta) által kifejtett tételekből ismerjük meg: “Régen csak a világ volt a maga közvetlenségében. Most a világ reprezentációjának, sőt hadd hasítsam fel e szót: re-prezentációjának a kora köszöntött be. Ami nem az egyszerű, ősi világ helyettesítése, hanem e világ feldúsítása, gazdagítása, ironikus kifordítása, összegzése… intellektuális kötelességünk, hogy alávessük magunkat e modernitásnak…” stb. S a project az elméletet igazolva remekül működik, özönlenek a turisták – s a már amúgy is szimulakrizálódott angol tradíciókat s angolságot látszólag tökéletesen és végleg eltünteti és helyettesíti a reprezentációja. A valóság ugyan egy ponton mintha föllázadna: a kosztümös csempészek valóban csempészettel kezdenek foglalkozni, dr. Johnson túlságosan beleéli magát a szerepébe, és a turisták panaszkodnak, hogy az undok vénember sértegeti őket, Robin Hoodnak és vidám cimboráinak elegük lesz a vegetáriánus ökörpótlékból, és elkezdik levadászni a sziget állatait – s ez olyan hatásos fordulat (naná, hogy a valóságot nem lehet karanténba zárni, naná, hogy az élet él és élni akar), hogy a legtöbb recepció a történetnek ezt az elemét emeli ki: a bulvár- vagy reklámrecepciókban így aztán a regény Jurassic Park-os ihletését hangsúlyozzák, a filozofikus tanulmányok pedig a hegeli triádát emlegethetik… Pedig a valóság lázadását gyorsan leveri a project könyörtelen mechanizmusa, sőt maga e lázadás is könnyedén beilleszthető az attrakcióba: a turisták boldogan végignézik Robin Hoodék igazinak látszó csatáját, s aztán a meghibbant színészek helyett könnyedén lehet újakat szerződtetni.

S hogy miért működik minden ilyen jól? “Mert nem hagyták, hogy bonyodalmak támadjanak. A struktúrák egyszerűek voltak, és a tevékenységek azon az elven alapultak, hogy úgy csináljuk, hogy megcsináljuk.” Mely utóbbi Sir Jack kedves mondása, s nézetem szerint a könyv egyik legfontosabb – sokszor ismételt – mondata: az antiutópia nagyon is reális-realisztikus kulcsa – a liberális demokráciába belefáradt ember mantrája: jöjjön végre valaki, aki “úgy csinálja, hogy megcsinálja”.

Ennek a nagy ötletnek és jobbára szellemes, olvasmányos kidolgozásának köszönhetően az Anglia, Anglia tehát, ismétlem – Bényei Tamást idézve – a posztmodern kánon stabil része lett, valósággal kitárja magát az interpretációnak: Baudrillard- és Lyotard-idézetekkel erősítheti a kritikus a regény elméleti konstrukcióját, vagy épp az “angolsággal” foglalkozó regények sorába illesztheti be Barnes művét – John Fowlestól Graham Swiften át Zadie Smithig: egyszóval tanulmány- és disszertációírók számára roppant hálás regény, s ugyanakkor a szélesebb olvasóközönség körében is viszonylag sikeres: “elég jó” olvasmány.

Mitől jó? És mitől csak “elég jó”? Jó természetesen attól, hogy gondolatébresztő. Olyannyira, hogy először azzal a mondattal akartam kezdeni ezt a kritikát, hogy “Julian Barnes regénye a leggondolatébresztőbb könyv, amit valaha olvastam” – de aztán lemondtam róla: egyrészt azért, mert bosszantó idioszinkráziám, hogy minden jó vagy viszonylag jó könyvet legilyenebbnek vagy legolyanabbnak próbálok nevezni, másrészt: mert eszembe jutott, hogy, mondjuk, Borges első elbeszéléskötetei azért sokkal gondolatébresztőbbek (sok más kedvenc szerzőmet is említhetném persze), de leginkább: mert az a gyanúm, hogy ezek a fölébresztett gondolatok azért nem mindig olyan nagyon izgalmasak. Vagy ha úgy tetszik: a könyv hajlamos klisészerű gondolatokat ébreszteni – legalábbis a legtöbb kritika tanúsága szerint: szinte mindenki ugyanazokon a vágányokon halad, így vagy úgy, de nagyjából ugyanazt a posztmodern leckét mondja föl. Amikor 1998-ban végül is nem Barnes kapta a Booker-díjat az Anglia, Angliáért, hanem Ian McEwan az Amsterdamért, egyik-másik kritikus meg is említette, hogy épp azért nem lett ez a könyv a befutó, mert látszólagos sex appealje ellenére igazából csupa kliséből építkezik. Ami persze nem egészen igazságos megjegyzés, elvégre a mű intenciója éppenséggel pontosan a klisékből építkezés, és a klisék – egy nemzet, egy nép történelmét, nemzettudatát, hagyományrendszerét alkotó klisék – dekonstrukciója. Mindenesetre fönntartom azért, hogy roppant gondolatébresztő ez a könyv – már csak azon is hosszan elmerenghet az olvasó, hogy vajon ő maga mennyire élvezné a turizmusnak ezt az új formáját: hogy egy szigeten minden hercehurca nélkül könnyedén megnézhetné mindazt, ami, mondjuk, Angliából érdekes? Vagy Spanyolországból? (A múlt héten komolyan – és Barnestól némiképp függetlenül – gondoltam arra, hogy miért nincs Madrid valahol a közelben, hogy egy füst alatt azt is megnézhessem. És egy Real Madrid-meccset is természetesen.) S aztán eltűnődhetünk a saját történelmi emlékezetünk valóságosságán avagy szimulakrum-voltán: azon, hogy István alakja számunkra alighanem már-már visszavonhatatlanul a musical “oly-távol-vagy-tőlem” Istvánja lett, s hogy a honfoglalásunk éve megmásíthatatlanul 896, jóllehet csak azért választották ezt az évszámot a XIX. század végén, mert 1896-ra tudtak elkészülni a millenniumi ünnepségek előkészületeivel.

De “elég jó” olvasmány a regény azért is, mert van egy “elég jó” személyes sztorija: Martha története, aki Sir Jack csapatának a tagja lesz, s akit a regénytriptichon első részében kislányként ismerünk meg: olvashatunk gyerekkori traumáiról, arról, ahogy az apja elhagyta a családot, s hogy emiatt egész életére problémás lett a kapcsolata a férfiakkal. S Martha gondolatai aztán időnként valóban Oscar Wilde-osan szellemesek – minden kritika emlegeti Barnesnak ezt a “szellemességét”, sőt “humorát” –, az például, hogy “Az esetek többségében a férfiak feljogosítva érzik magukat arra, hogy untassák a nőt; az az elképzelés pedig, hogy megosztják vele legbensőbb gondolataikat, naiv. Kezdve azzal, hogy sokuknak csak felszíni gondolataik vannak.” S a triptichon harmadik részében Martha – miután a sziget vezetőjeként mégiscsak megbukott (a hatalmi viszonyok változásainak szövevényes történetétől eltekintenék, de ez is egészen jó kis sztori, higgyék el; és van benne egy kellemesen gusztustalan perverz pornójelenet is) – visszamegy az “igazi” Angliába, amely időközben – mert megfosztva lényegétől, múltjától, hagyományaitól, csöppet sem érdekli már a turistákat – hanyatlani kezdett, sőt visszasüllyedt valami indusztrializáció előtti pasztoráltársadalom szintjére. S ott éldegél Martha ebben az idillien egyszerű világban. Ami, természetesen, megint csak gondolatébresztő: melyik az antiutópia, s melyik az utópia: Anglia középkorias világa, vagy a Wight-szigeti új Anglia turistaparadicsoma? S hol élne szívesebben az ember? S hogy akkor ez a könyv valami tanmese, amely a posztmodern világból a múlt idilljébe való visszatérést hirdeti? S ezzel a moralizáló lezárással a könyv, miután ügyesen aláásta a nemzeti emlékezet és az identitás eszméjét, aláássa önmagát is, mert a historiográfiai metafikció üzenetes parabolává változik?

Szóval: elég jó regény… S hogy miért nem igazi nagy világsiker? Miért nem falják az olvasók? Bényei ugyan azt írja, hogy Barnest “a magyar közönség is megkedvelte”, de azt hiszem, ez csak módjával igaz. Amennyire tudom, Barnesból éppenséggel nem gazdagodtak meg a magyar kiadói. Okos író, s az Anglia, Anglia okos könyv, de aligha lesz bárkinek is élete nagy olvasmányélménye. Azt hiszem, az a baj, hogy Barnes kiadói becsapják az olvasót: az Ulpius szerkesztője is azt írja például, hogy “sziporkázóan szellemes és nevettető” regényt tartunk a kezünkben. Na most ez nem igaz. És ha egy humorosnak szánt regény nem humoros, az nyilvánvalóan baj. Nem nagy baj – mert nagy baj például az, ha valóban csupa másolattal bíbelődünk, életpótlékok közt senyvedünk, és a pornót talán valóban jobban szeretjük már, mint a valódi szexualitást –, de azért baj. Legalábbis a kiadó szempontjából, amelyik így az istennek se tud annyi példányt eladni a könyvből, amennyit szeretne. Nem mintha e fönti állításomat most tökéletesen be tudnám bizonyítani – elvégre lehet, hogy van olvasó, aki Barnest valóban humorosnak tartja –, de azért megpróbálom. Sir Jack és a stábja még csak tervezik a Wight-szigeti attrakciókat, amikor szóba kerül, hogy a szigeten a szexuális kíváncsiságot is ki kellene elégíteni. “Szex és Anglia: kinek van ötlete?” Mire Martha, akinek a hivatásos cinikust, az örök kételkedőt kell alakítania, ezért szerződtették, rávágja: “Svájci haditengerészet.” Ez, ha jóindulatúak vagyunk, elég szellemes. De eszünkbe juthat egy igazán humoros mondat erről, George Mikesé, aki a How to Be a Brit című könyvének “Sex” című fejezetében, mely ebből az egyetlen mondatból áll, az írta: “A kontinensen az embereknek szexuális életük van, az angoloknak forróvizes palackjuk.” (Tudták, hogy ez szállóige lett Angliában? Legyünk büszkék: az angolok szexuális életéről egy magyar írta minden idők legfrappánsabb mondatát!) Szóval eléggé bajban van a stáb, mert nem igazán jut az eszükbe vonzó szexuális ikon. Majd némi tűnődés után arra jutnak, hogy az angol szexualitást a szigeten Nell Gwynn fogja képviselni, egy “bűbájos nőcske”, akibe az egész ország szerelmes volt. Nell Gwynn mellesleg az első angol sztárszínésznő volt a XVII. században, II. Károly szeretője, s lehet, hogy az angolok ismerik, de a humorosnak szánt beszélgetésben éppen belőle nemigen lehet humort kicsikarni… (Egy-két jó Dianás vagy Victoria Beckhames viccel jobban járt volna Barnes, de valószínűleg rühellte volna, hogy ennyire a tömegturista szintjére alacsonyodjon le. Amikor pedig a regénybeli projectje őt akarja kiszolgálni. Mint annyiszor az angol irodalomban, valami eredendő sznobság ezúttal is az unalom felé tereli a szöveget.) Egyszóval Barnes helyenként szellemes, de valahogy a fergeteges komédiára hiába várunk.

Bényei Tamás szerint – őt említem megint, mert az ÉS-ben megjelent cikke nagyon frappánsan foglalja össze a regény témáit – az Anglia, Angliában érződik valami posztmodern előtti moralizálás, érzelgősség. Igen, érződik, s már említettem a regénynek ezt a hatását a harmadik rész preindusztriális idilljével kapcsolatban – de nevezhetjük ezt posztmodern utáninak is. A dekonstrukció korábbi trendje után a historiográfiai metafikció legjelesebb művei – s itt Joseph O’Connor A Tenger Csillaga című regényétől, horribile dictu, a Da Vinci kódig rengeteg könyvet említhetnék – közelítenek a hagyományosabb történelmi regényhez: eljátsszák, mintha a szerző (illetve a Zeitgeist, melynek hangján megszólal) nem kételkedne a múlt rekonstruálhatóságában, illetve abban, hogy kinyerhető belőle a “jó” tapasztalat. Talán azért, mert az olvasó erre az illúzióra vágyik. Talán azért, mert túl messzire ment a dekonstrukció, s nemcsak a múlt illúzióitól, de magától a múlt érzetétől is megfosztja az embert. Talán azért, mert a szerző most már csalafintább eszközökkel hozza az olvasó tudomására, hogy nem igazi rekonstruálásról, hanem a mítoszokkal folytatott játékról van szó.

Julian Barnes a régi, hanyatló Anglia finom ábrázolásával és a hősnő, Martha lelkének rezdüléseivel a könyv utolsó harmadában létrehozza azt a – posztmodern utáni, neoszentimentális – illúziót, amelytől élvezetes, “beleélős” lesz a regénye. Különben pedig: néhol, egy-egy mondatán azért nevetni is lehet…