Amikor Latzkovits Miklós Laboda című novelláskötetének olvasója az értelmezés kereteit kijelölő lehetséges pozíciókat keresi, aligha hagyhatja figyelmen kívül a szerző 2001-es első könyvét, amely egyike lehet a honnan olvasás kérdésére adható válaszoknak. A saját kontextus felől közelítés azonban, épp annak az irodalomtörténeti hagyománnyal kapcsolathálót képező jellege miatt, önmagában is számos lehetőségét nyitja meg az értelmezésnek. Az új kötet önidézet, a Hogyan tanultam meg koptul? idézése és továbbírása, Thomka Beáta terminusaival: egy szerzői “intratextuális műveletsor” eredménye, amely nem csupán tematikus és motivikus, hanem “műfaji, strukturális karakterű” szövegbelső átvétel-változatot hozott létre.

Az elmúlt hat évben a Jelenkorban, a Tiszatájban és az Alföldben publikált novellákat Latzkovits úgy rendezte kötetté, hogy a struktúra, a piramisszerű építkezés nyilvánvalóvá tegye a kapcsolatot az előzővel, a különböző szövegszinteken bujkáló átjárók megnyílása pedig előbb-utóbb együtt olvastassa mindkét könyvet. Kálmán C. György már az első kötet kapcsán fontos megállapítást tett a szerzőnek az írás megalkotottságát megmutató szándékáról, arról a törekvéséről, hogy az olvasó magába a szövegbe merüljön bele, hogy arra (is) figyeljen, ne (csak) a szöveg ábrázolta világra. (Rövid írás a Latzkovitsról – Beszélő, 2001/7-8.). Az újra- és együttolvasást provokáló technika mindkét esetben a titok, a rejtvény, a feladvány konstitutív elemként elgondoló alkalmazása. A Laboda utolsó, csillag alatti (az epilógust újraíró) metaszövege ezt explicit módon fel is vállalja, egyfelől azzal, hogy a kezdő és a záró novellák (Találós kérdés, Gyakorlóolvasmány) innen olvasva nyerik el a kötetépítmény alappontjait kijelölő funkciójukat (ezt az előző kötetben a meseforma biztosította), másfelől oly módon, hogy a kiadó felhívó-tájékoztató utószavaként működve a rejtvényjáték populáris terébe utalja a szövegeket.

Az időt felbontó nyitónovella önmagára vonatkoztatja találós kérdését: miért hullott porba a feje a mesében mesélő hercegnek, aki azért vállalkozott a feladatra, hogy elnyerje az uralkodó szépséges lányának a kezét. A kérőknek az atya “nem feltétlenül valós”, de “igaz” történetét kellett megírniuk a megadott formai feltételek maradéktalan betartásával (tiltott kifejezések és “a szövegbe történő applikálásra elengedhetetlennek mondott szavak” listája, bizonyos szófajok száma és egymáshoz viszonyított aránya, az írásjelek száma stb.). Hogy mit nem sikerült teljesítenie neki sem a formálisan adatolható feltételek közül, annak megfejtését várja a kiadó a játékosoktól az uralkodó üzenetének egyidejű közlésével, “miszerint az Ernesto hercegre kimondott ítélet igazságos volt”. Ha a strigulázás nem vezet eredményre, marad a kérdés az olvasó előtt: miért vált “gyilkos szöveggé” a mese, mint az első kötet erlangeni professzorának filter nélküli “Killersatz”-a (Két rövid történet a Latzkovitstól), miért határozza meg a bekövetkező halál az összes többi történet végkifejletét. S legfeljebb Borges Dunravenjének meggyőződésével vigasztalná magát, miszerint “a rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerű bűvésztrükk” (A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg), ha a metaszöveg azzal, hogy a formalitás szintjén tartott trükköt emeli elvárássá, a játékot pedig marketingfogássá, végképp nem érvénytelenítené a rejtély misztifikálására tett összes (ál)kísérletet.

A zárónovella esetében még szembetűnőbb mindez, ebben a szerző által elrejtett 33 hibát kellene megtalálnia az olvasónak (a példa itt is tisztán formális). Egy olyan “valós történet”-ről van szó, amelyet az események “precíz dokumentációjá”-nak, a “tények aprólékos rögzítésé”-nek előlegez a közreadó. A szüzsé egyszerűnek mondható: hogyan változtatja meg két ember – a szerző nevének kezdőbetűivel és foglalkozásával jelölt L. M. és az ismeretlen munkanélküli – életét egy pénzdarab egyidejű megérintése, hogyan válik a sorsuk eggyé a “felfüggesztve a semmire” szenvedéstörténetében (napokig láthatatlan kötelek rángatják őket föl-le), hogy aztán haláluk az emberiség legnagyobb misztériumát idéző jelenéssé váljon (örökre a magasba emelkednek). Ha a címben foglalt lehetőséget (Gyakorlóolvasmány) nem az utószó, hanem a kötet – pozíciójánál fogva is meghatározó jelentőségű – középső írása felől értelmezzük, és a szöveget olvasástechnikák kipróbálási terepeként fogjuk fel a Tisztelt Szerkesztőség! hőse, az Olvasó intencióinak követésével, a “szelektív” és az “alteráló olvasás” különböző eljárásait alkalmazva egészen másfajta játék részesei lehetünk.

Először fellapozzuk az előző kötet Az angyal című novelláját, s egymás mellett olvassuk a természetfölöttire adott földi reakcióknak (média, tudomány, politika, egyház, tömegek) az állásfoglalás kerülését imitáló “tényszerű rögzítését”. Aztán A Mester és Margaritára alterálunk, a Patriarsije Prudi padjára az első fejezetben, a fantasztikus és a groteszk, a referenciális és a filozofikus képezte sajátszerű világra. Újabb alteráció az evangéliumok szenvedéstörténetére és Mária Magdolna bűnbánó gesztusára, a népi hiedelemvilág fokhagymával és az ördöggel kapcsolatos összefüggéseire, a transzcendenciaigény szülte újabb elméletekre és nem utolsósorban a humor nagy mestereire. Mert a szakrális profanizálódása, az abszurd és a csoda hitelesítése olyan magától értetődően, finom humorral és könnyed (ön)iróniával megy végbe, amely természetesen kapcsolja magát az irodalmi hagyománynak az előző esztétikai minőség által kijelölt tartományaihoz. Mutatja ezt az L. M. első ájulását követő események rögzítése is: “Először csak annyit mondott, hogy ’nem kér fokhagymát’, aztán kiabálni kezdett, hogy ’crucifixus’, majd a feleségét és a gyerekeit szólongatta, végül pedig elragozta a latin létigét. […] A crucifixus szó többszöri ismétlése több egyház és jó néhány szekta szimpátiáját keltette fel L. M. irányában (K. Zs. a jó, illetve alternatív variánsként a rossz lator analógiáját juttatta eszükbe), különös tekintettel arra, hogy L. M. valóban és pontosan harmincháromszor kiáltott crucifixust, ráadásul szombaton is kiabált (’Eli, Eli, lama sabaktani’), ’és ezt már nem lehetett félreérteni’.” (141. o.)

S hogy a beidézett arámi mondat a Bibliából nem a “formulázó alteráció” eszköze, mert az idézetesség nyilvánvaló jegyét viseli magán, (másik példán keresztül) a középső novellából tudhatjuk meg. A Tisztelt Szerkesztőség! a Jelenkor és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös 2007-es novellapályázatának díjnyertes írása (olvasható a Jelenkor 2007/10. számában), amelynek a státusa megegyezik az előző kötet címadó novelláéval. Az itt is egyetlen én-elbeszélés azt a csúcsot jelenti, amelyről rálátni az egész építményre, a kötet(ek) összes többi szövegére. A novella egyszerre veti fel a fikcionalitás-(ön)referencialitás és a szerzői, elbeszélői megbízhatóság-megbízhatatlanság kérdéseit, amennyiben önmagát önmagaként, tehát a Jelenkor májusi számában olvasható felhívásra benyújtott, hangsúlyozottan nem írói munkaként értelmezi. A “szerző”, a hetvenéves körorvos mindjárt az indításban fontosnak tartja tisztázni: nem szépíró, nem tudja, miért ír most, s hogy kétségtelenné tegye szavai hitelességét, még ezt is hozzáteszi: “Tévednek, ha azt hiszik, hogy a fenti öt mondat valamiféle irodalmi fikció eredetieskedő auftaktja. Tényeket akarok rögzíteni, azt akarom leírni, ami volt, aminek persze semmi köze Philip Marlow-hoz […].” (51. o.) Innen aztán megindul a novellát író orvost író Latzkovits folyamatos és több szintű önreflexív játéka: a narrátori pozíció, a valóság és fikció kettős kontextusában megképződő szerzőiség teret enged a funkciók keveredésének, az identitások átjárhatóságának.

Egyszerű lenne azt mondani, az orvos azért indul a pályázaton, hogy tíz év után a tények szigorú rögzítésével adjon közre egy számára is bizarr (de valós) történetet Olvasónak nevezett tüdőrákos pácienséről, aki a saját (könyv)labirintusában (nem) halt meg. Mert legalább ilyen fontos a saját története, a múlt idejű mellett (és sokkal inkább) az, amelyik a novella-időben, magában az írás nagy mértékben önreflexív folyamatában képződik meg. A két történet ugyanabból az irányból nyer értelmet. Már a Hogyan tanultam meg koptul? kiváló recenzensei – az említett Kálmán C. Györgyön kívül Horváth Györgyi (Az angyal magánya, avagy feljegyzések a kopt-Platón barlangból – Jelenkor, 2002/3.) – a borgesi életműben jelölik meg azt a viszonyítási pontot, amelyhez képest Latzkovits tájékozódásának irányai és autonóm sajátszerűségének megnyilvánulásai a leginkább beláthatók. A Tisztelt Szerkesztőség! diszkurzív játéka rejtettebb vagy nyíltabb utalásaival a XX. század megkerülhetetlen hagyományával folytatott dialógus. Azonnal az indításkor gyanút kelt a szerző kényszerű, “köztes műfajt” választó gesztusa, ebből következően a szépirodalmi és (irodalom)tudományos apparátust egybemozgató előadásmódja. Aztán egyre nyilvánvalóbbak lesznek utalásai egyszerű kiszólások formájában (“De engedjék meg, hogy újfent emlékeztessek rá: én nem vagyok író. A legkevésbé sem egyfajta – mondjuk – borgesianus megfontolás alapján írok úgy, ahogy írok, lehetőségeim eleve kényszerpályára utalnak” – 59. o.), s áttételesebben is. A két kemoterápiás kezelés között elsajátított “formulázó alteráció” titkosságon alapuló lényegét például úgy magyarázza meg, hogy közvetlen kapcsolatot teremt az őt létrehozó valóságos szerző első kötete és a dél-amerikai mester között: “bárki elolvashatja Borgesnél ezt a mondatot: ’Úgy hangzott ez az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom’. Meg ezt is, L.-nél: ’A városok olyannak tűntek, mint egy régi emlékekből összefűzött álom’.” (60. o.) (Borges: Funes, az emlékező; Latzkovits: Igen rövid történet a Latzkovitstól) Az már a valós szerző közvetlen utalása, ahogyan Olvasó halálainak színterét megválasztja, s ahogyan azt egy logikai csavarral értelmezteti: “A betegágy a csarnok belső végében állt, szabályos labirintuson keresztül lehetett csak megközelíteni, ami annyiban biztosan különbözött Borges labirintusától, hogy ez tényleg volt, annyira valóságosan, hogy kalauz nélkül eltévedtem volna benne.” (61. o.)

A novella úgy alakul, ahogyan Olvasó története íródik: az orvos-szerző saját szándékait állandóan felülíró, minden lépést a következővel érvénytelenítő gesztusainak folyamatában. Nincs is könnyű helyzete, mert miközben annak a történetét kell rögzítenie, hogyan tartotta életben Olvasót az olvasás akkor is, amikor első (és második) halála után teste csak hiányokból állt (se légzés, se vérnyomás), maga egyre kisebb eséllyel küzd a kimondással: “Én, kérem, közel hetven éven keresztül minden reggel csodálkozva konstatáltam, hogy túléltem egy újabb éjszakát, és egyszerűen nem értettem, nem fért a fejembe, hogy lehet ezt kibírni: hogy én nem tudok írni.” (66. o.) Kiderül, hogy ugyanúgy az életét adná egyetlen műért, akár az első kötet könyvfejtője, a minden megírt és megírandó munkára emlékező Johann Alauda. Olvasó az élethez szükséges energiát a könyvekből meríti, tisztán szellemi úton (a puszta létezés elemi szükséglete az olvasás), elbeszélője pedig az írásban látja a legmagasabb rendű minőség megtapasztalásának, a teremtő erő birtoklásának lehetőségét. (Petőfi S. János idézi A hipertextuális irodalom a perszonál komputer elterjedt alkalmazásának korszakában című tanulmányában J. D. Bolter megállapításait Borges-szel kapcsolatban, miszerint az író az olvasást és az írást az élet szinonimáinak tekintette.) Latzkovits novellája finoman ironikus, néhol kicsit parodisztikus távolságtartással értelmezi önmagát a borgesi világképben, abban a térben, amelyben minden irodalmi vonatkozásában nyeri el értelmét, s folytat elegáns, humoros játékot olyan szemléleti- és szerephagyományokkal, mint amilyen a romantika küldetéstudata (a két utóirat) vagy az író- és olvasószerepek kérdései.

A novellárium tizenegy írásából (az aranymetszés arányaihoz közelítve a felosztást) hetet kapcsol füzérré a kötetcímadó figura próteuszi alakja (pontosabban “alterált” alakváltozatai). Laboda egyfelől – minthogy mítoszi figuráról van szó – az archaikus emlékezet legősibb tartományaiban válik értelmezhetővé, másfelől – mert identitása(i)nak, világa(i)nak megképzésében a szerző ugyanazt az (ál)referenciális játékot játssza, amely olyan jellemző az előző írásokra is – nem vonatkoztatható el a jelentől. Itt nem csak arról van szó, hogy Laboda mindig akkor látja meg a napvilágot Magyarország tündöklő metropoliszában (Szegeden), amikor Latzkovits Miklós (1963. május 13-án), hogy a Pécskai utcában lakik, s hogy felesége minden esetben a csodálatos szépségű Szabó Mária. (Egyébként ez a gesztus is kapcsolódási pont az első kötethez: Az angyal szépséges nővérét Marie Schneidernek hívják, a legfontosabb történések máj. 13-ára esnek, mint ahogyan ez a születésnapja Alaudának és Edith Francnak is.)

A Laboda-írások Magyarországának virtuális történelmi terei a jelenbe nyúlnak elemekért, hogy azok önkényes társulása az irracionálisban valósuljon meg. Másfelől az áltörténeti keretek között megképződő világban – a magyar bokszról értekező holland tudós szavaival – a csoda olyan mérhető jelenség, “amelynek tükrében a mesék világa kézzel fogható realitássá változik. Nem a realitás válik tehát mesévé, hanem a mese válik valósággá, hihetetlenül szép, lenyűgöző valósággá.” (120. o.). Ahogyan Darvasi Ferenc jegyzi meg a Labodáról írt recenziójában: a szerző ilyen, a “valóságban megtörtént eseményekként tálalja a meglódult fantázia szülte (metafiktív) írásokat”, amelyben a történet teremti meg a világot, és nem a világ a történetet. (Mesejáték – ÉS, 52. évf. 22. sz.)

Mert itt valóban a történet a fontos, méghozzá a kötetben többször hivatkozott Italo Calvino felfogásában, aki minden emberi történet nélkülözhetetlen vázát látta a mesében. Különösek ezek a Labodáról szóló mesék, a konvencionális eszközkészletből merítést tekintve legalább annyira kapcsolódnak a varázsmeséhez, a legendához vagy a parabolához, mint amennyire távolságot tartanak tőlük. Nem a proppi elméleti rendszerbe foglalt hétszereplős képlet szerint épülnek fel, mégis több elemükben megfelelnek a legősibb mesealakzat formai és tartalmi elvárásainak. Gyakori szervezőelemük például a konvencionális szó- és mondatfordulat: az emberek “vártak, vártak száz teljes éven keresztül” (38. o.); Laboda “egymás után legyőzte tizenkét ellenfelét. Ekkor előállt a tizenharmadik” (130. o.); “a küzdelem megállás nélkül folyt három teljes órán keresztül” (131. o.). Feltűnő a gyakorisága a számok közül a 7 különböző variációinak, a 13-nak és a 33-nak. De talán még szembetűnőbb, hogy a főhős alakjaiban – a prófétai-megváltói mellett – a táltos történelmi-mitológiai előképe is felismerhető. Laboda születését visszatérően kísérik jelek (“Mikor a gyermek felsírt, a Tisza kilépett a medréből, s a városban összedőlt minden magasabb épület” – 80. és 126. o.), s ő maga is a kiválasztottság jeleivel jön a világra. Egyszer csak a Tiszáéhoz mérhető szőkeséggel és foggal (Laboda, a kincskereső), máskor a repülés képességét előlegező szárnyakkal (Laboda, a halálmadár) vagy a viaskodás jellemző tevékenységére képessé tevő négy karral (Laboda, a bokszoló). Gyerekkori viselkedése eltér az átlagtól, szótlan, visszahúzódó, szemlélődő alkat, és kiteljesedett tudása is sok tekintetben a magyar hitvilág táltosképzetét idézi. Tudja, hol van kincs a földben (a város és a pártok vezetői, médiasztárok, élsportolók, egyetemi professzorok törik fel előtte az út burkolatát, amely megtiszteltetés aztán részévé válik szakmai önéletrajzuknak), egyetlen szava képes a Napot eredeti pályájára állítani (Laboda és a Nap), a telet nyárrá változtatni. S mindezt “mintha valami varázsló lenne, pontosan úgy, mint a mesékben, és ez nem csupán illúzió volt, hanem a legteljesebb, a legkézzelfoghatóbb valóság.” (Laboda, a néma clamator – 81. o.)

Laboda alakjai ugyanakkor ezer szállal kapcsolódnak a Hogyan tanultam meg koptul? gyermekéhez, illetve ahhoz a magasabb rendű tudáshoz és létmódhoz, amelynek stációit beavatódása során megtapasztalja (ez utóbbiról részletesen ír Horváth Györgyi). A “halálmadár” is rajzolja a betűket és a számokat (mindig madáralakban), a “clamator” pedig egy olyan képesség birtokosa, amely – a görög, a latin és a kopt nyelv tanulásához hasonlóan – nemcsak technika, hanem egyfajta speciális létezésmód, “melynek legfőbb megnyilvánulása ’az élet minden pillanatában érzett és mélységesen átélt, extatikus örömérzet’, ami ugyanakkor az evilági lét kötelékeitől való teljes függetlenedéshez, s ezzel együtt a végtelen szomorúsághoz (’maeror immensus’) vezet.” (76. o.) (Természetesen az idézet forrását itt is “filológiai pontossággal” jelöli meg a szerző a “Prügyi-kódex” által fennmaradt Libri tres-ben.) Az egykori “pecsétverekedő” bükki magányában megírja A végső boldogság elnyerésének misztikus útja című összefoglaló művének öt könyvét, s csakúgy beszélget a széllel és a fákkal, mint a “lázadó”, valamint éppúgy szereti a csendet és a merengést, mint a “bokszoló”, azzal a megszorítással, hogy ez utóbbi csendben lenni és merengeni egy proletárkocsmában szeretett.

Laboda sorsa példázat is, de mindig mást példáz. Csak születése biztos, halálai máskor és máshogyan következnek be, vagy mert – s ez többször ismétlődik – fajtájának minden pozitív tulajdonsága benne egyesült, de olyan intenzitással, hogy az boldogtalanná tette, vagy mert népe szeretetétől és ujjongó várakozásától nem tudott szabadulni. De előfordul az is, hogy önmagát győzi le abban az alakjában, amelyet a Találós kérdés uralkodójától kapott, s amely olyannak tűnt, “mint a hajdanvolt fáraóké, olyannak, mint a piramisokat őrző szfinxeké, megközelíthetetlennek és kiismerhetetlennek.” A meseszövés kauzalitására pedig általában jellemző az az alakzat, amelyet akár belső “formulázó alterációnak” is mondhatna az olvasó (“De aztán bekövetkezett a tragédia, mégpedig azért, mert a tragédia előbb-utóbb bekövetkezik.” 81. o.; “A második [év] másképp [telt el], talán mert ennek így kellett lennie.” 89. o.). (A formulázás egyébként a kötetek között is működik: “és szép volt a pillanat / az a nap, mert szépnek kellett lennie” – Gyakorlóolvasmány; Az angyal).

A kötet referenciális bázisát a folyamatos öntematizálás adja. Nem a Laboda-mítosz(ok)ba beemelt személyes elemek, s nem is a Szeged-mítosz épülésében felismerhető helyi valóságvonatkozások, sokkal inkább az olvasáshoz, az irodalomhoz való viszony tekintetében. A történetek közreadója a filológia elkötelezettje, akinek fikciót építő eljárásai között a legtermészetesebb módon kapnak helyet saját tudományának módszerei (a megformált világban fontossá vált (ál)szövegek magyarázata és leírása: hitelesség, szerzőiség stb.). Erre szüksége is van, minthogy figuráinak létmódja, képességeik gyakorlásának elsődleges eszköze az olvasás. A nagy szegedi bölcsészlázadás vezetőjének lakókonténerében az Auctores Latini sorozat köteteiből van az ágy, Teubner é Budé kiadású görög és latin klasszikusokból az íróasztal. Seregét József Attila-, Balassi- és Babits-versekkel, Calvino-, Mro¿ek-, Saramago-, Márquez-, Zbignew Herbert-szövegekkel viszi rohamra, s csak akkor hal meg, amikor az ellenség leönti fekete festékkel a Képes Krónikát. A magyar boksz művelőinek életében legalább olyan fontos az olvasás, mint a saját fej több száz kilós koppanokkal történő püfölése. Laboda egyéni edzéstervében egyebek mellett Calvino A famászó bárója, Grass Bádogdobja (fontos a szerepe az előző kötetben is), 16. századi magyar költők szerepelnek, de beveszi a sorba az egyébként ellenjavalt Jókait, Maugham-ot és Cholnokyt is.

Latzkovits Miklós filológus, a filológia elsődleges jelentésének (a szó, a beszéd szeretete) értelmében is az, amelynek nem kevesebb a hozadéka, mint az olvasható mondat(ok) szépsége. A Laboda mondatai visznek, sodornak, gyönyörködtetnek, s miközben szerethető történetekké rendeződnek, olvasástechnikákra tanítanak, hogy szelektíve vagy alterálva kapcsolódjunk a szöveghagyománynak azokhoz a pontjaihoz, amelyeket a szerző érdeklődése bennük kijelöl.