E mese előadásmódja érdekesnek, szellemesnek és eredetinek tűnt nekem. Egyébként lényegét tekintve igaz, és az erkölcs története szempontjából üdvös, ha néha összevetjük ama figyelemre méltó asszonyokat, akiket e században nagyra becsülnek, azokkal, akik különböznek tőlük könnyelmű elveik, bolondos ötleteik és különc jellemük okán.

(Dorat)

Anélkül bolondított magába *** grófnő, hogy viszontszeretett volna: megcsalt – folytatta Damon. Megharagudtam, ő elhagyott: ez volt a dolgok rendje. Ám szerelmem nem szűnt, és hogy édes bosszút álljak rajta, fejembe vettem, hogy visszahódítom, ám csak akkor, ha magam már nem szeretem többé. Sikerrel jártam, és elcsavartam a fejét: épp, ahogy kívántam. Barátnéja, Madame de T*** egy ideje szemet vetett rám, s úgy tűnt, nagy tervei vannak személyemmel. Állhatatosan szőtte hálóját, mindenütt feltűnt, ahol megfordultam, és félő volt, hogy a bolondulásig belém szeret, anélkül persze, hogy méltósága és az illendőség szabályaira oly kényes ízlése sérülne, mivel erre, mint látni fogjuk, aggályosan ügyelt.

Egy nap, midőn a grófnő páholyába mentem, hogy ott várakozzam rá, oly korán érkeztem, hogy elszégyelltem magam: még el sem kezdték az előadást. Amint beléptem, hívó szót hallottam a szomszédos páholyból. Ki is lehetett volna más, mint az illemre kényes Mme de T***! “Hogyan? – szólított meg. – Ön már itt és egyedül? Micsoda pazarlás! Jöjjön inkább át hozzám!” Nem sejtettem, hogy e találkozás regényes és rendkívüli következményei messze meghaladják majd minden várakozásomat. Ám az asszonyok képzelete sebesen szárnyal, és e pillanatban Mme de T***-é különösképp ihletett volt. “Meg kell óvnom az efféle magány nevetségességétől – szólt. – Meg kell… Kitűnő ötletem támadt!… És ha már itt van, semmi akadálya, hogy kedvem szerint keresztülvigyem. Úgy tűnik, isteni kéz vezette ide. Ha lennének is tervei az estére vonatkozólag, jobb, ha elfelejti őket, figyelmeztetem: ezennel elrablom Magát. Kérdés és ellenállás nélkül kövessen… Bízza magát a Gondviselésre; hívja a szolgáimat! Maga kivételes, elbűvölő ember.” Meghajoltam… Sürgetett, hogy induljak; engedelmeskedtem. Hívtam a szolgákat, megérkeztek. “Menjen el az úr házába – mondta egyiküknek –, tudassa, hogy ma este egyáltalán nem fog hazamenni…” Aztán a fülébe súgott még valamit és elbocsátotta. Meg akartam kockáztatni néhány szót, de torkomra forrt, mert elkezdődött az opera: hallgattuk, vagy legalábbis úgy tettünk, mintha hallgatnánk. Alighogy az első felvonás véget ért, egy levélkét hoztak Mme de T***-nek, és jelentették, hogy minden készen áll. Mosolygott, a karomat kérte, lementünk, a hintójába ültetett, parancsokat osztogatott, és máris úton voltam kifelé a városból, mielőtt megtudhattam volna, hogy mik a szándékai velem.

Ahányszor csak megpróbálkoztam egy kérdéssel, harsány kacajjal válaszolt. Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy rendkívül szenvedélyes asszony, és akkoriban köztudottan gyöngéd kötelék fűzte valakihez, amiről, mint értesültem, nem állt módjában megfeledkezni, bizony kísértésbe estem volna, hogy magamat igen szerencsésnek gondoljam. Ő épp ilyen jól ismerte szívügyeimet, hiszen *** grófnő, mint már említettem, közeli barátnéja volt. Így hát tartózkodtam minden elbizakodott gondolattól, és vártam, mi fog történni. Villámgyorsan lovakat váltottunk, és indultunk tovább. Kezdett a dolog egyre komolyabbra fordulni. Most már nyomatékosabban kérdezgettem, hová visz engem ez a tréfa. “Egy fölöttébb szép helyre! De találja ki, hová! Fogadni mernék rá… A férjemhez. Ismeri?” “Egyáltalán nem.” “Annyi baj legyen! Én kiismertem kissé, és azt hiszem, elégedett lesz vele: kibékültünk. Fél éve folynak az előkészületek és egy hónapja már levelezünk is. Úgy vélem, elég gáláns tőlem, hogy meglátogatom.” “Igen, de, könyörgök, nekem mi keresnivalóm van ott? Ugyan mi hasznomat vennék?” “Ez az én dolgom. Attól féltem, hogy négyszemközt unalmas lenne. Maga szívélyes ember, és engem örömmel tölt el, hogy velem tart.” “A kibékülés napját választani a bemutatásomra! Úgy vélem, ez igen különös eljárás. Arra késztet, hogy azt higgyem, személyem még annál is jelentéktelenebb, mint amennyire huszonöt évesen az ember egyáltalán tarthatja magát. Vegye ehhez hozzá azt a kínos zavart, amivel az első viszontlátás együtt jár. Az igazat megvallva, egyikünk számára sem látok ebben semmi szórakoztatót.” “Ah, ne moralizáljon már, könyörgök, elvéti a feladatát! Mulattasson, szórakoztasson engem inkább, ahelyett, hogy prédikál.”

Annyira eltökéltnek láttam, hogy eldöntöttem, úgy fogok viselkedni, ahogy ő kívánja. Nevetni kezdtem szerepemen. Vidám kedvünk kerekedett, és végül úgy találtam, hogy igaza van.

Másodszor is lovakat váltottunk. Az est titokzatos fáklyája elragadó fénnyel világította meg a tiszta, alkonyi eget. Közeledtünk úti célunkhoz, ahol nem lehetünk többé kettesben. Időnként felhívta figyelmemet a táj szépségére, az est nyugalmasságára, a Természet megható csendjére. Hogy együtt csodálhassuk, magától értetődően ugyanazon az ablakon hajoltunk ki. A kocsi rázkódása miatt Madame de T*** arca és az enyém egymáshoz ért. Egy váratlan zökkenéskor a karomba kapaszkodott, és én, teljeséggel véletlenül, átöleltem. Nem tudom, mit is vártunk e szándéktalan öleléstől, annyi azonban bizonyos, hogy a dolgok elkezdtek összekavarodni a szemem előtt. Ekkor hirtelen kiszabadult ölelésemből, és a hintó másik végébe vetette magát. “Az a terve – szólt igen mély tűnődés után –, hogy meggyőz eljárásom meggondolatlanságáról?” Zavarba hozott a kérdés: “Tervek… Magával kapcsolatban… Micsoda önámítás lenne! Nagyon hamar átlátna rajtuk, de egy véletlen, egy kis meglepetés… – ez megbocsátható.” “Nekem úgy tűnik, Maga mégis számított rá.”

Kis híján észre sem vettük, hogy már megérkeztünk és behajtunk a kastély előudvarába. Az egész kastély fényben állt, minden vidámságot árasztott – kivéve a ház urának ábrázatát, amelyen örömnek a leghalványabb jele sem látszott. Viselkedésének alig leplezett közönye jól mutatta, hogy csupán családi okok miatt egyezett bele a békülésbe. Időközben azért illendőségből elénk jött a kocsiajtóhoz. Bemutattak, kezet nyújtott, és én követtem őket, miközben a múlt-, jelen- és jövőbeli szerepemről tűnődtem. Végigjártam a termeket, amelyeket legalább annyi ízléssel, mint amekkora pompával díszítettek, ugyanis a ház ura valódi mestere volt a kifinomult fényűzés minden formájának, és feltűnő gonddal igyekezett kihunyó fizikai képességeit a gyönyör képeivel újra felébreszteni. Kidolgozta, miként lehet a gyönyör képeivel újra felébreszteni kihunyt fizikai képességeit. Nem tudtam, mit is mondhatnék, így, hogy mentsem magam, csodálatomnak adtam hangot. Az Istennő minden alkalmat megragadott, hogy Templomával büszkélkedhessen és fogadja elismeréseimet. “És szinte még semmit sem látott – szólt –, feltétlenül el kell vezetnem Magát az úr lakosztályába.” “Ugyan, asszonyom, öt éve, hogy leromboltattam!” “Oh, oh!” – felelte, máris más dolgon ábrándozva. Alig álltam meg, hogy elő ne törjön belőlem a nevetés, látva, milyen jól tájékozott a hölgy afelől, mi történik odahaza. A vacsoránál aztán normandiai borjúval kínálta férjét, amire az így válaszolt: “Asszonyom, megvan három éve is, hogy csupán tejen élek.” “Oh, oh!” – hangzott ismét a válasz. Képzeljenek csak el egy beszélgetést három ember között, akiket ennyire meglepett, hogy egymás társaságában találták magukat!

A vacsora befejeződött. Azt képzeltem, hogy idejekorán nyugovóra térünk, de a férjet kivéve tévedtem. Ahogy visszamentünk a szalonba, így szólt: “Hálás vagyok, asszonyom, az előrelátásáért, hogy magával hozta ezt az urat. Nyilván úgy ítélte meg, hogy túlságosan igénybe venne a virrasztás, és bizony jól ítélte meg, így most visszavonulok.” Majd igencsak gúnyosan hozzám fordult: “Az úr bizonyára megbocsát, és magára vállalja, hogy kiengeszteli helyettem a Madame-ot.” Azzal magunkra hagyott.

Egymásra néztünk, és hogy elterelje gondolatait, amelyeket férje elvonulása ébresztett, Madame de T*** azt javasolta, hogy tegyünk egy sétát a kertben, amíg a szolgák is elköltik vacsorájukat. Az este csodálatos volt: félhomályba burkolta a környéket, és úgy tűnt, csak azért borít rá fátylat, hogy még inkább felcsigázza a képzeletet. A kastély egy hegy oldalában állt, kertje teraszosan ereszkedett le a birtokot szegélyező Szajna partjáig: a folyó sokszoros kanyarulatai vadon burjánzó és festői szigetecskéket alakítottak ki, amelyek változatossá és még bájosabbá tették a tájat.

Először mind közül a leghosszabb teraszon sétáltunk, amelyet sűrűn ültetett fák takartak. Madame de T*** már kiheverte a kigúnyolást, amelyet az imént kellett elviselnie, és séta közben néhány bizalmas dolgot mondott nekem. A titkok vonzzák egymást, én sem maradtam adósa, így beszélgetésünk egyre bizalmasabbá és érdekesebbé kezdett válni. Régóta mentünk már. Először belém karolt, majd magam sem tudom, hogyan, karja egészen egybefonódott az enyémmel, mígnem annyira magamhoz vontam, hogy lába szinte nem is érintette a földet. Ez a testtartás kellemes volt, hosszú távon azonban fárasztó, és sok mondanivalónk volt még egymás számára. Egy pad tűnt fel, leültünk, anélkül, hogy testhelyzetet változtattunk volna. Így, kart karba öltve kezdtük dicsőíteni a bizalmat, annak varázsát és gyengédségét. “Ah! – szólt – ki élvezhetné nálunk jobban a fenntartás nélküli bizalom édességét? Nagyon is jól tudom, mennyire ragaszkodik általam is ismert kapcsolatához, így semmi okom nem lehet tartani Magától.” Meglehet, szerette volna, ha ellenkezem, én azonban nem mondtam semmit. Így kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy képtelenség lenne még csak gondolni is rá, hogy kapcsolatunk valaha is más irányt vehet, lehetetlen, hogy valaha is több legyen ennél köztünk. “Mindvégig azon aggódtam, hogy lelke megrémült a délutáni meglepetéstől.” “Ah! Nem ijedek meg olyan könnyen.” “Mégis attól tartok, hogy az emléke nem múlt el teljesen nyomtalanul.” “Mi nyugtatná meg? ” “Csak Maga képes rá…” “Ah! Hogyan?” “Nem is sejti?” “Mégis szeretném, ha világosabbá tenné számomra.” “Biztos akarok lenni afelől, hogy megbocsátott nekem.” “Mi szolgálhatna erre bizonyítékul?” “Engedje meg nekem nyíltan azt a csókot, amely délután inkább a véletlen műve volt, és amely láthatóan úgy megriasztotta Magát!” “Miket beszél! De kész vagyok megtenni, mert túl gőgös lesz, ha megtagadom. Hiúságában még azt hihetné, hogy tartok Magától.” Elejét akarta venni ábrándjaimnak – enyém lett a csók.

A csókok már csak olyanok, mint a titkok: vonzzák és egyre gyorsabban és hevesebben követik egymást. Valóban, alig kaptam meg az elsőt, már jött is a második, majd egy újabb, szinte feltorlódtak; előbb megszakították, majd helyettesítették a beszélgetést, végül alig hagytak lélegzetvételnyi időt. Azután csend lett, mi hallgattuk (mivel néha hallgatjuk a csendet), és megrémültünk. Egyetlen szó nélkül álltunk fel és újra sétálni kezdtünk. “Vissza kell térnünk – szólalt meg –, az esti levegő ártalmára lehet.” “Gondolom, Maga nincs kitéve ekkora veszélynek” – válaszoltam. “Igen… én kevésbé vagyok érzékeny, mint valaki más, de nem érdekes, térjünk vissza.” “Az irántam való figyelmességből, kétségtelenül… Maga… Maga tehát meg akar óvni engem e séta benyomásainak veszélyétől és következményeitől, amelyek csupán rám nézve lennének végzetesek?” “Sok gyengédséget tulajdonít indítékaimnak. Nos, valóban ez a szándékom. De követelem, induljunk vissza.” (Óhatatlanul ügyetlen szavak két ember között, akik igyekeznek jól-rosszul mást mondani, mint amiről beszélni szeretnének.) Kényszerített, hogy térjünk vissza a kastélyhoz vezető útra.

Nem tudom, legalábbis nem tudtam, azért döntött-e így, mert erőt vett magán és szilárd elhatározásra jutott, vagy osztozott afelett érzett bánatomban, hogy egy ilyen ígéretesen kezdődő jelenet így ér véget; azonban lépteink, mintha egyazon ösztön vezette volna, meglassultak, és szomorúan ballagtunk tovább, elégedetlenül egymással és önmagunkkal. Nem tudtuk, kit vagy mit tegyünk felelőssé a történtekért. Egyikünknek sem volt joga bármit is követelni vagy kérni a másiktól; egyetlen eszközünk a szemrehányás maradt. Így hát minden érzésünket szívünk mélyére rejtettük és féken tartottuk. Micsoda megkönnyebbülés lett volna, ha perlekedhetem vele! De hogyan kellett volna hozzákezdenem? Ezalatt közeledtünk a kastélyhoz, és azon tűnődtünk, hogyan húzzuk ki magunkat az oly ügyetlenül vállalt kötelezettség alól.

A végzetes ajtónál álltunk már, amikor Madame de T*** végül így szólt: “Egyáltalán nem vagyok megelégedve Magával. Nem szép dolog, hogy a bizalmat, amelyet mutattam, szemernyit sem viszonozza. Nézze csak, amióta együtt vagyunk, egyetlen szót sem ejtett a grófnőről. Pedig milyen édes arról beszélnünk, akit szeretünk! És kétsége sem lehet afelől, hogy érdeklődéssel hallgattam volna. A legkevesebb lett volna, hogy megteszem ezt a szívességet Magának, miután vettem a bátorságot, hogy megfosszam Magát az ő társaságától.” “Nem tehetném-e én ugyanezt a szemrehányást Magának, és nem vette-e volna elejét sok mindennek, ha ahelyett, hogy a férjével való kibékülése titkába avat be, valaki másról beszél, akiről sokkal inkább illett volna szólnia….” “Damon… Hagyja abba… Fontolja meg, hogy még a gyanú árnyéka is árthat mindkettőnknek. Bármily kevéssé ismeri is a nőket, azt tudja, hogy várni kell a titkaikra. De térjünk csak vissza Magára! Hogyan is áll a grófnővel ebben a kérdésben? Boldoggá teszi Magát? Oh, attól félek, épp ellenkezőleg, és ez mélyen elszomorít, hiszen személye oly élénken foglalkoztat! Igen, Uram, Maga érdekel… jóval mélyebben, mint gondolná.” “Igazán? Akkor hát, asszonyom, miért siet hitelt adni a szóbeszédnek, amellyel a világ saját mulattatására túlozza el és színezi ki a grófnőhöz fűződő viszonyom bizalmas természetét?” “Felesleges színlelnie előttem, mindenről tudok, ami Magával kapcsolatos. A grófnő kevésbé titkolózó, mint Maga. A hozzá hasonló hölgyek bőkezűen bánnak csodálóik titkaival, kiváltképp, ha valaki oly titoktartó, mint Maga, és ezzel rejtve maradna diadaluk. Távol áll tőlem, hogy tetszelgéssel vádoljam, de egy prűdben nincs kevesebb hiúság, mint egy kacérban. Mondja meg őszintén, nem válik gyakran áldozatává ennek a jellemvonásnak? Beszéljen, beszéljen!” “De, asszonyom, épp vissza kívánt térni a kastélyba… és a levegő…” “Azóta megváltozott.”

Újra belém karolt, és sétálni kezdtünk, anélkül, hogy láttam volna, miféle útra tértünk. Mindaz, amit az imént a szeretőjéről mondott, akiről tudtam, és amit a grófnőről mesélt, akit ismert, az utazás a kocsiban, a kerti padon történtek, a helyzet, a késői óra – mindez összezavart; hol a hiúság és a vágyak ragadtak magukkal, hol a megfontolás intett józanságra. Mellesleg túlságosan is csapongtak gondolataim ahhoz, hogy tervet kovácsoljak és bizonyos dolgokban dűlőre jussak. Mialatt e különös érzések gyötörtek, ő folyamatosan beszélt, mégpedig a grófnőről – hallgatásom megerősíteni látszott mindazt, amit csak mondott róla. Néhány elejtett megjegyzése végül mégis magamhoz térített.

“Mennyi finomság van benne, mennyi kellem!” – mondta. “Ami mástól álnokság lenne, tőle vidám csíny csupán. A hűtlenség az ész erőfeszítésének, az illemért hozott áldozatnak tűnik. Soha nem önzetlen, mindig kedves, ritkán gyengéd és sohasem őszinte; jelleme szerint könnyűvérű, megfontolásból álszemérmes, heves, óvatos, fortélyos, meggondolatlan, érzékeny, művelt, kacér és filozófus. Próteuszként változtatja alakját, modorát tekintve egy Grácia; magához vonz, de elérhetetlen marad. Hányszor láttam már szerepeket játszani! Köztünk legyen szólva, nagyon hiszékeny a közönsége! Hogy kigúnyolta a bárót! Hogy elbánt a márkival! Amikor Magát megszerezte, csak azért tette, hogy elfoglalja a két túlságosan is meggondolatlan vetélytársat, akik majdnem botrányt okoztak. Mert túlzásba vitte a mesterkedést, amit azok lassacskán megneszeltek, és a végén még rá is bizonyították volna. Ekkor azonban a grófnő bevetette Magát, ezzel lefoglalta és új nyomozásra késztette őket; Magát kétségbe ejtette, sajnálta, majd megvigasztalta – mind a négyük megelégedésére. Ah! Mekkora hatalma van egy ügyes asszonynak maguk felett! És milyen boldog, amikor e játékban mindent csak színlel, és magából semmit sem ad.” Madame de T*** az utolsó mondatot sokatmondó sóhajjal toldotta meg, csapást mérve rám. Ez volt a kegyelemdöfés.

Úgy éreztem, mintha egy kendőt oldoztak volna le szememről, és észre sem vettem azt a másikat, amelyet a helyébe kötöttek. Lesújtott a jellemrajz helytállósága. Szerelmem minden nő közül a legcsalfábbnak tűnt fel előttem, és azt hittem, itt megértő társra találtam. Én is sóhajtottam, anélkül, hogy tudtam volna, minek is szól ez a sóhaj, anélkül, hogy tisztáztam volna magamban, hogy a bánat vagy a remény váltotta-e ki belőlem. Úgy látszott, bántja, hogy így elszomorított, és hogy túlságosan elragadtatta magát a leírásban, amely gyanúsnak is tűnhetett volna, hiszen egy másik nőtől származott.

Semmit sem értettem abból, amit ezután hallottam. Anélkül, hogy sejtettük volna, az érzelem országútját követtük, olyan magasságokba, hogy lehetetlen volt előre látni, hol ér véget utunk. Számos, szinte tervszerűnek tetsző kitérő után az egyik terasz végében álló pavilonra hívta fel figyelmemet, amely a legédesebb pillanatoknak volt szemtanúja. Részletesen leírta nekem fekvését, berendezését. Milyen kár, hogy nincs hozzá kulcsunk! Csevegve közeledtünk az épület felé. Nyitva találtuk; a napfényen kívül semmi sem hiányzott belőle. Ám a homály nem csekély bájt is kölcsönözött neki. Egyébként is tudtam, mennyire vonzó az a dolog, amelynek meg kell szépítenie.

Megremegtünk, amikor beléptünk: egy Szentély volt az, mégpedig a Szerelemé! Hatalmába kerített minket, térdünk megbicsaklott. Nem maradt több erőnk, csak amennyit ez az Istenség adott. Reszkető karunk egymásba fonódott, és mi a legkisebb szándékoltság nélkül omlottunk egy kanapéra, amely a Templom egy részét elfoglalta. A hold nyugovóra tért, és sugarai közül a legutolsó magával ragadta a szemérem fátylát, amely, úgy hiszem, már csak terhünkre volt. Minden összemosódott a homályban. A kéz, amely el akart taszítani, megérezte heves szívverésemet; menekülni akart tőlem, de csak annál meghatottabban hullott vissza. Lelkünk találkozott, eltelt a másikkal, minden csókunkból újabb született… Amikor az érzékiség mámorából magunkhoz tértünk, nem voltunk képesek megszólalni, csak a gondolatok nyelvén beszélgettünk a csendben. Karjaimba menekült, fejét keblembe fúrta, sóhajtozott, simogatásaimtól megnyugodott; bánkódott, majd megvigasztalódott, és szerelmet kért mindazért, amit a szerelem tőle elrabolt.

Ez a szerelem, amely az előző pillanatban még megrémítette, most megnyugtatta. Ha az egyik oldalon hagyta elvenni, amit adni akart, akkor a másikon ellopta, amit meg akart kapni; és így mindkét oldalon igyekezett másodszor is győzelmet aratni, hogy megbizonyosodjék hódításáról.

Mindez egy kissé nyers sietséggel történt. Éreztük, hogy hibáztunk. Újra kezdtük hát, hogy bepótoljuk, amit elszalasztottunk, immár sokkal alaposabban. Túlontúl hevesek voltunk, és nem figyeltünk a finomságokra. Egyből a gyönyörre törtünk, és elvétettük az azt megelőző finomabb élvezeteket. Egy letépett masni, egy elszakított csipke: a kéj mindenütt otthagyja nyomát, és a bálvány egykettőre hasonlóvá válik az áldozathoz.

Miután lecsillapodtunk, sokkal tisztábbnak, jóval frissebbnek tűnt a levegő. Csak a folyót hallottuk, amely a kerti lak falát mosta, lágy morajjal törve meg az éj csendjét, mintegy összhangban gyenge szívverésünkkel. Túlságosan nagy volt a homály ahhoz, hogy bármit is kivehessünk, de a szép nyáreste áttetsző fátyolán át képzeletünk a kerti lakkal szemközti szigetecskét bűvös hellyé változtatta. A folyó habjaiban, számunkra úgy tetszett, megannyi cupidó játszadozott. Knidosz erdeiben sem járhatott több szerelmespár, mint amennyivel mi a túlpartot benépesítettük. A Természetben képzeletünk csakis boldog párokat látott, és nem volt köztük boldogabb, mint mi magunk. Pszükhével és Ámorral vetekedtünk. Én éppoly fiatal voltam, mint Ámor, társam a szememben éppoly elbűvölő, mint Pszükhé, sőt önfeledtségében még elragadóbbnak tűnt. Minden pillanat új szépséget tartogatott számomra. A szerelem lángjának fényében ragyogott lelki szemem előtt, és a legcsalhatatlanabb érzék erősített meg boldogságomban. Amikor elpárolog a félelem, a simogatás simogatást keres. Egyre gyengédebben hívják egymást: már nem kívánjuk, hogy kegyünkért udvaroljanak. Ha habozunk is, csak kifinomultságból tesszük. A visszautasítás félénk, és nem egyéb gyengéd gondoskodásnál. Vágyunk, nem pedig csak vágyakozunk; már a behódolásban leljük kedvünket… A vágy hízeleg… A lélek elragadtatott… Imádunk… Soha nem csillapodunk… Már le is csendesültünk.

“Ah! – szólt hozzám égi hangon –, hagyjuk el e veszélyes helyet; a vágyak itt szüntelen újra ébrednek, és nincs erőnk nekik ellenállni.” Magával húzott.

Sajnálattal hagytuk magunk mögött a kerti lakot; gyakran nézett vissza: isteni fény látszott tündökölni templomunkban. “Te voltál, aki felszentelte nekem – mondta –, lelhetném-e itt bárki másban nagyobb kedvemet? Mennyire tudsz szeretni! Milyen szerencsés ő!” “Ugyan ki? – kiáltottam fel meglepődve – Ha én boldoggá teszem, éhet-e olyan teremtés a földön, aki irigységet kelthet Magában?” Elhaladtunk a kerti pad előtt és akaratlanul is megálltunk, sokat jelentő, néma megindultsággal. “Milyen hatalmas a távolság – szólalt meg végül – e hely és aközött, amelyet az imént elhagytunk! Annyira csordultig telt a lelkem boldogsággal, hogy alig tudom felidézni, hogy ellent tudtam állni Magának.” Először egyáltalán nem fogtam fel a szavaiban rejlő fogadalmat, és hogy rejtett jelentésük mire kötelez engem. “Akkor tehát – szóltam – itt szertefoszlik minden varázs, amely amott képzeletemet eltöltötte? E hely számomra mindörökre végzetes marad?” “Ugyan fenyegethet-e bármi, ha én itt vagyok veled?” “Igen, kétségtelenül, hiszen itt épp annyira boldogtalan vagyok, amennyire amott boldog voltam az imént. A valódi szerelem mindig újabb zálogot kíván; azt hiszi, semmit sem kapott, amíg van még mit megszereznie.” “Még… Nem, nem engedhetem… Nem, soha többé…” Ám a védekezését kísérő hanghordozásból tökéletesen megértettem, hogy nem kíván szavának állni.

Kérem az olvasót, emlékezzék rá, hogy akkoriban alig voltam huszonöt éves, és hogy ebben az életkorban tetteinkkel nem jár valódi elkötelezettség. Időközben beszélgetésünk más tárgyra váltott, komolysága is engedett. Még tréfálkozni is merészeltünk a szerelem gyönyörein, elemeztük magát a szerelmet, elkülönítve benne az erkölcsöset, levezettük egyszerű elveire, bebizonyítottuk, hogy a szerelmi kegyek alapja csupán a gyönyör, és hogy nincs bennük – filozófiai értelemben véve – tényleges kötelezettségvállalás, csak amennyit a közzel szemben vállalunk, amikor indiszkrét bepillantást engedünk neki titkainkba. “Milyen pompás éjszaka – szólt –, amelyet kizárólag e gyönyör bűvöletében töltöttünk el, amely vezetőnk és mentsvárunk is egyben! Felteszem, ha bizonyos okok miatt holnap kénytelenek lennénk elválni egymástól, a világ előtt rejtve maradó boldogságunkból például nem származna semmiféle kötelék, amelyet el kellene oldoznunk. Csekély bánkódás marad, amelyért egy kellemes emlék kárpótol… ám utána csak az öröm marad, az illedelmes viselkedés minden vesződsége, akadékoskodása és zsarnoksága nélkül.

Milyen igaz, hogy csak gépek vagyunk (egész belépirulok): a kifinomult érzések helyett, amelyek az iménti jelenet előtt gyötörtek, félig-meddig máris osztottam e vakmerő elveket; fenségesnek találtam őket és úgy éreztem, hajlamaim igencsak közel ragadnak a szabadság szeretetéhez.

“A szépséges éj – szólt –, e szépséges helyek! Nyolc éve annak, hogy elmentem innét, mégsem veszítettek semmit vonzerejükből! Minden az újdonság erejével hat rám. Soha nem feledjük el e kerti lakot, nem igaz? A kastély egy ennél is varázslatosabb szobácskát rejt, de azt már igazán nem szabad megmutatnom: Maga olyan, mint egy gyermek, aki mindent meg akar érinteni, amit lát, és mindent össze is tör, amit csak megérint.” A rám törő kíváncsiság, ami engem is meglepett, megígértette velem, hogy úgy fogok viselkedni, ahogyan ő kívánja. Bizonygattam, hogy sokkal józanabb lettem. Témát váltott. Madame de T*** jobban szerette, ha számos érve van, nem pedig csak egy. “Ezt az éjszakát – mondta – maradéktalanul kellemesnek érezném, ha nem kellene szemrehányást tenni magamnak. Haragszom magamra, igazán haragszom azért, amit a grófnőről mondtam. Ezzel nem Magára panaszkodom. A lehető legillendőbben viselkedett. Az újdonság feltüzel, Maga méltónak talált a szeretetére, és szeretném hinni, hogy őszinte volt; azonban a megszokás hatalmát oly sok időbe kerül megtörni, hogy úgy érzem, nincs bennem elegendő erő, hogy felülkerekedjem rajta. Egyébként is kimerítettem már a szív minden képességét, amivel magamhoz láncolhatnám. Mit remélhetne mármost mellettem? Mire vágyhatna? És mivé lesz az asszony, ha a férfit vágy és remény nélkül hagyja? Mindent Magára zúdítottam: egy nap talán meg fog bocsátani nekem azokért a gyönyörökért, amelyek a mámor pillanatának elmúltával óhatatlanul kiszolgáltatnak minket a súlyos megfontolásoknak. Apropó, mondja csak, milyennek találta a férjemet? Elég mogorva, nemde? Szigorú diétán él. Nem hiszem, hogy hidegvérrel nézte Magát; gyanússá fog válni neki a barátságunk. Nem szabad tovább nyújtani az első látogatását; felingerli vele… Amint vendég érkezik (és kétség nem férhet hozzá, jönni fog)… Egyébként Magának is jó oka van a kíméletes óvatosságra… Emlékszik még a férjem arckifejezésre tegnap, amikor elvonult?” Látta, hogy utolsó szavai milyen hatást gyakoroltak rám, és gyorsan hozzátette: “Sokkal vidámabb volt, amikor annyi gonddal berendezte azt a szobácskát, amelyről az imént beszéltem. Még a házasságunk előtt történt; a lakosztályomhoz tartozik. Számomra sosem volt más, mint annak jele… hogy Monsieur de T***-nek mesterséges eszközökre van szüksége ahhoz, hogy érzelmét megerősítse, és hogy mily csekély lelkesedést sikerült kiváltanom belőle.”

Így tehát rövid időn belül újra felkeltette kíváncsiságomat a szobácska iránt. “A Maga lakosztályához tartozik – szóltam –; micsoda gyönyörűség lenne épp ott bosszút állni megcsúfolt bájaiért, ott adni vissza nekik, amit tőlük elraboltak!” Ez a hangnem már inkább kedvére volt. “Oh! – folytattam –, bárcsak engem választana ki a bosszúálló hős szerepére, bárcsak a pillanat varázsa feledtethetné és orvosolhatná a bágyadt megszokást…” Éles eszével azonnal megértette, mire céloztam, és inkább meglepve, mintsem bosszúsan így válaszolt: “Ha megígéri, hogy okosan viselkedik…” Meg kell vallanom, akkor már nem éreztem magamban a szent helyek látogatásához szükséges buzgalmat és áhítatot; de nagyon kíváncsi voltam: már nem Madame de T***-re vágytam, hanem arra a szobácskára. Visszatértünk. A lépcsőház és a folyosók lámpásai már kialudtak; egy útvesztőben bolyongtunk. A ház úrnője maga is elfelejtette a járást; végül megérkeztünk lakosztályának ajtaja elé, a lakosztályhoz, amely magában rejtette azt az olyannyira magasztalt zugolyt. “Mik a szándékai most velem? – kérdeztem –, mit kíván, mi tegyek? Visszaküld így egyedül a sötétbe, kockáztatja, hogy zajt csapok, hogy leleplezem, elárulom magunkat, elveszejtem Magát?” Ez az érv számára cáfolhatatlannak tűnt. “Megígéri tehát, hogy…?” “Mindent, mindent a világon.” Eskümet vette, nyilvánvalóan remélve, hogy immár nagyon is képes vagyok megszegni azt. Óvatosan kinyitottuk az ajtót: két alvó hölgyet találtunk odabent, egy fiatalt és egy idősebbet. Ez utóbbi a komornája volt, akit fel is ébresztett. A fülébe súgott valamit. Hamarosan láttam őt kimenni egy rejtekajtón, amelyet mesterien vágtak a falburkolatba. Felajánlottam, hogy ellátom alvó szolgálójának feladatát; elfogadta szolgálataimat: minden felesleges cicomától megszabadult. Egyszerű szalag fogta össze lobogó fürtökben leomló haját. Mindössze egy rózsát tűzött bele, amelyet még én szakítottam a kertben, és szórakozottan még mindig a kezemben tartottam; nyitott ruhája minden díszt feleslegessé tett. Az elém táruló látvány hibátlan volt: Mme de T***-t szebbnek láttam, mint valaha. Cseppnyi fáradtság nehezítette el szemhéját, és tekintetének érdekes bágyadtságot, még gyengédebb kifejezést kölcsönzött. Ajkának a szokásosnál élénkebb színe kiemelte foga csillogását és mosolyát érzékibbé tette. Az itt-ott felbukkanó pír kiemelte arca fehérségét és bőrének finomságát. Örömének megannyi jele a gyönyört juttatta eszembe. E megvilágításában végül még csábítóbbnak tűnt, mint amennyire képzeletem a legédesebb pillanatainkban valaha is képes volt lefesteni. A rejtekajtó újra kinyílt, és a tapintatos komorna eltűnt.

Mielőtt beléptünk volna, megállított: “Emlékezzék rá – mondta súllyal –, hogy soha senki még csak nem is feltételezheti Magáról, hogy valaha is látta ezt a kis menedéket, amelybe most bevezetem, még csak nem is sejtheti a létezését. Csak semmi meggondolatlanság – a többi felől nyugodt vagyok.” “A titoktartás a legkedvesebb erényem: sok boldog pillanatért tartozunk neki.”

Úgy éreztem, mintha egy beavatási szertartáson vennék részt. Kezemnél fogva vezetett át egy sötét kis folyosón. A szívem oly hevesen vert, ahogyan egy ifjú megtérőé verhet, akit próbára tesznek, mielőtt beavatják a legszentebb misztériumokba. “És a grófnője?” – fordult felém megállva… Épp válaszolni akartam, amikor az ajtók kitárultak: a csodálkozás torkomra forrasztotta a feleletem. Megdöbbentem, ámulatba estem; nem tudtam, mi történik velem, és teljes komolysággal hinni kezdtem a varázslatban. Az ajtó bezárult, és többé nem tudtam kivenni, honnan is léptem be. Nem láttam mást, mint egy vég nélküli légies ligetet, amelyet, úgy tetszett, nem emelt és nem is támasztott alá semmi sem; mintha egyszerre egy tágas, teljes egészében tükörből készített barlangban találtam volna magam, falain mindenütt oly művészien festett ábrázolásokkal, hogy azok a valóság tökéletes illúzióját nyújtották. Odabent semmilyen fényforrás nem látszott. Lágy, égi fény derengett, amely a tekintetet irányítva kiemelte vagy épp elrejtette az egyes tárgyakat. A füstserpenyők a legfinomabb illatokat árasztották, titkos jelek és díszek takarták el a szem elől a lámpások lángját, amelyek varázslatos fénnyel világították meg e gyönyöröknek szentelt helyet. Az az oldal, amelyen beléptünk, virágokkal díszített rácsos oszlopcsarnokokat ábrázolt, bolthajtásos lugasokkal. A másik oldalon a koszorúkat osztó Ámor szobra volt látható; a szobor előtt egy oltár állt, rajta tűz lobogott; az oltár lábánál egy kupa, koszorúk és virágfüzérek. Ezen az oldalon egy légiesen könnyed stílusban épített szentély képe tette tökéletessé a díszítést – szemközt egy sötét barlang nyílt. Bejáratát a titkok Istene vigyázta. A bolyhos szőnyeggel fedett padló kövér gyepet utánzott. A mennyezeten szertelenül játszadozó amorettek virágfüzéreket tartottak. A negyedik oldalon, amely mintegy felelet volt a lugasra, baldachin húzódott, amelyet felül cupidók tartottak, alatta párnahalom.

A helyiség Királynője a párnaágyhoz ment, hogy hanyag mozdulattal elnyúljon rajta. Lábaihoz rogytam; ő felém hajolt, kinyújtotta karját, és e pillanatban, ahogy megpillantottam magunkat a minden oldalról visszatükröző falakon, káprázatomban egy boldog szerelmesekkel benépesített szigeten találtam magam.

A vágyakat megsokszorozza látványuk. “Hát koszorú nélkül hagyja fejemet? – kérdeztem. – A trónhoz ily közel kell szigorba ütköznöm? Képes lenne itt adni tudtomra, hogy elutasít?” “És az esküi?” – kérdezte a párnákról felemelkedve. “Halandó voltam még, amikor tettem őket; de Maga istenné változtatott. Magát imádni – íme, az egyetlen fogadalmam.” “Jöjjön – mondta –, a titok homályának kell elrejtenie gyengeségemet. Jöjjön…” Ezalatt a barlang felé közelített. Alighogy átléptünk a bejáraton, egy láthatatlan, ügyesen megalkotott szerkezet befelé sodort bennünket, és a lendülettől egy halom párnára hanyatlottunk. Sötétség és csend honolt e szentélyben. A nyelvet sóhajaink helyettesítették. Gyengédebben, árnyaltabban és hevesebben tolmácsolták érzéseinket, jelezték azok fokozatait, és a legutolsó, hosszú pillanatra bennünk rekedt sóhaj jelezte, hogy hálával tartozunk Ámornak. Elhagytuk a barlangot, hogy lerójuk hódolatunkat. A szín megváltozott: a Templom és az Ámor-szobor díszlete eltűnt, helyette a Kertek Istenéét láttuk. (Ugyanaz a szerkezet, amely a barlangba ragadott minket, forgatta el Ámor szobrát és söpörte félre az oltárt.) Ennek az új Istenségnek is hódolnunk kellett. Besétáltunk Templomába, ahol szememből kiolvashatta, hogy még mindig méltó vagyok jóindulatára. Az Istennő felvett egy koszorút, a fejemre helyezte, és egy serleget nyújtott át, amelyből nagy kortyokban ittam az Istenek nektárját.

“Ugye – szólt néhány pillanattal később e lakhely Tündére, alig emelve fel kéjtől fátyolos, szép tekintetét –, soha nem fogja úgy szeretni a grófnőt, ahogy engem?” “Megfeledkeztem róla, hogy egyszer majd vissza kell térnem a földre” – válaszoltam. Ő mosolygott, jelt adott, és minden díszlet eltűnt… “Távozzék gyorsan – szólt hozzám a belépő komorna –, fényes nappal van, és már mozgolódást hallani a kastélyban.”

Ugyanolyan hirtelen tűnt el szemem elől minden, mint ahogyan az ébredés foszlatja szerte az álmot, és mielőtt felocsúdhattam volna, a folyosón találtam magamat. Szerettem volna visszatalálni a szobámba, de vajon merre keressem? Minden útbaigazítás leleplezne, a legkisebb tévedés is elárulhatja titkunkat. Az tűnt a legokosabbnak számomra, ha lemegyek a kertbe, ahol addig maradhatok, amíg visszatérve elég hihetőnek hangzik, hogy csak reggeli sétát tettem. A levegő frissessége és tisztasága fokozatosan lecsillapította képzeletemet és kiűzte belőle a csodát. Az elvarázsolt természet helyett már csak az ártatlan természet vett körül. Éreztem, hogy a valóság visszatér a lelkembe, zavartalanul ébredő gondolataim rendezetten követték egymást: fellélegeztem. A legsürgetőbb kérdés, amit feltettem magmnak az volt, vajon szeretője vagyok-e annak, akitől az imént eltávoztam, és magam is meglepődtem rajta, hogy nem tudtam, mit feleljek rá. Ki hitte volna tegnap az operában, hogy már másnap erre a kérdésre kell választ találnom? Én, aki tudni véltem, hogy ő két éve szenvedélyesen szereti *** márkit, én, aki annyira szerelmesnek hittem magamat a grófnőbe, hogy hűtlenségnek még a gondolata is képtelenségnek tűnt volna előttem! Hogyan? Tegnap! Mme de T***, hát igaz lehet mindez? Szakított volna a márkival? Engem választott volna, hogy a helyébe lépjek, vagy büntetni akarja őt? Micsoda kaland! Micsoda éjszaka! És vizsgálgattam magam, csakugyan nem álmodom-e még mindig. Leültem, és szüntelen vitatkozva önmagammal, képtelen voltam dűlőre jutni; gyanakodtam, kételkedtem, meggyőztem magam, bizonyosságra leltem, és azután többé már nem hittem semmit sem. Miközben így hánykódtam kétségeim közt, zajt hallottam egészen közelről; felemeltem a tekintetem, a szemem is megdörzsöltem, s mégsem hittem, hogy akit látok… nem más, mint… maga a márki! “Nem vártál ilyen korán, nem igaz? Sebaj! Nos, hogy ment a dolog?” “Te tudtad, hogy itt vagyok?” – kérdeztem tőle. “Természetesen; azonnal tudtomra adták tegnap, amikor elindultatok. Jól játszottad a szereped? Eléggé képtelennek találta a férj az érkezésedet? Mikor küld vissza téged? Mindenről gondoskodtam: hoztam neked egy jó hintót, amely rendelkezésedre áll. Mintegy fizetségképp. Madame de T***-nek szüksége volt egy gáláns kísérőre – te voltál az: szolgáltad, szórakoztattad idefelé az úton; ez volt minden, amire vágyott, és fogadd elismerésem…” “Oh, ne, ne, örömmel álltam szolgálatára, sőt ha Madame T***-t kérded a dologról, a végén esetleg úgy éreznéd, hogy buzgalmamat aligha áll módomban meghálálni.”

Kezdett megvilágosodni előttem az éjszaka rejtélye, és nem volt nehéz kitalálni, mi következik ezután. Rögtön megértettem új szerepemet. Minden szó a helyére került, és nevethetnékem támadt. Valóban, eléggé nehezemre esett, hogy a történteket ne tartsam nagyon is mulatságosnak. “De miért érkeztél ily korán? – szegeztem a kérdést a márkinak. – Talán okosabb lett volna, ha…” “Mindent előre elterveztem: úgy tűnhet, hogy a véletlen hozott erre, mintha egy szomszédos birtokról érkeztem volna. Madame de T*** eszerint nem avatott be a részletekbe? Rossz fényt vet rá ez a bizalmatlanság, azok után, amit értünk tettél.” “Bizonyára jó oka volt rá, és meglehet, ha beszél róla, nem játszottam volna olyan jól a szerepemet.” “Eszerint jó mulatság volt, barátocskám? Avass be minden részletbe… mesélj hát!” “Oh…, egy pillanat. Nem tudtam, hogy mindez csak komédia, és azt sem, hogy nekem bármiféle szerepem lenne a darabban…” “Nem volt valami hálás.” “Ugyan, efelől nyugodt lehetsz: nincs rossz szerep, csak rossz színész.” “Értelek: eszerint nagyot alakítottál!” “Csodásan játszottam!” “És Mme de T***?” “Fenségesen! Minden fortély a kisujjában van.” “El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt megszelídíteni ezt az asszonyt. Sok fáradságomba került, de úgy átformáltam a jellemét, hogy talán nincs még egy nő Párizsban, akinek hűségére ennyire számítani lehetne.” “Helyes meglátás.” “Ebben tehetséges vagyok. Minden állhatatlansága ledérség volt csupán, a képzelet szertelensége: be kellett törni ezt a lelket.” “Ez a helyes eljárás.” “Nemdebár? Fogalmad sincs róla, milyen erősen ragaszkodik hozzám: tulajdonképpen elragadó – kénytelen leszel elismerni. Köztünk szólva, csak egyetlen hibáját ismerem, mégpedig azt, hogy a Természet mindent megadott néki, ám megtagadta tőle azt az isteni lángot, amely betetőzné mindeme áldást: minden élni és érezni kezd körülötte, de ő maga nem érez semmit: mint egy darab márvány.” “Hinnem kell neked, hiszen én aligha tudnám… De szavamra, te tényleg úgy ismered ezt az asszonyt, mintha a férje volnál; valóban megtévesztő, és ha nem magam vacsoráztam volna tegnap este az igazival…” “Jó, hogy említed. Mulattató volt?” “Nem is lehetett volna férjszerűbb.” “Oh! Milyen izgalmas kaland! De te nem nevetsz rajta annyira, mint ahogyan azt vártam! Hát te nem érzed, micsoda remek komédiába csöppentél? Fontold meg, hogy az élet színháza igen különös dolgokkal szolgál, egymást váltják benne a mulatságosnál mulatságosabb jelenetek. Menjünk, alig várom, hogy Mme de T***-vel együtt kacaghassak mindezen. Már bizonyára felébredt: mondtam neki, hogy korán érkezem. Illendőségből előbb a férjnél kell kezdeni; menjünk be hozzád, szeretném egy kicsit rendbe szedni magamat. Akkor tehát biztosan a szeretőjének vélt téged?” “Sikeremet könnyű lesz megítélni abból, amilyen fogadtatásban részesít. Kilenc óra van; menjünk egyenest hozzá.” Szerettem volna elkerülni a lakosztályomat, amire nyomós okom volt. Ám a véletlen úgy hozta, hogy éppen előtte haladtunk el; a nyitva maradt ajtó látni engedte inasomat, amint egy karosszékben aludt, mellette csonkig égett gyertya. A zajra felriadt, és köntösömet kábultan a márkinak nyújtotta, közben némi szemrehányással illette, amiért ilyen soká elmaradt – szörnyű zavarban voltam. A márki azonban annyira hajlamos volt az önbecsapásra, hogy mindebből semmit sem vett észre, csak egy alvajárót látott, aki megnevettette. Utasítottam szolgámat, hogy készítse elő távozásomat, láttam, nem tudja mire vélni a dolgot. Mi pedig a házigazdához indultunk. Bizonyára el tudják képzelni, milyen vendégszeretet mutatott – természetesen nem irányomban. Mindent elkövetett, hogy barátomat marasztalja; Madame de T***-hez akarta vezetni annak reményében, hogy ő majd jobb belátásra bírja. Ami engem illetett, nekem, mint mondta, fel sem merte ugyanazt ajánlani, mivel levertségemben egyértelmű jelét látta annak, hogy a vidéki levegő számomra akár végzetes is lehet. Következésképp azt tanácsolta, térjek vissza a városba. A márki felajánlotta hintóját; én elfogadtam. Minden csodásan alakult, mindannyiunk megelégedésére. Mindeközben még egyszer látni akartam Madame de T***-t; ettől az élvezettől nem voltam képes megfosztani magamat. Türelmetlenségem átragadt barátomra is, aki mit sem sejtett meg ebből a vágyból, és még annál is kevésbé jött volna rá az okára. Távozóban Monsieur de T*** lakosztályából, így szólt hozzám: “Hát nem csodálatos? Jobb végszóval nem is zárhatta volna ezt a beszélgetést. Valóban, igazi úriember, és mindent tekintetbe véve, nagy örömömre szolgál ez a kibékülés. Tisztességes házat fog vinni, és meglátod, keresve sem találhatott olyan asszonyt, aki a ház nagyobb díszére válnék.” (Senki sem tudhatta nálam jobban, mennyire igazat beszélt.) “Bármilyen mulatságos is legyen, drága barátom, egy szót se róla! A titoktartás most fontosabb, mint valaha. Majd tudtára adom Madame de T***-nek, hogy titka nem is lehetne jobb kezekben.” “Hidd el, barátom, megbízik bennem, hiszen látod, semmi sem zavarja álmát.” “Oh! Meg kell hagyni, páratlan ügyességgel bódítod el a nőket.” “És a férjeket, barátom, a szeretőket, ha a szükség úgy kívánja.” Végre jelentették, hogy bemehetünk Mme de T***-hez. Örömest engedelmeskedtünk.

“Bejelentem, asszonyom – mondta belépve a mi fecsegőnk –, a két legjobb barátját.” “Reszkettem – szólt hozzám Mme de T*** –, nehogy távozásra bírják, mielőtt felébredek, és hálás vagyok Magának, hogy megérezte, milyen bánatot okozott volna ezzel.” Vizsga tekintettel mindkettőnket szemügyre vett, de mindjárt meg is nyugtatta a márki magabiztossága, aki tovább ugratott engem. Velem együtt nevetett rajta, de csak annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy megvigasztaljon, vigyázva, nehogy lealacsonyítsa magát a szememben; a márkihoz gyengéd, hozzám udvarias és illendő szavakat intézett; csipkelődött, de egyáltalán nem gúnyolódott. “Asszonyom – szólt hozzá a márki –, barátunk épp oly jól fejezte be szerepét, ahogyan elkezdte.” Ő komolyan válaszolt: “Nem volt kétségem afelől, hogy az úr mindenben sikert arat, amit a gondjaira bíznak.” A márki elmesélte a férjnél történteket; Mme de T*** rám nézett, helyeselt és egyáltalán nem nevetett. “Részemről – fecsegett tovább a márki, megállíthatatlanul fecsegve tovább –, teljeséggel el vagyok bűvölve: szert tettünk egy barátra, asszonyom. Még egyszer, fogadd hálánkat, hogy…” “Elég legyen! – szakította félbe Mme de T*** –, higgye el, tudom, mivel tartozom ennek az úrnak.”

Bejelentették Monsieur de T***-t, és ettől kezdve mindannyian úgy viselkedtünk, ahogy szerepünk megkívánta. A házigazda kigúnyolt és elküldött, barátom bolondot csinált belőle, rajtam pedig nevetett; én visszavágtam, és mindeközben ámulattal figyeltem Mme de T***-t, aki úgy játszott mindannyiunkkal, hogy közben semmit sem vesztett jelleme méltóságából.

Miután néhány pillanat erejéig kiélveztem e jelenetet, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy távozzam. Indultam, Mme de T*** követett, azt színlelve, hogy megbízást kíván nekem adni: “Ég Önnel, uram; sok gyönyörűséggel vagyok adósa, de egy szép álommal fizettem érte. E percben Magát hívja a szerelme, aki méltó is a szerelmére. Ha el is oroztam előle egy kis rajongást, gyengédebben, kifinomultabban és érzékenyebben adom vissza neki Magát. Isten vele! És még egyszer: Maga elbűvölő… Ne veszítsen össze engem a grófnővel…” Megszorította a kezem, majd otthagyott.

Beszálltam a kocsiba, amely már várt rám. Hosszan kerestem e kaland erkölcsi tanulságát, és… szemernyit sem találtam benne.^*

REMÉNYI ÉDUA fordítása

*

A szöveg végén eredetileg az “M.D.G.O.D.R.”aláírás szerepelt. A fordítást az eredetivel Harkányi András vetette egybe.