Tisztelt Jelenlévők!

Egy jelen-nem-lévőért, vagy a nyelv mindig pontosító, de sosem elég pontos szavával egy jelen-nem-lehetőért gyűltünk itt ma össze mindannyian. Mi, képek, szobrok, emberek. De ennek a jelen nem lévőnek nem csupán tiszteletére és emlékezetére vagyunk itt. Mert tisztelet és emlékezés leküzdhetetlen távot állítanak közénk és közé: az egyik, a tisztelet, a hierarchia, példává emelt sors magasában tartja a meghívottat, aki így sosem válhat újra partnerünkké. A másik pedig, az emlékezés, a múltak végtelen mélyébe rejti vissza személyét, oda, ahonnan most épp kiemelni szeretnénk őt együttesen. El Kazovszkij világában nincs emlékezés, megtűrt nosztalgia és nincs tisztelet, bajosan elért méltóság sem: ennek a világnak egyetlen tárgya a pillantás, a birtokba vevő emberi tekintet, mely mértéktelen szabadságot és kiszolgáltatottságot együtt jelent. Mindig is a pillantásról volt szó ebben a művészetben. Ez az alaktalannak és anyagtalannak tetsző ős-tapasztalás az, aminek harcos és hatásos erővonalai – kedvelt szavával: grafikonjai – segítségével a művész mindig változatos, de egylényegű formát keresett és talált. A vásznat benépesítő figurák, vándorállatok és Párkák, minden rendű és rangú mitológiai alak, ne tévedjünk, csupán mellékszereplője és résztvevője ennek a rajta túlnövő, óriási történésnek. Összekötött rabtársak ők, akik a katasztrófa árnyékában lecövekelve megszemélyesítik a vágy-törvény könyörtelen igazát. A szem tömlöcei El Kazovszkij képei: e pompás tömlöcökben azonban a legmerészebb pillantás már-már önként bolyong és adja fel magát. Egyrészről mindenkori alávetettségünk jelzése ez, mely a művészileg teremtett lét félelmes különállóságára figyelmeztet. Másrészről nagy szerencsénk is, hiszen most Kazovszkij művészetének néhány köröttünk lévő remekén, illetve a barátság, az ízlés szinte mindig megmagyarázhatatlan kedvezésekre alkalmat adó módján, kiválasztott alkotásokon keresztül megtudhatunk valamit e hajdan oly eleven tekintet érdeklődéséről, történeteiről és hatalmas nagy sorsáról.

Ha El Kazovszkij látásmódjának megismételhetetlen egyediségét érzékeltetni szeretném, a számos adódó lehetőség közül arra hívnám fel a figyelmet, hogy művészete, ez a zsigerileg modern, nyugtalan és nyugtalanító vállalkozás a reneszánsz eredeti szellemiségének és célkitűzésének méltó folytatója, nagy bizalmasságú ismerője. A reneszánsz és az általa feltalált új térjelölés, tudományosan javasolt és a jelentős művészet eredményeivel bemutatott nézőpontváltás talán éppen azért vonzotta magához oly ellenállhatatlanul őt, mert korszakokon és korfordulókon átívelő jelentősége a modernség alaptapasztalatával, így saját problémáival teremtett állandóan szembesítő viszonyt. Az ő szemében ez az értékeket újragondoló és újraértő, derűs és szkeptikus kultúrkorszak a pillantásnak azt a radikalitását képviselte, mely a históriává, formává és üres hitté merevült múltat mint használhatatlan örökséget bátran felforgatta, saját kedvére alakította, és a jelen kétséges kereteibe fogva valamit kezdeni próbált vele. Annak tudatosítása és ábrázolása ez, hogy az élők mindenkor túlélők, akik régholtak birtokain utaznak és szállnak meg. S hogy minden túlélő túlélő-társ, mint ahogy minden művész művész-társ is valamiként. Az a céh-bizalomnál és szakmai lojalitásnál sokkalta mélyebb közvetlenség és megértő-kedv, mellyel El Kazovszkij a vele kapcsolatba lépők, kollégák felé fordult, mintha ugyancsak innen, az alkotómunkával szembeni közös alázat és megosztott küzdelem eszméjéből származott volna. Annak mély tudomásából egyébiránt, hogy a jelen minden művésze oly tágan megnyitott szabadságban és nagyvilágnyi műteremben dolgozik, amit a reneszánsz és folyamatos, lezárhatatlan reneszánszaink ösztönzései hívtak létre és éltetnek máig. Kazovszkij mű-szemlélete egyébként is nehezen tűrte a történeti kategóriák szigorúságát: az Antonello da Messinától Francis Bacon festői agonisztikájáig tartó hosszú “fejlődés” főbb állomásait egyazon kimeríthetetlen idea leképezésére tett emberi erőfeszítés sikereként vagy kudarcaként illesztette privát archívumába. A kortárs művészetet is egyértelműen mint ilyen folyamatjelenséget s nem mint meginduló és lezáruló, egymástól elválasztott kulturális törekvések sorozatát fogta fel. A kiállításon látható Vajda-lapok, de a későbbi pálya számos alkotása is ebből a megnyugvás nélküli kíváncsiságból és kortalan “űzöttségből” merített energiát, és hozta létre működésének valamiféle megoldást nyújtó szintézisét. Az pedig, hogy mindeközben virtuóz módon kerülte ki a művészi koncepciója ismétlő megvalósításában rejlő legnagyobb veszélyt, mely zárt és kidolgozott magán-jeleit egyfajta írásosság, átmeneti közlésesség irányába is hajlíthatta volna, megint csak a pillantás, a pillanat vad átélésének tanújaként, s nem egy magán-mitológia machinátoraként mutatja be őt. Képei előtt állva bajosan állíthatnánk össze és mondhatnánk ki egymás után, jól tagoltan e művészetnek úgynevezett tartalmait. Ami lenyűgöző látványként megállást parancsol, az soha nem egy pazar felület utunkat keresztező védvonala, végkifejlet és jó tanács, hanem a pillantás még előlünk is rejtett útja, mely a tükörként tiszta-kérdezéssé vált kép(b)en kalandozhat ezentúl.

S kalandozik is: jellegzetes útkereszteződései és sokirányú keresztútjai, megfejthetetlen titkú tájai között, melyek mindig az élet összefoglalásának és ábrázolásának gyors vágyából születtek, de egyben a létező és vitatkozó hagyományok eleven és feszült küzdőterévé is avatták a képet. Talán nem fordítottunk még elég figyelmet arra, ahogyan az út kihívásában egyszerre jeleníti meg az idő két- vagy többfajta, egymásnak szögesen ellentmondó s őt izgató látomását. Az egyik egy általános létpéldázat követésére szólít, s az értelmesen élt élet végét nagyvonalúan belefűzi az előre-remélt túlvilági folytatásba. Itt a szenvedés grádicsain át mindig a menekülésre látni, a céltalanság lépéseit pedig az elrendezettség birodalma fogadja be végül. A lélek elszáll. Egy másfajta, időtlenül pogány, akár antiknak is mondható felfogás viszont ennél idegenebb viszonyok közé helyezi a képhőst, aki saját sorsalakulásából kizárva, az ártó és segítő hatalmak kezében túltengő világi aktivitását az egyetlen bizonyosságnak, a jelen pillanat szép átélésének szenteli. El Kazovszkij oly sokszor képbe foglalt komoly kérdése, mely évtizedek óta azt faggatta, hogy miféle út vár mindannyiunkra, elszáll-e a lélek, immáron a választ nem váró jövőbe, a mi jelenünkbe zárul. E nagy kérdés által közössé tett tér és idő ma leghatározottabban abban a párbeszédben nyer formát, melyet e kiállítás elgondolásával még maga a művész kezdeményezett kortársaival, velünk, s melyet folytatnunk nem csupán kötelesség, de csábító élvezet is. Ha megvizsgáljuk műveit, látnunk kell ugyanis azt a törékeny, egyben kikezdhetetlen nyitottságot, mely mindenkor kirántja azokat a stílustani besorolás szűk keretei közül, és elindítja e falakon sorakozó megannyi társalkotás, a mű lényegét olykor teljesen másképpen elgondoló lehetőség felé. El Kazovszkij pillantásának törvényt szülő és bontó ítélete, mint talány és támogatás maradt itt nekünk, hiszen a minket körülvevő képek egyre arról beszélnek, hogy miért érdemes élnünk-halnunk, látnunk és vágyakoznunk. De nem annyira beszélnek, mint hallgatnak minderről. Éppen ezért, közelükben nekünk is hallgatnunk kellene inkább, s csak arra a mindig zajló, de meghallhatatlan, telített és mindent felölelő csendre figyelmeznünk, melyet e művek konok és megtörhetetlen szótlansága közvetít, s melyre egyedül a jelen lévő pillantás, a mi pillantásunk képes ráhangolódni.