A fotón egy idősebb és egy fiatal férfi. Mögöttük egy híd korlátja, folyópart, várfalrészlet. A fénykép ötven évnél is régebbi, de szélei nem sárgultak meg, mint általában az ilyen régi felvételek. Az idősebb komoran szomorú tekintetű, a fiatalabb kissé összecsippenti a szemét, talán a fény vagy a szél miatt.

A házi dolgozatok bevett kívánalmainak első passzusa a helyszín. Leírás. Nos, a helyszín tehát egy híd feljárója. Nem emelkedő vagy rézsű, hanem a hídra vezető gyalogjárószakasz. Pár méter aszfalt, mely a kora délutáni csúcsforgalomban már szűknek bizonyul, máskor, mint a történés idején is, éppenséggel tágas, a környék betekintésére is alkalmas hely. A híd egyébiránt száz méter után mintegy megkettőződik, miközben egy sziget biztos földjéről átível a folyó keskenyebb, nyáron majdhogynem kiszáradó ágán. “Kettőshíd”-nak is nevezik a város lakói.

Avagy következzen előbb a tágabb környezet, a város maga, a barokkosan szép, ámde elhanyagolt közép-európai (a pontosság kedvéért: kelet-közép-európai) városmag ipari tájakkal dúsan körbeültetett, kopottan is, mondhatni, bájos miliője. Mármint ha volna kedvünk és türelmünk, no meg a virtuális térben és időben felbukkanó olvasónak lenne türelme, elképzelhető türelme mindehhez. Ez tehát egyelőre stornó, azaz törölve. Delete – a számítógépes nyelv könyörtelen parancsnoki szavával élve.

Maradjunk tehát a szereplőknél, úgymint a fiatal és az idős embernél. A fiatal – nemesebb stílussal élve – akár ifjúnak is neveztethetne, az idős pedig meglett korúnak.

Egyébiránt tavasz van (volt?), épphogy kifakadtak a rügyek, a szél csípősen támad, ha feltámad. Az öreg felöltőt visel, mindig adott arra, hogy vasárnap (akkor még a vasárnap vasárnap, az egyetlen munkaszüneti nap, nem nyomakodott elébe a figyelmet és kedvet megosztó szabad szombat), tehát vasárnap rendesen felöltözzön: nyakkendő, zakó és nem is az a viseltes, amelyet hét közben hord. A fiatalabbon egy fröcskölt színű télikabát, amely eredetileg vékony, tavaszi, de a legolcsóbb téliesítésként vatelinbélést gomboltak bele: néhány rátűzött gomb, szövetből készült fülecske kérdése az egész, így a fiatalabb amolyan világfias benyomást kelt, különösen, hogy a kabát anyagából készült öv fogja egybe a kissé bő s redőződő anyagot a derekán. Már csak azért is ez a benyomás keletkezhet, mert a fiatalabb a fővárosból érkezett kétnapos látogatásra, s ebben az országban a főváros akkoriban a nem ottlevőknek a sóhajtások városa, elvágyódások kalandhelyszíne, elrejtő bozótos, még ha a boldog befogadottak albérleti lyukakban senyvednek is, mélyen titkolva űzöttségüket az otthoniak előtt. A világfiassághoz, mintegy megszorító értelmezésül, rögvest hozzá kell tenni, hogy az korántsem jelent bármiféle hivalkodó nyegleséget, még kevésbé költekezésvágyat, hiszen a kabát már több éve szolgál őszi és téli hónapokon, s még utána is évekig használatban marad, mígnem fizetésmaradványokból később összejön egy új, kevésbé stílusos darab, inkább bumfordian, mintsem elegánsan megjelenítve hordozóját.

A képen megörökített séta önként szerveződik az ünnepien lelassult ritmusú városban (a fiatalnak a szülővárosban), mert az öregnek évek óta az egyetlen fényűzése ez a komótos gyaloglás a vasárnapi ebéd előtt (szerény húsleves, hiszen a korábbi, kora hajnaltól időzített sorban állásoktól emlékezetes fagyasztotthús-korszak után akkoriban már rendszeresen kapható friss hús is a hentesnél, amiből rántott szelet készíthető, dísztelen körettel). Az étkezést majd némi ejtőzés követi. A fiatalabbnak meg éppenséggel nosztalgiaszemle, valahai kopott házak kicsinosodásának ürügyén. Meg különleges alkalom: egy lányt kalauzol a gyerekkora városába, s kormányoz a szülők elé, ami lányokkal eddig még nemigen fordult elő, nem mintha lány, ha nem is túltengve, ne fordult volna elő életében, akár bemutatásra alkalmas is, inkább a szándék hiányzott hozzá, a kiválasztás eltökéltsége, meg az a bizalom, mely ehhez a családon belüli férfiak közt is szükségeltetik.

Az öreg a hídon átérve ennyit mond: “Így illik. A lányt be kell mutatni.” Az említett személy épp a fényképezőgép beállításával foglalatoskodik, kellő távolságban van tehát, nem hallhatja a mondat sercenését. Pedig az öreg, mondhatni, elismerésnek, megenyhülése jelének szánja, de a fiatalabb csak azt érzi, hogy ártalmas hullámok emelik fel. Talán az “illik” dühíti fel, hiszen semmitmondásával is túlságosan kioktató, azok után, hogy évekkel korábban egy életbevágó döntésnél az öreg eléggé röviden, majdhogynem kíméletlenül kurtán zárta le a vitájukat, s ezzel bárminemű további beszélgetést: “Nem beszélsz!” Ami egyébiránt arról szólt volna, hogy a fiatal milyen pályát válasszon. Tehát arról is, hogy majdan az életét miként élje le. S mivel az öreg megfellebbezhetetlen volt, a kamasz az utasítását követte. Ezután évekig nem is ejtettek szóba semmit, ami sorsát érintette. Sem jót, sem rosszat. Tehát a híd előtti, a külső fültanú számára talán közhelyszerű zsörtölődés után a fiatal – egy akaratlan tanú számára eléggé váratlanul – felhorkan: “Illik? Mi az, hogy illik? Amikor évekig semmit sem tudtál rólam?!”

A mondatok pendülnek, mint az acélhuzal. Az öreg arca megfeszül. A fiatal a folyó fémszínű tükrét bámulja, amint a tavaszi ár előtti nyugtalanság végigborzolja a felszínt.

Az öreg a felöltő zsebéből egy pakli cigarettát vesz elő (a pakli szó minéműségének kifejtésére e feszült pillanatban nincs idő), két rudacskát kijjebb húz, nyújtja a fiatal felé. Az rámered, ugyanis emlékszik: az öreg legalább tíz éve, tüdőbántalmak után leszokott a dohányzásról. Ő maga viszont, leszámítva a füstölés kamaszkori, tiltott és mégis kipróbált alkalmait, a talán már az osztályfőnök által is megbocsátott vétkeket, soha nem dohányzott. Mindezek fényében a fiatalabb a mozdulatot mintegy előkészített, megrendezett részletnek tekinti: az öreg azt hiszi, hogy annyi év után, egyetlen gesztussal…

A lány a géppel bíbelődik, nem látja a kézmozgást, mert akkor biztosan azt kapná (kapta volna) le, a masina keresőjében a partot, a köveket figyeli, a nyárfák közti fényeket.

Pedig a mozdulat még ott az áprilisi fényben, tünékenyen rezeg, majd az öreg tétován visszaüti a két kiálló fehér csonkot, a puha papírdoboz a belső zsebbe kerül. Mintha mi sem történt volna.

Kép(le)író nézi a felvételt, melyről ez a mozdulat hiányzik, meg hiányzik a gépet igazgató lány. Kép(le)íróban félálombeli emlékcsíkok, mikor az öreg, elalvás előtt, talán egy családtag megérkezése feletti megkönnyebbüléssel arról mormog, hogy a szülőfalujában a legénnyé avatás szertartásaihoz tartozott az első kalap megvásárlása meg a cigaretta. Kép(le)író keze megrebben, épp csak annyira, amennyi egy tárgy irányába való nyúláshoz kell. Mármint ami hiányzik a felvételről. Ennyi – mondaná a soha nem látható rendező. A mindenkori legnagyobb. Aki arról is intézkedett, hogy a képre mentett, (-hető) világból immár hiányzik az öregebb férfi.

Lám, életünk talán meghittebb mederben locsog tova az időben, az eltűnés (áttűnés?) hol fenyegető, hol izgató pillanatáig, ha valamikor hajlandók vagyunk elfogadni egy szál cigarettát, nem is idegentől, tulajdon apánktól a teremtésben. Akárha rágyújtanánk. A füstölés élvezete nélkül. Csupáncsak az elfogadás kedvéért. Csupán.