A tempostatot még jó régen, egy Újvidék–Budapest út során ismerte meg, azelőtt nem is hallott ilyesmiről, pedig vezetett, ott viszont utas volt, hátul ült a Mazdában a sofőr mögött, először csak az tűnt fel neki, hogy hiányzik a pedálhasználat, mégse csökken a sebesség. Szép sugár esett az útra, elégedett voltam vele, tele volt gyönyörűséggel az éjszaka, a lehúzott ablakon virágillatok másztak be az autóba. A sofőr felesége végigbeszélte az utat, szó esett gyerekekről, szerelemről, szabadságról, mindenféle közhelyről, hogy amiből egy van, azt túl nagy butaság elrontani. A nő egyedül beszélt, akadt egy-két kérdése, de azokra a válaszokat is megadta. A sofőr lábai egymás mellett pihentek, ennél a butaságos mondatnál, emlékszem, előremeredt egy pillanatra, tétován maga elé nézett, kis híján elgondolkodott, aztán tovább beszélt a felesége, akkor már mosolyogva hallgatta, jólesett, hogy hallgathat, figyelni nem is fontos annyira, arra ott volt az utas a hátsó ülésen, neki csak vezetnie kell, nem szólt sokat egész úton, azóta elváltak. Ő hátul elsősorban a tempostatra koncentrált, néha kibambult az ablakon, felnézett az égre, kereste szemével a nagy holdat, reagálgatott a szóáradatra, hümmögött, bár semmi szükség nem volt rá, erre időnként rájött, akkor visszairányította a figyelmét. Megbízhatóan, egyenletesen haladt a Mazda, becsületesen a legnagyobb engedélyezett sebességre volt beállítva a műszer, a sofőr csak időnként korrigált finom kis ujjmozdulatokkal. Emelkedőknél úgy tűnt, gyorsulnak, hátulról oda is pillantott, nézte a kijelzőt, gyors szemvillanással megint ellenőrizte a sofőr lábait, amelyek azonban pihentek. Csak érzés. Biztos azt gondolta, neki is lesz ilyenje, azt hiszem, az járhatott a fejében, hogy ha lesz, akkor csak felnyomja azért, ameddig lehet. Tartja majd a 150-et. A feleség váratlanul furcsát mondott, csacsogás közben egyszer csak egy érdekeset, ezer tonnás mellről beszélt, kibírhatatlan nyomásról, valami szerelemről, tévedésről, nem tudni, minek kapcsán, sem ő, sem a sofőr nem értette pontosan, nem figyeltek, hogy jön ez ide, az ezer tonna, kinek nyomja a mellét, valamelyikük rákérdezhetett volna akár, de a feleség maga is meglepődött, elhallgatott, mintha csodálkozna azon, amit mondott, némi csend után aztán beszélt tovább, felvette az elejtett fonalat, gombolyította tovább, visszaállt a rend, elhangzott valami valamiért, nem tudta egyikük se, miért, volt-e oka vagy célja.

Szeretem, ha virágillat borítja az út menti részeket, ritkaság, de előfordul. Nekem könnyebb úgy minden. Ott éreztem azt az erős jázminszagot, meg ennél a másik útnál most, ahol szintén szépen világítok, én a holdfény vagyok, még nem mondtam, megint telihold van, és ő most vezet, utasa nincs, csak ezer tonna a mellén. Máramarossziget–Pomáz. Néz maga elé, kicsit megöregedett, dolgozik a tempostat, már neki is van, nem tudom, eszébe jut-e az a másik út, mindenesetre most kihajol, felnéz, konstatálja, hogy megvan a hold, világítok neki, de nem élvezi, sok az az ezer tonna. Hetedszer jár erre, tulajdonképpen szeret erre jönni, útközben nem szokott sokat gondolkodni, pihen, általában betesz egy lemezt, CD-játszó is van a Peugeot-ban. Nem mintha kevésbé lenne egyhangúbb bármelyik másiknál ez az útvonal, legfeljebb a virágillat jó, bár ez erősen évszakfüggő, most kellemes, de járt már erre hóban is, annak nincs szaga, mégis könnyebb volt, nem rontott még el mindent, amiből egy van, nem volt még ezer tonna rajta. Hetedik út, odafelé ötödször tévedt el Szatmárnémeti belterületén, szépen világítottam pedig, nem ezen múlt. Rajtam nem múlik semmi, valamit megcsillantok a fényben, megteszem, amit tudok, de mit számít ez, súlyt például nem tudok leemelni. Figyelem őt régen, tudom, hogy szeret sóhajtani, kétségbeesni, azt képzelni, hogy a kormánnyal a világot irányítja, vezérli a dolgokat, már a lába se kell a vezetéshez, itt van a tempostat, pedig nem irányítja a világát se, nemhogy a világot.

– Nem segítesz nekem– válaszolta tegnapelőtt éjjel a lánynak, akkor voltam a legszebb, komolyan mondom, költők ájuldoztak volna, ha látják azt az árnyalatot, amelyet rájuk borítottam. Beszarás volt, a legszebb szerelemfény, amit csak tudok. – Ha azt érezném, hogy kétezer évig vársz rám, ha kell, rég együtt lennénk. És te nekem nem tudsz a szeretőm lenni, mert a szerelmem vagy. Táncolj boldogan, szeretni foglak mindig.

Ránézek a lányra, ott van, Pécsen sétál. Nem látom, sír vagy nevet, valakinek a kezét fogja, nem látom jól, kinek a keze az, nyesteket kerülgetnek az utcán, inkább nevet, mint sír, látom már, jó világosat csináltam magamnak a leskelődéshez. Egy fiú az, markolássza a lány kezét, ő akarja hagyni, nagyon akarja, sírt egész éjjel, láttam, nem ment el az ablaktól, aztán reggel telefonált, ez meg érte jött, valahogy Pécsre kerültek, nem boldog, csak az akar lenni, ennyit észreveszek ennyi ezer év után.

– Nem fogom kibírni, hogy ne lássalak, de elég már, lesz majd nekem más, meddig várjak, mire várnék, ki vagy te nekem, senki. Senki.

Ez volt az utolsó beszélgetésük, két napja, éjszaka, tudnivaló, hogy olyankor erősebb minden érzés és rettentőbb a szívverés, a nappalokról nem tudok sokat, az nem az én területem; elképzelni el tudom persze, és hát emberek ők végül is, éjszaka mollban éreznek, nappal dúrban, a lényeg ugyanaz. Azon az éjszakán, két napja, mikor a legszebb volt a teliholdas fényem, tisztán láttam, ahogy mindketten elhatározzák magukat, a lány szó nélkül megfordult, szemében szerelem, de már inkább gyűlölet, a fiú mellére kezdett rátelepedni a súly. A lányén már ott volt. Miért nem vársz meg, túl régen várok.

Megy a pécsi menet, bele kellene szeretnie, nagyon bele akar a lány, nem illene ennyire beléjük nézni, de mit csináljak, az se igaz, ha a holdfény nem néz oda. Megszólal a markolászó fiú telefonja, a lány összerezzen, idegen csengetés, nem is ismeri még, mit akar tőle, miért van itt, tényleg, miért nem tud várni, mit akar a nyártól annyira, nem őt szereti. Ma, ahogy alkonyodott, kinyomta kétszer a telefonját, ő hívta, az autóból, menjen a francba, biztos ott csillog az ujján a jegygyűrűje, mit képzel, szerelmes leszek én a markolászósba, megmutatom majd, hogy megmutatom, megmutatom majd. A srác még mindig beszél, a súly egyre nehezebb a lányon, itt meg, a kocsiban, a másik ezer tonna, tiszta, szép idő van, kinyomta kétszer a lány, többet nem hívja. Kinéz az ablakon, először csak elöl néz fölfelé, aztán oldalt, keresi a holdat, nagyon szereti, megzörren mellette egy zacskó, máramarosi termék, negyvengrammos kiszerelés, a neve pufuleti din porumb, após és vő terméke, nem messze készül a háztól, amelyben Ceauçescu lakott két alkalommal, amikor arra járt. A vő joviális, szakállas ember, vele társalgott tegnap éjjel, nem kellett lámpa a vendéglőben, megvilágítottam az asztalokat, felhők nem zavartak, keménykedtek a csillagok mellettem, őt nem érdekelte nagyon a sok helyi történet, tele régi dolgokkal, itt született Prielle Kornélia, új tervekkel, mi hol épül, nem tudott figyelni rá, sokára jött a pizza is, a sör nem, sokat ittak, a szakállas fiatalember egyszer polgármester szeretne lenni.

– Vigyél haza belőle a gyereknek. Negyvengrammos, na, adjam oda, ha visszamegyünk. Apósom csinálja, tegyek a kocsidba, ne felejtsem el. Fiad mekkora?

A szakállas romos udvarra vezette őt, majdnem éjszaka volt már, mit csinálhat a lány, az azért látszott, hogy ez járt a fejében, semmi más, semmi pufuleti, semmi Ceauçescu. Sose lesz már jó, lehetetlen jól kijönni belőle, össze van bonyolítva az élet, nincs kijárat semerre, visz a gyereknek, persze, megnézi a roncs Bogár-autókat, a szakállas az apósával szedi szét és rakja össze, de ez csak hobbi, amiből élnek, az a pufuleti, sajnos az állaga megnehezíti a szállítást, nagy tételben nem éri meg, összetörne, ha sokat tennének egymásra a kamionon, marad a kis kiszerelés, a helyiek helybe mennek érte, van mézes puszedli is. Itt van most mellette a zacskó, közelít Szatmárnémeti, egyenes az út, vet egy pillantást erre a negyven grammra. Összetevők: kukoricadara, napraforgó olaj, jód só. Románul, angolul, magyarul, németül, franciául szerepel a zacskón, visz a gyereknek, még hajnal sem lesz, mire hazaér. Mit csinálhat most a lány, ugye alszik otthon, ugye nem ment el, nem tudott elmenni mással sehova, ugye még nincs vége igaziból, nem gondolta komolyan, csak nem akar senkit bántani, olyan nehéz, értenie kéne. Lehetne örülni a meglévőnek, ha boldogság, ha nem, semmi nem jár csak úgy, arra kellene vigyázni, ami van, itt van például a máramarosi após és vő, hát nem simább ez, kijött a házból a feleség egy kislánnyal, nyugalom, béke, bár azért az látszott a fényben, hogy két szomorú ember méregette egymást, férj és feleség, segít kicsit, ha vendég jön, történik valami, nem mintha nem tartották volna szemmel egymást akkor is, a sok szeretet is fáj, ha muszáj, széthasad a melle, ezt érezte ott is, friss illatú volt a fű az udvaron, június van.

Bekapcsolja a rádiót, ez is csak egy gombnyomás a kormányon, nem álmos, egy Apa nevű község jön, pár kilométer múlva, ezen mindig mosolyog, hetedik út, tizennegyedszer is, Apa, ez jó, viszem a gyereknek ezt a szart, a focit se szereti, a pufuletit se fogja. Cégvezető a tegnapi após, az jó lehet, beérkezni, megnyugodni, hogy jól van, alszik a feleségem, a lányom jön ki az unokámmal, a vőm vendéget hoz, ingyen adja neki a pufit, de hanyadik vendég már a hónapban, beszélek vele holnap, nem lesz így jó. Az autóban most nem lemez szól, rádió, régi dal, ez is fáj persze, minden sor fáj, I wanna be with you, I wanna be with you baby, mintha széthasadna a melle, teljesen váratlanul, a semmiből könnyek törnek fel belőle, picit elhomályosodik az út, szerencsére nincs vaksötét, nemcsak a lámpa, a hold is segít, segítek, a holdfénynek az a dolga, mindjárt itt van Apa, az éjszaka komolyabb női már dolgoznak Európa-szerte, szőke, nagy hajú lányok vannak a világon, komoly fekete démonok, annyian vannak, miért fáj pont ő, azt szerette volna, ha együtt lehettek volna ezen az éjszakán.

– Reggelig – mondta a lány.

– Késő estig.

– Reggelig.

– Éjszakáig.

– Reggelig.

– Kora hajnalig.

– Reggelig.

Elnevette, nem kellett volna, utána jöttek az utolsó mondatok. Fel kéne hívni, megmondani, hogy reggelig marad mindennap, veszi a mobilt, egy kézzel ügyeskedik, beüt egy szót, megremeg a keze, reggelig a szó, elküldi, kicsit elégedett, de a súly a mellen nem csökken, talán már késő teljesen, ha elment a pillanat, akkor az élet ment el, ezt érzi, beleszagol a levegőbe, csodás az illat, jázmin lesz ez, hogy kerül ide, nem tudni.

Az SMS megérkezik, látom, a lány összerezzen, szájában a srác nyelve, nem esik jól, pedig jól kell, hogy essen, dolgozni kell kicsit rajta, ki az ilyenkor, kérdezi a fiú, a lányon bánatka suhog át, a fiú megérzi, de nem mer rákérdezni, a lány arrébb húzódik, fényt keres, tessék, itt van, megnézi az üzenetet, válaszoljon, vagy ne, nem kéne, annyi a fájdalom már benne. Igaz ez, vagy nem, miért bízzak benne még mindig, lófasz szappanopera, ennek véget kell vetni, hol vagy, hol a picsában, miért nem vagy velem, azért mert nem vagy egyedül, de miért nem vagyok egyedül, miattad nem vagyok egyedül, miért nem tudod, hogy szeretlek téged, tudom, de mennyire, teljesen, amennyire emberileg lehetséges, az kevés, nem úgy kell, hanem halálosan, akkor úgy, közvetítem a gondolatokat, gondolat-fénycsóva, élvezem, játék minden, néha belepusztulnak páran, én már sok mindent láttam, sok ezer éve nézem ugyanezt, hol itt, hol ott, ugyanezt.

Kicsiket fújtat, vagy sóhajok ezek, elfáradtál, kérdezi a srác, gondolkodik, kell-e az üzenetre válaszolni, nem kell, beteszi a táskájába a telefont, szeretni akarja ezt a kérdező fiút, aranyos, ő legalább itt van vele, nem küld választ, csókolóznak, majd sikerülni fog, egyre jobb lesz, lehet azt szeretni valakiben, hogy szeret, nem sikerült az igazi dolog, majd ez sikerül.

Mintha megnedvesedne az út, vár, nem jött válasz, talán ki van kapcsolva, alszik mégis, eszébe jut még valami, megint előveszi a telefont, beír két betűt, nem lesz nehéz megfejteni, a két betű az N és az SZ, pontok utánuk, persze, rövidítés, mit gondol majd a lány, mit jelent, nem Novi Sad, nem Na Szia, nem Népi Szocializmus, nem Nagy Szopás, nem Német Szív, nem Nemzet Szégyene, újra pityog a mobil, a lány nem kér elnézést, megint pihennek a nyelvek, megnézi, olvassa, még nagyon szereti, megfejti tehát, Nagyon Szeretlek, ez ugyanakkor elég semleges, ettől még visszamehet a szájába a markolászós nyelve, szeretne is, de már nem tud, sír a lány, ettől, két betűtől, istenem, ettől azért nem kéne, de most kell, volt mindig egy-két nyálas ötlete, szerelmeskedés közben akart meghalni, hogy akkor ölje meg az, aki majd nagyon szereti, azt kérte sokszor magában valakitől, hogy hadd maradjon az álomban, ahol ő csókolja a száját, nagyon picin múlott minden, erre válaszolni kell, mert nem tudni, lehet-e még valamikor, talán utoljára most, igen, most utoljára lehet, megpittyen a telefon az autóban, a tempostat dolgozik, ő izgatottan kapja fel a mobilt, válaszolt, nézi, hogy mit, nem látja jól, de bármi is, lehet még élni tovább, dobban a szíve, eleredt az eső, én is izgatott vagyok, észre sem vettem, mikor kezdett esni, mi lesz most, világítok, segítek, szól még a dal a rádióban, nem látja jól, nem tehettem róla, én megtettem, amit lehetett, jött az Apa tábla, világítottam az utat, behajoltam az autóba, világos volt, látnia kellett volna a választ, jött válasz, annyira nagyon szerette volna látni, a kis kanyarban csak picit csúszott meg a Peugeot, kicsin múlt nagyon, nem volt kéznél a lába, a tempostat az oka, tartotta a 150-et, fenn keményen lebegtek a csillagok, kimerevedett a pillanat, hirtelen túl brutális lett a csend, ott állt a nagy hold a hideg csillagok között, olyan szépen csillant meg a fényemben az autó, a kirepülő zacskóra is fény vetült, az óra fekete lapjára, a napszemüvegre, amely indokolatlanul a homlokán volt, de gyűrű nem fénylett a leszakadt kéz ujjain, rosszul gondolta később a lány, aki a halálos pillanatban végre boldogan nevetett egy nyesten, világosan látszott a kis állat, ilyen teliholdban, persze, az úton vörösödni kezdett a hát, aztán a test alól a tócsa, egyre nőtt, már nagyon esett, nem tehettem róla, a fényemben jól láttam a fiú arcát, mert még valahogy a hátára fordult, az arcán mosoly ült, jött válasz, és aki küldte, nagyon akarta szeretni őt.