Mindig éreztem, hogy nem örökre van tető a fejem fölött. Mindig azt próbáltam kikerülni, hogy megérzésem igaznak bizonyuljon. Manapság ilyesmire mindenkinek gondolnia kell. De attól még nem biztos, hogy ki tudja kerülni.

Legyél házmester vagy ápolónő, kalauz vagy szakács, bankár vagy kovács, tanár vagy edző, legyen családod vagy élj egyedül, a legváratlanabb pillanatban rád köszönhet, hogy nem tudsz hová hazamenni. A világ járatai, melyekben eddig mozogtál, bedugulnak előtted. Na, nem akarok itt most túl sokat okoskodni, mert hát mi az az itt? Az utca – nem egy okos hely, nem tanterem vagy műtő, bár mind a kettőre emlékeztet kicsit, csak ezt korábban nem vettem észre. Amikor még sejtelmem se volt arról, mi az az utca.

Kedves olvasó, ne örülj, mert eszem ágában sincs a tapasztalataimat megosztani veled, nem akarom, hogy az én káromon tanulj, nem akarlak felvértezni arra az időre, ha majd te is itt leszel, mert előbb-utóbb itt leszel, ne is reménykedj másban, és ha itt leszel, akkor csak indulj a nulláról. Csak a nulláról lehet indulni.

Már megint bölcselkedem, pedig semmi okom sincs rá, mert amióta kint vagyok a szabad életben, semmivel sem lettem bölcsebb. Egészen pontosan azóta nem értek semmit a világból.

Akkor tehát csöngetni kell. Végtére is fent van, mért is ne. Csöngetek. Igen, csöngetek. Valami rossz előérzet azonban visszatartott egy pillanatig. Mi lenne, ha nem csöngetnék, hanem leülnék itt a lépcsőházban, és megvárnám a reggelt. Akkor nem tudódna ki az se, hogy mikor érkeztem haza. Jó, akkor legyen így, döntöttem, és abban a pillanatban már csöngettem is. Egy rövid csöngetés. Hallottam, ahogy a hang előbb megtölti az előszobát, onnan átbuggyan a fürdőbe és a konyhába. Nocsak, a fürdőben mintha tele lenne a kád, igen, habos víz van a kádban. Hallottam, ahogy a hab túlcsordult a kád peremén. Mi van, hülye ez a nő, mit pazarol itt nekem?

A csengő hangja aztán már végigszáguldott a lakás többi részén, az utcai ablakhoz érve megfordult és rohant is vissza, hogy jelentse nekem, mi az ábra. Gyorsan és halkan hadarta el a jelentését, nem értettem pontosan. Mégis megörültem annak, hogy becsöngettem, mert e hang révén bent voltam a lakásban, bent voltam, és nem is szándékoztam kijönni. A feleségem már ugrik is ki a kádból, kinyit, bocsánatot kér, elmagyarázza a történteket.

De semmi. Most már türelmetlen lettem. Egy hosszú csöngetés, három rövid, hosszú, rövid, három hosszú, rövid, nyisd már ki, nem hallod!

Hallom, hallom, hallatszik bentről, de nem ám az ő, hanem egy férfi, egy bajszos férfi hangja, ezt még azelőtt tudom, mielőtt kinyitnák. Ki se nyitják egészen. A résben ott áll a bajszos, mögötte a feleségem. A bajszos válla fölött egy fej, egy idegen nőé, egy bábué, kiabál, takarodj innen. És nem is kell, hogy hazagyere! Engem te nem fogsz többet verni, engem te nem fogsz többet megerőszakolni, engem te nem fogsz többet dolgoztatni!

Érdekes, hogy azt az egyet nem mondja, amit tényleg csináltam. Nem mondja, hogy megcsaltam, talán a bajszos miatt nem meri mondani, aki valami színes ruhában van, furcsa dolog így éjszaka. Vagy az egy pizsama? Ha legalább az enyémben lenne, de nem, ez idehozta a sajátját. Vagy lehet, hogy itt tartotta?

Bent vannak a dolgaim, kiabálom, mindenem bent van, nincs bent semmid, kiabálja a bábu a bajszos válla fölül.

Ja, tényleg, gondolom, lemondok mindenről, legyen a tiéd, de mi lesz a gyerekekkel. Nem tőled vannak, feleli az idegen nő, még nem idegen, de már mérhetetlen sebességgel távolodik.

Az ajtót bevágják. Leroskadok a földre, vagyis a lépcsőre, ülök a lépcsőn, jön a hideg a seggemen át a kőből, a levegőből, észreveszem, hogy meglátszik a leheletem, az előbb nem volt még itt ilyen hideg.

Akkor megint kinyílik az ajtó, jó tréfának gondoltátok, de elég. Mutatom a régi lakáskulcsot, meg hogy nekem jár az újból is. Nem a feleségem jön elő, nem is az az idegen nő, hanem a színes ruhás, a bohócruhás, maga a bohóc, kezében egy játékpuska, rám szegezi, itt nem maradhtsz, az kéne még csak, hogy itt fagyj meg.

Akkor hol fagyjak meg?

Nekem mindegy, de ne itt. Mit gondoltál, meddig fogja ezt tűrni szegény feleséged. Munkakerülő vagy, hamiskártyás, tolvaj.

Elég, megyek már.

Az első gondolatom az volt, hogy visszakéredzkedem ahhoz a nőhöz. De másfél órája is megvan, hogy eljöttem, csúnyán össze is vesztünk, azóta lehet, hogy a férje is hazaért. Sose gondolkodtam rajta, hogy hová járkálhat az így esténként. A fél város egy házzal odábbra jár, eztán egyszer csak ez történik. Vajon hol lakhat ennek a bohócnak az elhagyott felesége? Oda bekéredzkedhetnék.

Kinyitottam a kaput, mert szerencsére a kapukulcsom jó volt. Hát végső menedéknek ezek szerint mindig itt lesz a mi lépcsőházunk.

Végső menedéknek? De ki a fene gondolja, hogy nekem ezentúl az utcán kell élnem, mint azoknak a rettenetes és dologtalan alakoknak, akiket még látni se jó. Mennyi van belőlük! De talán majd ők tanácsot adnak. Igen. Biztos, hogy tanácsot adhatnak, hogy mit lehet egy éjszakán át az utcán csinálni. Többről úgyse lesz szó, úgyse lehet szó. Nem lehet szó többről, mint egy éjszakáról, azt meg akár valamiféle próbatételnek is felfoghatjuk.

Mi lenne, ha bemennék a munkahelyemre? Csodálkoznak? Elhitték nekik, hogy munkakerülő, dologtalan hamiskártyás vagyok? Elhitték, hogy verem a feleségemet? Azt hitték, hogy én vagyok a hibás? Nem akarok mentegetőzni és magyarázkodni, nincs miért, és méltatlan lenne hozzám, rengeteg hibám van, de mindegyik megbocsátható, nem érdemlek büntetést értük, vagy legalábbis ítéletet nem, megfellebbezhetetlen ítéletet, és sosem elévülő büntetést.

Kár a szót szaporítani. A munkahelyemre nem mehettem, mert nem volt kulcsom se az öltözőhöz, se a műhelyhez. Holnap szerezni kell. A szekrényemben talán van valami váltás ruha is. Ócskának ócska, de én is ócska vagyok, illeni fog rám.

Egyelőre sehová. Szabad vagyok. Van egy éjszakám, egy november végi éjszakám, ami csak az enyém. Hányszor akartam, hogy legyen valami ilyesmim. Amikor nem mehettem el otthonról, mert a feleségem nem tűrte, kicsik a gyerekek, ő éjjel nem fog hozzájuk felugrálni, ha akarok, majd én. Nem akartam. De azért ugráltam.

Az utca ilyenkor már jóformán üres. Én se nagyon figyeltem eddig, mikor hazafelé tartottam, hogy kik népesítik be, mert védett, hogy a hazafelé tartókhoz tartozom.

Nem a sötétet láttam, hanem a lámpákat, amelyek kilyuggatták, és lámpától lámpáig haladtam otthonról haza. Nem is figyeltem föl olyan apróságokra, hogy hideg van, esik az eső, sötétedik vagy pirkad, mert nem voltam ott, nem voltam az utcán, egyszerűen csak keresztülmentem rajta, szabadnak hittem magam, de csak kényelmem rabja voltam, biztonságom rabja voltam, egy elméretezett hazugság rabja voltam, azé, hogy minden rendben van. Holott tegnap este, amikor még be tudtam menni a feleségem lakásába, ugyanúgy nem volt semmi rendben. Azt mondtam, a feleségem lakása, bár eddig nem tudtam, nem akartam tudni, hogy az a lakás nem az én lakásom, hiába van félig az én nevemen, csakis a feleségemé. Semmi nem volt rendben, mert azt se tudtam, mim van, és nem sejtettem, mi mindenem nincs.

A francba. Úgy látszik mégis bölcs lettem, pedig csak annyi van, hogy állok az utcán két sarokra otthonról, vagyis amit két órája még otthonnak tudtam, állok a nagy semmiben, és nincs semmi. Pár napja hazafelé menet megállított egy bolond. Rossz szaga volt. Az orrán egy rettenetes sebhely, és azt mondta, kéne neki egy százas. Én meg fölényesen megkérdeztem, hogy mire, bazmeg, mire. Erre ő azt mondta, be akarok ülni egy pálinkára, valami éjszakai lokálba, de ha adsz egy ezrest, velem jöhetsz. Meg ha tisztességesen beszélsz. Ha egy tízest adsz, akkor elviszlek egy szolid helyre, ahol lányok is vannak, le is lehet előtte zuhanyozni, aztán egy kanapén elalhatsz a sarokban. Ha nincs tovább szolgálat, némelyik lány megtűr a szobájában is, csak akkor ki kell nekik nyalni, amíg többször el nem élveznek, mert az a sok rossz szex éhessé és vaddá teszi őket. Ha hagyod, hogy megkorbácsoljon, be is költözhetsz az egyikhez, ahogy ott mondják, kutyának. Most persze te azt gondolod, mondta nekem akkor az a bolond, azt gondolod, amilyen egy szemét vagy, hogy nincs jobb dolog, mint egy kurva kutyájának lenni, aludni egész nap, maradék csontot rágni, aztán műszak után hajnali három felé egy fél órát nyalni neki, vagy tűrni, hogy kis korbácsával a hátadra vágjon párat, mert te barom, mondta akkor nekem, ilyesmiről ábrándozol, és én már elő is vettem a tárcámat, de nem volt nálam tízezres, ezrest meg nem akartam adni neki, maradtam hát a százasnál, amit ő átvett, de aztán kiköpött, gyáva vagy, mondta, de meg is fogod bánni, ám akkor már késő lesz.

Mért lenne késő két napra rá? Vagy egy hét múlva. Mikor történhetett ez? Talán az egészet csak álmodtam?

A feleségem egyik éjszaka fölkelt, azt hitte, hogy már elaludtam, és kezében a disznóölő késünkkel, amivel a fenyőfát szoktam befaragni a lábba, fél órát ült a hátam mögött, én meg nem mertem mozdulni se, mert féltem, ha rájön, hogy fönt vagyok, megteszi, amit nem mer.

Előkaptam a tárcámat. Mennyi is van nálam? Egyelőre ennyi az egész vagyonom. Két ezres meg egy ötszázas. Apró. Jó. Elég. Talán holnap estére is.

De azért előbb megpróbálom megtalálni a bolondot. Vagy megszólítok egy embert, aki papundeklin alszik egy ablakmélyedésben, fejére húzott, szarfoltos, színes dunyha alatt. Épp egy sarokkal arrébb szokott aludni egy ilyen fickó. Néha kiemelte a fejét, amikor arra mentem, nem szólt, csak nézett. Nézett, mint aki ki tudja találni a múltamat, ami semmivel se könnyebb, mint a jövőt kitalálni, nézett, és úgy éreztem, keresztüllát rajtam, mint ahogy én semmit se vagyok képes meglátni zavaros sorsán keresztül. Nézett, és nem is volt kétséges, hogy többet tud rólam, mint amit saját magam valaha is tudtam, tudni voltam képes. Többet. Elmosolyodott, heló, szólt oda, nem ismerjük mi egymást?, mondta alig pár napja, ő is szólt, a feleségem is jelezte, hogy valami baj lesz, de én nem akartam érteni a jelekből, mint ahogy soha, senki nem akarja olyasminek a közeledését megérteni, amit nem tud megakadályozni.

Utólag is elszégyelltem magam. De mit csinálhattam volna? Teszem azt megállok vele beszélgetni. Megkérdezem:

Mi a neved?

Az mindegy, felelte volna.

Akkor nem ismerlek.

Neked kéne megmondanod, hogy mi a nevem, mondja, mondjuk. Vagy nem? Ez hülyeség. Mit mondott volna? Töprengtem, mert úgy éreztem, ez fontos lehet még a saját problémám megoldásában is. Közben elindultam a közeli sarok felé, ahol ennek meg kellett volna történnie.

Mi lenne, ha inkább azt felelném az első kérdésére:

Honnan ismernénk egymást?

Osztálytársak voltunk.

Mikor?

Hát általánosban. Csak én aztán hetedikben kibuktam tőletek, te meg négyeseket, hármasokat kaptál, és föl is vettek technikumba. Jól tudom?

Nem egészen, de mindegy. Veled mi lett, kérdeztem volna, mert nem lehet egy ilyen beszélgetést lefolytatni kis adag butaság nélkül.

Nem látod, felelné bölcsen, de én kitartanék, hogy jutottál idáig?

Nincs abban semmi titok, hogy lehet idáig eljutni. Nekem nincs titkom, felelte volna, de nem igaz, hogy akkor, akár még csak pár napja is, ilyen hosszú beszélgetést lefolytatok vele anélkül, hogy ne kezdett volna zavarni az a szag, ami körülöttük terjeng. Vajon én mikor leszek büdös? Mert akkor minden el van veszve. A büdös embernek már nincs megállás.

De én, én nem fogom hagyni. Most majd odamegyek hozzá, és megkérdezem tőle: csak nem te vagy a Bándi? Vagy a Kóla Zsolt? De nem folytathatom a valóságban a képzeletbeli dialógusunkat.

Mért ne, súgja ekkor egy kis angyal a fülembe, az utcalakók őrangyala, megérzem, hogy ő az. Neki is szaga van, mosdatlan őrangyalszag, inkább kellemes, mint kellemetlen, menj innen, morgom neki, nincs rád szükségem, de van, feleli, aztán eltűnik, ahogy eltűnik Bándi is arról a helyről, ahová odaképzeltem, kár, hogy nem ő az, hanem senki, kéne egy barát, aki most segítséget és tanácsot tud adni egy olyan világban, amit nem ismerek.

Az utcalakó nincs a helyén, az őrangyal pedig gúnyosan a fülembe röhög, pedig nem is látom, hol van. Én tudtam, hogy rám lenne szükséged. Ő nincs itt. Valóságos utcalakók nincsenek is. Nem olvastad az újságban, hogy fölszámolták a szegénységet? Vagy legalábbis lényegében sikerült a szegénységnek gátat vetni, tilos már a csikkek eldobálása és fölszedése, mind a kettő egyforma véteknek számít.

Hiszen én nem dohányzom.

Jobban teszed, ha mielőbb rászoksz.

Lerogytam a kőpárkányra, ahol nemrég barátomat láttam, legalábbis aki barátomnak vallotta magát. Igen annak, ha egyszer vállalta az ismeretséget velem, akivel még a felesége se ilyen szolidáris.

A kő még meleg volt. És emberszagot is éreztem. Úgy látszik, máris támadt bennem valami kutyaszerű. Aki itt feküdt, nemrég mehetett el innen. Ha ő elmenekült valamiért, valószínűleg nekem se kéne itt ülnöm. De mi lehet az, ami elől menekült. Mi van ebben a városban, ami elől menekülni kell?

Elbóbiskoltam. Sorra megjelentek előttem azok az az osztálytársaim, akikkel korábban szóba se álltam, és akikkel nem is szívesen találkoztam volna. Semmit se tudok róluk, és most mindent meg akarok tudni tőlük. Bándit egy színes busó maszknak láttam. Kóla arca zöld volt, mint az abszint, amit még sose ittam, de sürgősen pótolnom kell ezt a lemaradást. Ez lesz az új jelszavam tehát: Hol lehet abszintot kapni? Ott biztos megtalálom azt a helyet is, ahol meg lehet ezekkel a jószívű kurvákkal ismerkedni. Ha egyáltalán vannak ilyenek.

Arra ébredtem, hogy valaki a vállam rázogatja. Ébresztő. Papírokat kérek.

Rendőrök. Két rettenetes rendőr. Sose gondoltam, hogy a rendőrök ilyen gonoszak tudnak lenni. Nem tudom, mi volt rajtuk olyan gonosz, de innen lentről, a földről óriásoknak tűntek. A lábuk két rettenetes, vasalt élű oszlop. A kabátjuk mintha bádogból lett volna, ők maguk nem látszottak embernek, hanem valami robotnak. Nem éreztem bennük a jóságot. De nem éreztem persze magamban sem. Az arcuk két előreugró orrlyuk, a szemük helyén fekete parázs, a kezük egész közel suhan el az arcom előtt, két ököl alakjában, de nem ütnek, a fejük fölött sötétkék glória, a védangyal már megint ott van, a fülembe sutyorog. Ne félj, most igazi utcalakóvá avatnak, mondja.

Átadom a papírjaimat, nézegetik. De hiszen maga itt lakik pár utcányira.

Igen, motyogom.

Akkor meg minek üldögél itt, mintha valami rosszban sántikálna?

Aki üldögél, az épp nem sántikál.

Ne védje őket, a mi kenyerünket eszik. Ingyenélők.

Tudom.

Mért nem megy haza? Ilyenkor nem tanácsos az utcán tartózkodni. Tudja, jönnek ezek, koldulnak, dologtalankodnak, összeszarják a parkot. Ne keveredjen közéjük.

Nem szeretnék, hazudtam.

Hazavisszük.

Tényleg? Köszönöm, de még hazatalálok.

Nekem nem úgy tűnik.

A régi osztálytársaimra gondoltam, leültem egy kicsit, aztán jöttek maguk, de azért köszönöm, hogy segíteni akarnak.

Föltápászkodtam. Láttam, hogy szimatolnak, én magam is éreztem az utcalakószagot. Az egyik közel hajolt hozzám. Nőszag, mondta. Maga csalja a feleségét.

Sajnos igen.

Szégyelli? Akkor ne csinálja.

Már késő.

Nem mer hazamenni? Ha támogatásra van szüksége, fölkísérjük, és mondunk is valamit az asszonykának.

Asszonyka? Hülye banya.

Mi segítünk. Kimagyarázzuk, hol volt.

Mit lehetne itt még kitalálni?

Nem válaszoltak, betuszkoltak a kocsiba. Megborzongtam a melegtől, de azért jólesett. Azt kívántam, minél tovább tartson ez az út. Nem szabad hagyni, hogy följöjjenek. Akkor rájönnek, hogy már utcalakó vagyok. Bár ki tudja? Vajon nekem sikerülne elvitetnem a bajszost, vagy nekik engem? Nem vihetek rögtön rendőrt a feleségemre egy kis probléma miatt.

Köszönöm, köszönöm, mondtam, előkaptam a kulcsom, kinyitottam a kaput, és már zártam is be magam után. Az egyik rendőr fél lábbal kilépett a kocsiból, ne menjünk mégis föl?

Szerintem nagyon nagy botrány lenne belőle.

Hát igen. Talán ki kellett volna használni az alkalmat. De nem lett volna egyenes dolog. Föltámolyogtam az első emeleti lépcsőfordulóba, ott lerogytam a Kovácsék puha lábtörlőjére, és azonnal elaludtam. Fél óra múlva felriadtam. Milyen jó itt, gondoltam, de sokáig nem maradhatok, még ma éjszaka dűlőre kell vinnem, hogy befogadjanak.

Akkor megint elaludtam, és a következő dolog, amit hallottam, az volt, hogy valaki nyitja bentről az ajtót, aminek támaszkodom. Gyorsan fölpattantam, és elindultam fölfelé, mintha valami korai utamról épp hazafelé tartanék. A lépcsőforduló után megálltam, letérdeltem a kőre, és imádkozni kezdtem. Ez meglepő volt. Nagyon meglepő. Nem vagyok templomba járó fajta. Eddig nem voltam az.

Már reggel volt, bár nem világosodott. Ma éjszaka nem sikerült semmit elintéznem. Valami megállított. Ha már kinyílik előttem a kapu, majdcsak átjutok rajta.

Ha kinyílik, akkor mindig át tudok rajta jutni. Fölmenjek? Haza? Hat óra felé jár. Lapuljak az ajtó mellett, és várjam meg, amíg maguktól kinyitják? Vissza akarnék én még menni ehhez a nőhöz? A rendőröknek elszóltam magam. Nem szeretem, talán sohasem szerettem.

Megreggelizem valahol, aztán irány a munkahely. Valóságos honvágyat éreztem a munkahelyem iránt. Egy kicsit előbb bemegyek, és akkor meg tudok mosakodni a mosdó csapjánál. Ebédszünetben kilógok fehérneműt venni. De akkor estére már nem marad semmi pénz. Muszáj lesz fölmennem ahhoz a hárpiához, akit tegnapig a szeretőmnek neveztem. Mit csinálok, ha nem ő nyit ajtót? Mert van férje is, nem? Este még azt hittem, hogy van. Alighanem ebben is hazudott.

Kiléptem a házból. A kapu már nem volt bezárva. Megcsapott a hideg. Az ég alján valami hajnalodó fény derengett. Hirtelen hugyoznom kellett. Az előbb még eszembe se jutott ez a probléma. Nemcsak aludni nincs hol, de szarni se. Most az még nem is kell, érzem, hogy több napig tartó székrekedésre vagyok ítélve már megint, de hugyozni azonnal kéne. Két percem van legfeljebb, tovább nem bírom.

Gyorsan visszaléptem a kapualjba. De ide azért mégsem lehet. Ki kell jutnom az udvarba. Annak a kapuját is bezárja valaki néha, de most nyitva volt, így az első kisebb problémát a három bokor közül az egyiknek a tövénél el tudtam intézni. Visszafelé jövet megláttam a pincelejáratot, és eszembe jutott, hogy a pincekulcs nálam van. Ha onnan kilopnék valamit, délután eladhatnám, és talán futná belőle valamire, ami egy-két napra biztosítja a jövőmet.

Gyorsan kinyitottam a pincét, és lementem. Itt is elég meleg volt. A szag, a penészes, meszes, nyirkos pinceszag, ami máskor annyira kedvemre volt, most inkább ellenségesnek tűnt. Ott álltam a mi pincerekeszünk előtt. Mi lenne, ha itt alakítanék ki éjszakai szállást? A bejárat előtt egy szekrény állt ferdén, ami mellett egyik oldalon be lehetett mászni hátra, a szekrény és egy meredeken felállított heverő mögé. Ott egy levitézlett fotelt tartunk, meg zsákokban régi gyerekruhát. Nem hangzik rosszul.

De mi az, hogy mi?, hogy: tartunk? Én már senkivel se vagyok mi. Egyedül vagyok, mint Robinson a szigetén.

Belekotortam az egyik zsákba, nincs-e benne valami csereruhának alkalmas. A fiam egy régi rövidgatyáját kineveztem alsónak. Egy pólóját trikónak. Jó, akkor viszont nem kell rögtön új fehérneműt vennem. Még pár zokni, gatya, trikó és van két váltásom, akkor már moshatok magamra kétnaponként.

Nem is gondolná az ember, hogy mennyi tartaléka van, amit egyszerűen nem vesz igénybe.

Előrángattam a szekrényből a fiam régi, megrepedezett iskolatáskáját, abba pakoltam a zsákmányomat. Aztán gondosan bezártam a pincét, mint aki kincseskamrát zár be. Bérletem még volt. Villamosra szálltam. Azonnal megismertem két sorstársamat, de mind a kettő a lehető leggondosabban igyekezett titkolni előlünk, de főleg előlem, hogy nincs otthona. Most a város is idegennek tűnt. Nincs nekünk városunk se. És csak amikor a távolabb ülő reménytelen és mégis reménykedő pillantásával találkozott a szemem, tettem hozzá, hogy nincs nekünk, de legalábbis nekem, hazám se. Itt élned, halnod kell. De nem tudunk élni, ehhez a földhöz már nem fűznek szent nevek, gondoltam fellengzősen, és ezzel ki is pattant a fejemből, mint szöcske az égő szalmakazalból, a haza fogalma. Az utolsó gondolat. Nem szabad többet gondolkodnom. Legalábbis úgy, ahogy eddig a gondolkodást elképzeltem, biztos nem.