“Szellemi érdeklődésem nem magam vagyok,
hanem mások”

1. E “köszöntőnek” a címéről, akkor.

A Glass-családban (Salingernél, azaz Seymouréknál, Buddyéknál stb.) nem lehetett szokás egymást külön felköszönteni, viszont voltak nagy alkalmak, a família dolgainak kedvéért, amikor ezt szinte színielőadásként celebrálták, akár a világ távoli tájairól is, sugármetszésekkel.

a.) Nyilván bizarr, ha a magam 70 évével én a 75 éves Keserü Ilonát sokkal fiatalabbnak érezvén az én pillanatnyi “összegemmel” szemben, bizarr, ha Róla mint a Nagyobb Nővérről beszélek. De hát életkorok a világban vannak, cselekvések is ugyanott, és ahol pontosan ugyanazon az idősíkon mozgunk, vagyunk, mit tudom én, mit s hogyan teszünk, az (a külsődleges) azonosság a messze múltban keresendő, és Ottlik Géza környezetében, abban a “szellemvilágban”, ahol 1958-ban, ha jól mondom, megismerkedtünk, már az “Iskola” megjelenése után, és ahol jellemző módon nem maga a Mester (Ottlik) volt a házigazda, hanem a sok mindenben egyen-szellemű Ottlik Gyöngyi (Ottlik felesége), s akkor, és ezt már biztosan jól mondom, mindketten elszántan és teljesen tudatos öntudatlansággal a megvalósulásnak azt az útját kerestük, mely – vicc? nem! – “A Művészet”; semmi álszerénység nem mondatja velem ezt, hogy (és) erre a szemernyit sem ködös bizonyosságra (és mindennél bizonyságosabb ködre) mintegy plazmatévészélte-hossza rácsodálkoztunk, képesen arra is, hogy egy teljesen megfoghatatlan Valamit akarjunk birtokba venni, illetve ennek a Valaminek kényre-kedvre átadjuk magunkat. (Jaj, micsoda kockázat, a Művészet kényére-kedvére, akkor voltunk egykorúak, azóta kis kivétellel mindig Keserü Ilona a nálam-világfiatalabb.)

b.) Ennek ellenére sem írnám címbe sem az ILONA KESERÜ ILONA nevet így, sem az én 70-emnél szebben “nevezetes” számot nem jelezném külön, és még valamit akkor itt gyorsan.

c.) Ahogy kis (újabb) Szép Ernő-válogatásom címlapján nyomtatottal áll szerény nevem, s alatta a Kiadó eléggé géniuszi ötletével cerkaírásként, hogy Szép Ernő, tehát Ő aláír engem, aki a világtól a másik pofont mindig Tőle (Ernő úrtól) mint a Világ számára áthatolhatatlan faltól kapom, ez a változat egyszer megvolt, és ezt a cikket is a legszívesebben alá-írnám itt, és szintén cerka-, Parti Nagytól véve tisztelettel, “Grafitnesz”-nyomként.

2. Keserü Ilonát alkalmasint e hasábokon világnagy festőnek neveztem, s ezt igen régóta érzem így. Nem érdekes, pontosabban mióta is. Hiszen épp Keserü roppant tudású és (festői spontaneitása, tehát igazi festő-mivolta mellett) intellektuális, szellemit-tudó lényének egyik lényege, hogy annyira pontosan tudja a Környűlés Dolgait meghatározni, tehát hogy mi is volt a “vanás” egykor és micsoda az ma… s nekem, a mostanság ritka egzisztencialisták egyikének ez őrületesen sokat jelent, meghatározza Keserü most már valami egyre tömörebb teljességgel, hogy “Hát nem? ez van”, ebbe beleértve – ismétlem – a Környűlés Dolgait, melyek környűlnek (körbevesznek) minket, de nem könyörülnek… könnyű is lenne nekünk az, érdemesnek sem lenne érdemes… tehát Keserü mondta egy telefonbeszélgetésünk során a minap (Pécs-Budapest), hogy “az a mi társaságunk” (nehéz lenne részletezni, kik társasága, meg szét is pergett igencsak) akkoriban, a kezdő Ottlik-korszakban meghatározódott, “mi meghatároztuk magunknak, és azóta is ez van nekünk” (így). Ilyesmire figyelmezteti az egyik Glass-illető (mondjuk, Buddy) Zooey-t, Seymour Buddyt, Zooey Frannyt stb. Nem is figyelmezteti. Visszaigazolja.

Keserü Ilona a festészetével és szavakbéli megnyilatkozásaival is Visszaigazoló, így mondtam, hogy nekem a Nagyobb Nővér. Holott…

3. Nem árulom el, talán megvolt már, persze, a (jól mondom?) debreceni kiállítása… hatalmas méretben alapvető elgondolást valósít meg, tehát nem egyetlen képen… De menjünk visszább. A fekete-vonal egészen élet-közeli grafikusa, a nem-teljesen-absztraktnak a fel-felkiáltó színekkel teljes komponistája, a (sírkövek, nyolcasok – azaz szétfűződő egybefüggések –, alakformák stb. jegyében) spontánul emblematikus Félreismerhetetlen: mindez kit és mit hoz? Mivé válhat innen Keserü, kérdeztük nagyon sokan, s én, szerencsére, keveset érintkezvén személyesen már bárkivel, de akkor is így, nem kérdezhettem meg. Milyen jó! A színek (igencsak bőséges) együttese és az általa hitellel képviselt alapformák kibomlottak, a helyzet (a tér!) bonyolultabb lett… és elemi maradt. Ki-ki maradjon, ami, magamról mondom ez utóbbit: ha netán bizarrnak tűnt fel “anno”, amit Keserü kiáltó színeiről mondani próbáltam (1966), hogy ezek “hámozott színek”, ahogy a gyümölcs, természetesen nem a kimondottan bogyós gyümölcsök sora, valami még naszcenzebb felületet ad meghámozva, ezt a sokaknak ráadásul fontoskodó, impresszionista, butácska “meglátásomat” ismételhetem el itt 42. évre rá (szellemében, mondom, magam megtagadni nem tudván): most a Keserü-színek spontán (tehát nem “fegyelmezett”, nem képletek-nyírt-nyája, mint Weöres írta egy matematikus-tanulólányról) kavalkádja biztos teret belvonalaz. Nem körvonalaz. Belvonalaz. Tehát felületet alkot, felületez? Nem felületez, ismétlem, belvonalaz. Ez a vonalazás olyan sűrű! Világos, hogy nem konkrét vonalazásra gondolok, jesszus, itt felületek, megszűnő-szélű felületek vannak, színből, másik színbe nem átmenve, de vonalhatárral sem körülvéve, ahogy az égnek és a láthatárnak hogyan is lenne határa már külön… no, az elébbi rossz zökkenésű mondat után ezt a tengerhullámzásosat abba is hagyom.

De: hullámzás!

Ahogy a sírkövek is hullámlások voltak (költőnktől is tudjuk ezt, temetőkről, ugye? az ősökről etc.), a mostani Keserü-festészet mintegy az anyag kettős természetének (itt belvonalazás kontra felület, és egyesülésük!), a tér kettős természetének (festészetben, durván: sík és térsugallat, nem beszélve most az applikált, gyűrt stb. elemekről, kioktatást nem kérek) festészeti megjelenítése Keserü egyik kifejezésbeli és művészet-végeredménybeli (na ja, hol a művészetben a vég-eredmény! nem is kell), emberi alapjele.

4. Beszélgetni telefonon mi (Pécs-Budapest) úgy szoktunk, ritkás levélváltást csinálni is így: lehet beszélni irodalomról, “vanásról” (nem kérek kioktatást!), festészetről a legkevesebbet. Én mégis megkockáztattam: Keserü nagy találmánya (egy újabb!), a kép-erdő egyrészt a vonalakból felületkitöltővé tett színesség visszavonalazása (ahol a képek mintegy a fák, és az erdő a fák által jelenik meg kiállításnézői szemünknek), és erre bátran mondhatom, hogy mivel ezt jó rég mesélte már nekem, magam egy gyarló regényszerkezetemben mintegy közelítettem egy ilyen kitettség-felfogáshoz, spontán összekövetkezéshez… s a többi. Meg lehet Keserüvel beszélni tehát egy regény szerkezetét, a szereplők mozgatásának mikéntjét stb., ítéletei pontosak, tömörek (dolgozatommal ellentétben). De talán nem is baj ez így. (Erre a 6. pontban itt rátérek.)

5. Összefoglalva: a színfelületek a térrel újra vonalakká változnak vissza. (Kioktatást nem kérek: nem váltam barom-esztétává, bár kiváló-esztéta sem vagyok! Nem csűröm-nyakatekerem a dolgot.) Teljesen világosan mondhatnám azt is: ezek nagyon klassz színkompozíciók… de Keserünél ezek nem színkompozíciók! Teljesen egyszerűen mondhatnám: ahogy a művészetet “a mi színtársulatunk”, Ottlikot abban, amiben kellett, meg is haladva akár, egyebekben utol sosem érve, meghatározta, benne volt abban még az a csuda, hogy Kandinszkij, a vele kortárs figurálisabbak, Javlenszkij, Marc, G. M., de sorolhatnám, a D. betűseket, fura, sok hiperclass festőnő, na és, a Klee-elágazás melyet sokan centrálisnak hittünk, mára nem “olyan” abszolút, mondhatnám tehát, hogy Kandinszkijtől nekem itt egy ugrás íve Keserüig. Kimarad a(z általam imádott+) Rothko-, Reinhardt-vonal, de Frankenthalernál messze elemibben jön Keserü. Motherwell és de Kooning szétszálazódása (már a durvában ez utóbbi, bár felülmúlhatatlan precizitással, írtam ezt másutt, példa rá a Gotham News, ráadásul parányi részlete egy de Kooning-képen az én kedvenc részletem, egy város képe szinte a csuda-tudja-mit nagy ecseteléssel, vad rózsaszínekkel, narancsokkal stb. ábrázoló együttesben), kimaradt, aztán mégsem. A de Kooning-féle ecsetelés (ecsetkezelés a brr! szó erre hagyományosan), a Reinhardt-féle, Rothko-féle nagytömbözés… Keserünél a Kandinszkij-visszacsatolással alakul a már említett kiáltószín-forma-felületfestők és némely angolok vonalán át. Keserü ihletett színpadtervező volt, mert ott ihletének szélső-nagy-terepű megvalósítását élhette meg. Több évtizede a képein (ah, nagy méretek, mit!) ennek a kamarajellegig-nem-menve minimalizáltságát adja jókora méretben. A színek (most a “hámozott”-nak ezt a régi magamféle marhaságát ismétlem, változtatva a változtatandót) ráutalnak valami térre. Jó. De eloszlásuknál, szél-helyzetükben igazi térbe (képzetes térbe, persze) ki is lépnek, oda lépnek ki. Keserünél hatalmasabb léptékkel vibráló elemiség-felhasználást nem ismerek ma. Persze minden, meglehet, van a világon kétszer, sőt többször ugyanabban a korban. De nekem Keserü ismerete éppen elegendő ahhoz, hogy…

Világnagy festőként jegyezzem és jelezzem őt.

6. Végül: ez el nem maradhat: magam. (Ottliknál van egy novellában ilyen rész-cím. Csekélyen mondom én is itt.) Keserüvel beszélgetve, Ilona egyszer azt mondta, hát persze, Tédé (ő nevezett el így, 1958), akik nem élik át, nem is értik. Mármint hogy – mit mondjak – még egy közmegbecsült, megrajongott színházi rendező “visszavonultságát” sem érti a külvilág, a bennfentesek meg kevesen vannak; NB elég annyi. Hagyom a jelent, a napot. Maradok örök zsörtölődésemnél: hogyan nem értik meg hát a világban, hogy “a szerelem elmúlt, Litya”? Kedvenc oroszaim egyikének, most nem Tolsztojnak, nem a szintén elég rémesen végző Csehovnak, de Dosztojevszkijnek felhasználásával mondom ezt. Kátya közli Szibériába, száműzetésébe épp induló egykori Mityájával, hogy a szerelem elmúlt, Mitya. Nehéz megérteni, mert – ezt variálta Ilona: “Ki mint él, úgy ítél”, tessék, az egyszerű tapasztalatok megjelenése szóban, máskor festészetben! –, ugye, minden publikáció, látszólagos igyekezet stb. cáfolni látszik benső állításomat. Lásd a Glass-család szélsőségesét, ha igaz, Teddyt, aki még gyerekként ágál így. Mi a különbség a filozófiailag-lélektanilag használatos “Kibeszélhetetlen” fogalmához képest, ha csekélységem azt mondja: már nem akarok közölni senkivel semmit. Lásd itt a mottót. Három változatból kettőt mégis művelek: “fenntartom az ipart”, tehát kicsit, kicsit csak, fordítgatok, másik végpontként, főleg ha “virtuozitás közelítésére” van lehetőség, vers így, kompozíció úgy, engedek a külső-belső hívó szónak. De a literatúra és az emberközi szellem-kifejezés már nem eredendőm. Ezért mondtam azt, hogy itt egy “öregebb” ember írt egy – hála ég! fiatalabb, kedvének is teljében lévő másik emberről. (Aki persze, már csak ezért is, nálamnál kicsit már bölcsebb. A Glass-családnak, én ne tudnám, megvan a maga hierarchiája.) Keserü Ilona, Glass-családunk köszönt, élj, dolgozz soká, így (meg ahogy gondolod)! Én meg: béküljek Lityával, a Literatúrával.