“Biztos van legalább olyan költő, mint én, ma, nem is egy. De prózaíró, aki ilyen lassan és elszántan fejlődve, ezt így erőltetné – a mélyből, itt honi nyelvünkben és közegünkben! van honnan! –, olyan nincs még egy. Orrhosszal minimum ez a regény is, a maga kategóriájában, mit tudom én, mérföldön, veri a mezőnyt”, olvashatjuk a Zombi egyik utolsó bekezdésében. S jóllehet az elbeszélő sietve hozzáteszi: “Ilyen ihaj baromságokat azonban nem mondtam”, az olvasó, csodák csodája, nem akad fenn a közlés tettetett szerénytelenségén (vagy álszerénytelenségén), és elégedetten bólint: bizony, a Zombi egy fontos magyar prózaíró “legerősebb – csak kicsit túl erős –, legjobb újabb könyve” (ahogy azt a Felügyelőné, a narrátor felesége is megfogalmazta már a 167. oldalon).

A regény alcíme nem vezet félre: valóban “eléggé kegyetlen történettel” van dolgunk. A főhős, dr. Yeman Desmond (a barátainak Yoki, vagy egyszerűen a Doki) BP városában (feltehetőleg: Budapesten) él, egyébiránt angol-szlovák kettős állampolgár; foglalkozását tekintve kegyetlenségtörténész. Yokival korábban rémesebbnél rémesebb dolgok estek meg: felesége, a titokzatos Y (foglalkozását tekintve újságíró és amatőr pornószínésznő) pár évvel ezelőtt elhagyta, s két gyermekét magával hurcolva Dél-Amerikába, B. A. városába (feltehetőleg: Buenos Airesbe) költözött, hogy egy vágóhidakat üzemeltető, dúsgazdag vállalkozóval kösse össze az életét. A kínzások és az emberi kegyetlenség nemzetközi hírű szakértője, dr. Yeman Desmond korábban nem sejtette, mi vár rá: november végén gyanútlanul B. városába (feltehetőleg: Bécsbe) utazik “bizonyos Ambrose Bierce-kéziratok ügyében” – és innentől fogva felpörögnek az események: komolyabb összeget nyer lóversenyen, majd véletlenül (?) rátalál az utcán egy ütött-kopott, rossz állapotban lévő, eldobott játékmackóra. “Medvét szarba bele nem hagyunk”, gondolja a Doki, s magához veszi Zombit – merthogy a játékmackót Zombinak hívják, és beszélni is tud: belső hangokon keresztül kommunikál új gazdájával. Kisvártatva kiderül, hogy Zombi telepatikus Medvenet-kapcsolatban állt számos más játékmackóval, s bár a kapcsolat mára már megszakadt, korábban rengeteg rémesnél rémesebb történetet “szedett le” a Medvenetről.

A játékmackók különös lények: beletörődő, passzív megfigyelőként szemlélik az emberi kegyetlenség világát, hiszen képtelenek kifejezni az érzéseiket vagy befolyásolni az eseményeket; csupán annyit tehetnek, hogy elmesélik egymásnak a történetüket (és ez a lehetőség is csak azoknak adatott meg, akiknek van egyáltalán Medvenet-hozzáférésük!). Zombi kivétel: az őt ért sokk hatására megtanult gondolatok útján kommunikálni a Dokival, akivel a sors vagy a véletlen összehozta (cserébe viszont megszakadt a Medvenet-kapcsolata), és akinek a többi medvesztori mellett saját történetét is elmeséli (Zomborban “született”, 1987-ben, innen a becenév, aztán kalandos úton elkerült szülőhelyéről stb.) – igaz, az életét felforgató traumatikus eseményről nem beszél. Beszél viszont a Doki feleségéről, ugyanis korábban Medvenet-kapcsolatban állt az asszony (pontosabban: immár az asszony egyik szeretőjének) nyakában lógó arany medvemedállal. És ez lesz a végzete: a Doki a medvemedál történetének hatására dührohamot kap, eltaszítja Zombit – hiába bánja meg rögtön a tettét, s hiába irányult az agressziója elsősorban saját magára, nem pedig a játékmackóra, a medve nem szólal meg többet; másnap reggelre Zombi teste porrá omlik.

Mindez azonban közel sem ilyen egyszerű. A regény a talált kézirat fikciójára épül: a történetet Tandori Dezső (a regényben: TD) adja közre, aki íróként rendbe szedte a Doki szövegét. S erre szükség is volt, ugyanis a Doki egy különös, soha nem volt akcentussal beszéli a magyar nyelvet – ebből egyszer-kétszer ízelítőt is kapunk, amikor TD átadja a szót a főhősnek (“De élőb el kéll mondanom, mi tőrtent, atól fogvá, hogy Zombí meghált, és en kutatni utána B. városába mentém, ot olcsó ákcio dolgók estek, rutin, dé nehez, majd hogyá mentém mégís Váj után, én élkarhozót lélék, jáj, mondóm, jáj”). A regényt természetesen annak rendje és módja szerint a kéziratot közreadó TD előszava nyitja és utószava zárja (magába a szövegbe csupán egyetlen alkalommal szól bele “kívülről” az író) – ám utószóból három is akad: TD lezárja a történetet; majd elmeséli, hogyan szóltak hozzá gondolatban Zombi hamvai, amelyeket a Doki az ő gondjaira bízott, valamint miről tájékoztatták az írót (a kegyetlenségtörténésznek volt egy kutyája is!); végül röviden elmeséli, hogy egy kellemetlen magánéleti esemény (TD nem sokkal a könyv kéziratának lezárása után elesett az utcán és kissé összetörte magát) hogyan helyezte új fénytörésbe az egész történetet.

Mi több, TD a Doki történetében is szinte végig jelen van: a főhős folyton őt idézi, hozzá beszél (amikor épp nem közvetlenül az olvasóhoz fordul), s Tandori “mondásait” hívja segítségül, hogy a cselekmény fordulatait értelmezni tudja. A Doki mégsem pusztán TD alteregója: a negyvenhét éves kegyetlenségtörténész meglehetős iróniával szemléli idősödő barátját, és mindent megtesz, hogy az olvasó számára is érzékelhetővé tegye a köztük fennálló különbségeket. Nem veszi komolyan TD sirámait, amikor úgy érzi, hogy az íróból csak a “létezésszakma” nehézségein vagy a kortárs magyar irodalomkritika nyegle figyelmetlenségén való borongás rutinja beszél, ám akkor nagyon is komolyan veszi, amikor a gondolatmentekben saját egzisztenciális problémáira ismer. (Kis túlzással: úgy viselkedik, mint egy szenvedélyes és érzékeny Tandori-olvasó.) Persze az ironikus perspektíva jelenléte a Tandori-szövegvilágban nem számít újdonságnak, gondoljunk csak például A komplett tandori – komplett eZ? című remek regény osztott elbeszélői szerkezetére – így hát ezúttal is tévedés lenne a monologikus “Tandori-mitológia” állandó elemeinek üres ismétlődéséről beszélni. (Amit olykor valóban megtesznek a kritikusok egy-egy új Tandori-kötettel kapcsolatban, hogy részben azért igazat adjunk TD borongásainak.)

Igen ám, de milyen poétikai célt szolgál a Zombi bonyolult narrációs struktúrája? Mi a poétikai értelme a különböző irodalmi konvenciók (ifjúsági regény – beszélő medvék! illusztrációk! a Serdülő Ifjúság épülésére szolgáló tanulságok! –, thriller, detektívregény, szappanopera, kalandregény) szellemes, játékos és oly szórakoztató párhuzamos alkalmazásának?

A Zombi világa az elder-felhár világa: “semmit se lehet igazán tudni se, kivédeni se” – más szóval a világ működése nem megismerhető (felderíthető), a váratlanul bekövetkező események elől nincs menekvés (a rossz és a jó nem elhárítható). És mindez ugyanúgy áll az emberi kapcsolatok természetére, mint bármi másra: dr. Yeman Desmond kegyetlenségtörténész, ám a saját példáján kell megtanulnia, hogy a kegyetlenség sokkal élesebben jelenhet meg két ember viszonyán belül, mint a kínzókamrákban. Másfelől viszont a világ eseményei rejtélyesen összefüggnek egymással és egymást magyarázzák (lásd a lónevek különös egybecsengését a regény szereplőinek neveivel, és ennek súlyos következményeit) – ám csak ritkán lehet biztonsággal eldönteni, hogy egymást megvilágító eseményekkel, mélyebb összefüggéseket felfedő párhuzamokkal vagy puszta véletlennel van dolgunk. Zombi elmeséli egy bizonyos Gaby és Huba történetét – vajon a játékmedve egy korábbi Tandori-regény, a 13:87 szereplőiről mesél (TD “ismerőseiről”!), vagy egyszerűen csak nevek véletlen egybeeséséről van szó? (A Zombi megadja a választ: “Ez véletlen volt. Kicsi világ a medvevilág is, az ám.”)

Az elder-felhár és az értelmes vagy véletlenszerű, de mindenképp borzongató egybeesések világában magától értetődő választás a kivonulás a világból. “Miért létezhet egyáltalán olyan építkezés, ahol megrogyhat a már kész másik ház?”, teszi fel az erősen teodicea-ízű kérdést TD, s kisvártatva levonja az el nem hangzó válasz konzekvenciáit: “Amióta ez a világ úgy építkezik, hogy már álló házakat, ártatlanul, összedönthet vele, nekem többé semmi közöm e világhoz; elder-felhár, én, tök rosszabb, mintha gyűlölném”. A kivonulás azonban nem jelent valamiféle aszkézist: az elder-felhár világával szemben ott áll a meghitt magánvilág – a másik iránt érzett felelősség világa, amelyet adott esetben játékmackók, verebek és kutyák népesítenek be. A másik személy iránt érzett felelősség viszont azzal jár, és talán ez a Tandori-regények egyik legfontosabb (jóllehet közel sem triviális) tézise, hogy engedjük érvényesülni a másik sajátos perspektíváját. (“Ember, állat, ha csak ránézek, nekem ugyanazt mondja. Nem erről volt szó. Csak a medvék mondják hogy erről, róluk”, idézi TD-t dr. Yeman Desmond.) A másik személy sajátos perspektívájának tudatos elfogadása nélkül a Zombi szövegvilágában elképzelhetetlen, hogy bárki felelősséget tudjon vállalni a másikért. A Doki felelősséget szeretne vállalni az utcán talált, ütött-kopott játékmackóért, de (tapintatból? azért, mert nem bízott benne, hogy medveelméjével megérti?) nem beszélt neki a feleségéről és kegyetlenségben bővelkedő élettörténetéről – így viszont hirtelen dührohama, amely közvetve vagy közvetlenül Zombi halálát okozta, a medve számára maga volt a kiszámíthatatlan fenyegetés, az embertestet öltött elder-felhár.

A Zombi cselekményének legfontosabb és mindvégig nyitva hagyott kérdése: vajon a Dokit valóban egy beszélő játékmedvével hozta össze a sors arra a kis időre, amelyet együtt tölthettek, vagy az egész csupán a főhős “zilált agyának a műve” volt, tehát a Doki magában beszélt, önmagából teremtett személyiséggel ruházott fel egy játékmackót? (Dr. Yeman Desmond rendkívül tudatosan viszonyul saját elbeszélői tevékenységéhez, s büszkén kijelenti: ez az eldöntetlenség a Jekyll–Hyde-probléma poétikai megoldása – “ném két széreplöje ván, hánem ket eldönthétetlen létehösege”.) A kérdés tétje óriási: ha a Doki csupán képzeletének teremtményében pillantotta meg a másik személyt, akiért felelősséget vállalhatott (igaz, ezt a lehetőséget is “éltekozolta”), akkor a történet azt sugallja, hogy az ember eredendően magányra van ítélve. Hogy be van zárva saját személyiségébe, saját személyisége viszont be van zárva az elder-felhár világába.

És ez természetesen nem csupán a Doki problémája, hanem TD-é is. A Zombiban megrajzolt írófigura (minden ellenkező híreszteléssel szemben a különböző Tandori-regények nem pontosan ugyanazt a figurát rajzolják meg!) meghitt magánvilágát folyamatos veszély fenyegeti. Nem csupán azért, mert a befogadott madarak idővel meghalnak – soha nem múlóan fájdalmas töprengésre késztetve TD-t: vajon személyesen ő mennyiben volt felelős az állatok haláláért? – és a játékmedvék tönkremennek; hanem azért is, mert az irodalom és az olvasók nélkül semmi nem garantálja, hogy a madarakkal és játékmedvékkel benépesített világ a szó szoros értelmében létezik, s nem csupán TD elméjének a szüleménye. A Zombi mintaolvasója a Felügyelőné, aki egyszerre külső és belső perspektívát biztosít a magánvilág eseményeire: belül van a madarak és játékmackók (és regényszereplők) világán, elfogadja a játékszabályokat, s részt vállal a kölcsönös felelősség és törődés világteremtő feladatából, másrészt viszont kívül is van ezen a világon, mert saját jellemvonásai, vérmérséklete és ízlésítélete alapján értékeli a kapcsolatok alakulását és a magánvilág eseményeit. A Felügyelőné perspektívája azonban önmagában nem elég (vagy legalábbis nem biztos, hogy elég): szükség van még további perspektívákra – és ezeket biztosítják a különböző műfaji konvenciók szerint megalkotott, más és más poétikai helyzetben különféleképpen viselkedő, érző, gondolkodó regényszereplők. Jelen esetben szegény Doki, aki ifjúságiregény-hősből nyomozóvá válva Dél-Amerikáig utazik, hogy rájöjjön: ami TD-nek sikerült, az számára elérhetetlen – marad a sakktábla 65. mezője, az abszolút magány dermesztő csendje: “Szábad émber vágyok, máx. önmágam rábjá”.

Ám a legfontosabb külső és belső perspektívát mégiscsak a regényvilágon kívüli olvasók biztosíthatják. Azok az olvasók, akik képesek a Tandori-próza egzisztenciális és morális tétjeit felmérve részt venni a világteremtő vállalkozásban – anélkül, hogy feladnák sajátos nézőpontjukat. Mert sem a tisztán külső, sem a tisztán belső perspektíva nem teremti meg azokat a személyeket, akik felelősséget vállalhatnak egymásért; legyen szó regényszereplőkről, verebekről, játékmedvékről, kegyetlenségtörténészekről, öregedő írófigurákról vagy egyszeri olvasókról.

2008. október–november