A roncsait, a nincseit

T.D.-nek, az “egycsillagos távolnoknak”,

a hetvenes bevetésekre, szeretettel

A roncsait, a nincseit,

az utolsó filléreit,

öngyilkos merénylő amit,

mindent, amiben ekrazit.

A legmélyén, ahol az ég,

megjelölni a tetejét,

emlékezni, hogy soha még,

álmodozni, hogy semmiség.

Azon is onnan, valahol,

ahol se menny már, se pokol,

beleivódni, mint a por,

és fölrobbanni, amikor.

Tetőtől talpig ér a mély

Fönt, fönt a homloka mögött,

s hátrébb, a mennyezet alatt

faltól falig feszül a köd,

alulról világít a nap.

Meg-megáll a szürke szamár,

merthogy ott van, s iázni kell,

lüktet a hangban a homály,

visszhangzik a ki-tudja-hely.

Feszül, magába fúj a szél,

leesik, koppan valami,

tetőtől talpig ér a mély,

néznek bele, de nincs aki.