Válasz Forgács Zsuzsa Bruriának

Forgács Zsuzsa Bruria írása >>>

Forgács Zsuzsa Bruria arra kérte a Jelenkor szerkesztőit, hogy adjanak teret az általa szerkesztett kötetről szóló kritikám tárgyi tévedéseinek javítására és belőlük levont – szerinte hibás – következtetéseim korrigálására. Írásában azonban olyan megállapításokat is tulajdonít nekem, melyeket kénytelen vagyok helyesbíteni.

Forgács állításával ellentétben nem sugalltam, hogy ő csak “összegereblyézte” volna a kötet szövegeinek jó részét a különböző folyóiratokban már korábban megjelent írásokból. Azt a véleményemet viszont továbbra is fenntartom, hogy a rendelkezésére álló korpuszból nem készített olyan kötetet, mely “koncepciót, keretet, kontextust teremt, melyben a szövegek egyes értelmezéseiken túl is felvehetnek és hordozhatnak jelentéseket”. Egyetértek vele abban, hogy a Kitakart Psyché sorozat eddig megjelent két kötete “szöveggeneráló” hatású, ám e szövegek gondozása mind ez idáig várat magára. Ha Forgács azt állítja, hogy a szövegek mindegyikével nagyon sokat dolgozott, akkor jóindulatúnak bizonyul ezzel ellentétes értelmű feltételezésem, és azt kell mondjam, hogy a szerkesztő – a befektetett hatalmas munka ellenére – alkalmatlannak bizonyult feladata ellátására.

Forgács állításával ellentétben nem keltettem azt a benyomást, hogy tizenhárom évvel ezelőtt megjelent kötete óta nem publikált semmit. Csupán azt mondtam, hogy a Szomjas oázisban szereplő régi és friss írásai közötti különbség számomra jelentéktelennek tűnik, s “a metafikciós elemek beemelése” nem válik szövegei előnyére.

Forgács szerint tévesen azonosítom a kötetben szereplő egyetlen férfielbeszélőt, aki nem a “Szomjas repülés” című fejezetben szerepel. Következő mondatában azonban már férfiszerzőről beszél. Nyilvánvalóan keveri az elbeszélő és a szerző fogalmait. Írásom kifogásolt mondata ugyanis Lengyel Nagy Anna “Fehér ember a lyukban” című írásának narrátorára vonatkozott.

Forgács azt is kifogásolja, hogy a kötettől idegen, “ideologikus” szempontok alapján bírálok egyes írásokat. Mindeközben figyelmét elkerüli az a tény, hogy a kötet szerkesztése – egyáltalán, az ötlet megszületése – maga is ideologikus: a “nőszempontú” szövegek hiánya ugyanis rávilágít arra, hogy az irodalom (és intézményei) férfiközpontúak, s ebben a közegben egy ilyen antológia nem kerülheti meg az ideológiai megmérettetést. Remélhetőleg a sorozat kötetei nyomán ugyanez áll majd a (férfi)irodalmi vállalkozásokra is.

Forgács szerint “mereven elzárkózom az új műfajoktól”, melyek az internet- és mobilkultúra hatására bontakoztak ki az irodalomban. Ezzel szemben én csak azt állítottam, hogy “ezek a formák saját közegükön kívül [így ebben a kötetben] nem igazán működnek”, s az utolsó fejezetben szereplő írások “CD-mellékletért kiáltanak”.

Írásának záró passzusában Forgács azzal vádol, hogy személyes ellenérzéseimnek és ideológiai megfontolásaimnak engedtem teret a kritikában. Az utóbbival egyet is tudok érteni: írásom kritikus hangvételét az vezérelte, hogy a magyar nőirodalom (vagy éppen női irodalom) megerősödését felettébb kívánatosnak tartom, de a recenzált kötet véleményem szerint nem üti meg azt a mércét, melyet vele szemben a hiány sürgető jelenléte támaszt. Ami pedig a személyes ellenérzéseket illeti: ki kell ábrándítanom vitapartneremet. Nem őt magát, hanem szerkesztői munkáját és írásai minőségét érte részemről bírálat.

Bízva abban, hogy e határok figyelembe vétele és tiszteletben tartása a továbbiakban nem okoz problémákat és félreértéseket közöttünk, maradok tisztelettel:

Sári B. László