Aki találkozik Szálinger Balázs új kötetével, bizonyosan nagy érdeklődéssel fog belelapozni; és nem feltétlenül csak akkor, ha ismeri és kedveli előző két könyvét (Kievezni a vajból, Erdélyi Híradó, 1999; Zalai passió, uo., 2000). Itt van rögtön a sokat ígérő cím: Első Pesti Vérkabaré - mely ambivalens érzelmeket kelthet, mégis vonzó műfajmegjelölésként olvastatja magát. A kíváncsiságot pedig csak fokozza a hátoldalon található (és sejthetően Szálingertől származó) szöveg: „Az EPVK színpadra akart születni, és nem arra született. Nevettetni akart, és nem fog. Megríkatni akart, és nem fog megríkatni senkit. Az EPVK huszadik századi tabló akart lenni,századi tabló akart lenni,5l akart szólni, de máshol fogant. Fájni akart, és imitálta a fájdalmat. Játszani akart, de ahhoz túl komolyan vette magát. Végül csak egy egyszerű verseskötet akart lenni. Ki lepődik meg azon, hogy ez sem sikerült?" Na jó, de végül mi lett ebből a kötetből? - toppant a képzeletbeli érdeklődő, mert azt máris tudni véli, mi nem.

Bizonyára sok kötettel megtörténik, hogy írása közben teljesen átalakul, ám az már ritkább eset, hogy a szerző erről panaszkodjék is az olvasónak. Mi ez? Talán egyfajta magyarázkodás a kötetben szereplő vegyes felütésű, hangulatú versek és a cím primer asszociációja között feszülő ellentét miatt?

A cím egész könyvre kiterjedő dominanciáját először az ingatja meg, hogy a kötet két ciklusból: A versimitátor repertoárjából, illetve a címet adó Első Pesti Vérkabaréból áll, s az utóbbi a soványabb. A két ciklus közötti különbség leginkább a hangulatban ragadható meg: míg az első rész sikeres kabarészereplésekre, „boldog" háborús időkre „emlékszik vissza", addig a második a kabaré bukását és valamiféle krízist dolgoz föl, valamint jóval személyesebb, őszintébb hangvételű.

Az EPVK, mely Szálingernek az első Magyarországon megjelent kötete, minden bizonnyal sok elvárásnak igyekezett megfelelni. Reflektált a korábbi köteteket ért ítészi vádakra (súlytalanság, formadominancia stb.), ugyanakkor igyekezett megőrizni költészete karakterisztikumát is. Az egyik meghatározó jegyet, a költői szerep és szerepjáték jelentőségét Keresztesi József a Zalai passiót elemezve és épp a „trükkös mesterverselő" címkéjével szemben nevezte meg. Az EPVK ezt a két szempontot próbálja szintetizálni úgy, hogy az eddigi kötetekből hiányolt metafizikai vetületet magával a centrumba helyezett szerepkörrel jelöli ki. Ezért antinómiákra, kritikus élethelyzetekre épít: a háttérben az első és a második világháború sejlik fel, de a rivaldafényben a pesti kabaré áll. A kötet többek között egy konferanszié tragédiáját (sikereit, majd erkölcsi, anyagi bukását) meséli el, s az önmarcangolást, melyet a „showbusiness" iparosa átélhetett. (Talán nem is kell mondanom, hogy Szálinger gyakran utal a mai szórakoztatóiparral és a kereskedelmi csatornákkal való leheletnyi hasonlatosságra, elég idézni a kötetnyitó verset: „legyen kisportolt az utca rongya / sötétre játsszon ha testre hibás / gyepünkön egymást messziről karolja /mint kását a macska / kártya és kvalitás.") A szórakozni vágyó nép a háborút kívánta feledni, de erre csak a látványban és tematikában véres előadáson volt képes - a konferanszié pedig egyre megadóbban és mértéktelenebbül szolgálta ki az igényeket: „úgy ült az ömlő honfivérre vicc, / hogy azt hittem, a háború azért van, / hogy pénz gyűljön a pesti kabarékban." (Lord Greystoke)

Szétszórva kuplék, sanzonok, dalok, balladák - kabaréba illő jelenetek is találhatók a kötetben. Ezekben együtt jelenik meg a költőelődök előtti tisztelgés (Zoltán királyfi…, Art Hotel) és a fricskázó kedv (A nőimitátor repertoárjából) - ahogy ez már Szálingerhez illik: hiszen költészetében mindig is hangsúlyos volt a szövegkorpusz átmozgatásának és kisajátításának szándéka. Harmadik kötetét is az irodalmi hagyományhoz fűződő eleven viszony, az újra-elmondásra irányuló gesztus hatja át. „A mába köpnek, és a múltba néznek, / a szó csak visszhang, a vers csak idézet" (Nagyvárad - A vénasszonyok nyara) - deklarálja egyik versében. Jelen esetben ez a háttérbe szorult műfaj, a kabaré újjáélesztési kísérletében is megnyilvánul, mely egyben az időutazást is lehetővé teszi (csakúgy, mint a Zalai passió esetében a vígeposz).

Hasonló célt szolgálnak az egymásra tornyozódó idézet- és allúzióhalmok is, melyekkel Szálinger mindig remekül bánt, de ezúttal gyakran bagatellizálják, hiteltelenítik a felvállaltan tragikus hangot. Véleményem szerint ez az ambivalencia - valamiféle bizonytalankodás - a kötet egészében érezhető: „Öles betűkkel indult a szezon, / Pestet béke öntötte el s plakátár. / A halálnyárt megúsztuk szárazon, / apró lánykám új témát is talált már, / s míg dolgoztam egy konferanszomon, / titokban ő inni volt a Dunánál. / Este kuplét vállalt. Az összeset. / Vérnyomokat hagyott. Összeesett. / A látvány oly nagyon furcsán hatott, / állt és tapsolt, őrjöngött a szemét nép. / Lehozattam őt, s amíg kába volt, /az öltözőben felfedtem szemérmét. / Sosem láttam még, s amit láttam ott… / sírtam s üvöltöttem, ahogy belém fért - - -" (Vér az ágon) Ezzel szemben az inkább ironizáló, mint „játszi", és a nyelvileg sűrítettebb versek tűnnek ki a kötetből, mint amilyen a Lord Greystoke, A kabarék átka, a Királypuccs vagy a Felkonferálás.

Az első kötethez képest újdonságot jelent Szálinger költészetében a személyesség, a közvetlen hang. Ilyen új téma a beteljesedett szerelem is, melynek hiányáról a Kievezni a vajból megjelenésekor Bedecs László szellemesen csak annyit írt: „a romantikára nincs idő". De Szálingert itt sem hagyja cserben humora és élcelődő kedve: „Amúgy boldog voltam, először itt: / kiteleltem - a múlt október óta / a világ farkát sem nyelem tövig, / vaklárma volt a kedves mellcsomója; / a botlás óta volt mosolyszünet / is oldódott: helyén ma színarany hit; /kicsim ragyog - most épp plázaszüret: / bevásárol, és jó, hogy kétszer annyit." (Duna Keringő) „nyaldosni kínozni pedzeni foglak / a front tartja fenn így figyelmét a csontnak". (Dal)

A kötet egyik legfontosabb, összefoglaló jellegű verse a Felkonferálás. A „lekonferáláshoz való beállás" újra a kabaréigazgató alakját idézi meg, amint az est zárszavához készül, s úgy érzi, becsapta hallgatóságát: „Becsalt titeket egy bordó hodályba / kabarénak nevezte - jöttetek / vért ígért - festéket öntött a szájba". Ez a hang már ismerős lehet a kötet szándékait és végeredményét firtató szerzői szövegből, ám az először mentegetőző gesztus vádlóvá fordul át, és az elbeszélő/konferanszié a beszéd/kabaré ellehetetlenülésének okát nem önmagában, hanem a hallgatóság/közönség érdemtelenségében látja: „mikor kezdtem én sem így gondoltam / azt hittem játszani nektek fogok / de túl sok kincset találtam a szóban / hogy rátok pazaroljam". Szálinger az EPVK-ban új, komoly szerepbe: konferanszié-bőrbe bújt, de végül ezt a ruhát szűknek találta: „kockázatosan olcsó partraszállás / ragrím-virtuskodás meg amolyan / mutatvány hogy ne vegyük komolyan", s így a kötetét minduntalan áthatja az elégtelenség és elégedetlenség érzése is. Valóban: „Fájni akart, és imitálta a fájdalmat. Játszani akart, de ahhoz túl komolyan vette magát." Ugyanezért a sokszor a romantikát idéző, morális iránymutatási vággyal kacérkodó, ugyanakkor a vággyal leszámolni akaró, ezért az értékdeficitességgel ironizáló, relativizált hitelességű beszédmód ellentmondásossága is inkább tűnik poétikai válság tünetének, mint reflektált költői pozíciónak. S ezt maga Szálinger is érzi: az EPVK éppen csak „egy egyszerű verseskötet" nem tudott lenni.