Furcsa dolog olyan könyvről írni, amelynek címében nem egészen biztos az ember. És nem azért, mert trehány módon az emlékezetére hagyatkozva dolgozna a kritikus, hanem mert a tárgyalandó kötet főcíme nem olvasható a borítón. Itt ugyanis csupán ennyi áll: Pákolitz István levelesládájából 1947–1994. Egyedül a belső címlapon találkozhatunk a költő szavaiból vett főcímmel, azzal hogy “Bizakodásra vagyunk ítélve”. Tanakodhatunk, vajon azért hiányzik-e a főcím a borítóról, hogy a költő egyébként kiváló öregkori portréját jobban láthassuk. De hát ez mégis csak abszurd érv lenne. Ha viszont egyszerű kiadói lapszus, akkor kapitális. Ennek ellenére kérem az olvasót, bizakodjon ő is – a kötettel érdemes megismerkedni.

A levelezés sajtó alá rendezője, a jegyzetek és az utószó szerzője, Nagy Imre – aki egyebek mellett például Bessenyei György Tariménes utazásának kritikai kiadását jegyzi, tehát igencsak jártas a filológiában és az irodalomtörténetben – komoly munkát végzett e vékony kötettel. Ahogy a rövid szerkesztői utószóban összefoglalta, a levelek válogatásánál öt szempontot kívánt érvényesíteni. Ezek szerint fontos volt a levél szerzőjének irodalmi rangja s a szöveg információgazdagsága mellett az, hogy az összeállítás képet adjon a költő alkotói pályájáról, valamint irodalmi kapcsolatainak alakulásáról, ám a pécsi vonatkozások – a helyi irodalmi hagyományok megismertetése okán – előnyben részesültek. A Pákolitz Istvánhoz írt, mintegy félezret számláló levélegyüttesből itt 138 darab olvasható (miközben a hátsó borító szövege érthetetlen módon 140 tételt említ).

A válogatás alapján a paksi születésű, majd 1955-től 1996-ban bekövetkezett haláláig Pécsett élő költő több, évtizedeken át hűséges levelezőpartnerét azonosíthatjuk, például Lengyel Balázst, Szántó Tibort, Bertha Bulcsut, később Kiss Dénest, Jókai Annát, Bécsy Tamást. A Pécsett maradó írók, Bárdosi Németh János, Csorba Győző, Tüskés Tibor, Bertók László értelemszerűen akkor írnak levelet, ha a Pákolitztól kapott új könyvét köszönik meg vagy születésnapján köszöntik, s szeretnék, ha ennek nyoma maradna, illetve valamiféle formát öltene. Éppen ezért szép, érdemi méltatásokat olvashatunk tőlük számos Pákolitz-kötetről, amelyeket éppúgy áthat a baráti érzés melege, mint a köszöntőket. Nagyszerű Lovász Pál pécsi költő hosszú levele, melyet a válogatott verseinek kötetét összeállító Tüskéshez és Pákolitzhoz írt. A közismerten szerény, áldozatos munkájú irodalmár költői önérzetével küzdve reagál a szűk válogatásra, s beszéli el közben 1922-es első kötete megjelenésének körülményeit, Kosztolányi véleményét a könyvről, a délvidéki környezetet, majd a szerb hatóság általi elüldöztetését. A korábbi generációk irodalmi tekintélyei közül Sík Sándor és Illyés Gyula leveleinek olvasása tanulságos, de példaszerűek Lengyel Balázs baráti, éppen ezért szakmai kritikát is megfogalmazó üzenetei. Lengyel az Újhold megszüntetése után, folyóirat nélkül is igazi szerkesztőnek mutatkozik.

Érdekes, nemritkán visszatérő jelenség, hogy a lapszerkesztők leveleiben olyan ígéretek jelennek meg, amelyek aztán a kötet jegyzetei által hitegetésként lepleződnek le. Az Új Hangnál, a Csillagnál, az Új Írásnál is előfordult ilyen eset, s jellemző az is, ahogy a szerkesztők a rovatvezetőkre, azok pedig a fölöttük állóra mutogatnak rendre magyarázatképpen, ha a felelősség kérdése felmerül. Különösen az ötvenes évek leveleiben gyakori a személyi felelőtlenség ködébe burkolózó kultúrmunkások felbukkanása. Az Új Hang (segéd)szerkesztője, (Somogyi) Tóth Sándor ugyanakkor épp a túlzó magabiztosságra ad példát 1952-ből: “itt küldöm a novelládat, sokkal jobb, mint az eredeti változata”. S minden szofisztika mellőzésével így folytatja: “egyelőre azonban nem tudunk múltból való írást közölni, csak akkor, ha az valami egészen különlegesen jó”. Amivel bizonyára arra céloz – merthogy honnan máshonnan származhatna egy írás, amit már megírtak, mint a múltból –, hogy a végképp eltörölni kívánt múltról szóló írások közül csak egy-egy olyannal lennének elnézőek, mint, teszem azt, a Hét krajcár. Értsük jól: a költő, író ne nézegessen vissza a háta mögé (gyerekkor? barátságok? szerelmek? nagyszülők? szülők?), mint Orfeusz az alvilágból kifelé jövet, mert komplikációi támadhatnak. Vagy a feleségével történik valami. Ajánlatos inkább az előremutató dolgokról írni. “Elsősorban a mai fiatalok életével akarunk foglalkozni. Bizonyára megérted ezt.” (13.) Kérdezhetnénk, hogy akkor mi is legyen a középkorúak vagy öregek életével. És ha netán a költő, író mindezt mégsem érti meg, fölutazik Budapestre, és az asztalra csap?

A levelezéskötet talán legérdekesebb darabjait Szántó Tibor, a “második” Dunántúl folyóirat főszerkesztője írta. Azért is érdekes ez, mert Szántó első itt közölt levele – 1952-ből – még “elvtársi üdvözlettel” érkezik, s folyóirata új előfizetőjében próbálja meg azonosítani a személyesen nem ismert, de az Új Hangban már olvasott “költő Pákoliczot”. (A költő családnevét 1953 környékén változtatja a ma ismert írásmódra.) Ekkor Szántó hangja még nem olyan baráti, mint a későbbiekben, de semmiképpen sem nevezhető arrogánsnak, mint fenti idézetünk esetében. Magyarázhatja ezt talán a Dunántúl folyóirat ingatag státusa is, amely még nem rendelkezik állandó lapengedéllyel, azt csak 1954-ben kapja meg egy áprilisi Szántó-levél tanúsága szerint. Elsősorban azonban az emberi tényező a döntő, s hamarosan – ’53-ból – olvashatunk, immár “baráti szeretettel” küldött sorokat, amelyek a későbbiekben a szerkesztőre jellemző fanyar humorból adnak ízelítőt. “Kezdjük talán a Dunánál. Az igaz: annyi a költő, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Vedd csak bóknak, ha azt mondom, hogy Pákolitzból jóval kevesebb van, Így azután a szerkesztőségnek sem mindegy, hogy egy költővel több vagy kevesebb.” (15.)

Természetesen nem feledkezhetünk meg Galsai Pongrác leveleiről sem. Lenyűgöző az a természetes elegancia, amellyel saját – Nők Lapja-beli – szerkesztői esendőségét konferálja: “Mindjárt le is akartam adni Tőled egy verset a jövő hétre. De… Úgy emlékszem, legutóbb három poémát küldtél; ebből kettő már megjelent; a harmadikat pedig hiába kerestük. Egyszerűen eltűnt Szomráky kéziratai, hóbelevancai, herbáriumai között. Hát rend az nincs nálunk.” (98.)

A jegyzetelést illetően azt tapasztaljuk, hogy az utószó szűkszavúságra törekvést megfogalmazó állításával szemben olykor kevesebb, illetve rövidebb jegyzet is elég lenne. Így például többször találkozunk olyan eszmefuttatással az apróbetűs részekben, amelyek Pákolitz költészetének értelmezését kísérlik meg, s arra is találunk példát, amikor a jegyzet nem filológiai, hanem esztétikai kérdésben száll vitába a hajdani levélíróval. (16.) Úgy vélem, ezen problémák tárgyalásának alkalmasabb helye lett volna egy hosszabb, a költő munkásságát is értelmező utószóban. A szűkszavúságra visszatérve természetesen nem önmagában a terjedelmi rövidség itt az ultima ratio, hiszen megvilágító erejű például, amikor Nagy Imre teljes egészében közli az Évgyűrűk című önéletrajzi ciklus szerző általi értelmezését (54–55.) vagy a Váci Mihálynak írt meglepően kemény hangú levelét, amelyben – verseinek lapon belüli elhelyezése miatt sértve érezvén magát – megszakítja a kapcsolatot az Új Írással. (80–81.)

Ritkán, de előfordul, hogy a jegyzetek kevesebb felvilágosítást adnak a kelleténél. Így például Csorba Győző 1955-ös levelénél (20.) megtudjuk ugyan, hogy Csorba ez időben részt vett a Dunántúl folyóirat szerkesztésében, ám az nem derül ki, hogy azért beszél kötetkiadásról, mert “Dunántúl” néven kiadó is létezett ekkor (itt jelent meg Csorba nagy önéletrajzi költeménye, az Ocsúdó évek is). Máskor teljesen hiányzik a jegyzet, mint Pál József pécsi költő esetében. Nyerges András első említéséhez képest (66.) majd ötven oldallal később kap magyarázatot. (112.) Olykor felcserélődnek a jegyzetszámok vagy egyéb utalások: Galsai Pongrác egyik levelénél (74.) a “hadakozás” szóhoz kapcsolódó jegyzet a 66. levél jegyzeteihez utalja az olvasót, de ott Raffai Saroltára vonatkozó információkat talál (73.), amelyekben nincs szó hadakozásról. Ellenben a 65. levél után igen, ahol Pákolitz groteszk, magánhasználatra készített, a ’68-as csehszlovákiai invázió ihlette klapanciája olvasható. Kifogásaimat azonban nem öncélúan sorolom, hanem hogy konklúziómat világossá tegyem: hiányzik, bizony, a kötet – kiadói – felelős szerkesztője.

Mindezzel együtt is megismétlem, amit a recenzió elején írtam: Nagy Imre komoly munkát végzett. A közlés kronológiai rendjén belül öt, az életutat és a poétai munkásságot is értelmező fejezetbe csoportosította az alaposan megrostált anyagot. Az általa megfogalmazott válogatási szempontokat jól érvényesítette, a közölt levelek és a jegyzetek alapján valóban érzékletes kép kerekedik Pákolitz István alkotói pályájáról, barátságairól, plasztikus benyomásokat kapunk a majd fél évszázad változó irodalmi intézményrendszeréről, beszédmódjairól, továbbá jelentős literátorokról és az irodalom területén tevékenykedő egyéb közreműködőkről, s persze általában a pécsi irodalomról is valamelyest, bár a Jelenkornál szerkesztőként eltöltött sok-sok évről e levelekből talán kevesebb információt nyerünk. Épp a levelezéskötet olvasásának élménye veti fel a kérdést, hogy fontos lenne, ha nem is egészben, de legalább jellemző részleteiben közzétenni azt az 1968 és 1996 között született Pákolitz-kéziratot, amelyet Nagy Imre a “napló vagy inkább szűkszavú diárium” kifejezéssel illet utószavában. Hogy még világosabban álljon előttünk Pákolitz István – Pista bácsi – a mellőzöttség érzésével, kétségekkel küzdő, mégis szelíd, joviális, barátságos alakja.