“Tiborkám, nagyon köszönöm a fényképeket. Nemcsak ügyesebbek, de nagyobb odaadással is csettegtetted Werrádat – írta 1966. október 23-án keltezett levelében Fodor András Tüskés Tibornak. – Nekem különösen kedves az a kép, ahol Takátscsal állunk szorosan egymás mellett.” “Ez látható e könyv címlapján” – tudatja Tüskés elszórt saját lábjegyzeteinek egyike a levelezéskötet 130. oldalán, a képválasztással mintegy megőrizve az utókor számára a jó barát egykori örömét. Az olvasó a könyv fedelén a szorosan egymás mellett álló Fodor Andrást és Tüskés Tibort látja csupán, Takáts Gyulát (az előbbinek gimnáziumi tanárát, osztályfőnökét, patrónusát, az utóbbinak mentorát) hiába keresi. Ám ha otthonos a Pannónia Könyvek Irodalmunk forrásai elnevezésű becses sorozatának eddigi harminckét, közelebbről a levelezés-kiadványok kilenc kötetében, a Fodor András és Takáts Gyula levelezése 1948–1997 című gyűjtemény (2007) 126. oldalán, az 1965-ös levelek között rálapozhat az eredeti felvételre: az impozáns, lankás, messzibe futó természeti táj háttere előtt, az “ifjaktól” némileg elszakadva ott áll a javakorabeli atyamester is. Hárman háromfelé pillantanak: jobboldalt a csípőre tett gazda-kezű Takáts a gép lencséjébe néz, a korjellemző ruhadarabként “olasz” gallérú inget viselő Tüskés tekintete mintha az anyaföldtől kérne választ valamire, balról Fodor a távlat diagonálisát követi szemével. Süt a nap, a három férfi szája szegletén más-más játszi mosoly villan.

Takáts Gyula nincs is ott meg ott is van a Fodor András és Tüskés Tibor levelezése I. 1959 – 1966 könyvborító-fotóján. A kétszáznyolcvanhét levelet felölelő foglalat is hasonlít kissé (egyelőre) a Mátyás király nevéhez fűződő ismert mese nevezetes leányalakjára: fel is tárja, de fátyolozza is magát. A háromkötetesre tervezett betakarítás első négyszázötven oldala önmagában egészet alkot, noha csupán hét-nyolc esztendőnyi részt sorjáztat anyagából; legalább kétszer ennyi – bő három évtized levelezése – még megjelentetésre vár. Szinte bizonyos, hogy csupán e levéltanúság alapján feltérképezhető Fodor és Tüskés mély barátságának egész története, de illő az óvatosság: ha az első időszakban teljességgel konfliktusmentes is a kapcsolat, a későbbiekben miért ne lehetnének hullámvölgyei?

Az 1966-os határdátumot a sajtó alá rendező, a jegyzeteket készítő és a névmutatót összeállító Tüskés Anna így indokolja: “1966 azért kínálja a korszakhatárt, mert mindkettőjük számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a belügyi szervek ellenőrzik levelezésüket; ettől kezdve a levelek terjedelme megrövidül, a bizalmas közléseket az élőszóra bízzák”. Ennek a keserű, méltatlan és veszedelmes ténynek persze nemigen lehetett jelét adni, még a sorok közt sem. Az egyetlen nyomatékosabb tanújel Fodor 1966. december 23-i távirata: “HOZAAM IRT LEVELED A POSTABONTAASKOR […] SOLYMOS IDA BORITEEKJAABOL KERUELT ELOE […] BOLDOG UENNEPEKET KIVANOK IROK MAJD BOEVEBBEN DE MOST NINCS RAA MOD = BANDI”. Azaz a belügyi/postai fürkész az ügynöki/informálódó olvasás után véletlenül maga helyezte elcserélt borítékba a Fodornak szánt levelet, s nem lehet szó a feladó, Tüskés tévesztéséről a “KUELOENOES VARAAZSLAT” révén karácsonykor előkerült küldemény esetében.

A jelen I. kötet azért is kompakt egész – s így bizonyos közelítésben máris megtűrheti a valójában majd csak a III. kötet közreadását követően illetékes kritikát –, mert ebben esik nem kevés szó Tüskés Tibornak a pécsi irodalmi folyóiratnál, a Jelenkornál végzett szerkesztői, főszerkesztői tevékenységéről, mindvégig tartó és egyre erősödő szakmai, politikai, emberi megpróbáltatásairól, e munkája 1964-ben történt kényszerű lezárulásáról, Tüskés és Fodor a laphoz való további viszonyáról. Bár más témák – így a magánélethez, az irodalmi kapcsolatrendszerhez, a barátokhoz és ellenlábasokhoz, az utazásokhoz, tennivalókhoz, a szűkebb pátriához és a Balatonhoz kötő témasorok – is végigvonulnak a levelezésen, fejezetszerű töredékes egészként a “Jelenkor-ügy” a kötet legtestesebb zárványa.

E kérdésben sem árt a körül- és előretekintés, a megfontolás, tapintat. A tanár, irodalmár, író Tüskés szerkesztői helyére amolyan “ejtőernyős káderként”, a megyei pártvezetés akaratából került Szederkényi Ervint eleinte minden vonatkozásban alkalmatlan, kifogásolható jellemű bábnak tartotta mindkét levelező. A bizalmasan “Szeder”-nek titulált utód lapjához Fodor hosszabb ideig semmilyen módon nem volt hajlandó közeledni (sem Tüskés iránti lojalitása, sem a folyóirat általa tapasztalni vélt súlyos színvonal-hanyatlása miatt), s remélte, szinte igényelte, hogy idősebb költőtársa és barátja, Csorba Győző ugyancsak – ígéretéhez híven – váljon ki a szerkesztőségből (ami azután meg is történt). Tüskés hosszasan a tájára sem ment a szerkesztőségnek. Nagyjából két év kellett, míg a Budapesten élő Fodor – a jobbára szintén nem a legkegyesebb jelzőkkel leírt Pákolitz István tapogatózó hívására – ismét hajlandónak mutatkozott kontaktust teremteni a lappal. Egy 1987-es keltezésű, Takáts Gyulának írt levelében pedig (a Fodor–Takátsban) már ez olvasható: “Elkeserítő Szederkényi kihullása, mert hiszen a Jelenkor is összeomolhat a Tiszatáj után”. E hang már egy megbecsült szerkesztő hiányolása, gyászolása. Más utat járva Tüskés is fokozatosan helyreállította kapcsolatát a Jelenkorral. Elhamarkodott dolog a posztját 1964-től haláláig, 1987-ig betöltő, s mára legendás szerkesztőként méltányolt Szederkényi Ervin, valamint Fodor András és Tüskés Tibor hármasáról csak a most taglalt első levelezésgyűjtemény alapján ítéletet formálni.

A levélműfaj óhatatlan szubjektivitása folytán is tanácsos, hogy – nem csupán a II. és III. kötetre várva – Fodor és Tüskés korai levélváltásához hozzáolvassunk egyéb forrásokat, a közreadó sorozatból és máshonnét, ha a tárgyalt kérdésekről teljesebb képet szeretnénk nyerni. A tágabb szakirodalomról most nem szólva s a teljesség igénye nélkül említhetjük az alábbiakat: “…élni kell, ameddig élünk…” – Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése (2004), Séta, évgyűrűkkel – Mészöly Miklós és Szederkényi Ervin levelezése (2004), “…hűséges, baráti öleléssel küldöm…” – Csorba Győző és Fodor András levelezése 1947–1994 (2005), Csorba Győző és barátai – Budapesti levelek Pécsre (2006), Fodor András és Takáts Gyula levelezése 1948 –1997 (2007). Szintúgy nélkülözhetetlen Fodor napló(regénye)i közül legalább az Ezer este Fülep Lajossal I-II. (1986) és A Kollégium (1991) ismerete, de a hatalmas levelezést folytató Fodor András napjainkig hozzáférhető (részben az imént sorjáztatott) levél-életműve a már publikált további Fodor-naplók újbóli elővételét is kéri, a kiadatlanok kinyomtatását sürgeti. Az adatok, nézőpontok, megfogalmazások összevetése kedvéért, s a napló- és a levélforma sokszor vizsgált összefüggései (és különbözései) okán.

A napló- és a levelezéskönyv-család együttolvasása azért is üdvös, mert a Pannónia Könyvek levéltomuszainak legérzékenyebb pontja a jegyzetelés. Nincs az eddigi kilencből egy olyan kötet sem, amely elégségesen lenne jegyzetelve. E nem könnyű feladatot – nem is csupán a Csorba-levelezések esetében – sokszor Csorba Győző tekintélyes könyvtáros veje, Pintér László vállalta magára. Általában nagy apparátust mozgatott, sok adatot, tényt, pontosítást felbúvárolt és közzétett. Sajnos egyfelől sokszor esett a túljegyzetelés hibájába, fölösleges információkat halmozva, illetve már közölteket ismételgetve. Másfelől jegyzet nélkül hagyta, amit nem tudott felkutatni, vagy ami számára nem tűnt jegyzetelendőnek. A rengeteg hiba, elírás tovább rontja az összképet. Például a Csorba–Fodor levelezés 269. oldalán az első ötsornyi jegyzetben éktelenkedik négy melléfogás: tévesztett évszámok, pontatlan névírás, foglalkozás helytelen megjelölése.

De nem helyénvaló a gyarlóságokat kipécézni, s épp azt a szakembert kárhoztatni, aki rengeteg járulékos táblázattal, adatösszegzéssel járult a Csorba-filológiához, általában is a pécsi irodalmi emlékezet dokumentumainak gyarapításához és pontosításához. Sokszor az általa gondozott kiadványokból lehet megtudni mindazt, amit az egyébként körültekintő, áldozatos szövegkiadással előrukkoló Tüskés Anna a Fodor–Tüskés levelezés első kötetében elmulasztott. Igaz ugyan, hogy – amiként az Előszó is tudatja – mára szép számú repertórium, bibliográfia, napló-, levelezés-, interjú- és tanulmánykötet szolgálja eligazodásunkat az érintettek életútját, munkásságát, a pécsi irodalmi közeg félmúltjának egészét illetően. Részben az is tény, hogy “a személyekre vonatkozó bővebb információ – annak számára, akinek erre szüksége van – ma már különféle lexikonok és az internet segítségével könnyen megszerezhető”, ám a jegyzetelés esetlegessége, pontatlansága nem szívderítő, s egyes (hajdan nagy befolyással bíró) személyekről negyven-ötven év múltán a lexikon, az internet sem igen fedi fel egykori baranyai kötődésük összes szálát, ténykedésük rétegeit, valóságos hatáskörüket és szerepüket. A Névmutató névjegyzéke és oldalszámlistája is sok bosszúságot okoz hiányaival, következetlenségeivel. Pintér László fatális névcseréből eredően az 1953-as születésű író, Kerékgyártó István (a Vagyonregény szerzője) nyakába varrta, amit ő gyermekkorában nyilvánvalóan nem követhetett el kritikusként Takáts Gyula ellen (a Fodor által sokszor, sokfelé felhánytorgatott bírálói “merénylet” a majdnem egy emberöltővel idősebb, Tersánszky-monográfus Kerékgyártó István irodalomtörténész “vétke” – bár Fodor egy darabig “a mi emberünknek” remélte és Tüskés megkülönböztetett figyelmébe ajánlotta őt). Ilyen szélsőséges tévesztés ezúttal nem szúr szemet (lévén a tájékoztató adat sokkal kevesebb, a Névmutatóban nulla). Ám ha a levélfolyamtól érezhetően tudatos távolságot tartó, a kiadást unokájára, Tüskés Anna irodalom- és művészettörténészre bízó Tüskés Tibor egyszer-egyszer mégis fűzött saját jegyzetet a kiadványhoz (s korrekcióiért hálásaknak is kell lennünk), átfogóan vigyázhatta volna a szöveget. Jegyzetben igazíthatta volna ki, ahol az ő írógépe vagy Fodor tolla egykoron félrekattant, félresiklott (a hibás Szécsi Lajos név helyett: Szécsi Ferenc rendező stb.). A hiányok, a javítandó és a kérdéses szöveghelyek lajstromával itt nem célszerű előhozakodni. Példaként mégis jelezhető: a sűrűn előforduló nevek sorából Borsos József hivatalnok, a Fodortól pártfogolt Lakatos Kálmán kritikus, a Jelenkor-szerkesztő Mészáros Ferenc és mások tevékenységéről ma már kevesen tudnak valamit is (pedig általában erős pozitív vagy negatív minősítő jelzőket kapnak a levelekben). Magam sem tudtam bizonyosan, a Kisnek és Kissnek is írt Kiss István az MSZMP KB-munkatárs Kiss Istvánnal, a későbbi könyvtáros professzorral azonos-e? Erről azután a 102. oldalon támadt igenlő jegyzet – de miért nem a 40., 42., 46., 48., 55. stb. oldalakon, a személy korábbi felbukkanásakor?

Mindez szinte mellékessé válik, ha a lehetséges olvasatok egyikének, a talán legérvényesebb olvasatnak engedünk, s e levelezés első kötetét egy már-már romantikusan mély, huzamos, tartalmas férfibarátság dokumentumaként követjük végig. Ez az olvasat az apropóul szolgáló mindennapi – alkalmi vagy vissza-visszatérő – eseményeket, a felvonultatott alakokat mellékesnek tételezheti a beszéd-, azaz írásmódot átjáró mélységes egymásra hangolódáshoz, csorbíthatatlan rokonszenvhez, kendőzetlen őszinteséghez képest. A két levelező megismerkedésüktől, 1959. október 8-tól kezdve stilárisan is felépítette magát és karakterizálta társát a levélváltás, a levélváltásban izzó barátság, szellemi-lelki szövetség számára.

Fodor kezdettől hitvallásnak tudja rokonulásukat, amellyel a megtalált baráthoz kapcsolódott (az atyai barát Takáts Gyula, a testvérként szeretett Colin Mason zenetudós és mások kivételes közelségét már bírva). “Hát elfeledhetnélek Téged, Bandi? Aki eljössz Pécsre, hozzám – ír vissza Tüskés, talán rá is játszva Petőfi és Arany barátságának meleg tónusára. – Mert hadd higgyem azt, hogy inkább ürügy volt az út hivatalos része, s azért találkoztunk, mert van egymásnak mondanivalónk, vannak azonos hullámhosszon járó gondolataink, hasonló az emberi tartásunk.” “…az írásos eszmecseréknek, vallomásoknak van valami saját íze, különös izgalma. Ezt élem át újra a Veled való levelezésben. Egyébként is különös kegyelemnek tekintem a mi találkozásunkat – toldja meg az azonnali viszontválaszban (1960-ban) Fodor. – Úgy tudtam eddig, hogy 30 után az ember nem igen bukkan teljes értékű barátra, olyanra, aki mindenre fogékony, aki a közösen töltött fiatal évek nélkül is szellemi testvér, lelki rokon.” A költő Fodor András (és az esszéista, literátor Tüskés Tibor is) többször kitér a levélműfaj adta lehetőségekre és hagyományokra, illetve a távolságból, a közvetett dialógusból eredő tartalmi és szófűzési velejárókra. Kezdettől érvényes, amit az 5. jelzetű, Budapestről Pécsre indított levél alapvetésként rögzít: “Megmondom őszintén: szeretnék Veled minden okos számítás nélkül – pusztán belső érdekből állandó kapcsolatban lenni. – Szerintem ugyanis a barátságot nem mindig az érintkezés mennyiségi halmozódása hozza létre. Veled ez ideig mindösszesen háromszor találkoztam, mégis barátomnak érezlek a szó legnemesebb, legigazibb értelmében. Hogy mért van ez, nem lenne nehéz megfejteni. Nyilván sok hasonló vonás van magatartásunkban.” Fodor írt így; írhatta volna Tüskés is. Ez a kölcsönös érzület sehol sem törik meg az 1959 és 1966 közötti levelekben.

E hang fennmarad; az érzület emeltségét, emelkedettségét az idő nem fakítja, a humor nem a pátosz rovására színezi. Fodor: “Köszönjük a remek képeket. […] Előttem van az egész Tüskés család, s mindenki a leghűbb, legkedvesebb arcával. Ritka jó érzékkel választottad ki például saját portrédat. Pontosan így élsz bennem, ahogy ezen a képen; ilyen megtörtségen is átforrósodó derűvel, tisztán, nyíltan, szinte fájdalmas-érzékenyen és szánandóan jóságosan…” (1960); “Utolsó leveledben arról írtál, milyen sokat köszönhetsz nekem, nos, én legalább annyit Neked. De nem is fontos az, hogy erről sok szó essen köztünk. Bizonyos, hogy minden áldozatot vállalnánk egymásért és az ügyért, ami kapcsolatunkat sosem engedné az irodalmi körökben szokásos adok-veszek szintre süllyeszteni” (1963); “»Szegény Tiborral is most van baj, amikor F. Bandi nincs itthon!« – mondta a Jelenkor egyik erőteljes itteni támogatója. Röstellem is, hogy nem lehettem Melletted ezekben a hetekben és aggódva gondolok Rád” (1963); “…végleg meggyőződhettél róla, Tüskés Tiborban mi nemcsak a JELENKOR bejegyzett főszerkesztőjét tiszteljük, szeretjük, hanem a páratlanul derék, tiszta embert, kinek értéke azóta is csak nő szemünkben” (1965).

Tüskés hasonló hőfokú szavaiból is bőven idézhetnénk, a két levelező önképe azonban (s ebből fakadóan a fogalmazásmódja) végül is igencsak elüt egymástól. A szűk másfél évnyi korkülönbség az 1929-es születésű Fodor és az 1930-as Tüskés között még nem bizonyult volna lényegesnek. Az irodalmi életben elfoglalt státusuk és helyzetükről, rangjukról alkotott képük annál inkább. Az első József Attila-díjával már 1956-ban kitüntetett Fodor Andrásnak szinte semmi kétsége sem volt (tűnik ki a levelekből, amint a naplóiból is), hogy nem csupán nemzedéke (rendre túlbecsültnek, túldíjazottnak érzett) költői mezőnyében illeti meg az egyik élhely, de az egész magyar irodalom asztalára olyan lírai teljesítményeket helyezett (már 1960-ig is), melyeket a legnagyobbak (Illyés Gyula, Németh László és mások) sem győznek dicsérni, saját verseikhez mérni, gondolkodásuk igazának bizonyságaként szentesíteni. A büszke öntudat abban is megnyilvánul, hogy bár Fodor munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Osztályán nem volt különösebben frekventált irodalmi műhely, az Új Könyvek című kiadvány alapító szerkesztőjeként mégis nagyon sokat tehetett és tett is az értékhangsúlyok alakításáért, az arra érdemes kötetek szellemi és kereskedelmi kifuttatásáért. (Tüskést is munkatársnak hívta, szép feladatokkal látta el, a honoráriumok révén anyagilag segítette.) Végül ő már ekkor is lenyűgöző irodalomszervező, értéktudatosító aktivitást fejtett ki: sokat rádiózott, alkalmanként tévézett, országjáró követe volt az újabb magyar költészetnek, szószólója a társművészetek, elsősorban a 20. századi zene programos alkotásainak, író-pedagógusa a nemes hagyományápolásnak és a friss szemmel követett modernitásnak. Tüskés (még önálló kötet nélkül) pályája elején állt, a szendergő szépírót ébresztgette lelkében, magabiztossága – ezt tanúsítják levelei – meg sem közelítette a kisebb depressziónak, átmeneti ihlettelenségnek, szakmai kiábrándulásnak ritkán fejet hajtó Fodor lendületét. Valószínűleg csak hallgatólagos közös beleegyezéssel, de mindkettejük számára egyértelműen sorsuk és helyzetük valósága 1960 táján – s 1966-ig érvényesen – úgy osztotta ki a szerepeket, hogy mindvégig Fodor András legyen a tapintatosan fölé-, Tüskés Tibor pedig a szelíden alárendelt partner. E báty és öcs viszonylatba még 1964 végén is természetszerűleg illett bele, amit Tüskés épp az említett kurta Új Könyvek-recenziók kapcsán megfogalmazott: “Nem tudom, megfelelőek-e? Kérlek, ne okozzon gondot, ha változtatni kell rajta, vagy el kell dobni valamelyiket. Ha valamit, tulajdonképpen azt hiányolhattam egész életemben, hogy megmondják: mit és mennyit ér az, amit csinálok? S nem is annyira az esetleges érdemek elismerésére gondolok, hanem a hibák és gyengeségek megmutatására”. Fodor mintegy ezen felbuzdulva még ez év legvégén elképesztő lelkiismeretességgel és 70 (hetven) találó pontba sűrítve el is mondja, mit tanácsol javítani, változtatni barátja egy kiválónak tartott, tovább tökéletesíthető írásán: “Ne haragudj ezért a könyörtelen kontraredaktori módszerért; azért se, hogy annyira szigorú leszek, de a te kérésed és saját felelősségérzetem mellett a hátam mögötti könyörtelen árnyék is ösztönöz, árgus szemmel vizsgáljak minden sort”.

A “könyörtelen árnyék” a Tüskés-írás megidézettjének, Fülep Lajosnak az árnya, aki Fodor egyik mestere, s akit Tüskés is bálványoz. Bálványozna – ha nem támadna súlyos súrlódásuk. Szinte Fülep az egyetlen jelentékeny elme, akivel kapcsolatban a levelezők nem (nem mindig) tudnak közös nevezőre jutni (lásd ennek kirobbanását a 284. levélben). Érdekes, hogy Fodor is “Fülep úrral” szemben a legkritikusabb, legcsipkelődőbb, de sosem fordul el tőle. A 61. levélben pompásan vetette össze Fülepet és másik ideálját, Németh Lászlót: “Németh csupa extravertáltság [!], majdnem exhibíció; Fülep zárkózott, szinte rideg; N. L. örökké kész a konstruálásra, szintézisre; F. inkább elemez és rombol; N. L. megírja azt is, amit nem tud; F. azt sem írja meg, amit ő tud a legjobban”. Mind Fodor, mind Tüskés sok ilyen, majdhogynem odavetett pontos megfigyeléssel tünteti ki magát, ad számot (nem tévedhetetlenül) kivételes irodalomértéséről és emberismeretéről.

Tüskés mindvégig elfogadja szellemi vezetőjének Fodort, aki e bizalmat szeretettel, teljes nyíltsággal, rengeteg szakmai segítséggel és állandó biztatással viszonozza. Mindkettejük életéből egy-egy olyan nagyobb magánéleti válságot őriz a levelezés, amelyben az egymásnak történő beszámolással könnyítenek lelkükön. Jellemző, hogy Tüskést (sokkal súlyosabb) kelepcéjéből, kilátástalannak tetsző önmarcangolásából Fodor stratégára és taktikusra egyként vallóan, családi mentőakcióval segíti ki (ha a megoldás nyilván nem is csak az ő fellépéséhez fűződik), míg Fodor a vele történteket (alkalmi kalandot) ifjúsága jogos kárpótlásának, félrelépését paradox módon a házassági szeretetkohézió megszilárdítójának fogja fel, s Tüskés számára nemigen marad más, mint a bólintás.

Bár a levelezésen belüli szerep nem hagy kétséget, ki a barátságban az aktívabb, ki a passzívabb fél (nem érzelmileg, nem “rang” szerint, hanem főként az akkori irodalmi tevékenység jellegéből, hatósugarából, alakulástörténetéből kifolyólag), Tüskés nem egyszerű elfogadó módon idomul Fodor összességében mintának látott művészeti értékrendjéhez. Analizál, végiggondol, az alkotások nyelvére fordít le minden rokon- és ellenszenvet. Nagy empátiával élik át mindketten a budapesti létből az egyik, a pécsi kötődésből a másik oldalon fakadó következményeket. Centrum és periféria vált szót egymással általuk. Csakhogy a levelezés tükre a fővárost nem centrumnak, inkább fenekedő darázskasnak, áskálódásoktól, értetlenségtől szaggatott, – kevéssel 1956 után, majd az úgynevezett konszolidációs periódus felfutásakor – kaotikus és sokszor érzéketlen, feltételeiben szabadsághiányos, megnyilvánulásaiban antiintellektuális váromladéknak mutatja. Pécs meg olyan, egyelőre kicsiny (de magát nagyobbnak tudó, valóban többre hivatott, már a Pécsi Balett-tel és egyéb kezdeményezésekkel büszkélkedő) végvár, amelyet politikai zsoldosok fojtogatnak, az érdemes vitézek pedig sokszor egymáshoz sem lelik az utat. Fodor és Tüskés a levelezés által egymásban feloldott partizánérzése nagyságrendjében eltérő, sajátosságaiban egyik helyről a másik helyre, egyik férfi gondolat- és érzelemvilágából a másikéba evidensen átvihető, empatikusan átélhető, levéltárgyként hosszú évekre problematizálható. Ne feledjük, olyan esztendőkbe visz vissza a Fodor–Tüskés, amikor – mondjuk – Carl Orffról nem könnyű őszintén ítélni, írni (Fodor benyomása szerint), mert “külpolitikai bonyodalmakkal járna; tekintve, hogy a keletnémetek is oly nagyra becsülik”; ha könyvcímlaphoz egy felvétel diájának előhívása szükséges, a művelet csak Budapesten és minimum tíz nap alatt oldható meg stb.

Kik a szövetségeseik? A Fodor leírta névsor állandó, szűk, de nyitott az új érdemesek érkezésére. A hol az irodalomból hatalmi szóval kipenderített, hol a film és a modern próza hullámain a nemzetközi vizekre is beérkezni látszó Hernádi Gyula író, a kritikusi-tudósi felkészülés esztendeit élő kiadói szerkesztő, Domokos Mátyás, a polihisztor Vekerdi László, a termékeny képzőművész Varga Hajdú István és Gerzson Pál, a zenetudós Sárosi Bálint, a messzi Angliából ritkán érkező Colin Mason, a fiatal famulus, irodalomtörténész Csűrös Miklós és mások tartoznak azon maroknyi közösségbe, amelyre Fodor András mindig számíthat (részint még az Eötvös kollégiumi ismeretségek örökségeként). E társaság a jeles alkalmakkor (közös zenehallgatás, András-nap stb.), Fodorral a középpontban boldogítóan össze is gyűlik, s ha új tagot fogadhat be, örömmel teszi. (Ilyen esemény Beney Zsuzsa orvos-költő beilleszkedése a körbe. Beney kisgyermekének váratlan – a lírikusi életműre mindvégig kiható – elvesztése, és Fodor nagyobbik fiának, Dávidnak végül szerencsés kimenetelű, súlyos villamosbalesete a helyenként levél-, levelezésregénnyé váló könyv legdrámaibb részletei). Tüskés közelebbről-távolabbról a felsoroltak mindegyikét elfogadja barátjának, érdeklődik személyük és munkájuk iránt: él benne a Te barátod az én barátom is érzülete, bizonyossága. Ő sokkal kevesebb pécsi kiválósággal tudhat magáénak felhőtlen, katalizáló emberi kapcsolatot (kisebb ellentéteket nem számítva Csorba Győzővel többek között).

Fodor a barátságban mindig hű. (Tüskés ugyancsak.) Sokkal nagyobb időtávot átfogó naplójának köteteiben is szembetűnő az odaadó elköteleződés. Ha valakiben csalódnia kell, általában akkor is hosszú türelmi időt szavaz a delikvensnek, lelkére beszél, a “javulás” távlataival kecsegteti. E vonzó, markáns barátságfilozófia mellett – tisztán a mű (most a levelezéskötet) szempontjából – még érdekesebb gondolkodás- és szövegalakító tényező Fodor András makacs ellenségképe, szisztematikus ellenfélképzése. Akiktől idegenkedik, akiktől – ténylegesen vagy vélten – sértést, sérelmet szenved el, s akikben igazi nagy tehetséggel nem hitelesített irodalmi-közéleti riválist gyanít, azokat folyamatosan támadja, lefelé minősíti, ócsárolja, negligálja. Ennek mélyén a művészgőg, s bizonyos (nem feltétlenül talmi, csak idegen) alkatoktól, élet- és művészetfelfogásoktól, ízlésektől való elhúzódás munkálhatott.

Eredetileg sem Fodor, sem Tüskés nem a nyilvánosságnak szánta leveleit (bár a kamaszkorától naplóíró, majd a naplók közreadását életműve részeként megkezdő Fodor András, és persze az íróként, tudósként befutó Tüskés Tibor is sejthette-tudhatta, hogy gondosan megőrzött, hiányokat alig mutató sok évtizedes levélváltásuk részben vagy egészben előbb-utóbb a nyilvánosság elé kerül). Így nem meglepő, hogy számos pályatárs olyan jelzőket, jellemzéseket olvashat itt magáról – ha még az élők sorában van –, amelyet nem tesz az ablakba. Az 1966-tal záruló I. levelezéskötet kevés mai forgatója van abban a helyzetben, hogy pusztán az itt leírtak alapján (s alkotásaiktól, oeuvre-jüktől függetlenül) ítélkezzék a többnyire kedvezőtlen színben felbukkanó Szabolcsi Bence zenetudós, Illés Endre író, kiadóigazgató, Csanádi Imre és Pákolitz István költő, Király István közéleti súlyú irodalomprofesszor, szerkesztő, Koczkás Sándor kritikus, egyetemi oktató, Thiery Árpád író, szerkesztő és mások felett. A II. és III. kötetből világlik majd, ki hogy – például – az ingatagnak bemutatott Bertha Bulcsu prózaíróról javul-e, a szövetségesnek érzett Gyurkó Lászlóról az első Kádár János-arcképvázlatot (1982) követően hűvösödik-e a két barát vélekedése.

Ama zárvány-fejezet, a Jelenkor-fejezet adatokban, kuriózumokban, objektív és szubjektív közelítésekben gazdag, de ez is csupán adalék egy “nagytörténethez”. 1960-ban Orbán Ottó indokoltan küldhette vissza 27 forint 70 fillér honoráriumát, nem a ma nevetségesen kicsinynek tetsző összeg miatt, hanem mert ami még járt volna neki, azt a lap “egy évi előfizetésébe tudták be”. Ebben az esztendőben Tüskés egy őszi levele szerint “Rettenetesen mélyre csúszott a Jelenkor helyzete”: az akkor még kéthavonta megjelenő folyóirat semmilyen vonatkozásban nem volt képes megfelelni az olvasói igényeknek. Tüskés dinamikus beléptével – az általa szerkesztett évfolyamok mai olvasata is bizonyság rá – javult a helyzet. Fodor 1960 decemberében már annak örvendett: “…a Jelenkor 5. száma hasonlíthatatlanul tartalmasabb a decemberi Kortársnál” – és sopánkodott: “de ehhez mérten a pécsi folyóirat jelentősége, hivatalos rangja elenyészően csekély Budapesten és országosan. Ez utóbbin kell Nektek változtatni a Sorsunk és a Dunántúl mértékadó, de föltétlen nívót követelő hagyományait folytatva”. (Fodor Andrásnak a Kortárssal és az Új Írással szembeni averzióiról, a költőtárs szerkesztők, Simon István és Váci Mihály munkáját kifogásoló indulatairól, az Új Írásra ajtót csapó dühéről rendre olvashatunk a könyvben.)

Fodor sokszor, rendszeresen sietett a Jelenkorért fáradozó Tüskés segítségére (38., 44. levél stb., és – 1961. ősz –: “Kedves Tőled, hogy tárca nélküli szerkesztőként emlegetsz, hogy oly sokra becsülöd esetenkénti ügyködésemet a Jelenkor körül. Mindez igazán elenyésző ahhoz képest, amit ilyenkor kell vállalnom a Bartók Fesztivál környékén”). Nem ok nélkül érezte úgy – ezt természetesen inkább másokkal folytatott levelezésében és naplójában vetette papírra –, hogy nélküle barátja nem egykönnyen boldogulna a szerkesztői székben. Tüskés eltávolításakor (távozásakor) is okolta magát, hogy részint ő lovalta bele egy színvonalas (sok tekintetben meg is valósult) pécsi irodalmi-művészeti folyóirat álmába. Úgy érezte, részben felelős a “budapesti írókkal, művészekkel zsúfolják a pécsi lapot” vádjáért, a marginális koncepciókat vallók háborgásaiért. A Tüskéssel szemben álló szerkesztő elődök, munkatársak, helyére pályázók iránti felhorgadás stilárisan is nemegyszer radikalizálta, dramatizálta Fodor sorait: “…Mészárosék hát nem tették le a hentesbárdot…” stb.

Tüskés keserű dohogása majdnem mindig visszafogottabb – például: “Mert hát ugye [Bertha] Bulcsu is, meg [Lázár] Ervin is az »írói idegrendszerére« hivatkozik, s a szerkesztéssel járó »alacsonyrendű« munkát nem szívesen végzik, mondván, hogy ők írók” (1963). Tüskés ugyanakkor tisztán látja, hogy a szerkesztői ténykedése elleni fenekedések, a munkája körött gyűrűző viták nem elsősorban kisszerű, lokális okokra vezethetők vissza. Már a következő “érában” – amikor ő maga az irodalom és a tanítás egyéb területein “nem fogyott ki” a tennivalókból –, 1964 novemberében tudatta Fodorral: “A Szederkényinek feltett költői kérdésre (Tudja, miért vásárolták 1200 példányban Budapesten a Jelenkort?) Aczél [György] maga válaszolt: Mert minden számban volt valami morbid, szennyes írás, ami kellett a pesti sznoboknak! – Hát még mindig abból élnek ezek a bölcs emberek, hogy a régvoltat gyalázzák?”

Végezetül kanyarodjunk vissza ahhoz az olvasathoz, mely a benső érdek párbeszédét, a tartós barátságot követve halad a kötetben. A sok érdekesség közül csak kettő: a fáradhatatlan Fodor olvasási penzumot rótt magára (“…ebben a hónapban a szokásos nyolc könyvet nem olvastam el, és egyéb magamra vállalt kötelességeket is elhanyagoltam” – gyónja 1962-ben), a munkabírásban barátjával versenyképes Tüskés elképesztő pontossággal írja és postázza recenzióit. Tanulni lehet tőlük munkamorált, időbeosztást, áldozatosságot – s még azt sem mondhatni, hogy e megfeszített tempó közepette ne élték volna meg naponként az olvasás, írás, az irodalomban élés fonák örömét.