Illusztrációja – hogy a legbanálisabbal kezdjem – a történetnek, pontosabban a történet létezése és a történetmondás lehetőségei iránti kételynek, illetve annak a trendnek is, hogy e kételyt rögeszmésen (túl)hangsúlyozva ugyan, de az író mégiscsak történetet ír. S azzal egyúttal (magán)történelmet is. Létezik tehát kronotoposza és narrációs magja: az előbbi egy hegy (“Kezdetben volt a hegy…”), hol az elbeszélő él nagyszüleivel – a nagyanya néma (vagy csak hallgat), a nagyapa pedig egyfolytában mesél, a háborúról, az ötvenes évekbeli rádióriporteri kalandjairól, s ha részeg, akkor valami titokzatos eseményről is, melyről (a narrációs magról) már a harmadik oldalon tudomást szerzünk: “kiugrott apáca és beugratott férjjelölt, miközben nagyanyám már anyámat hordta volna a szíve alatt”. A tét részben az, hogy sikerül-e elmesélni (tisztázni) a történetet (azaz: lesz-e a szövegből “igazi” regény), részben: hogy ezáltal – s a kozmosz leheletétől, azaz az egyelőre még tisztázatlan esztétikum fűszerétől – a világ megelevenedik, létezővé válik-e.

“Saját létezésemben sem voltam egészen bizonyos” – írje a szerző a legelső oldalon, majd – miközben az elbeszélő a nagyapjával elindul a kocsmába pacalt enni (“a pacalígérő messzeségbe”) – még sokáig fel-felbukkannak a homályt, a világ bizonytalan körvonalait, leíratlanságát jelző mondatok, kifejezések: “talán, hogy megbizonyosodjék saját létezésében”, “az igazságot, már ha létezik egyáltalán”, “aztán percek jöttek, ezredévek mentek, és lassacskán pislákolni kezdett bennem az értelem”, “ez a köd kezdett most oszladozni” stb. Tudatosnak s ugyanakkor kockázatosnak érzem ezt a módszert – jelentős írók komoly kudarcai származtak már abból, hogy az olvasót valami homályos-derengő előszobán, csupáncsak az elbeszélés nehézségeivel berendezett purgatóriumtéren át vezették be a történetbe. Ilyen Susan Sontag Amerikában című regénye például, melynek első, hosszú fejezetében a narrátor véletlenül csöppen el egy estélyre, egy lengyel társaságba, s próbálja kitalálni, hogy miről beszélgetnek, ki kicsoda, kinek mi lehet a története… Még minden homályban van, az író igyekszik belemerülni a múltba, csakhogy addigra, amikor ez az “entrare” mégis megtörténik, s kezd kirajzolódni a híres lengyel színésznő, Maria Dembowska portréja, Sontagnak már nemigen marad olvasója.

Szabó Ádám könyvét – félig – megmenti az a finoman stilizált anekdotikus beszédmód, amelynek köszönhetően sokáig (bár mindinkább berzenkedve) az olvasóban fönnmarad a várakozás izgalma: a beszédmód – meg hát direkten maga a narráció is – történeteket, sőt kifejezetten ízes-izgalmas történeteket ígér: s minden jelenet e történetek bevezetése, jóllehet magáig a történetig nagyon sokáig nem jutunk el. Részben emiatt, de több szempontból is különösen működik az elvárások mechanizmusa ebben a könyvben, s ha igaza van Umberto Ecónak abban, hogy a “nyitott mű”, amely – mint kissé meghökkentő pátosszal írja – “a modern ember számára önmaga visszaszerzését, az autonómia lehetőségét jelenti” abban a világban, amely egyre inkább a nyájszellemet jutalmazza, tehát hogy a “nyitott mű” (mint eszmény) alapja “nem annyira a várt előrejelzése, mint inkább az előrejelzetlen várása”, akkor a Hegyi beszéd némiképp archaikus szöveg: sokszorosan előrejelzi a fordulatait. A százhuszadik oldal táján kezdődnek a nagyapa történetei, miután az elbeszélő már számtalan formában körülírta őket: “nagyapám... történetei lenyűgöztek variációs jellegükkel”, “nagyapám élettörténete nap mint nap másként alakult”, “valami fájdalmas melankólia árnyalta legvidámabb elbeszéléseit is”... és így tovább: hosszasan lehetne még idézni a nagyapai történetek jellemzéseit, miközben még egyet sem ismerünk közülük.

Mindebből – veszem észre most kicsit riadtan – talán az jön le, hogy Szabó Ádám könyve úgy “trendbe simuló” (mint kissé elhamarkodottan írtam az első mondatban), ahogy számtalan középszerű opusz az elmúlt évtizedek magyar prózaterméséből, vagyis mintha lebeszélném az olvasót: nem érdemes elolvasni, mert sok ilyet olvas(hat)tunk már – szokásos nyűglődés “az elbeszélés nehézségeivel”, a “nyelvbe vetett bizalom megrendülésével”, a “kronológia” logikátlansága miatti berzenkedéssel, a “jelentések széttartásával”, a “disszeminációs” szövegépítés és a történetmondás mint a létaktualizálás lelki-egzisztenciális igénye és olvasói elvárása közti feszültséggel stb. S jóllehet, hadd ismételjem meg, mindezen esztétikai fogalmak és dilemmák illusztrációja is a könyv, a “trenden” inkább valami mást értettem: azt a már föntebb is említett beszédmódot, amelyet a magyar írók egy része mintha az anyatejjel szívna magába – Ficskutól Dragománig és Hakliktól Kőrösiig (hogy e beszédmód “bookend”-jeit említsem) írók tucatjai tudnak úgy mesélni, hogy izzik-szikrázik-sziporkázik a nyelv, hogy szinte minden mondatnak íze-húzása van, hogy a létezés mind újabb elemei kapnak olyan finoman kimunkált nyelvi kontúrokat, melynek köszönhetően kiemelkednek a homályból. Az ilyen mondatok Szabó Ádámnál már az első oldaltól kezdve elbűvöl(het)ik az olvasót: “Mint amikor nemcsak az ablak párás, de odakint még köd is van, és nem tudni, melyik az áthatolhatatlanabb. Vagy amikor hajnaltájt, félrészegen, angyallal találkozik az ember a néptelen utcán, és hirtelenjében képtelen eldönteni, szeme űz-e vele káprázatot, vagy káprázat csupán ő maga is.” Itt most szemelgetést terveztem, még néhány szép mondatot innen-onnan, mint például a lelki fájdalomnak ezt a szép leírását: “Ez a nemes szenvedés időszaka, amikor az ember legszívesebben sebzett vadként rejtőznék el a világ szeme elől, de lehetőleg úgy, hogy egy kandi kamera egyenes adásban közvetítse kálváriájának minden egyes stációját”, de valósággal ahhoz volna kedvem, hogy elkezdjem másolni az egész könyvet, mint Esterházy Ottlikot, e lassú-archaikus, szerzetesi munka által kiélvezve Szabó Ádám nyelvének minden leheletét – ami túldimenzionálásnak, túlzott lelkesedésnek tűnhet, de mindig ezt érzem, amikor az ilyen mesélő-íróinkat olvasom, Kolozsvári Papptól Háy Jánosig és Szappanos Gábortól Nagy Gabrielláig (hogy még két “bookend”-párt említsek), amiből azonban nem következik, hogy ők volnának a kedvenceim. Mert legalább két problémám van az ilyen szövegalkotási módszerrel – amely, hogy egy rövid definícióval is próbálkozzam, a stilizált-népies anekdotikusság és a posztmodern szövegszobrászat meg a posztmodern problémakör elegye, s amelyet egyébként már-már hungarikumnak érzek, se az orosz, se az angol és amerikai, se a spanyol irodalomban (ezekből van viszonylag reprezentatív mintám) nemigen találkozom vele nemhogy ilyen gyakran, de szinte hellyel-közzel is alig –: az egyik esztétikai-filozófiai, a másik gyakorlatias jellegű és önző. Az ilyen típusú prózában a tökéletesen “elkapott” (kialakított, kimunkált) beszédmód az esetek többségében olyan kalodának vagy nyelvi tömlöcnek bizonyul, amely lehetetlenné teszi a polifonikus elbeszélői hangot, melynek igénye nemcsak Bahtyin iránti tiszteletünkből fakad, hanem az ilyen művek – jelen esetben a Hegyi mesék – belső intencióiból is. A narrátornak, ahhoz, hogy úgy érezze, létezése értelmet nyer, ki kell(ene) szakadnia a nagyapa nyelvi világából, meg kellene találnia egy másik (vagy több másik), s ezáltal végül egy saját nézőpontot (“Most azonban megértettem, hogy életre kell keltenem a bennem szunnyadó történeteket, mégpedig oly módon, hogy a passzív elfogadás helyett végre értelmezve fogadjam be őket, mert csak az az enyém igazán, amit én magam teszek azzá”), s a történet éppenséggel e nézőpontok megtalálásáról szól, vagyis a szüzsé szintjén a probléma megoldódik. A történeteket – a nagyapa halála után – a narrátor előbb meghallgatja a faluvégi cigánytelep lakóinak előadásában is (mert oda járt inni az öreg az utolsó hetekben, hónapokban, s a cigányok számára valami mesemondó félisten volt), majd visszatér az elveszett nagymama, egyszer csak megszólal, s egy hosszú monológban elmondja a család élettörténetét az ő nézőpontjából. S ekkor minden hangsúly megváltozik, s átrendeződik a könyvnek már a címmel is jelzett biblikus motívumrendszere: az öreg, bölcs prófétából, sőt kedvesen pityókás Istenből, aki a narrátor számára történeteivel, nyelvével megteremti a világot, szimpla részeges alak lesz, aki az ötvenes években rádióriporterként kiszolgálta a rendszert, s ebbe belebetegedett, aztán ötvenhatban balekként vett részt az “eseményekben”, és attól kezdve úgy ivott, mint az állat, aztán lényegében elkergette otthonról a lányát, és így maradt ott a nagyszüleivel a zabigyerek, majd immár állandó részeges kábulatában egyre csak életének nagy sérelmét dédelgette – hogy az a lány nem is az övé volt, erőszakból született, s őt, a balekot, csak beugratták a házasságba. A nagyanya szerint ez csak a nagyapa részeg, gonosz agyában született ostobaság. A szüzsé szintjén tehát létrejön valami kvázi-polifónia, csakhogy ez bent reked a beszédmód börtönében, amellyel a másik problémám – a “gyakorlatias és önző” – az, hogy van valami andalító hatása, főleg este, ágyban olvasva a könyvet: a finom szövegritmus, a végletesen kimunkált nyelv egy idő után értelmét vesztve, weöresizzással kezd lüktetni: “panyigai ü, panyigai ü, panyigai, panyigai, panyigai ü…”, különösen akkor, ha időnként kifullad a mesélő, és új kontúrok rajzolása helyett régi kliséket húz elő, s azokon keresztül csúszunk lefelé az álom örvényébe: “Mint amikor néhány pohár borral a fejében az ember kiáll a csillagos éjszakába, és egyszerre sejteni kezdi a világ titkait”, vagy amikor valamilyen fájdalmat az amputált végtag fantomfájdalmához hasonlít a szerző… Különben meg nem olyan nagy baj, ha egy fiatal prózaíró könyvén alszik el az ember. Esterházyn is sokszor elalszom.

Azért persze kezdenem kellene valamit saját groteszk módon szélsőséges értékelésemmel: egyfelől Szabó Ádám könyvének minden mondatát lemásolnám, mint egy szerzetes (huh!, tényleg ezt írtam), másfelől elalszom rajta… Nos, csak olyan – metaforikus – általánosság jut eszembe, hogy miközben a modern ember (én) jól érzi magát a lassan mindent beborító szövegtakaró alatt, ez a takaró álmosít, gyöngít, lankaszt is.

Ezzel azonban nagyon – tán túlságosan is – elkanyarodtam a témától, Szabó Ádám könyvétől, amely – most, nagyon megkésve pontosítok bizonyos dolgokat – nem csupán a nagyapa történeteiből áll. Kezdődik tehát egy elbeszéléssel, amely a nagyanya eltűnése után játszódik, s csak sejtelmesen szól a történet egészéről (a néma nagyanyáról, a riporteri karrierről és a kiugrott apácáról, aki már a szíve alatt hordta tán a magzatot, mely a nagyapa szerint egy komcsi erőszakoló magjából fogant): a mesélő kocsmába viszi szomorú, magányos nagyapját, ahol az összevissza beszél, annyira leissza magát, hogy alig lehet kivonszolni a vécébe, s végül ott ül motyogva. “Agyamon pedig az a teljességgel abszurd ötlet futott keresztül, hogy a nagyanyámmal beszél – mondja a fiú az elbeszélés végén. – Hogy végre megtalálta azt a nyelvet, amelyen szót tudnak egymással érteni. És ez a gondolat annyira nevetségesen képtelen és egyben fájdalmasan gyönyörű volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam, amint lenyomtam a kilincset.” Szép, valóban “fájdalmasan gyönyörű” elbeszélés ez, majd jön a kisregény (lényegében erre vonatkozik mindannak a nagy része, amit eddig írtam), s utána két elbeszélés egy Kollarik nevű részeges irodalomtanárról és íróról. Sommásan akár azt is mondhatnám, hogy formátlan, talán elsietett első kötet ez így, s két kötet ily módon koraszülötté vált lehetősége van benne: meg kellett volna írni rendesen a nagyapa-regényt, s aztán jöhetett volna a Kollarik-ciklus másodiknak (ha csak hajszálnyira is, de érezhetően megváltozott, érdesebbé vált beszédmóddal), s ugyanakkor talán mégiscsak van ebben az “elsietettségben” fölismerhető és esztétikailag megindokolható szerzői szándék: talán valami palimpszesztszerű szövegalkotási igény fűzte kötetté ezeket a látszólag széttartó szövegeket. Valahol az első elbeszélés elején panaszkodik arra a szerző (megint: “az elbeszélés nehézségei”), “hogy nem létezik valamiféle szimultán írástechnika, amellyel vissza tudnám adni egyazon időtartam rétegesen egymásra rakódó gondolatait”, majd, ha nem is “szimultán módon”, de rétegesen építi fel a könyvet: a nagyapa történeteit fölülírja a nagyanya monológja, majd ezek fölé kezd el íródni a teljesen új szöveg (a Kollarik-elbeszélések ciklusa), miután a narrátor a kisregényt azzal fejezi be: “szép lassan kihajtottam a spirálfüzetet, hogy írni kezdjem a saját történetemet”.

S ezzel az utolsó gesztussal – “írni kezdjem” – a szerző vagy visszaküldi az olvasót az első szavakhoz (“Suttogásra ébredtem”), a posztmodernek gyakori trükkjét alkalmazva körkörösítve (végtelenítve) a szöveget, vagy tovább: “Kollarik a konyhaasztalnál ült és tél volt és kutya hideg volt és dehogy voltak nyitva az ablakok, és ő mégis azt írta éppen egy alig használt spirálfüzetbe…” stb. Az író jelzi, hogy írni fog, majd az író valóban elkezd írni egy íróról, aki írni kezd… Ez szép, legalábbis a szépség posztmodern meghatározása szerint (hogy még egy definícióval próbálkozzam): “Az író találkozása az íróval az íróasztalon.”

De félretéve a tréfát, Szabó Ádám könyve a szépről is szól, szép akar lenni, s néha görcsösen szép, máskor megindítóan (ahogy az első elbeszélés a már idézett “fájdalmasan gyönyörű” képpel ér véget): a szépről mint esztétikai kategóriáról (annak is az illusztrációja). Szól például arról, hogy lehet-e még szép egy naplemente: elmeséli a nagyapa egyik háborús élményét, amikor az erdélyi havasokban hevert egy lövészárokban, és nézte a naplementét: “a hó egyszerre vörösödni kezdett…” stb.

Hadd idézzek itt, ezzel kapcsolatban kicsit hosszabban egy Susan Sontag-esszét (“A szépségről”):

“A szépség az idealizálás történetének része, az pedig része a vigasz történetének. De a szépség nem mindig vigasztal. Az arc és az alak szépsége gyötör és leigáz; a szépség zsarnoki. A szépség, mely emberi, s a szépség, mely alkotott (művészet) – mindkettő a birtoklás fantáziáját indítja be. Az önzetlenség modellje a természet szépségéből fakad – a természetéből, mely távoli, mely fölénk magasodik, s melyet nem birtokolhatunk.

Egy német katona leveléből, aki őrségben állt az orosz télben 1942 decemberében:

A legszebb karácsony, amit valaha láttam, teljességgel önzetlen érzésekből áll, és cifra díszektől mentes. Egészen egyedül voltam a hatalmas, csillagos ég alatt, és emlékszem, egy könnycsepp gördült le fagyott arcomon, nem a fájdalom, s nem is az öröm könnye, hanem egy olyan érzésé, melyet maga a nagyszerű élmény fakasztott.

A szépségtől eltérően, mely gyakran törékeny és tünékeny, a széptől való meghatódás képessége megdöbbentően életerős, még a legnehezebb körülmények között és megmarad. Még a háború, még a biztos halál közelsége sem tudja kiirtani.”

Azt hiszem, Sontag itt nem fogalmazott pontosan: a széptől való meghatódás képessége nem annyira életerős – a legnehezebb körülmények között, a biztos halál közelében talán megmarad, de inkább azt mondanám, újból megjelenik: a biztos halál közelsége már “történet”, melynek a naplemente szereplőjévé válik. De máskor meg kell küzdeni a történetért – és a szépségért. Ahogyan Szabó Ádám megküzdött a könyvében: nem tökéletes sikerrel, de szép mondatokkal, ígéretes tehetséggel.