A harmadik kötetével jelentkező Varró Dániel olyan költő, akinek a kritika szokatlan módon előszeretettel igyekezett útmutatást nyújtani. A nagy sikerű első verseskönyv, az 1999-es Bögre azúr hivatásos olvasói bár nagy elismeréssel szóltak a versek rég nem látott formai bravúrjairól, sziporkázó játékosságáról, újszerűnek ható megszólalásmódjáról, több-kevesebb óvatossággal a komolyság, a súly betöltendő hiányát is megemlítették, és elgondolkodtak a folytatás lehetőségeiről. A 2003-ban napvilágot látott Túl a Maszat-hegyen mintha frappáns választ adott volna a recepció kérdéseire: a mesteri költői tudás egy mesei verses regényben jutott érvényre, amely továbbra is intenzív párbeszédet folytatott a költői hagyománnyal, megannyi költőt, műfajt, versformát idézett meg, amivel a “felnőtt” olvasó ráismeréseire, felfedezéseire apellált, ugyanakkor az első kötet egyes “témáit” – mint a buszozást, a náthát, a focit – immár a mese “súlytalanságában”, pontosabban játékos könnyűségében bontotta ki – és így a számos formai-nyelvi leleményt a gördülékeny cselekményszövéssel és a szellemes elbeszélői reflexiókkal ötvözve méltán aratott sikert a gyermek olvasók körében is.

Az új kötet mindazonáltal arról tanúskodik, hogy Varró nem vált végleg olyan furfangos meseszerzővé, aki a gyerekekhez szólva folyton kikacsint a versismerő felnőttekre. A költő nem maradt meg a verses epikánál, de nem is kezdett nonszensz lírába (egyik kritikusa jóslataival szemben), hanem olyan műfajra esett a választása, amely szintén akár a tehetségéhez illő “súlyos” témák természetét firtató kérdésre adott válasznak is tekinthető: a Szívdesszert szerelmes verseket tartalmazó kötet. A védjeggyé váló poétikai tudás mellett még egy fontos sajátosság képviseli a korábbi kötetekkel vállalt folytonosságot: amiként a verses regény elbeszélője érezhető szeretettel viseltetett a megszólított gyerekek és a megalkotott szereplők iránt, úgy az új mű alaphangja ugyancsak a szereteté. Jóllehet a kötet helyenként komor, lemondó és néhol szemrehányó hangokat csendít meg, még ezeket is az a szeretet hatja át, amelynek uralkodó jelenléte igencsak rokonszenvessé és szerethetővé teszi a könyvet, és amely a kötet rendkívül tudatos szerkesztésének jelentőségére is magyarázattal szolgálhat.

Ám mielőtt szó esne a felépítés szigorúságáról, meg kell említeni a szeretetteljesnek mondott költői megszólalás sokrétűségét. E többoldalúság mibenlétéről sokat elárul a kötet elejére illesztett három mottó. A John Osborne-idézet (“Látod azt a mackót meg azt a mókust? Hát azok mi vagyunk: ő meg én.”) a köteten végigvonuló játékosságot előlegezi meg, amely a gyermekiség és a gyerekesség érzékeny határán ellensúlyoz. Szőcs Géza sorai (“Kedvedért péklegény leszek, / thai péklegény leszek nagyon”) azt a költői magatartást villantják fel, amely a szerelmi líra formáló-formálódó, egyszerre elbűvölő és esetlen erejét teszi magáévá. Végül a Petri-idézet (“igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves, / hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak, / akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek”) több szempontból is mérvadó a kötet egészét tekintve: egyfelől előrebocsátja a versek önreflexív jellegét, azt, hogy a költemények beszélője gyakran beszél magáról a konkrét versről, a vershelyzetről, másfelől magán hordozza azt az alulstilizált, ironikus, akár cinikus és durva megszólalást, amely szintén felbukkan Varró kötetében. S persze eszünkbe juthat Petri A szerelmi költészet nehézségeiről című verse, amely a szerelmi költészet hagyományainak ismeretében fogalmazza meg a “szerelmes” költői beszédmód aktuális lehetőségeinek – végeredményben lehetetlenségének – problémáját. Úgy tűnik, Varró szerint nagyon is lehet ma még szerelmi költészetet művelni: még ha nem is lehet olyan klasszikus, “nagy” szerelmi költeményt írni, amilyet alighanem bármelyik érettségizett versolvasó említeni tud – ilyesfajta mű biztosan nem szerepel a könyvben –, igenis alkotható szerelmi verseskötet, önmagukkal azonos szerelmesekkel.

A kötetszerkezet fontossága igencsak szembetűnő. A könyv gerincét egy szonettkoszorú alkotja: tizennégy, hol klasszikus, hol képverssé formált, hol így vagy úgy szabálytalan szonett követi egymást, hogy végül az egyes szonettek kezdősoraiból álló mesterszonett zárja a kötetet. A költői mesterség, a poétikai hagyományok bámulatos alkalmazása tehát továbbra is elsődleges jelentőségű Varró költészetében, és ez a tudás nem kis téttel rendelkezik: a mesterszonett mintegy magába gyűjti a korábbi versek különféle tapasztalatait, amelyek mind ott munkálnak az utolsó vers rendkívül sűrű szövetében. A szonettkoszorú egyszerre a szerelem tapasztalatainak összegzése, a saját szerelem tudásának elnyerése, szépen megformált vallomás, kérés és ajándék.

Ha az olvasó megpróbálja sorba gyűjteni e szerelem különféle tapasztalatait, úgy igencsak összetett kölcsönviszonyra bukkan a szonettekben. Az óvatos figyelmeztetés (“Törődötten törődve egymással mit vesződünk egymásban elvesződve?”), a vallomás (Mert nem szerettem én még senkit így előtted, én nem tudok utánad szeretni senki mást”), az esetlegesség konstatálása (“járjuk a tescót, vécédeszkát venni a régi helyett, ami eltört”), a kiszolgáltatottság veszélyét hordozó összetartozás-tudat (“Az boldogít, mi bánt, és az finom, mi durva”), az elveszettség, az össze nem illés (“a szíved az enyémmel nem kompatibilis”), az apokalipszisként megélt elhagyatottság (“mindennek vége lesz már, ha többé nem puszillak, estévé lesz a nappal, epévé lesz a méz”), a megszólítás, a megszólítottság megőrződő reménye egyaránt megjelenik, még ha – mint az idézetek is mutatják – rendre ironikus, helyeként fanyar humorral is. Amit viszont kontextusukból kiragadva épp csak sejtetnek az imént felsorakoztatott citátumok, az a költemények változatos, de egyöntetűen virtuóz verselése, amely a szabályos formákkal kiegészülve alapvető szerepet játszik az említett tapasztalatok megszólaltatásában. A szonetteket átható érzésbeli esetlegesség, ügyetlenkedés és bevallott hétköznapiság a formai rendezettség, ügyesség és költőiség révén kiküzdött, elsajátított, megosztható és felmutatható tapasztalássá válik. Ahogy a szétforgácsolódni látszó verset megmenti a verselés (“Szétesni itt nekem ez a szonett sem átall, / de összetartom én, ne félj, a rímek által!”), úgy a szerelem is megmenekül attól, hogy elmosódjon széttartó eseményeiben, és a maga diffúz jellegében szilárd alakot ölthet.

Kétségkívül igaz, hogy a rímek kiváltképpen szervezőelvvé lépnek elő a szonettekben, ugyanakkor a Túl a Maszat-hegyen lenyűgözően gazdag, emlékezetes rímbravúrjaihoz képest az új kötetben nem az összecsengéseké a főszerep, jóllehet itt is remek találatokra bukkanni, például: “masztodon” – “maszkodon”, vagy “meggyúl” – “1 új” (mármint elektronikus üzenet), illetve “fájllal” (lásd imént) – “fájlal”. A rímeknél sokkal erősebbnek tűnnek azok a már-már szentenciaszerű sorok vagy sorpárok, amelyek találó voltát persze méginkább kidomborítja rímhelyzetük. Két ilyet idézek, amelyek akár az egész kötet összefoglalásaként is megállják helyüket: “Elhagylak, s lépteim / megint mögéd szegődnek”, illetve: “De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja.” Az utóbbi sor igen jól eltalált metaforájával különösen nagyszerű: nemcsak az egymásrautaltságot költi meg érzékenyen, hanem megjeleníti a szerelem hétköznapi helyzeteit, történéseit is, amelyek kijelölik a versek természetes színtereit, azokat a színtereket, amelyek nem csupán a szerelem közegét alkotják, hanem a szerelem a rajtuk való túllépés ígéretét is hordozza. Az utóbbi sor a félregombolt ing esetlen képét is felidézheti bennünk: ilyenkor kezdhetjük elölről a gombolkozást, hasonlóan ahhoz, ahogy a szonettek is újra és újra nekiveselkednek a szerelem megköltésének.

Amennyiben a versek nem hagyják maguk mögött a kifejezetten mindennapi kulisszákat, hanem sokkal inkább közöttük rendezkednek be, úgy ez nem is annyira a szonettekből derül ki, mint inkább a közéjük ékelt művekből. Kereken húsz ilyen alkotás kap helyet a kötetben, köztük új műfajokkal. Ilyen az “sms-vers”, amely nyilvánvalóan önreflexív jellegű: túl azon, hogy megszabja a terjedelmet (a karakterszámot), eleve elküldésre szánt, “gyors” műfaj. Ráadásul az egyszerűség kedvéért szívesen használ rövidítéseket, mint például az elsőként feltűnő ilyesfajta vers: “azt írom + most 1 smsbe / hogy beléd vagyok kedvesem esve / vágyak dobálnak partra kivetnek / billentyűzárát oldd ki szívednek”. A vers akár gyermetegnek is tűnhetne, de a már a műfajából is következő játékossága, és különösen az utolsó sor szellemessége kitűnő. A mobiltelefonozás versbe emelése mellett jellemzőek az olyan motívumok is, mint az e-mail, a televízió, az autó, a busz, vagyis úgyszólván a technika természetes közege a versek világának. Ami abból a szempontból is érdekes lehet, hogy a kora huszadik század jelentős alkotói közül nem kevesen – így Rilke vagy Cézanne – éppen a technika vélelmezett formalizáló-uraló térhódításával szemben fellebbeztek olyan “örökségekhez”, mint a művészet vagy a szerelem eleven hatalma. Varró magával ragadó ötletessége mintha azt sugallná, hogy nincs olyan, ami ne lenne beilleszthető a szerelmesek kapcsolatába – legyen az üzenőeszköz, vagy a leghétköznapibb, éppen ezért a legismerősebb foglalatosságok megszokott kacatja, akár az esti szórakozás eszköze, amely előtt könnyű álomba szenderülni. Még ha meg is maradnak a leghétköznapibb ténykedések és a megszokott környezet, ezek nem letudandó, elhagyandó életösszefüggések, hanem a másik jelenlététől (vagy éppen hiányától) áthatott cselekvések és helyek, amelyeket a költészet képes finoman áthangolni.

A kötet versei a hétköznapi helyzeteken keresztül szépen megrajzolják a két szerelmes arcképét. Az egyik sms-vers aláírásából illetve egy másik költemény megszólalójának kényelmes napirendjéből arra következtethetünk, hogy az egyik szerelmesben magát a költőt köszönthetjük, míg a hölgy reggelenként munkába szaladó “HR-menedzser”, aki jogosítvány birtokában a vezetni nem tudó kedvesét is szállítgatja, tovább erősítvén a költő esetlenségét, amelyből a költemények mégis előnyt kovácsolnak, sőt a kötet két kedves meseversében ez az esetlenség egyenesen az ellentétébe fordul. A hétköznapiság uralkodó jelenlétével áll szoros összefüggésben a költői hagyománnyal folytatott párbeszéd, amely eddig is Varró költészetének lényeges ismérve volt. Feltűnő mindazonáltal, hogy a közvetlenül azonosítható intertextuális rájátszások háttérbe szorultak – legalábbis a recenzens viszonylag kevés utalásra lett figyelmes. A Vajda János-allúzió mellett József Attila híres-hírhedt Magánya idéződik meg az Átok című versben (“Nyíló öled, ha mást szorítsz karodba, / korhadjon el, mint férges fának odva”), természetesen végül a Varróra jellemző szeretetteljes hangszerelésben: “A szíved, mint a megszáradt perec, / törjön ketté, ha véle mást szeretsz.” A Vers a szemeidről explicit módon Apollinaire-t idézi, és szellemes átfordítással – ügyes verses verselemzést követően – a Kikericsekben megmérgeződő szemek helyett az otthoni filmnézésről megfeledkező szerelmes harag-, vagyis méregűző szemeit dicséri, és így ironikus távolságot vesz föl a francia költői hagyományt nagyszerűen magába építő, a szerelmet erőteljesen metaforizáló-stilizáló avantgárd költőtől.

A konkrét költői művekre vonatkozó intertextualitás szerepének csökkenése nagyobb teret enged a sajátos versformák alkalmazásának, amely szintén a hétköznapisághoz kapcsolódik. Két magával ragadó példát lehet említeni elsősorban, így a disztichonban íródott reggelt, amely hatvannégy sorban “beszéli el” a reggeli ébredés és készülődés processzusát, valamint a Mozi című verset, amely a Weöres fordításában ismert Gíta Govinda verselését követi bámulatra méltóan, csak éppen prózai környezetet megjelenítve. Az a probléma merül itt föl, amelyről például Esterházy Péter elemzői értekeztek: vajon az irodalmi hagyomány efféle mozgósítása, ha úgy tetszik kisajátítása ironikus-lefokozó gesztus-e, vagy épp ellenkezőleg, az irodalom gazdag, a sajátos tapasztalat megfogalmazása számára eszközöket kölcsönző erejére világít rá? Úgy vélem, Varró kötetében mindenképp az utóbbiról van szó, jelesül arról, hogy a legesetlenebb, ugyanakkor a legtermészetesebb tapasztalatok, a mindennapos közös készülődés, vagy a kólás, pattogatott kukoricás mozizás a szerelmesek életének olyan epizódjai, amelyeknek minden esetlegességük mellett a kultúra nagy történetei, értékei számára fenntartott versformák járnak ki. A fennkölt hagyomány és a mindennapiság, a néha már-már ügyefogyott játékosság és a teljes elveszettséggel fenyegető hiány között nyílik meg a kötetben az a tér, amelyben az irónia libikókajátékának segítségével hitelesen juthat szóhoz a költészet. Varró Dániel költői tehetségének ismeretében az evidencia erejével hat ez az érdekes, kiváló verseskötet.

A költői hagyomány és az alulstilizált hétköznapiság egymást ellensúlyozó kapcsolatáról a kötet eddigi recepciójának fényében is érdemes szót ejteni. Bodor Béla nagyon alaposan feltárta a költemények tudatos, rendkívül összetett verselését, rámutatva arra, hogy bár a kötet igencsak felkínálja magát a naiv, könnyed olvasásmód számára, bonyolult poétikájával ironikus színezetet ad az ilyesféle beállítódásnak. E meglátás azért is figyelemre méltó, mert a korábbi köteteket már-már osztatlan elismeréssel üdvözlő kritikák után a Szívdesszert recenzensei nemritkán kritikus hangot ütöttek meg, és túlzott könnyedséget, naivitást, kiforratlanságot, helyenként modorosságot róttak fel Varrónak. A szándékos esetlenség, a hibával, a szabálytalansággal jelentésesen operáló versszerkesztés és a szerelem megjelenítésének összetettsége alighanem árnyalja ezeket az elmarasztaló ítéleteket.

A könyvben a szövegek mellett jelentős helyet foglalnak el Rácz Nóra rajzai. Illusztratív szerepüknél fogva mindenképpen jelentéses rajzokról van szó, amelyeket bár magam túlságosan gyerekesnek találok, kétségkívül interpretatív erővel rendelkeznek. S még egy fontos nyereségük van: kiválóan hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötet valódi kötetté, önálló tárggyá és így ajándékká váljon, amely minden viszontagság ellenére elkészült, jelenvaló és átnyújtható – az olvasó számára is.