Az angol mindenütt egyforma ege ezen az őszi délelőttön tényleg egyforma volt Londontól Pozsonyig és tovább a városhoz közeli Falussy-kastélyig. Az örökké esős Hollandiában éppúgy sötétkéken izzott a végtelen, mint a kastély udvara fölött. Ilyenkor az események a Földön élő számára véglegesek és mélyek. Ki tudja, miért, a jelen pillanata elérhetetlen és talányos, mint ami már elmúlt, épp ezért mélyen vésődik az emberi agyba.

Anna, miután az udvaron álló hintók, kocsik mellé begördült a hintajuk, ki sem akart szállni, pontosabban kiszállás közben a kék végtelent és az ismerős udvart egyetlen pillantásba fogva megállt a hintó falépcsőjén, és csak állt.

A házigazda, Falussy Gábor elébük sietve, szívélyesen mosolyogva fogadta a Tarnai házaspárt, így hát a hitvesnek nem maradt más választása, mint lelépni a kavicsos földre. Ráadásul a férjeura a kezét meg is rántotta, hogy ne bambuljon tovább.

– Samu! Isten hozott! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat! – mondta, szinte kiáltotta a fénylő kobakú úr.

– Csak nem képzelted – mosolygott Tarnai –, hogy kihagyok nálad egy vadászatot!

Falussy kezet csókolt Annának, de közben a férjéhez beszélt. – Reméltem is, hogy nem hagyod ki. Sőt, van egy meglepetésem is a számodra.

– Mi az? – hőkölt vissza Tarnai gróf.

Annyira, hogy megmerevedett, mint aki azonnal beszáll a hintajába, és elhajt.

– A meglepetés attól meglepetés, hogy nem tudod, mi az – mondta Falussy.

A gróf eleve vadászruhába öltözve érkezett, mintha ezzel tüntetően azt akarná hangsúlyozni, hogy ő nem vendégségbe jött, hanem csak vadászatra.

– De gyönyörű itt maguknál! – hallotta imádott felesége hangját. – Egészen olyan, mint Lengyelországban!

E hang hatására Tarnai döntött: balsejtelmei ellenére marad.

– Ott még nem jártam, de te is rég voltál nálunk! – mondta az időközben előkerült Falussyné.

Átölelte a szintén vadászruhát viselő Tarnainé Anna Wolenskát. – Kellemes volt az út?

– Hát unatkozni nem volt időm – felelte Anna. – Samu szórakoztatott a vadásztörténeteivel.

Erre aztán a férj azonnal válaszolt, mint akit megcsíptek.

– Mit tehettem volna, miután ön kifejtette, hogy az élethez nem szükséges a szerelem, amit az is bizonyít, hogy a rabok kenyéren és vízen elélnek.

– Ezt csak azért mondtam – riposztozott az asszonyka –, mert maga nem átallott az orosz cárról adomázni, akit gyűlölök… Meg kellett tudnom, hogy a cár nem szereti, ha a tisztjei kompótot esznek… Egyébként is gyanítottam, hogy nem édesszájúak azok a martalócok.

Falussyné hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Ti még mindig olyanok vagytok, mint a civódó új szerelmesek!

– Pedig a szerelmi szenvedély elmúlik, csak a vadászszenvedély nem – jegyezte meg Falussy csöndesen, a kastélyparkon túli erdők felé nézve.

– Ne magadból indulj ki, drágám! – mondta Falussyné.

Viszont Tarnai, ha már nem ült vissza a hintajába, mindent tudni akart. – Mondj valamit arról a meglepetésről! – kérte barátját.

– Nem lehet – zárta le a témát Falussy.

De Tarnai a kastély teraszán álló vendégek irányába pillantva tovább erőszakoskodott. – Ugye, nem valamelyik vendég képében rejtezik.

Falussy gróf nemet intett a fejével. – Nem ember, állat.

– Akkor jó.

Az inas kiemelte a hintóból Tarnaiék útipoggyászát, és vitte befelé.

Tarnai és Tarnainé az inast megelőzve fölmentek a lépcsőkön, fogadták az ott lévők üdvözlését, de a házigazda és a felesége lent maradtak, mert közben újabb hintó fordult be csikorgó kerekekkel.

Azonnal kicsapódott az ajtaja. Sós grófnak a lába még szinte nem is érte a földet, de már széles mosollyal üdvözölte a háziakat.

– Hadd öleljelek meg, Fruzsinám! Már megint mennyit szépültél, pedig nem is olyan rég láttalak!

Mialatt kezet nyújtott Falussynak, a hintó lépcsőjéről leszökkent egy szőke, fiatal lány.

– Te Gábor, Fruzsina a lelkemre kötötte, hogy Karolinát is elhozzam, hiába mondtam neki, hogy a lányom, bár a lovaglás szerelmese, vadászni nem szokott…

– Épp ideje, hogy bevezessük ebbe az élvezetbe is – mondta Falussyné.

Apja szavaira a lány egy pillanatra megállt, szótlanul meghajolt, szertartásosan üdvözölve a háziakat, majd rögtön elindult a kastély felé.

– Karolina! Hova mész? – kérdezte Sós gróf.

Karolina gúnyorosan visszanézett a válla fölött, de le se lassított.

– Hát nem ide jöttünk?

Az apa bosszúsan legyintett, majd Falussyhoz fordult megint.

– Nos, akkor, gondoltam, hozhatok még más vendégeket is!

Falussy és Falussyné kíváncsian lestek befelé a hintóba, ahonnan két ismeretlen hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb nézett vissza rájuk

Sós gróf nem húzta sokáig a dolgot, kezdte kisegíteni őket a hintóból. Először a fiatalabbikat.

– Ő Pardoe kisasszony! Júlia. Juliska. Angol. Útikönyv-írónő. Világhírű, bár még, mint látjátok, nagyon fiatal. Egyenesen azzal a szándékkal érkezett Pozsonyba, hogy beutazza az országot, és könyvet írjon rólunk is.

A kisasszony megunva a számára hosszú és érthetetlen bemutatást, kinyújtotta a kezét a gróf felé.

– Count Falussy and his wife! – mutatott Sós gróf a házigazdákra.

Miközben Falussy gróf kezet csókolt a kisasszonynak, és Miss Pardoe üdvözölte a háziasszonyt is, Sós gróf előre tessékelte a kocsiból kikászálódó mamát.

– Ő pedig a mama! Aki nélkül a kisasszony soha, sehova nem utazik. Bejárták az egész török birodalmat, beleértve a szultán háremeit is.

*

– Százados úr, kérek engedélyt, hogy rágyújthassak egy szivarra!

Halkan hangzott el, de elhangzott. Németül.

Hol? Ki mondta és kinek?

Ha a Vörös Ökör szokása ellenére levelet írt volna Anna Wolenskának, ez a mondat biztosan belekerült volna: „Vigyázzon az égbolttal, mert mindenki elfér alatta!"

Valóban, Hauer, a bécsi titkosrendőrség századosa és Herbert Varga hadnagy, szintén titkosrendőr, úgyszólván a kastélybeliek orra előtt (persze a sűrűben megbújva) megfigyelést végzett. Hauer éppen távcsövön figyelte a Falussy-kastélyba érkezőket, amikor a hadnagy föltette a kérdést, amire a százados nem rögtön felelt, előbb a kémlelést be kellett fejeznie.

Sőt, amikor megszólalt, akkor se a szivarozás problémája izgatta, hanem valami egészen más.

– Csak ne idegeskedjen! A mi szakmánkhoz a türelem úgy hozzátartozik, mint lóhoz a patkó.

– Akkor most rágyújthatok vagy nem, százados úr? – türelmetlenkedett a nikotinfüggő hadnagy.

Vadgalambok búgtak, varjak károgtak. Enyhe szél mozgatta a fák lombját.

– Gondolom, odébb megy, nem az orrom alá akarja fújni a füstöt – mondta Hauer a rejtőzködés helyzetéhez szabályzatilag előírt, dörmögő hangon.

A kovakővel pattintott szikra persze zajt csapott, Hauer rá is pisszentett a hadnagyra, mert éppen ekkor jelent meg távcsöve lencséjében egy újabb közelgő hintó.

Amikor begördült a kastély udvarára, és kiszálló utasai láthatóvá váltak, kiderült, hogy megjöttek azok, akikre a leginkább vártak: Whitewellék.

– Ők azok, százados úr? – kíváncsiskodott a pár méternyire álló hadnagy, miután kifújta a végre beszívott füstöt.

A százados azonban szokásához híven megint nem egyenesen a kérdésre válaszolt.

– Látja, Herr Varga, ilyen egyszerű a maga dolga. Aki elindul, az meg is érkezik. Mindössze egy szivarra kellett rágyújtania.

Mellére ejtette, majd tokjába zárta a távcsövet. – Jöjjön! – mondta. – Átöltözünk.

Vargának, miközben elindultak egy közelben lévő, láthatóan használaton kívüli, düledező csőszkunyhó felé, rossz sejtelmei támadtak. Azt gyanította, hogy el kell oltania a szivarját.

„Érkezhetett volna félórával később is az az angol!", gondolta.

*

Drága Jack bácsi! Ismersz te egy Julie Pardoe nevű hölgyet, aki útikönyvíró? Mert én sem honfitársnőnkről, sem The City of the Sultan című könyvéről nem hallottam, pedig állítólag világhírű.

„Kedves kisasszony! Nincs magánál egy példány a The City of the Sultanból?", kérdeztem tőle még aznap, miután a megismerkedés formaságain túljutottunk, és beszélgetni kezdtünk a hölgy európai hírű munkásságáról.

Ezt úgy jelentette ki, mintha a szóban forgó izzó golyóbis papírsárkány lenne, és ő a zsinórjánál fogva egyszerűen lehúzta volna az égről. Biztos voltam benne, hogy a The City of the Sultannak két főszereplője van: a kisasszony és a mamája. A szultán és a többiek csak körítés.