A tervek szerint 2010-ben, az Európa Kulturális Fővárosa évad keretében nyílik Pécsett állandó kiállítás a Pittsburghben élő Gyugyi László Zsolnay-kollekciójából. A gyűjteményről 2006 decemberében igényes album jelent meg a Helikon gondozásában. A szakmai nyilvánosság előtt az anyag már a könyv megjelenése előtt ismertté vált, többek között egy New York-i Zsolnay-kiállítás kapcsán, amely a Bard Graduate Centerben – egy rangos posztgraduális oktatási és kutatási intézményben – volt látható.

Ébli Gábor: – Hogyan jött létre a New York-i tárlat? Milyen alkotások szerepeltek a kollekcióból?

Gyugyi László: – A kiállítás 2002-ben valósult meg. Az Iparművészeti Múzeum által már külföldön megrendezett Zsolnay-kiállítások, valamint Csenkey Éva Szecessziós kerámiák című könyve kelthette fel a Bard Center érdeklődését a Zsolnay kerámia iránt. A 1990-es években a kollekcióm néhány külföldi Zsolnay-gyűjtőn kívül már néhány magyar gyűjtő előtt is ismertté vált fényképek vagy szállongó hírek alapján. A hír eljutott Csenkey Évához is, akit akkor személyesen még nem ismertem, és ő írt egy levelet 2000-ben, amelyben tájékoztatott a kiállításban való részvétel lehetőségéről, és kérte, hogy küldjek fényképeket a gyűjteményemről. A gyorsan készült fényképek után rögtön kaptam választ tőle, jelezve, hogy nagyszámú tárgyat szeretne a kiállításra kölcsönözni, főleg a szecessziós periódusból. Később meglátogatott Pittsburghben a művek végleges kiválasztása és adatolása céljából. Végeredményben hatvanhét – főleg szecessziós – tárgyam tette ki a kiállított darabok egyharmadát, a másik kétharmadot a Bard az Iparművészeti Múzeumtól és a pécsi Zsolnay Múzeumtól kölcsönözte, valamint más magyar és külföldi magángyűjtőktől. A Bard határozta meg a kiállítás célját is: a Zsolnay-gyár történetének teljes bemutatását a kezdetektől máig, az építészeti kerámiával együtt.

– Mennyire tekinthető a Zsolnay-gyűjtés ma nemzetközileg jelentősnek?

– A Magyarországon kívüli Zsolnay-gyűjtőket három kategóriába lehet sorolni: először is azok, akiknek valamilyen magyar kapcsolatuk (leginkább származás, amely már második generáció is lehet) van Magyarországgal, a magyar kultúrával. Ezek a világ minden részében lehetnek, országonként nem nagy számban, és általában lelkes gyűjtők az anyagi lehetőségeik határain belül. Másodszor azok, akik ugyan külföldiek, de megszerették, vagy üzleti befektetésként gyűjtöttek, illetve gyűjtenek Zsolnayt. Ilyen volt például Rudolf Schmutz Bécsben. Ezek száma nagyon kevés. Harmadszor azok, akik nem kimondottan Zsolnay-kerámiát, hanem általánosabban gyűjtenek, például európai kerámiát, vagy még inkább az art nouveau tárgykultúrát, amely átfoghat üvegtárgyakat, kerámiát és egyéb dísztárgyakat, sőt még bútort is. Ez utóbbiak igen sokan vannak, és különösen az art nouveau-gyűjtők esetében, rendszerint erős anyagi pozíciójuk miatt rendkívüli módon befolyásolják az antik kereskedelmet, és különösen nagy hatással vannak a csúcstárgyak áraira. Megítélésem szerint az art nouveau-gyűjtőknél elszórtan rejtőzködnek a külföldön még meglévő szecessziós Zsolnay csúcsdarabok.

– Milyen a Zsolnay-tárgyak nemzetközi piaca?

– A “tiszta” Zsolnay-gyűjtés külföldön viszonylag ritka más gyártmányú kerámiához (vagy üveg dísztárgyakhoz) képest. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a gyűjtés általában kapcsolódik a tulajdonos nemzeti kultúrájához. Így egy amerikai gyűjtő elsősorban amerikai kerámiát, egy francia pedig francia kerámiát gyűjt. A kultúrával való azonosulás mellett az is szerepet játszik, hogy a saját hazájában és saját nyelvén tud információt kapni, amihez tud viszonyulni. A másik ok a tárgyak megszerezhetősége. Amerikában talán a leghíresebb kerámia a Rookwood. Az Egyesült Államokban legalább három nagy és sok kisebb aukciós ház szakosodik amerikai kerámiára. A nagy aukciós házaknál van évente általában három aukció, amelyeken mindig több mint száz Rookwood-tárgy, közöttük elég nagy számú csúcsdarab kerül eladásra. Ehhez viszonyítva, a külföldön lévő összes nagy aukciós házat figyelembe véve, általában nem több, mint talán tíz-tizenöt igazán jó Zsolnay-darab bukkan fel eladásra egy teljes év alatt. Ilyen árukínálat mellett a gyűjtés elkezdését és lelkes fenntartatását egy külfölditől nem lehet elvárni. Az eddig megjelent Zsolnay-irodalom, a szerzők legjobb akarata ellenére, nem adott vagy nem tudott adni olyan információt, amelyre a külföldi szakembereknek és komoly gyűjtőknek szükségük lenne a Zsolnay-tárgyak kategorizálásához és értékeléséhez.

– Hogyan viszonyul a múzeumokban található Zsolnay-anyag a magánkézben lévőhöz?

– Az Iparművészeti Múzeum Zsolnay-anyaga a gyár történelmi fejlődése szempontjából jelentős, de művészi tárgyakban több területen hiányos. A Zsolnay Múzeum kollekciója Pécsett a historizmus időszakából minden szempontból kiváló. Azonban a pécsi múzeum szecessziós anyaga, amely a Zsolnayt valóban világhírűvé tette és ma is ott tartja, meglehetősen hiányos, és különösen a csúcsdarabok területén – talán nem lesz sértő, ha a véleményem szabadon kimondom – meglehetősen elmarad a magánkézben lévő művektől. Ez természetesen nem a múzeum hibája, hanem a múzeumi anyag kialakulásának időszakában végbemenő művészeti nézetek vitatott és változó értékelésének következménye. A szecessziós stílus megjelenését az akkori magyar polgárság (köztük az eozin mázzal összekapcsolt Wartha Vince professzor is) nem egyhangú lelkesedéssel üdvözölte, még a Zsolnay-családnak sem miden tagja kedvelte. A Magyarországon viszonylag későn megjelent rövid életű szecessziót előbb az azt követő art deco, majd az első világháború utáni óriási változások feledésbe borították. Így a Zsolnay-család tagjainak magángyűjteményeiben, és az ezekből, valamint az 1920-as években összegyűjtött tárgyakból létrehozott múzeumi anyagban kevés szecessziós tárgy állandósult. Sajnos a második világháborút követő években a szecessziós művészet nyugaton történő nagymérvű újraértékeléséből Magyarország kimaradt az akkori rendszer ideológiai álláspontja miatt, és ez a második világháborút még túlélő kis számú hazai szecessziós tárgy további elveszéséhez vezetett.

– Várható-e, hogy a gyár későbbi termékeiért is gyűjtői verseny alakul ki?

– Talán az 1960-as évek ötletes és új stílusú darabjai, Török János, Nádor Judit, Fürtös György, Törzsök Gabriella tervei lesznek leginkább keresettek a gyűjtők részéről. A historizmus és a szecesszió alkotásainak újragyártott példányai komoly gyűjtőket nem fognak érdekelni.

– Hogyan látja a két klasszikus aranykor, a historizmus és a szecesszió éveinek viszonyát a Zsolnay-anyagban a tárgyak színvonala tekintetében?

– Az összehasonlításban szem előtt kell tartanunk két tényezőt: a Zsolnay-gyár technikai és szervezeti felkészültségét, anyagi bázisát; másrészt a kerámia-technológia színvonalát és művészeti kívánalmait világviszonylatban a két időszak alatt. A gyárnak az 1878-as világkiállításon a historizmus terén elért eredménye technológiai és művészeti téren kiemelkedő, ha figyelembe vesszük a gyár anyagi lehetőségét és szervezeti felkészültségét. Az 1900-as világkiállításra a szecessziós stílussal és eozin technológiával való nagy munka anyagi és szervezeti felkészültséget igényelt, amelyet a gyár a 1890-es évekre, bár néha stílusbeli kompromisszumok árán, már megteremtett. Itt már nem meglévő stílusirányzatok újraélesztéséről volt szó, hanem egy teljesen újnak a megalkotásáról. De a versenytársak is hasonló adottságokkal indultak, és szintén új művészeti stílusok sajátos interpretációjára törekedtek. Zsolnay eredménye mind a technológia kifejlesztése, mind a művészet sajátos, de sokoldalú interpretációja területén egyedülálló. Bár a Zsolnay kerámia minőségi tárgyai mindkét időszakban magas színvonalat értek el, de újszerűség, technológiai és művészeti alkotás szempontjából a szecessziós periódus anyagának színvonala egyedülálló, és az ottani csúcsalkotások a világ szecessziós kerámiaművészetének örökös sztárjai maradnak.

– Hogyan ítélhető meg a Zsolnay-tárgyak újító jellege nemzetközileg a saját korukban?

– A historizmusbeli Zsolnay kerámia újító jellegének jelentőségét ma talán legjobban a korabeli külföldi szakemberek, különösen a német keramikus, Alexander Schmidt professzor leírásából érzékelhetjük, aki a “kiállított művészi agyagárut” “sajátosan új”-nak nevezte, amely “azonnal a legnagyobb érdeklődést váltotta ki, és technikája sokak számára rejtély” volt. Bár Schmidt professzort egyesek vádolhatják elfogultsággal a Zsolnay-gyárral való korábbi kapcsolata alapján, de reális megítéléssel az teljesen valószínűtlen, hogy az akkor már híres egyetemi tanár és a nagynevű meisseni gyár igazgatója a szakmai reputációját kockára tette volna szakmailag nem helytálló véleménnyel. A Zsolnay “porcelán-fajansz” és magas tüzű máz korabeli jelentőségét megerősítette az 1878-as világkiállításon kapott aranyérem és Francia Becsületrend, amelynek jelentőségét fokozza a tény, hogy akkor Zsolnay még a Monarchián kívül alig lehetett ismert. Európai múzeumok a kiállítás hatására vettek Zsolnay-tárgyakat, a gyár jelentős kereskedelmi rendeléseket kapott Párizsból, Londonból.

– Miként látja a századfordulós Zsolnay-darabok nemzetközi helyét?

– A szecessziós Zsolnay kerámia korabeli értékelése nehezebb. Az 1900-as párizsi világkiállításon a Zsolnay-gyár versenyen kívül indult. Zsolnay Miklós, a gyár akkori vezetője zsűritag volt. A kiállított Zsolnay-anyag összhatásában rendkívül sikeres volt; de az irizáló eozinmáz-technológia, bár sokoldalú és nagyon látványos, akkor már nem volt alapvetően új, hiszen mások, különösen a francia Clément Massier, már korábbi kiállításokon is bemutatott hasonló máztechnológiát. Azonban a soron következő nemzetközi kiállításokon (Szentpétervár 1901, Torino 1902, St. Louis 1904, Liège 1905) a Zsolnay-technológia állandó fejlesztése, bővítése és finomítása, és ezeknek a művészi tervekkel való integrálása erősítette a Zsolnay eozinos szecessziós kerámia technikai elsőségét, szépségét és az ezzel járó széleskörű nemzetközi elismerést.

– Állandó-e ez az elismerés, vagy – mint a művészeti kanonizáció általában – ez is folyamatos újraértékelés tárgyát képezi?

– Érdekes megvizsgálni a Zsolnay kerámia két időszaka korabeli értékelésének az idők folyamán beállott változását. Az art nouveau nemzetközi újrafelfedezése során, az 1960-as évektől napjainkig a szecessziós Zsolnay kerámia jelentőségének – és mondhatnám, elsőbbségének – elismerése a külföldi szakemberek és műkereskedelem által állandóan fokozódott, és manapság majdnem általánossá vált. Az egyik bizonyíték erre a szecessziós Zsolnay kerámia műkereskedelmi árának töretlenül meredek emelkedése. A historizmusbeli darabok eredeti jelentősége viszont feledésbe merült, és művészeti értékelésük csökkent, amikor a historizáló Zsolnay-tárgyakat – gyakran igazságtalanul – “viktoriánus” jelzővel látták el. A két periódus külföldi értékelésénél az is szerepet játszott, hogy az 1878-1885 közötti, historizáló aranykor után, Zsolnay anyagi okokból nagy mennyiségű kommersz – és valóban sok “viktoriánus” – árut exportált, amelyből még ma is gyakran lehet példányokat látni az antik kereskedelemben, és ezek a gyakori darabok képviselik sokak számára a historizáló Zsolnay-tárgyakat. Ezzel szemben az exportált szecessziós darabok többsége jó minőségű, a gyár 1898-1908-as “arany” periódusából való. Az első világháború és a Monarchia feloszlatása megszüntette az exportlehetőséget, és így ennek az időszaknak az olcsó, kommersz eozinos tárgyai nem kerültek külföldre és ma sem gyakoriak a külföldi antik kereskedelemben.

– Milyen darabokat emelne még be szívesen a kollekcióba? Mennyire aktívan gyűjt még?

– Természetesen vannak olyan darabok, amelyeket még szívesen betennék, de a Zsolnay-gyűjtést általában a meglepetések jellemzik. A szecessziós területen található információ hiányos az elveszett tervrajzok miatt, részint pedig bizonyos tárgyak improvizált kivitelezése miatt. Így a gyűjtő mindig reménykedhet egy eddig ismeretlen kivitelezésű szecessziós “csúcsdarab” felfedezésében. A 2006-os Zsolnay-könyv megjelenése után még folytattam a gyűjtést, és sikerült néhány kiváló munkát mind a historizmus, mind a szecesszió periódusából megszereznem. Ezek között van egy Palissy-stílusban készült váza. Ez a stílus eddig hiányzott a gyűjteményből.

– Az ön felesége angol. Ő miként viszonyul a Zsolnay iránti szerelemhez?

– A feleségem szereti és értékeli a Zsolnay kerámiát, de természetesen anélkül, hogy ez a hobbijává vált volna. Alkalomadtán, egyéni akcióként ő szerzett be néhány nagyon jó tárgyat, közöttük egy Klein-tálat, valamint szecessziós vázákat.

– A Zsolnay-tárgyak gyűjtését megelőzően foglalkozott festményekkel is.

– Diákkoromban nagyon érdekelt a festészet, sokat rajzoltam és festettem. Apám is biztatott, hogy erre a pályára menjek. Sajnos ő már tizenöt éves koromban meghalt, és végül a mérnöki pályát választottam. Pályám elején azért még festettem is. Később, a festészet mellett a fényképezés is hobbim lett. Ahogy viszont a szakmai feladataim sokasodtak, ezekre már nem jutott idő. Magyarországon főleg a tizenkilencedik századbeli festészettel ismerkedtem meg. Munkácsy mellett kedvelt festőim voltak Paál László, Lotz Károly, Mészöly Géza, Szinyei Merse Pál, és aztán később, a műkereskedelem megindulása után, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Koszta József, Ziffer Sándor, Vaszary János, Aba-Novák Vilmos. Világviszonylatban az impresszionisták műveit különösen szeretem. Sajnos az igazán kedvelt festőktől nincs képem. A kis gyűjteményemnek ismertebb festői a holland Albert Neuhuys és Willy Martens, az amerikai Walter C. Hartson, valamint Lotz Károly (jelzés nélkül, tulajdonított), Bruck Lajos, Paczka Ferenc és Czencz János. Paczkához és Czenczhez némi lokálpatriotizmus köt, hiszen a pályájuk vége felé a Dunántúlra vonultak vissza, Szekszárd környékére, és sok ottani életképet festettek. Jómagam a Dunántúlról származom, és ilyen dunántúli életképem van mindkettőtől. Czencz feleségével sok évvel ezelőtt találkoztam is.

– Hogyan zajlott gyűjtésének második szakasza, a népművészeti tárgyaké?

– A népművészeti gyűjtésem igen kezdetleges fokon állt, és a Zsolnay-gyűjtés hamar megállította. A viszonylag kis számú “gyűjtemény”, néhány régi pipa, kulacs, fokos, karikás ostor most is megvan, de csak dekorációs szerepük van a Zsolnay-tárgyak mellett az egykor “magyarosnak” szánt szobában.

– Idén júniusban sajtótájékoztatón jelentették be, hogy aláírták a szerződést az anyag pécsi elhelyezéséről 2010-től kezdve. Voltak-e alapvető elvárásai a tárgyalások során?

– Ilyen nagyságú gyűjtemény sorsának megoldása nehéz probléma. Hetvenöt éves vagyok, és családi viszonyaim (a fiam négy gyermekkel San Francisco közelében él egy erősen földrengéses zónában) nem alkalmasak a gyűjtemény további megtartására. Kezdettől fogva szerettem volna, ha a gyűjtemény biztonságos helyen hozzáértő kezekbe kerülne, ahol szeretik és tisztelik a tárgyakat, de főleg megértik és értékelik, hogy – mai ismereteink alapján – a gyűjtemény nemzetközileg elismert szecessziós része mint egység a legteljesebben képviseli a huszadik század kezdetére a nemzetközi élvonalba tört Zsolnay-gyár, és a kerámia területén a magyar iparművészet nemzetközi elismerést kiváltó alkotásait. Mivel a gyűjtemény jó néhány darabjának másodpéldánya nem ismert, illetve a feltűnt esetleges másodpéldányok nagy része a felfedezésük után a világ különböző országaiban ismét nyomtalanul eltűnt, különösen fontosnak tartottam, hogy a gyűjtemény a szakemberek és a közönség számára elérhető legyen állandó kiállítás formájában. A fenti gondolatokat majdnem automatikusan követte az a konklúzió, hogy a gyűjteménynek vissza kellene kerülnie Magyarországra, itteni állandó kiállításra. A Zsolnay Kulturális Negyed létrehozása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 Program keretében kiváló lehetőséget adott erre. A gyűjtemény tárgyai innét indultak világhódító útjukra több mint száz évvel ezelőtt, és a világ tiszteletének és elismerésének megszerzése után ide kellene visszatérniük állandó megőrzésre. Itt kellene bemutatnunk a magyar és külföldi közönségnek a külföldi szakemberek és műkereskedelem által már nagyra értékelt műtárgyak gyűjteményét. Ezzel talán tartoznánk a Zsolnay névnek és családnak is, hiszen tény, hogy Zsolnay mai világviszonylatú státuszát, mint az art nouveau kerámia vezető egyéniségét, Nyugat-Európa és Amerika teremtette meg az 1960-as és 70-es években, a közömbös Magyarország részvétele nélkül.

– Milyen konkrétumokat lehet tudni a 2010-re tervezett állandó kiállításról? Önálló múzeum lesz? Városi, megyei vagy magán fenntartással? Lesznek-e időszaki kiállításai is? A gyűjteménye mekkora részét öleli majd fel a bemutató?

– Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzatának döntése alapján a biztos konkrétum, hogy a gyűjtemény már 2009-ben Pécsre, 2010-ben pedig kiállításra kerül a Zsolnay Kulturális Negyed erre a célra restaurált épületében. A tervek szerint lényegében a gyűjtemény teljes anyaga ki lesz állítva. Az Önkormányzatának nem célja új Zsolnay Múzeum létrehozása a Kulturális Negyedben, hanem inkább egy állandó kiállítás megvalósítása. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban sok félreértés is van, és sajnos olyan vélemények is elhangzottak, hogy a gyűjteménynek nem kellene Pécsre mennie, mert ez konkurenciát jelentene a meglévő Zsolnay Múzeumnak. Ez a kritikus nézet sok szempontból kifogásolható: csupán praktikusan nézve, ha például a gyűjteménynek Budapesten lenne állandó kiállítása, az Pécs turistaforgalmára is negatív hatással lehetne. Az én véleményem ezért az említett elutasító állásponttal szemben teljesen ellentétes: a két gyűjtemény nem versenyben áll, hanem kiegészíti egymást, mert teljesen különböző szempontok mentén, és különböző forrásokból eredő, nagyrészt különböző anyagból lett összeállítva.

– Hogyan jellemezné a két gyűjtemény egymást kiegészítő jellegét?

– A jelenlegi Zsolnay Múzeum anyaga – amelyet én is nagyra becsülök – jórészt a család tagjainak privát gyűjteményeiből, a gyárban az első világháború után megmaradt mintaraktár darabjaiból (amelyről Zsolnay Teréz emlékiratában sajnálkozással írta, hogy az akkor már meglehetősen hiányos volt) és az 1920-as években még az országban összegyűjthető tárgyakból lett összeállítva. Így az anyag jó része szükségszerűen magán viselte az Osztrák-Magyar Monarchia háború előtti jómódú polgári rétegének többnyire konzervatív ízlését, amely elsősorban a gazdagon díszített luxustárgyakat (gyakran vitrinbe rakható méretben) kedvelte. Bár a múzeum anyaga átfogó, de a legkiválóbb része a főleg közép-európai piacra készült luxustárgyakból áll. Ilyen típusú darabokat a nyugati országokban, Franciaország, Anglia és Amerika műtárgypiacán csak nagyon ritkán láttam. Az én gyűjteményem fő forráshelyei éppen ezeknek a nyugati országoknak a nagyvárosai, ahova Zsolnay a különböző kiállításokra küldött tárgyak mellett exportált az ottani piacnak megfelelő anyagot.

– Milyen konkrét példákat lehet erre hozni?

– Az 1878-as világkiállításra készült eredeti magastűzű-zománc technikával készült porcelán-fajansz tárgyak beszerzésére Párizs volt a legjobb lelőhely. Párizs azoknak a csúcsminőségű szecessziós tárgyaknak is kiváló forrása volt, amelyeket Zsolnay az 1900-as világkiállításra (majd később is) Franciaországba exportált, konkurálva Clément Massier-vel. Anglia volt a legjobb hely a nagyméretű isnik, kínai, japán stílusú, valamint Klein-féle figurális tárgyakra, amelyeket a viktoriánus angol polgárság kedvelt. Amerikában az áttört, duplafalú tárgyak voltak különösen kedveltek, de kiváló hely volt a Tiffany üvegtechnikát utánzó és egyéb szecessziós tárgyak beszerzésére is. A források különbözősége mellett a gyűjteményem célja és karaktere is teljesen különbözik a pécsi múzeumétól. Kollekcióm célja az eredeti Zsolnay család (Vilmos, Teréz, Júlia – férjével, Sikorski Tádéval, valamint Miklós) egy emberöltőn keresztül, lényegében az 1878-tól 1910-ig tartó időszakban, a művészeti kerámia terén elért eredményeinek, stílusbeli és technikai fejlődésének bemutatása a ténylegesen külföldre küldött anyaggal. Különös figyelemmel ezen belül az 1878–84 közötti korai historizmusra, és kiemelve az 1900-ban bevezetett és világszerte elismerést kivívó szecessziós periódust. Ezzel szemben a pécsi múzeum teljességre törekszik, átfogóan bemutatva a gyár fő termékeit (építészeti, dísz- és használati kerámia) a kezdetektől napjainkig a Magyarországon maradt anyaggal. A kettő közötti különbségek kiegészítő jellegének felismerésével meggyőződésem, hogy a látogatók döntő többsége látni kívánja majd mindkét kiállítást. Az egyik kiállítás növelni fogja az érdeklődést a másik iránt.

– Pécsett éppen most ért sajnálatos véget egy másik rangos magángyűjtemény múzeumi elhelyezése: a város anyagi okokra hivatkozva felbontotta a letéti szerződést az Antal-Lusztig Gyűjtemény debreceni tulajdonosával. Milyen szakmai vagy egyéb munkát lát szükségesnek ahhoz, hogy a Zsolnay-megállapodás ne jusson majd hasonló sorsra?

– Magamból kiindulva, a gyűjtők általában túl optimisták és nincsenek felkészülve, hogy reálisan előre megítéljék egy nagyobb gyűjtemény intézményi elhelyezésének problémáit. Úgy gondolják, hogy a gyűjtemény magas esztétikai és/vagy pénzbeli értéke biztosítani fogja annak intézményes megbecsülését, hosszú távú megőrzését és biztonságát. Sajnos magyar és külföldi példák mutatják, hogy ez a valóságban nem mindig van így. Az intézmények anyagi helyzete, a vezetőség változása, akár a különböző politikai szemlélet is a szerződési kötelezettségek megszegéséhez, illetve azok felbontásához vezethet. Erre nincs igazi megoldás, csak a ritkán rendelkezésre álló nagy személyi vagyon, amely révén egy alapítvány formájában biztosítani lehetne a gyűjtemény időhatár nélküli kiállításához és szakszerű fenntartásához szükséges költségeket. Az elérhető legjobb jogi vélemények alapján magam is arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobban megírt, legszigorúbb szankciókkal védett szerződés megszegése végső esetben is csak egy (vagy több) esetleg évekig elhúzódó pert eredményezne, amelynek kimenetele nem garantált, és amelynek ügyvédi költsége óriási lehet. Esetemben a jövőbeli helyzetet még komplikálná a tény, hogy örököseim Amerikában élnek magyar nyelvtudás, a jogi és egyéb viszonyok ismerete nélkül. Így a középutat választottam, amely részben szerződésen alapszik, részben pedig a gyűjtemény Magyarországon, magántulajdonban való maradását (és ezen keresztül a várható további megbecsülését és védelmét) biztosítja. Ezen kívül amiben talán leginkább bízom, hogy a magyar közönség, különösen Pécs lakossága, amelynek kapcsolata a Zsolnay-gyárral már közel 150 éves, és amelynek tagjai most is, akár generációkra visszamenőleg dolgoztak a gyárban, és alkották ezeket a világ által csodált darabokat, büszkék lesznek erre gyűjteményre, sajátjuknak fogják tekinteni azt, és mindent meg fognak tenni, hogy az állandó kiállítás formájában Pécsett maradjon.