A langyos szív, de ne mondjuk újra

A kockás inget a kerti padon

hagytad. Ilyen a múlt idő.

A házban, amit úgy szeretsz,

anyádé az első szó. A hátsó

szoba mióta őrzi ezt a fejet.

Fecsegni képtelenség. Bevártalak,

s magamban, mint már annyiszor,

a blúzod alá nyúltam.

Július hibátlan. A nap kisüt,

s úgy is marad egész délután.

A gyep felszárad, a gyenge

magot felissza a föld. Estére

az utolsó kerítést is tisztán látni.

Erre felhúzod magad. Mert

mi az, hogy hibátlan, meg

hogy a sötét akkor is csak sötét.

A holtakkal valahogy szívósabb

vagyok. Azt mondom, két év, és

a házat eladjuk. A kertkapu, a rozsdás

rács, ezekre emlékszem. Szívnek meg

azt hívjuk, ami gyűlöl vagy épp hogy

nem, de semmiképp sem enged. Te

mászkálhatsz evilági, ködös folyosókon.

Én kávét főzök, nem gondolok rád.

Míg van menetrend és vannak vonatok.

A földút végén az állomás lassan ötven

éve áll. Boltba gyalog megyek, a nénit

ott csak néninek mondják, a lányával

még barátkozom. Aztán újra a váróterem,

újra a lesikált kőpadok. Az utcánkban,

ősi tárna, betelik a nyár.

Legyen vasárnap, legyen reggel. Nyolc

körül ébredjen fel a ház. Történjen

minden álmosan, megkésve, rendben,

két testet tartson meg egy sosemvolt szokás.

Könnyű szél, őszi kert, benne bármi ehető,

ezek legyenek még. S beszéljünk délig,

akárha köztünk egy vendég írna, jegyezne

minden szót. Hívjuk dögnek következetesen

a múlt időt, s az élet előtt álljon ott rendre:

kurva. Hazudjunk jellemet, várost, szereplőt,

de a neveket, az istenért, ne mondjuk újra.