Objektív

Ez egy kavicsról szól, egy egyszerű, sima

kőről, ami a szép, áttetsző vízben süllyed –

erről, mert ezt akarom. Ez könnyen elképzelhető,

veszélytelen, kicsit unalmas is. (Engem nem

érdekelne.) Azért jó lesz – jó, mert nem leszel

benne. Tényleg csak a kavicsról szól. Ahogy süllyed.

Ez így mellébeszélés, persze, de az a lényeg.

Nem derül ki, milyen érzés a kezedben –

milyen volt. (Pedig ezt a kavics is tudhatja.)

Nem fontos, ahogy az ízed távolodik – felszíntől

ez a darab fehér kő. Szóval ennyi az egész. Süllyed.

A súlyából annyit veszt, amennyi kimondható.

De kövekről nemigen beszélünk. Még annyit se,

mint a hazugságokról. Például. Ezért is szól róla.

Vagy mert mindegy, miről. Mert az a két-három szó,

ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt. Nekem ez jutott.

Arról a kavicsról szól. Feneketlen vízbe esett,

szóval most, nagyjából örökké, merül.

Tévedni legalább

Meséltem neki a Szív szútráról, erről

a buddhista szent szövegről. Mondtam,

hogy az ürességről szól – rosszul emlékeztem

persze, bár valami ilyesmiről – és soroltam,

hogy az üresség az üresség, nem indulás

és nem nem-indulás, nem boldogság és

nem nem-boldogság, nem keletkezett és nem múlik,

és ez van a szívben – ezt mondtam, és hogy szerintem

ez nagyon szép. A kádban feküdtünk, forró volt a víz,

lejjebb csúszott a melléről kezem, biztos

beszéltem tovább. Én csak meztelen voltam,

ő gyönyörű. Azóta tudom, hogy rosszul

emlékeztem, a Szív szútra eléggé más.

De ragaszkodni kéne a tévedésekhez is.

Mostanra megint másképp emlékszem,

pedig olyan biztos, hogy nincs benne, hogy

“nagyon finom voltál, köszönöm”,

vagy hogy “pusztulok nélküled,

ez van a szívben”. Egy ideje csak

tusolok, hideg vagy forró, mindegy.

Róla meg mondanám, hogy volt valami

nagyon szép, de pont innen tudom,

hogy rosszul emlékszem.