I.

Nagyanyám csehországi kastélyának konyhájához két cseresznyemagozó tartozott, két lakkozatlan, fehér fanyélre szerelt dróthurok, és valahányszor a szakácsnő nekiveselkedett az egyenlőségtésztának, elővette a fiókos szekrényből és az asztalra tette a két magozót. Azután a rutinos gonosztevő isteni nyugalmával kihúzott egy hajtűt a kontyából, amely úgy koronázta a fejét, mint egy ébenfából faragott, túlméretezett csigaház, és azzal vájkálta ki a magokat a gyümölcsből. Ahogy ezzel végzett, beletörölte a tűt a köténye elejébe, visszanyomta a helyére, majd a cseresznyemagozókat is visszatette oda, ahova kellett, miután csalárd jelenlétükre nem volt szükség többé. Sose tettem megjegyzést erre a szertartásra, mivel azonban állandó látogatója voltam a konyhának, számomra az egyenlőségsütemény elkerülhetetlenül egyet jelentett a csalással. Jámbor, sima, jellegtelen, világos színű tésztája volt, sűrűn telepöttyözve gyümölccsel, és amikor előkerült a sütőből, olyan volt cseresznyével lefogatott, szelíd domborulataival, mint egy gombokkal steppelt kárpit. Gyerek voltam még akkor, az 1920-as évek elején, és nekem ehető kalendáriumot jelentett az egyenlőségsütemény, amely a kastélyban töltött nyarak során mutatta az idő múlását. Érkezésemkor, júniusban azzal a korai, halvány, savanykás cseresznyével rakták ki, ami nyersen nem is ehető. Utána jött az édes, piros cseresznye, azután a felezett zöld ringló, majd a negyedelt sárgabarack, utána a kései, pikáns fekete griotte cseresznye, és végül, ősz elején a kicsi, kékeslila szilva. Mire tizenegy éves lettem, az emeltebb szintű oktatás áldásai megváltoztatták érzelmeimet az egyenlőségsütemény iránt. Hajlamos voltam azt hinni, hogy a francia forradalomról és a Liberté, égalité, fraternité jelszóról kapta a nevét, és igyekeztem meggyőzni a szakácsnőt, hogy Robespierre ezt ette minden délután a kávéjához. A szakácsnő csak legyintett erre az ötletre, habár én fáradságosan próbáltam alátámasztani állításomat történelmi magyarázatokkal.

– Csodálkozom magán, Edith kisasszony – mondta egyik délután. – Mindenki tudja, hogy azért hívják egyenlőségtésztának, mert le kell mérni a tojást, és a súlyával megegyező mennyiségű lisztet, vajat és cukrot kell hozzá tenni. Mindent egyenlő mértékben. Ilyen egyszerű.

– Ami persze igaz – vitatkoztam –, de nem érti, hogy ez jelképes? Égalité – az a vaj, a cukor, a liszt. Fraternité – az a tojás. Mivel a tojást használja súly helyett, nem kell bajlódnia a dekagrammokkal, amikkel itt, Csehországban számolnak; mint ahogy ha otthon lenne mamával és velem South Kensingtonban, ott sem kellene az unciákkal bajlódnia. A tojás nem ismer határokat, és ez az univerzális testvériség eszméje.

– Az egyenlőségsütemény mindig volt és mindig lesz – jelentette ki a szakácsnő. – Hiszen könnyű elkészíteni, és könnyű megenni, mivel nem folyik szét, nem morzsál, ráadásul tartós, napokig nem szárad ki. Én úgy látom, hogy régibb ez, mint a maga francia forradalma.

– De hát nem érti, hogy az egyenlőségsütemény olyan igazán és mélységesen egyenlő, hogy kell lennie valami különleges jelentésének? Mindig szögletes tepsiben süti – sose a kerek formában –, aztán felszeleteli négyzetekre. És a négyzetnek mind a négy oldala és a négy szöge egyenlő.

– És hol van itt a szabadság, ha lenne oly kegyes megmondani? – kérdezte a szakácsnő.

– Azt nem tudom pontosan, de majd gondolkozom rajta. Annak is ott kell lennie valahol. Szólok, ha rájöttem.

– Tegye azt, Edith kisasszony.

Ez a megjegyzés mindenki mástól ironikus lett volna, de a szakácsnőtől nem volt az. Hiányzott belőle az élcelődés vagy a gúnyolódás tehetsége, és érzéketlen is volt irántuk. Figyeltem azon a napon, ahogy az asztalt törölgeti széles, heves mozdulatokkal, mintha valamiben szabadjára kellene engednie az energiáját a sziszifuszi cseresznyemagozás után. Talán nem ő volt a tökéletes beszélgetőtárs az egyenlőségsütemény magasabb értelmének megvitatásához, de hajlandó volt mindig komoly érdeklődéssel végighallgatni, és ezáltal megkímélt a közönytől, amellyel a kastély más zugaiban részesítettek volna. Emma, anyám londoni szobalánya, akit magunkkal hoztunk Csehországba a nyári szünetekben, ezzel vágott volna a szavamba: “Maga aztán meg tud nevettetni, Edith kisasszony! Muszáj nevetnem magán, de komolyan!”, és affektáltan felkacagott volna. Frederick bácsi azt mondta volna: “Egyszerűen elbűvölő vagy”, amivel ugyanazt a szarkasztikus hatást érte volna el. Anyám közölte volna: “Ha nem törnéd a fejed efféle badarságokon, esetleg eszedbe jutna, hogy megmosd a nyakadat és megpucold a körmöd.” Nagyanyám azzal rázott volna le: “Ezt nehéz megmondani, de ha már úgyis itt vagy…” – és elküldött volna a pasziánszkártyájáért.

Úgy képzeltem, hogy a szakácsnő mint lázadó természet élvezné a francia forradalmat. Emmától eltérően, aki nem nézhetett sótartóra úgy, hogy el ne simítsa a felületét egy kanállal, majd pedig ne nyomkodjon bele a kanál nyelének végével egymást átfedő, félhold alakú barázdákat, a szakácsnő számára nem a tetszetős elegancia volt az élet értelme. Díszítésnél szerette, ha a színek erőteljesen elütnek egymástól – ő úgy fogalmazott, hogy “kell egy kicsit élénkíteni a dolgokon” –, tehát parázsvörös paprikával hintette meg a jádezöld uborkasalátát, hiába tiltakozott ismételten anyám, hogy égni fog tőle a szánk. Ugyancsak fellázadt a takarékosság és a kiváltságok illemszabályai ellen, és ellopta a drága palackozott gyógyvizet, amelyet nagyanyám a köszvényére iszogatott, hogy azzal posírozza a spárgát, mert mint mondta: “Egy nemes vetemény nemes elbánást igényel. Ez kastély, és nem szegényház.” Vagy egy egész kocka vajat csapott bele a tűzhely renyhe lángjába, azt morogva: “Gyulladj már meg, jó?” Ebből arra következtettem, hogy a szakácsnőhöz hasonló emberek csinálják a forradalmakat, és Robespierre pontosan olyan parancsoló jelenség volt, mint ő.

Amikor azonban egy délután elmeséltem neki Marie Antoinette kiszólását: “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?”, és elmagyaráztam, miként robbant ki ebből a francia forradalom, a legkevésbé sem imponáltam vele a szakácsnőnek.

– Hát, Edith kisasszony, ekkora ostobaságért nem kell Franciaországig mennie – kommentálta. – Megtalálhatta volna azt a szomszéd Šestajovicében is, az öreg Sternborn grófnéban, ha ismerte volna.

– Ja, az! – kiáltottam.

Sternborn grófnéhoz, a jelenlegi Sternborn gróf anyjához, nagyanyám birtokszomszédjához odalépett egyszer egy koldus: “Méltóságos asszony, három napja, hogy nem ettem.” Mire a grófné azt felelte: “Azt nagyon rosszul teszi, tudja. Az embernek akár erőltetnie is kell az evést.”

– Az öreg Sternborn grófné nem robbantott ki forradalmat – mondta a szakácsnő. – Nem értem, hogy ez a Marie Antoinette hogy tudott.

– Azért, mert az öreg Sternbornnét nem hallotta Robespierre – válaszoltam. – De Marie Antoinette-nél ott volt a helyszínen, és mindent hallott.

– Meglehet – tűnődött a szakácsnő. – Hanem figyeljen csak, Edith kisasszony, a maga Marie Antoinette-je nem is volt olyan különleges, ha azt vesszük, hogy nálunk is hallhat ugyanilyen beszédet, akkor pedig ki állíthatná, hogy a maga Robespierre-je olyan különleges? Ki tudja, akár itt a sarok mögött is lapíthat egy hozzá fogható, aki csak azt várja, mikor ugorhat…

Egy darabig szólni se bírtam a rémülettől. Azután kijelentettem:

– De hozzánk úgyse jönne. Šestajovicébe menne, és Sternborn gróf fejét vágná le, mert Sternborn gróf arisztokrata, mi meg nem vagyunk azok.

– Ebben csak ne legyen olyan biztos, Edith kisasszony – intett a szakácsnő. – Sternborn grófnak ott a kúriája, és benne… – mennyije is van, mindent összevetve? – tíz-tizenkét szoba, mondhatnánk, egy maroknyi. De ha oda bemegy, láthatja, hogy az olyan, mint lapos tányéron a gombóc. Egyszer körülnéz, és mindent látott. De maguknak itt van a park, amit két óra jó erős sétával lehet körbejárni, és van ötven szoba, de olyan festett szobákkal, amilyenek nincsenek senki másnak, mint amilyen az Osztrák Szoba és a Szentek Szobája, és még a Kerti Szoba is tele van festve papagájokkal, de akárki csinálta, biztosan elfáradt közben, ha azt vesszük, hogy csak három fala van és a negyedik hiányzik, holott lennie kellene.

– Az egyik oldalának nyitottnak kell lennie – válaszoltam. – Attól lesz sala terrena, és azok nem papagájok, hanem bóbitás kakaduk.

– Nem számít – jelentette ki a szakácsnő. – Robespierre-nek sem számítana, mert mire ideérne, maguk már úgyse élnének.

– Én nem lennék itt, mert az ünnepek alatt nem csinálnak forradalmat – közöltem. – Londonban lennénk mamával, és télen Frederick bácsi sincsen itt, nagymama pedig nem érdekes, mert őt úgyse merné bántani Robespierre. Nagymamától mindenki fél. Vele még szemtelenkedni sem lehet, és ha Marie Antoinette olyan lett volna, mint a nagymama, neki se esett volna bántódása.

– Meglehet – hagyta rám a szakácsnő.

 

Napokig nem tudtam kiverni a fejemből a szakácsnő megjegyzéseit. Nagyon szerettem volna elintézni az egészet azzal, hogy butaság, de féltem, hogy nem fog sikerülni. A szakácsnő történelmi kérdésekben nem volt megbízható. Azt mondta például, miközben Marie Antoinette-ről beszélgettünk: “Jaj, bizony, kegyelmes császárunknak sose volt szerencséje a családjával”, és mikor rámutattam, hogy Ferenc József császár a 19., Marie Antoinette a 18. században élt, ő azt felelte: “Na, tessék, most aztán teljesen összezavart! Úgy meg vagyok kavarva, mint a karácsonyi kalács tésztája!” Ugyanakkor jó ítélőképességgel rendelkezett: ha kirakott száz tojást az asztalra, úgy ki tudta válogatni közülük a záptojásokat, gyorsan és tévedhetetlen biztonsággal, hogy nem is tartotta gyertyalánghoz őket.

Nekem nem jelentett forradalmat a közelmúltban az elszakadás, amely 1918-tól a Csehszlovák Köztársasághoz csatolta Csehországot, mert nagyanyám ugyanúgy megmaradt a kastélyában, és ugyanúgy elnökölt az elaggott primadonnák fölött. Kocour, az éjjeliőr és Prochazka, a kocsis egyformán a hetvenes éveiket taposták; Kucera, a főkertész, nyolcvanéves volt; a hatvanas éveiben járó szakácsnő a legifjabb levele volt ennek a fakuló, de azért még egészséges négylevelű lóherének. A többi alkalmazott – segédkertészek, lovászok, konyhalányok, mosogatók – folyamatosan cserélődött, de csak azért, mert szerepük szerint fiatalnak kellett lenniük. Olyanok voltak, mint egy operában a balettkar és a kórus, amelyeket folyamatosan feltöltenek új arcokkal, de senki sem veszi észre a változást.

Az egyik délután a frissen kisült egyenlőségsütemény új jelentést nyert látványa arra késztetett, hogy bizonyosságot keressek. Az asztalnál ültünk a Kerti Szobában, amelyet három oldalról repdeső kakadukkal telifestett falak határoltak, míg a negyedik, boltíves-oszlopos fal a kikövezett teraszra nyílt. A teraszon túl, az alacsony puszpángsövény kacskaringói között terült el a rózsakert. A pázsit mögött, a gesztenyefasor átellenes végétől a mélyzöld park nyújtózott a tompakék szemhatárig. Emma befejezte a kávé töltögetését a tálalóasztalnál, ahonnan két másik szobalány szervírozta a csészéket, és kínálta körbe a cukrot a törött sarokvasú, oxidálódott ezüstdobozból.

– Mi történne, ha forradalom lenne? – kérdeztem. – Mármint egy olyan, amilyen a francia forradalom volt, Robespierre-rel.

– Lenyakaztatna minden szobalányt, aki képtelen szervírozni egy csésze kávét anélkül, hogy kilötyögtetné – felelte Frederick bácsi. – Nem így van, Emma? Hallja, amit mondok?

– Természetesen, uram, szolgálatára – felelte Emma, aki éppen a mákos roládot kínálta tálcáról a nagyanyámnak, míg a másik kezével az egyenlőségsütemény tálcáját tartotta vállmagasságban, de még így is képes volt elfordítani a fejét, és egy megsemmisítő pillantással végigmérni a két szobalányt, akik nagy lomhán támaszkodtak a tálalónál.

– De Fredericket nem nyakaztatná le – mondta anyám. – Bebörtönöztetné a parkban, és a Marseillaise-t énekeltetné vele – nevetett.

– És mi történne az Osztrák Szobával?

Szívemnek gyönyörűsége volt az Osztrák Szoba, amelynek festett körképét állítólag a salzburgi hegyek ihlették. Sose szokhattam meg, vagyis sose szerethettem ki belőle, és elszomorított, hogy a kastélyban senki sem osztozik a rajongásomban. A szobalányok annyira megszokták a síkságot, amely Csehországnak ezen a részén dísztelen, unalmas és rendkívül termékeny, hogy nekik az csak egy kergén kimázolt szoba volt. A szakácsnő tisztelte, de részrehajlás nélkül, ugyanúgy, mint a Szentek Szobáját és a Kerti Szobát – főleg azért, mert Sternbornéknak Šestajovicében nem volt ilyen. Nagyanyám “kellemes meglepetésnek” tekintette, mert csak pár évvel azután került elő, hogy dédapám megvásárolta a kastélyt, amikor munkásokat hívtak az egyik fal javításához. Anyám azt állította, hogy szereti, “mert rokokó, és a rokokó mindig kedves, sose megy ki a divatból”, majdnem ugyanolyan hangon és ugyanazokkal a szavakkal, mint mikor udvariasan nyilatkozik valakinek a kabátjáról. Frederick bácsi pedig, aki műkereskedő volt, egyszer leszólta, mondván: “Ilyennel egy kutyát nem lehetne kicsalogatni a sparherd mögül, világos? Mi csináljak vele? Kaparjam le, azzal házaljak?”

– Mi történne az Osztrák Szobával? – ismételtem.

– Lóistállónak használnák – felelte Frederick bácsi. – Magára valamit is adó forradalmár ló csakis freskós falak között hajlandó zabolni.

– De hogyan köthetnének be lovakat az Osztrák Szobába, amikor az Osztrák Szoba az emeleten van?

– Nevetséges vagy – közölte anyám. – Természetesen felgyújtanák a házat, úgyhogy semmiféle emelet miatt nem kellene izgulni.

– És mi lenne a parkkal? – kérdeztem.

– Ledöntenék a falat, kivágnák az összes fát, és mindent beletaposnának a földbe – válaszolta anyám. – Aztán ráengednék nyomatéknak a csordát, hogy biztosan elpusztuljon minden.

– Komolyan így tetszik gondolni, mama? Ha idejönnének, és látnák, hogy milyen gyönyörű… Mégis miért tennének ilyet?

– Gyönyörű?! – kacagott anyám. – Ezeknek semmit sem jelent a szépség. Mire jó egy kastély a csürhének? És a park? Használni nem tudják, lakni benne nem tudnak. Nem így van, mama? Ugye, hogy ez az igazság? – fordult nagyanyámhoz.

– Nehéz megmondani, mi történne hasonló esetben – morogta nagyanyám.

Nem lehetett tudni, mennyire figyelt a beszélgetésünkre, mert egész idő alatt elmerülten kanalazta tejeskávéja tetejéről a ráncos pillét. Nagyon szerette a pillét, amelynek már a látványa is megborzongatta anyámat, és én érdekes beszélgetéseket folytattam a szakácsnővel az ízlésnek erről a különbözőségéről. De most nem izgatott, mert lebénított a félelem. Megrémített nagyanyám kurta, diplomatikus közlése, holott ez csak egy volt a fráziskészletéből, míg anyám és Frederick bácsi megjegyzései ahhoz is léhák voltak, hogy félni lehessen tőlük. Nagyanyám még jobban megrémített, mint a szakácsnő, mert róla eleve tudtam, hogy rabiátus természetű.

– De hogy lehetne itt forradalom? – kérdeztem. – Ha a forradalomhoz csürhe szükséges, akkor az honnan jön? Franciaországból kell rendelni?

– Egyszerűen elbűvölő! – mondta Frederick bácsi.

– Nevetséges vagy – dorgált anyám. – Komolyan, Edith, hogy hordhatsz össze ennyi badarságot?

– De a mama is Párizsból hozatja a ruháit! – háborodtam fel.

– Nem mindet – sziszegte anyám a bosszúságtól villogó szemmel –, de néhányat természetesen igen. Honnan máshonnan hozathatnám? Mutass nekem egy Patout vagy egy Wortht akármelyik másik országban, és a legnagyobb örömmel vásárolnék ott – sőt kimondottan hálás lennék érte, biztosíthatlak –, de addig is…

– Muszáj ezzel kérkedned, te extravagáns liba? – kérdezte Frederick bácsi. – Mindenki tudja, mit jelent nálad az addig is. Addig is elleszel Timbuktuban, ahol tavasszal “patú-patú!”-t kakukkol a kakukk, és “worth-worth!”-t csiripel a feketerigó.

– Nem vagy szellemes – hurrogta le anyám. – Tisztességes ez egyáltalán, kérdezem én, amikor…

Hangulata most váltott át ingerültségből önsajnálatba, amiből tudtam, hogy a veszekedés már cseppet sem lesz számomra szórakoztató. De furcsa, gondoltam, hogy még egy forradalomról kezdeményezett beszélgetésnek is vádaskodásba kell torkollnia anyám szabószámlái miatt!

 

Kora este, körülbelül egy órával a vacsora előtt megkerestem nagyanyámat az Osztrák Szobában. Tudtam, hogy ott kell lennie a pasziánsza mellett. Négyszemközt akartam beszélni vele, azt reméltem, hallhatom komoly és megfontolt véleményét egy forradalom lehetőségéről. Fonott székében ült, amelyen tóvidéket és szigetcsoportot alkotott a lepattogzott zöld festék, egy rozoga bambuszasztal mellett, amely ugyanolyan koros és kopott volt, mint a szoba többi bútora. Az ablaknak háttal ült a kedvenc falrészletem közelében, amelyen a zerge áll a sziklatorlaszon, és a távolban bércek takaróznak a fehér habos vízesés beezüstözött fátyolába. Sajnos anyám is ott állt nagyanyám mögött, és nézte az asztalra kirakott kártyákat.

– Három meg négy, az hét, és néggyel meglenne tizenegy, de nincsen négyesem – mondta nagyanyám, amikor beléptem.

– Edith – förmedt rám anyám –, ha az én nyakam úgy nézne ki, mint a tied, nem mutogatnám szürkület előtt. Tűnj el a szemem elől!

– Mama, bocsánatot kérek azért, amit a párizsi ruháiról mondtam. Mert tudom, hogy van pár darab a knightsbridge-i Madame Rachelle-től is.

– Három meg nyolc, az tizenegy – számolt anyám.

– Ne olyan gyorsan – kérte nagyanyám.

– Csak tudni szerettem volna, honnan jön a csürhe.

– Nem kell jönnie annak sehonnan – mondta anyám. – Itt van az orrod előtt. Körülöttünk van. Mit képzeltél?

– Hol? Kire céloz? – kérdeztem.

– Igazad volt – szólt közbe nagyanyám. – Három meg nyolc, az tizenegy.

– A falusiakra, természetesen – folytatta anyám. – Beleértve a krémet, vagyis a postamesternőt és a fogadóst. És a béreseket az udvarban, akik a disznókat és a teheneket etetik. És a parasztokat a birtokon. Sőt, a celákovicei állomásfőnököt is, aki olyan gavallérosan szalutál, akkora felhajtást csap körülöttünk, és feltartóztatja a vonatot a kedvünkért, ha túl sok a poggyászunk. – Nagyanyámhoz fordult, és megkérdezte: – Nem igaz, mama?

– Attól tartok – helyeselt nagyanyám. – Együtt ez úgy kiadja a söpredéket, mint az öt és a hat a tizenegyet. Már ha hagyod, hogy összeadódjanak.

– Nem – kiáltottam –, az nem lehet! Mindig olyan szépen köszöntenek, amikor kikocsizunk Prochazkával! Senki sincs az úton, aki ne köszönne, és különleges alkalmakkor még le is térdelnek, és megcsókolják a nagymama kezét!

– Mit képzelsz te? – kérdezte anyám. – Azt hiszed, szeretnek minket? Az első fára felkötnének, ha tehetnék.

– Melyik fára? A hársfára a kavicsos téren?

Anyám nem szólt.

– De miért? – faggattam.

– Mert mi vagyunk bent a kastélyban, és úgy élünk, ahogy – válaszolt végül.

– De hát miért ne lehetnénk a kastélyban, amikor dédnagyapám megvásárolta azoktól a Wagner úrhölgyektől?

– Zöldeket beszélsz – legyintett anyám. – Mit érdekelné az őket? Amikor Oroszországban jöttek a bolsevikok, ott sem érdekelt senkit, hogy kinek a dédapja mit vásárolt. Szerinted hogyan lehetséges, hogy a londoni manikűrösöm nagyhercegnő? Nem mintha elhinném neki, dehogy hiszem. De akkor is. Orosz, és menekülnie kellett. Tessék.

– De tényleg azt gondolja, hogy az itteni falusiak a csürhe? – kérdeztem.

– Használd már az eszedet, Edith – szólt nagyanyám. – Csak egy példát vegyünk. Láttad már a falat a park körül, mit gondolsz, miért van ott? És mit gondolsz, miért tűzdelték tele a tetejét üvegcseréppel? Dísznek? Hát azt tudod, mibe kerül nekem évről évre annak a 12 kilométeres falnak a karbantartása? És a fal mellett még ott van éjszakára Kocour a puskájával és a kutyájával. Gondolod, hogy csak úgy, a semmiért? A nép, ha hagynánk, betörne, kivágná a park fáit, ellopná a deszkának valót és elrabolná az egzotikus növényeket, még most, békeidőben is. Nem, a hármast nem helyezem át, félreteszem, ebből még lehet valami. Akkor képzelheted, mit művelnének egy forradalomban, amikor minden a feje tetejére áll, a cselédekből lesznek az urak, és az urakból lesznek a cselédek. De most már nem látok kiutat, hacsak nem csalok a kilencessel. Majd később visszateszem.

– Meg fogja bánni – mondta anyám.

Csak néztem őket, és elállt a szavam a megdöbbenéstől, hogy így össze tudnak keverni mindent, “mint a karácsonyi kalács tésztáját” – életet, halált, fosztogatást, rablást és a kártyajátékot. A hársfára gondoltam a kavicsos téren, és hogy tényleg az az egyetlen fa a kastély közelében, és vasabroncsokkal van megtámogatva, mert kétszáz éves, és az egyik oldala szenes fekete, ahol belecsapott a villám. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy mennyire közömbösek mind. Hogy képesek úgy emlegetni mindennek a végét, hogy a szemük se rebben?

– És akkor mi lesz? – kérdeztem. – Nagymama is elmenekül, és beáll manikűrösnek?

– Neked kéne annak lenned, Edith. Divatba hoznád a gyászszegélyes körmöt – gúnyolódott anyám.

– Most meg a kilencessel akadtam el – zsörtölődött nagyanyám. – Reménytelen.

– És a kastély? – kíváncsiskodtam. – Az kié lesz?

– A söpredéké, a csőcseléké – jött a válasz anyámtól –, én pedig sok szerencsét kívánok hozzá, villanyvilágítás nélkül, egyetlen árva fürdőszobával, egy szál angol vécével, mert dédapád szerint a cselédeknek nem kell olyan, mert a végén még nem lesz különbség köztük és köztünk.

– Milyen igaz – vágta rá Frederick bácsi, aki akkor lépett be. – Ezt jelenti a szociális érzékenység. Dédapádnak volt szociális érzékenysége, megértetted?

– Ne, ne adja fel, mama! – biztatta anyám. – Még mindig kialakulhat.

– De ha ez a helyzet – erősködtem –, ha tényleg ilyen kényelmetlen, akkor talán senki sem akar majd beköltözni a kastélyba, és megmenekül az Osztrák Szoba.

– Az ablakok betörnek – ecsetelte nagyanyám –, az ajtók elkorhadnak, a hó és az eső lemossa a falról a salzburgi tavakat, vagy mit tudom én, mik ezek. Bár át tudtam volna helyezni a kilencest!

– Az nem minden – tette hozzá anyám –, mert a csürhe szerelmespárjai be fognak ide járni vasárnaponként, és mindenfélét irkálnak a falakra.

– Miket? – firtattam.

– Elbűvölő és eredeti gondolatokat – felelte Frederick bácsi. – “Vasek szereti Milát”, mellé nyíllal átfúrt szívet. “Minden Ferda nevű fiú hülye!” Ez az, amikor felbuggyan a néplélekből az igaz költészet, érted?

– Elfuseráltam, most már nem menthet meg semmi – panaszkodott nagyanyám.

– Kezdjen egy másikat, mama – javasolta anyám.

– Inkább várok, amíg behozzák a lámpákat – sóhajtott nagyanyám. – A világossággal talán megfordul a szerencsém.

– A szerencséjét nem ismerem – replikázott anyám –, viszont a bogarakat és a muslicákat igen. Abban a szempillantásban bejönnek a fényre. Ebben a házban igazán csak rájuk számíthat. Ha pedig szólok Kucerának, hogy kotortassa ki az embereivel a tavat, mert már annyira eltömte a lehullott levél és a kacsaparéj, hogy egy folt vizet se látni, akkor elbújik az üvegházban, és onnan küldözget impertinens üzeneteket. Mit érdekel engem az a kúszó-mászó óriási kálvilalmája, amit lábnyi magasan termeszt a föld felett lécrácson, olyan nevetséges, mint egy dakszli, és hogy ezt nem tudja megcsinálni senki más, és Sternbornnak Šestajovicében sose volt ilyen? A tó ettől függetlenül egy fertő, és megszállnak belőle minket a bogarak, és Prochazka is ránk küldi a legyeit az istállókból, mert azok is mocskosak, ugyanolyan pocsék állapotban vannak, mint a tó, de Prochazkát ez nem izgatja, mert ő egy fordított teve, aki két hétig is bír inni anélkül, hogy egy szalmaszálat keresztbe tenne. Ez skandalum, mama, és ezt maga is tudja, mégis itt ül évről évre az arcátlan kert, a részeg istálló és a költséges konyha ellenére. Nem tudom, hogy bírja ezt, mama. Szentnek és mártírnak kell lennie.

Nagyanyám a szokott megvetésével nem válaszolt, csak összeszedte a kártyákat, és annyit mondott:

– Nagyon fülledt az idő. Edith, nézd már meg az eget. Nem lesz ebből vihar?

Odamentem a legközelebbi ablakhoz, kihajoltam a párkányon, amely olyan mintás volt, mint a platánfa kérge, mert foltokban hámlott róla a koszlott, barna festék. Addig nyújtogattam a nyakamat, míg meg nem láttam a terasz végét, ott, ahol elkanyarodott, és a balusztrádot felváltotta a lőrések repkénnyel befuttatott sora, amely ugyanolyan utánzat volt, mint a gótikus könyvtárszoba.

– De – mondtam –, a könyvtár mögött fekete az ég. A park fölött viszont szép és érdekes. Nézze csak az eget, mama!

Anyám odafordította a fejét.

– Szép – közölte olyan hangon, amely még mindig keserű volt a személyzet miatt, majd élénkebben, lágyabban hozzátette: – Szép a színe! Volt egyszer egy pontosan ugyanilyen árnyalatú zöld báli ruhám. Te nem láthattad; ez még a születésed előtt volt. Strassz vállpántokkal. Frederick bizonyosan emlékszik rá. Pokolian és példátlanul páratlan volt. Senki másnak nem volt olyan.

– Neked elment az eszed? – fortyant fel Frederick bácsi. – Gondolod, hogy észben tudom tartani az összes vacak rongyodat? Bár csakugyan páratlanul példátlan lehetett, ha te viselted, mert már akkor is páratlan és példátlan liba voltál. Épp csak fiatalabb liba, ugye, érted.

– Muszáj neked mindig ilyen ripőknek lenned? – kiabálta anyám. – Ráadásul mindig a korommal sértegetsz, holott mindenki más azt hiszi, hogy Edith a húgom? Akkor most hadd mondjam el neked, hogy nemrég, egy délután…

– Edith – vágott a szavába nagyanyám –, légy szíves, szaladj le a földszintre, és szólj, hogy csukják be az ablakokat, mielőtt elered az eső!

Kelletlenül mentem ki a szobából, mert a nap veszekedései között ez ígérkezett a legmulatságosabbnak.

 

II.

Délután négy felé járt, amikor elindultam az ismerős úton. Ez volt az első alkalom, hogy gyalog tettem meg. Hideg, szélcsendes idő volt, egész nap hol eleredt, hol elállt a szitálás. Előttem egy völgyteknő miatt csak a fák teteje látszott a parkból, amelyek áthatolhatatlan függönyt alkottak a szemhatárig – sötét, ázott zöldjük tompakékké fakult a távolban. Amikor ahhoz a kanyarhoz értem, ahol Prochazka mindig meglegyintette a lovakat, hogy hatásos kerékcsattogással és patkódobogással forduljanak be a felhajtóra, feltűnt a fal. Abban a pillanatban a felhőkön átsejlett a sápadt nap, és az üvegcserepek sziporkázni kezdtek. Megálltam. Egyszerre fojtogattak a könnyek és rázott az ideges nevetés. A fal, amelyet mocskosnak, toldott-foldottnak, ragyásnak és málladozónak ismertem, sima volt, és jómódról árulkodó szürke festékrétegtől fénylett. “Siess – nógattam magam –, nincs értelme piszmogni. Már vár a kávé a Kerti Szobában. De nem lesz egyenlőségsütemény: május közepén járunk, és az első cseresznye csak júniusban érik.”

Odamentem a felhajtó bejáratához. A kapubálványokat fehérre meszelték, de én nem voltam hajlandó elámulni meglepő tisztaságukon, inkább alaposan megnéztem őket, hasztalanul keresve a talapzatokat azzal a két szánalmas, oroszlánt idéző kőpudlival. “Tudhattam volna” – gondoltam.

Befordultam a felhajtóra, és óvatosan keresztüllábaltam a szortyogós sáron, a kátyúk és a kövezet roncsai között, szinte oda se nézve a balra lévő gazdasági épületekre. A felhajtó kanyarulatánál megtorpantam. Ott állt a kaviccsal felhintett, hatalmas, kerek tér mögött a kastély. Józan méltósága elhomályosította a műgótikus szárny nevetséges álságát. Oroszlánszínű, érdes köveivel mindig is inkább tűnt tartósnak, mint szépnek, de meghökkenésemre ehhez most még újfajta, megnyerően kellemes tisztaság is társult, mint amikor egy régi metszetről letakarítják a koszt. Rájöttem, hogy a hófehérre mázolt ablakkeretek miatt. Keresztülvágtam a kavicsos téren, kerestem a helyet, ahol a hársfa állt, de az éppoly nyomtalanul tűnt el, mint a pudlik. Továbbmentem a kastély felé, és azt láttam, hogy a főbejárat is eltűnt: egyetlen árkádba foglalt, két csúcsíves ablakká alakították. Ám a személyzeti ajtó félig nyitva állt, és azon bementem.

Felkapaszkodtam a cselédlépcsőn az emeletre, végigmentem a két folyosó egyikén, kipróbáltam mind a hat ajtót, mindannyiszor kopogtatva, mielőtt benyitottam volna. Zárva voltak. Befordultam a másik folyosóra, megpróbáltam benyitni még négy ajtón. Az utolsó a rózsakertre és a parkra néző szobákhoz vezető lépcsőpihenőt zárta el. Tudtam, hogy most már csak úgy juthatok át a főépületbe, ha felmegyek a második emeletre, és onnan ereszkedem le a vas csigalépcsőn, amelynek félelmetes meredeksége olyan utálatos volt, hogy rossz álmaimban máig jelen van. Kelletlenül kapaszkodtam tovább, és egyszer csak beleütköztem egy elterült ír szetterbe, amely teljes szélességében eltorlaszolta a lépcsőt. A kutya még a fejét se méltóztatott felemelni, és miközben átléptem rajta, azon gondolkodtam, hogy ugyan hol lehet a gazdája. Megálltam, és visszaszóltam:

– Ugassál, jó? Ugassál, üssél zajt!

A kutya továbbra se mozdult, így elkiáltottam magamat:

– Van itt valaki?

Felülről lépések hallatszottak, ajtó csukódott. Aztán csend lett.

– Van itt valaki? – ismételtem. Ajtó nyikorgott, megint csend lett. – Van itt valaki? – rikoltottam, és ekkor megláttam a magasban egy asszonyt a sötét, árnyékos folyosón, ahogy a korlátot markolva kihajol.

A torkom elszorult a megdöbbenéstől. Mi az ördögöt keres a szakácsnő odafent, a vendégszobákban? Ráadásul nincs is tisztességesen felöltözve. Mi ez a slampos gyapjúruha és a kicsi, koszos kötény? És mióta daueroltatja a haját? Szép kis firma! Na, várj csak, megmondalak a nagymamának!

– Mit akar? – kérdezte.

Közönyös hangja kizökkentett a révületből, amelyben még mindig Edith kisasszony voltam. Ez nem a szakácsnő, nem lehet a szakácsnő, először is negyven körül jár, tehát sokkal fiatalabb, mint amilyennek őt valaha is ismertem. Bár az alkata hasonló; ugyanolyan magas és nehéz csontú. A haja is sötét, és megvan a sűrű, egyenes Robespierre-szemöldök, csak ez ápoltabb és ritkább. De a szélesre faragott, szelíd, bánatos arc egy Niobéé volt, és hiányzott róla a szakácsnő csípős intelligenciája.

– Szeretném megnézni a kastélyt – mondtam.

– Hát azt nem lehet – szólt le a lépcsőn. – A kurátor elment, és nekem nincs hozzá kulcsom.

– Kérem! – erősködtem. – Kizárólag azért jöttem ide, hogy lássam a kastélyt!

– Akkor vissza kell jönnie, amikor a kurátor is itt van. Merthogy ő most elment, és nála vannak a kulcsok.

– Mikor jön vissza? – kérdeztem.

– Ma már nem. Nem találkozott vele útközben, amikor jött fel a faluból?

– Nem. De mikor lesz bent?

– Azt nem tudom – felelte. – Van, hogy bent van, és van, hogy nincs.

– Elbűvölő! – szaladt ki a számon. – Ebben az esetben, úgy hiszem, okosabb lesz írásban fordulnom hozzá, nem gondolja? Esetleg még válaszol is? Már ha éppen úgy tartja kedve.

– Megpróbálhatja – jött a válasz.

Tényleg olyan, mint a szakácsnő, gondoltam. Teljesen hidegen hagyja a gúnyolódás.

– Londonból jöttem idáig, hogy lássam a kastélyt! – próbálkoztam, miközben a nyakamat továbbra is hátraszegve néztem föl rá.

– Csakugyan? – kérdezte egy szemernyi kíváncsiság vagy cseppnyi kételkedés nélkül. – És akkor én most mit csináljak? Sétálhat a parkban. Semmi akadálya. Menjen csak, járjon egyet.

Tudtam, hogy vesztettem, de megfeledkeztem magamról. Olyan volt, mintha enyhe részegségben hallgatnám önmagamat, tökéletes tudatában annak, amit mondok, mégis képtelenül arra, hogy leálljak.

– Menjen a pokolba! – kiabáltam. – Én ebben a házban laktam évekig! A dédnagyapám vásárolta, a nagyanyám élt benne, és simán elvoltunk a rohadt kurátor meg a rohadt kulcsai nélkül!

Ennél rosszabbat nem is mondhattam volna. Mindenki attól óvott és arra intett, hogy el ne áruljam, hogy valaha a családomé volt a kastély!

Most tehát elszörnyedve figyeltem, ahogy az asszony a csípőjére teszi a kezét.

– Az ég szerelmére! – mondta.

Jobb lesz eliszkolni – gondoltam –, mert mi van, ha kihívja a rendőrséget? Megsértettem őt meg a kurátort, márpedig ő és a kurátor a néphez tartoznak, és a nép alkotja a népköztársaságot, vagyis az államot sértettem meg. Megfordultam, és lefelé indultam a lépcsőn, amelyről már eltűnt a kutya.

– Az ég szerelmére, most meg hova megy? – hallottam a kiáltását.

Megfordultam, felnéztem.

– De hát miért nem mondta meg egyből, hogy a családhoz tartozik? – kiáltotta. – Hát mit képzel, miből ismerhetném fel magát, már bocsánat, amikor csak négy éve vagyok itt, kérem alázattal? Várjon, jó? Mindjárt visszajövök. Csak megkeresem a kulcsot. Percig se tart!

A kulcscsomót az oldalához szorítva lejött hozzám a lépcsőn.

– Megbocsát, ugye? – kérdezte. – Hallottam a motoszkálást meg a kiáltásokat, de odafent takarítottam, és nem gondoltam… Nem akarjuk, hogy bárki itt szaglásszon. Végül is ez egy kastély, nem? Maga meg itt állt… Még mindig nem tudom pontosan, kicsoda is maga.

– Edith vagyok.

– Ó! – kiáltotta, és a homlokára csapott. – Hát maga a kicsi Edith! Edith kisasszony! A kurátornak van egy fényképe a nagyságos mamájáról és Frederick bátyjáról, amikor kicsik voltak. Leányka és fiúcska, osztrák népviseletben.

– Ismerem azt a képet – erősítettem meg. – Nekem is megvolt, csak elvesztettem. Anyám gereblyét fog, a jó ég tudja, miért, Frederick bácsi ásót, a nadrágtartójába pedig enciánokat tűztek.

Az asszony bólintott.

– Van egy képünk az öregekről is, mármint a maga dédszüleiről. De a méltóságos nagymamáról semmi. Sokszor törtem is a fejem.

– Tőlem ne kérdezze, miért – mondtam. Akkor már a folyosón mentünk a hátsó ajtóhoz. – Mi történt a kőpudlikkal?

– A pudlik, hát igen. Én sose láttam őket, sajnos – felelte. – Még az én időm előtt összetörtek, illetve összetörték őket, szántszándékkal és aljasul, erre mérget vehet. Azt mondták, a németek csinálták a háborúban, de szerintem a mieink voltak. Maga nem tudja, hogy milyenek. Valóságos ördögök azok odalent a faluban, de ezek se különbek itt, a gazdasági udvaron.

Kinyitotta az ajtót, félreállt, előre engedett.

– Dédanyám nem állhatta a kutyákat – meséltem. – Gyakran rámutatott a pudlikra, és kijelentette: “Ezek az egyedüli kutyák, amiket szeretek!”

– Ezt majd el kell mesélnem a kurátornak – jelentette ki az asszony.

– Még mindig emlékszem a dédanyámra – folytattam. – Kezet kellett csókolnom neki, amikor négyéves voltam, és ő ott ült a hársfa törzsét körbefutó padon, a kavicsos tér közepén. Undorító keze volt, sárga és ráncos. Ki nem állhattam a dédanyámat. Mi lett a fával? Kétszáz éves volt.

– Ezt se tudom. Az én időm előtt történt.

A központi lépcsőpihenőhöz értünk. Az asszony kinyitotta és kitárta a második ajtót.

– Ez érdekli, ugye? – kérdezte. – Az Osztrák Szoba.

Megálltam a küszöbön. A tágas térben tiszta, bár lakkozatlan parkettet láttam, és azon túl a három ablakot, csillogó fehér keretben. A szívem összeszorult. Előbb a pudlik, gondoltam, aztán a hársfa. Itt mi lesz? Mély lélegzetet vettem, és beléptem. Szívemnek gyönyörűsége, legtitkosabb vágyam zárult körém tündöklő öleléssel.

– Bámulatos! – lelkendeztem.

– Az, az. Bámulatos.

– Döbbenetes! De nem volt mindig ilyen. Nem így emlékszem rá. Ez… – Elnémultam, kerestem a szavakat. Én sose láttam a tájképeken, főleg a tóparti jeleneteken ezt a derengő fényt, ezt a mélabús, csábító mélységet, ezt a rejtőzködő reménytelenséget, amely átsejlik a derűs külszínen. – Nem értem! – mondtam. – Most olyan gazdag és szomorú. Fakóbb volt. Felületesebb és harsányabb. Gondolom, magam is fakóbb, felületesebb és harsányabb voltam.

– Ne aggódjon – nyugtatott meg. – Nem maga az, hanem a szoba. Először tanulmányozták, aztán megtisztították a falakat.

– Kik?

– A prágai professzorok – válaszolta. – És egy könyvet is írtak róla. A kastély festett szobáiról.

– Ó, istenem! – sóhajtottam.

– Nem tudta? – kérdezte. – Még mindig kijárnak ide, hogy tanulmányozzák. Tisztára bele vannak bolondulva Navratilba.

– Ki az a Navratil?

– Annak a kornak a legjobb cseh festője – válaszolta. – Nem tudta?

– Sose tudtam.

– Kislány volt még akkor. Azért nem mesélte magának senki.

– Badarság. Ha folyton emiatt nyaggattam volna őket, akkor se mesélték volna el. Senki se tudta. Nagyanyám az ő örökös “Ezt nehéz megmondani, biztos, csak így alakult” válaszaival – mindezt azért, mert a két vénlány, amikor eladta a kastélyt, egy szót sem szólt róla dédapámnak. A falakat bevakolták, nyomtalanul eltüntették.

– Úgy van – bólogatott az asszony. – A két Wagner baronesse. Ebben a szobában minden egyes falat bevakoltattak, mert bosszantotta őket.

– Hogyhogy?

– A történet minden részletét felkutatták. Ezek a bárónők ugyancsak vad és botrányos életet éltek, sose mentek férjhez, örökké utaztak, sose állapodtak meg. Először megfestették ezeket a falakat emlékeztetőnek, aztán elrejtették, hogy feledjék a múltjukat. Természetesen minden festmény egy-egy létező helyet ábrázol.

– Csakugyan? – ámultam. – Soha senki nem hitte, hogy ez igaz lehet.

– Ezt az egészet kitanulmányozták – közölte. – Hadd mutassam meg. Ez itt a Gmunden-tó, mögötte Gmunden városa. Ez Dachstein.

Hitetlenkedve és ámulva követtem, és csak figyeltem ezt az idegent, ezt az álszakácsnőt, aki idegenvezetést tart nekem az Osztrák Szobában, és tudja a válaszokat olyan kérdésekre, amelyek egész életemben gyötörtek.

– Ez itt – mutatta – a gasteini vízesés.

– Ó, istenem, a kedvencem! – kiáltottam. – A sziklák tetején a zergével!

– Úgy gondoljuk, hogy ezek itt a Wagner hölgyek. – Két alakra mutatott, akik a vízesés lábánál kuporogtak a mohos határsávon. Fehér ruhás, lélegzetelállítóan kecses alakok voltak, mint a kulisszák mögött pihenő két balerina.

– De hiszen ezek újak – döbbentem meg.

– Így igaz. Csak két éve kerültek elő. Le voltak festve. Most, ahogy elnézem magát, látom, hogy maga is lehetne. Talán tényleg maga az. A nagyságos mamával.

Valóban olyan, mint a szakácsnő, gondoltam. Nincs időérzéke, kivéve olyankor, amikor süt. Olyan rosszallóan nézett, hogy elkomolyodtam.

– Kérem, folytassa – biztattam.

– Ez itt – mutatott a pásztorokkal és pásztorlányokkal benépesített, hegyi legelőkre – a Wolfgang-tó, St. Gilgen fölött. Gyújtsak világot? Olyan keserves, búbánatos időt hozott magával.

– Így is jó. Túl nagy fáradság lenne lámpát hozni.

– Nálunk van villany – mondta.

– Nagyanyám sose engedhette meg magának. Egyébként ki az a “nálunk”? Kié most ez a hely?

– A hely természetesen a dolgozóké – válaszolta –, és a Tudományos és Művészeti Akadémia gondozásában áll. Semmi közünk a birtokhoz és a gazdasági udvarhoz. Az elején a béresek szemet vetettek a kastélyra, de hát isten őrizzen tőlük! Disznóólnak használták volna. Ezt komolyan mondom, mert átálltak a disznótenyésztésre – ezer disznajuk van –, no, és aztán nyáron, amikor arról fúj a szél! Csak képzelje el, milyen lenne, ha béresek nyüzsögnének itt. Azoknak semmit sem jelent a szépség. Tönkretennék a kastélyt. Kötnivaló bitangok az itteniek! Szemétnép és szörnyetegek. Felégetnének és lerombolnának mindent, amit a kezük közé kaphatnak. Tudja, mit szenvedett ez a park a földesúrék óta? Hogy mi fát kivágtak és elloptak? Első látásra persze nem érzékelni, mert a park óriási, és most már fokozatosan helyreállítják – nem mintha nem sírna az ember lelke a láttán, de azért apránként pótoljuk. Elsőnek a rózsakertet újítjuk fel, és beindítjuk a szökőkutat, a libás fiút és a delfines fiút, ahogy állnak egymás fölött, és folyik le rajtuk a víz.

– Ez jó hír, csak azt ne kérdezze meg, régen melyik fiú volt felül. Mert az én időmben a szökőkútban nem volt víz, és teljes egyenlőség uralkodott, mert mindkét fiú a földre került. A kertben tárolták őket, az egyik üvegházban. De, gondolom, a kurátor megoldja a problémát.

– Meg – bólintott. – De csak lassan haladhatunk vele, mert rengeteg pénzbe kerül. A közelmúltban sikerült megúsznunk, amikor a prágai urak öregotthont akartak csinálni belőle. Hát most mondja meg, elfekvőt! Csak, mert itt üresen áll ötven szoba, és ez nem tisztességes a proletárok köztársaságában. A kurátor meg azt mondja, hogy túlvagyunk a proletárok forradalmán, és világ proletárjai, egyesüljetek – de nem a kastélyban. Egy rakás vén trotty csak ne törülgesse bele az ujját az Osztrák Szoba falaiba. Végül az akadémikusok azt mondták, hogy ez itt túlságosan nyirkos és egészségtelen – így is van, ugye? A parkból mindig jön fel a nyirkosság. Úgyhogy menjenek máshova elfeküdni, engem nem érdekel, hol poshadnak, csak itt ne legyenek.

– Milyen igaz – mondtam. – Ezt nevezik szociális érzékenységnek. Az én családomnak rengeteg volt belőle, és örülök, hogy máig megmaradt.

Helyeslően nézett rám, és bólintott. Aztán megváltozott az arca.

– Maguk hogy használták az Osztrák Szobát? – kérdezte áhítattal.

– Egyszerűen – feleltem. – Közönséges szalonnak.

– Fényűző volt a bútorzata?

– Ugyan, dehogy! A legócskább vacakokat tartottuk benne, csupa egyszerű, de ízléstelen lomot, a dédszüleim városi házának szemetét. A hálószobákban rézágyak voltak, amelyekről letörött a gomb, mosdóállványok porcelánlavórral, felmosóvödörrel, és tolltartó tálkákba tettük a fogkefét.

Az asszonyban egy világ omlott össze. Többször is olyan szúrós pillantást vetett rám, mintha azt puhatolná, nem csúfolódom-e.

Átmentünk a szomszédos Szentek Szobájába.

– És ezt mire használták? – kérdezte mohón.

– Nem használtuk – ábrándítottam ki. – Túlságosan elhanyagolt és lehangoló volt. Ha olyan vendégek jöttek, akiket nem kedveltünk, azokat előszobáztattuk itt. – Helytelenítő arckifejezését látva hozzátettem: – Természetesen nem így nézett ki. Az a mennyezet olyan volt, akár a krumplileves, örülhetett, aki felfedezett rajta itt-ott egy-egy arcot vagy kart.

Körüljártam a szobát, néztem a mennyezeten a tiszta szenteket és angyalokat. Emlék és valóság úgy illeszkedett egymásba, mint a kirakójáték darabjai. Először láttam, milyen mérhetetlen gondot, figyelmet, leleményt öltek a ruhák színébe és szövetébe. Igazi égi divatbemutató volt.

– De kár, hogy anyám sose látta ilyennek – sóhajtottam. – Ezt ki festette? Ismeri?

– Navratil. Mindent Navratil festett. Azért csinálta, hogy bebizonyítsa, bármit meg tud festeni.

Kimentünk a lépcsőhöz, oda, ahol elkanyarodott.

– Hát erre emlékszik? – kérdezte az asszony, míg odavezetett a beugróhoz.

Szólni se tudtam. Olyan volt, akár egy fonák lázálom, amelyben minden jobb, mint kellene. Az egykor sivár, ronda és komisz vas csigalépcső elragadóan tompa fényben derengő, tiszta mahagónivá változott át. A korlátját olyan tökéletesre esztergálták, mintha maga Hepplewhite tervezte volna. Műbútorasztalos mestermű volt.

– Ez valami ocsmány öntöttvas volt régen – hüledeztem.

– Érdekes – jegyezte meg. – A kurátor szerint ezt a lépcsőt határozott céllal készíttették, mégpedig azért, hogy észrevétlenül lehessen közlekedni, ugye, érti, ezért olyanná csináltatta, amilyen eredetileg lehetett. Így tisztességes, nem? Akinek romantikus lépcsője van, bánjon vele romantikusan.

– Milyen igaz – feleltem, és arra gondoltam, hogy egyre jobban emlékeztet a szakácsnőre. Még hozzátettem: – Ez mégiscsak kastély, és nem szegényház.

Helyeslően bólogatott.

 

Átvágtunk a gótikus szárnyon és a könyvtáron, ahol vágyakozva megjegyezte:

– Képzelem, milyen csodálatos könyveik voltak!

– Egyáltalán nem – ábrándítottam ki újra. – Csak régi számlakönyveink, vetőmag-katalógusaink és lejárt menetrendjeink voltak.

A délután észrevétlenül suhant tova.

– Most pedig – szólt kalauzom – lemegyünk a Kerti Szobába, és megnézzük a papagájokat.

– Nem papagájok, hanem bóbitás kakaduk – javítottam ki.

– Mindegy. Egyre gondolunk. Tudja, én mindig úgy képzeltem, hogy Navratil a legvégére hagyta a Kerti Szobát, amikor már jól elfáradt, ezért van csak három fala.

Nevetni kezdtem, de elnémultam, amikor megérkeztünk. Elbűvölten bámultam Navratilnak ezt az utolsó és legfrivolabb alkotását.

– Ezt a szobát mire használták? – kérdezte az asszony. – Pompás lakomákra?

– Itt kávéztunk délutánonként – feleltem.

– Kilátással a rózsakertre és a parkra? Micsoda felséges látvány lehetett!

– Sose néztük a kilátást. Túlságosan lekötött minket a veszekedés. Vagy a panaszkodás.

Kiléptünk a teraszra, lementünk a lépcsőn, és a komor pázsiton keresztül kisétáltunk a parkba.

– A gesztenyefasor végénél nyílik egy föld alatti járat – mondta az asszony. – Még dolgoznak a feltárásán. Négy kilométer hosszú, és Šestajovicébe vezet, az egykori Sternborn-kastélyhoz.

– Mi a csudának? – hüledeztem.

– Régen szerették az ilyesmit. Hogy a nemesség elmenekülhessen, ha valamilyen baj készülődött.

– Jó ötlet – mondtam, és vetettem rá egy lapos pillantást.

– Természetesen. Mindent olyannak akarunk, amilyen régen volt.

– Az jó. Az ember úgy érezheti, hogy a proletárforradalom nem volt hiába, ugye?

Bólintott.

– A kurátor szerint ha a nemesség nem építette volna meg a kastélyokat, akkor a munkások most nem gyönyörködhetnének bennük.

– Ennek most mi a neve? – tudakoltam, amikor elmentünk a befalazott kút mellett. – Mi annak idején Jordánnak hívtuk.

– Mi is Jordánnak hívjuk, de még mindig nem derítettük ki, milyen mély, és hová vezet. Ó, talányok csodája ez a hely! Hány és hány napot törhették a fejüket a megfejtésükön!

– Az volt az egyetlen talány, amelyet valaha is megvitattunk, hogy miért olyan fekete a szakácsnő haja, pedig öregebb a nagyanyámnál.

Közeledtünk egy hosszú fasorhoz, amelynek ágait mély megdöbbenésemre fénylő víztükör verte vissza.

– Az én időmben – jegyeztem meg – még egy elefánt sem láthatta volna magát a tóban. Úgy besűrűsödött a mocsoktól, akár a borsóleves, és nem tudtuk rávenni a kertészeket, hogy nekiveselkedjenek és kitisztítsák. Úgy látom, a maguk kurátora félelmetesen jól bánik a cselédekkel.

– Nincsenek cselédek. Azok állami alkalmazottak.

– Mint azoknál a madaraknál a Kerti Szobában – válaszoltam. – Ugyanarra gondolunk. Maguk megjavíttatták a hidat is. Az én időmben törött volt, senki se juthatott be a szigetre.

– De hát miért? – kérdezte. – Volt egy kínai pavilon a szigeten. Tudott róla, ugye?

– Igen.

– Odavan – panaszolta. – Bezzeg Šestajovicében, a régi Sternborn-birtokon áll egy kínai pavilon. Nekik még mindig megvan a sajátjuk, és nekünk nincs. Ez nem tisztességes! Miért legyen nekik pavilonjuk, ha nekünk nincs? – Mereven bámult maga elé, és csak hajtogatta sértetten: – Ez nem tisztességes!

Mialatt mentünk visszafelé a kastélyba, mohón kérdezgette az eltűnt egzotikus fák nevét. Próbáltam megvigasztalni:

– De nézze csak az orgonát! Az még mindig megvan, és gyönyörűen nyílik!

– Á, az! Az semmi – zsémbelt. – Orgonája mindenkinek van.

Erről eszembe jutott Kucera meg a rohamokban rátörő hetvenkedhetnékje, és őt idézve mondtam:

– Ez nem közönséges orgona, ez dupla telt virágú perzsa, és ha valaki azt állítja akárhol Csehországban, hogy neki van ilyen, akkor az hazugság, mert neki csak bokrai vannak, nekünk meg fáink.

Az asszony azonnal felvidult.

– Ó, csakugyan? Ezt el kell mondanom a kurátornak! Hogy fog örülni!

Megálltunk a gótikus szárnyépületet övező, repkénnyel befuttatott, lőrésektől csipkés fal tövében, ahol megmutatta az eredeti ólomcsövek feltárt darabjait, és szembesített a szobrokkal, a libát szorongató és a delfinen lovagoló fiúkkal. Szerintem nem illettek össze, mert a libás fiú olyan egyszerű és tartózkodó volt, mint a kastély, a másik meg olyan pöffeszkedő, mint a gótikus szárny. Kalauzom megjegyezte:

– Egyelőre a kurátor se tudja hova tenni őket. Úgy gondolja, hogy biztos volt a rózsakert végében egy kis mesterséges vízesés, és a delfin odatartozik. Van valami elképzelése?

– Nincs – feleltem –, de ez bizony lehetséges. Kucerának, a főkertésznek tudnia kellett róla, csak elhallgatta, mert akkor nem foglalatoskodhatott volna a rózsáival. Ilyen ember volt az.

Hitetlenkedő, fürkésző pillantást vetett rám.

– Eléggé fasisztának tűnik. Na de azokat már felszámolták. – A kert falához értünk. – Nincs más, amit érdemes lenne megnézni – mondta –, hacsak nem akar látni néhány szétvert üvegházat. De ne menjen már el úgy, hogy nem visz magával valami élőt.

Azzal lehajolt, és szakított három szál gyöngyvirágot.

– Ez anyám kedvenc virága. Köszönöm.

Átmentünk egy ajtón, és kibukkantunk a kaviccsal felhintett téren, ahol a szetter fogadott.

– Vigyázzon azzal a kutyával – figyelmeztetett az asszony. – Harapós. Azért tartjuk.

– Már találkoztunk. A cselédlépcsőn, akarom mondani, az alkalmazottak lépcsőjén.

– És átengedte magát? – hitetlenkedett az asszony. Megállt, és egyenesen a szemembe nézett.

– Persze.

A homlokára csapott.

– Most már értem! Tudja, hogy maga idetartozik. Tudja, hogy családtag.

Ezúttal nem találtam nevetségesnek. Vissza kellett fojtanom a könnyeimet. Keresztülvágtunk a kavicsos téren, és megálltunk a felhajtónál.

– Remélem, elérem a prágai buszt – jegyeztem meg. – Nem tudja, mikor megy?

– Nem. De ha lekési, jöjjön vissza, és elszállásoljuk éjszakára. Ugye, nem gondolja, hogy ajtót mutatnánk magának? Nem mintha szeretném, ha híre menne, mert nem adunk ki szobát, méghozzá senkinek, és ez tény. Nekem van két szobám és egy konyhám azon az oldalon, ahol bejött, és azt el nem tudja képzelni, hogy télen milyen huzatos és hideg. De az emberek mindig azt gondolják – én nem is értem, mit gondolnak. Azt gondolják: mert ez egy kastély, holott nem is tudják, milyen az, kastélyban lakni. Ugye, hogy ez az igazság?

– Az bizony – feleltem. – Viszontlátásra, és mindent köszönök.

– Viszontlátásra – mondta, elrejtve a kezét a köténye alá.

Félúton kifelé megfordultam, és visszanéztem, de ez butaság volt tőlem. Tudhattam volna, hogy onnan már úgysem látszik a kastély.

Lesétáltam a faluba, a kocsmába, ahol megtudtam, hogy egy óra múlva jön a busz. Kávét kértem, és leültem egy padra az ablaknál. Az egyik asztalnál fiatal emberek ültek, a másiknál öregek. Mindenki sört ivott, és a rádióból cseh gyerekdalok szóltak, amelyeket kívülről tudtam. Az öregemberek egy prágai villamosbalesetet tárgyaltak, és átkozták a kormány fukarságát, hogy nem tartja karban a síneket. A fiatalok motorkerékpárokról beszélgettek, majd kimentek, és egymás motorkerékpárját nézegették. Aztán a kocsmáros hozott egy vízzel teli poharat, hogy abba tehessem a gyöngyvirágaimat. De nem kérdezte, honnan vannak, ki vagyok, és mit keresek itt.

 

SÓVÁGÓ KATALIN fordítása

 

Edith Templeton Prágában, nagyon jómódú, német ajkú családban született 1916-ban. Kalandos, hosszú élete során sokfelé megfordult. Gyerekkorát nagyanyja vidéki kastélyában töltötte Jirnyben, középiskolai tanulmányait a prágai francia lycée-ben folytatta. 1938-ban feleségül ment egy angolhoz, és elhagyta szülővárosát. A II. világháború alatt Nagy-Britanniában dolgozott az amerikai hadsereg cheltenhami bázisán. 1956-ban követte második férjét, egy világhírű kardiológust Indiába. Férje nyugdíjazása után Portugáliába, majd az olasz Riviérára költöztek.

Az ötvenes években, angol nyelven kezdett publikálni. Néhány regénye, egy novelláskötete és egy útikönyve jelent meg, melyet “sztriptíz bedekker”-ként tartanak számon. Gordon című “önéletrajzi szenvedélyregényét” Louise Walbrook álnéven publikálta. “Amit leírtam, szóról szóra megtörtént. Nem választottam szét a valóságot és a fikciót.” A hatvanas években a The New Yorkerben megjelenő novelláinak különös, mazochista világával, nagyvilági, olykor kissé életunt és cinikus nőfiguráival valósággal sokkolta olvasóit.

Munkásságából magyarul a Gordon című kisregény olvasható. Novelláskötete, A kék óra várhatóan 2008 decemberében jelenik meg a Park Kiadó gondozásában. – Tönkő Vera jegyzete