Hadd kövessem!

A visszapillantó tükörben egy gondtalan homlok jelenik meg, szem nem látszik, csak egy fél szőke szemöldök, majd a szemhéj csillanása, pihenése. Nem nekem címezték a hajszálakat, hanem a szélnek, vagy a szélben vitt egyéb sóhajoknak útitársul. A véget is jelenthette ez a mozdulat, valaki tépi a haját egy válságos reggel, egy törékeny éjszaka után. Az én kormányomon nem láthat senki változást. Ugyanolyan bizonytalanul és őrült mohósággal rohanok utána, csak őt szeretném látni, csak őt érinteni, nemcsak egész testét, hanem minden testét a nap minden szakában. De most ásítottam egyet, megfeledkeztem róla, és másvalakire gondoltam.

Minden szerelem kettétörik, több darabra törik, és hulló hajszálakban végződik, vagy vérzik el. Érdemes volna megállni, megvizsgálni e vallomás igazi tartalmát. A hajszálak szeretnek egyedül sétálni, ha nem bírják ki többé eredeti helyükön. A férfi gallérjára tévedt hajszálak élnek, beszélnek, vallanak, üzennek, aztán némán megérkeznek a hajszálak temetőjébe, ahol senki se látja őket. Ez a pokol, ez a senki által nem látottság. És vannak visszaérkező hajszálak, amelyek újra erőt merítenek a senki földjén, visszahullanak az emberek közé, és újra meglibbennek valakinek a válla fölött.

Meg is állhattam volna, hogy ledobjam szemem azért a hajszálért a sárba. De nem akartam elveszteni a szemem. Egyedül voltam, és az egyedüli utas könnyen áldozattá válik. A következő lámpánál újra megsodorta az ujjait a női tünemény, de most már nem hajszálat dobott ki, hanem egy kis papírgalacsint. Senkinek nem üzennek hiába női kezek, ha egyszer feltették magukban a hódoltatást. Uramisten, csak ezt ne! Egy nő szándékának a közepébe érkezni, ott megtelepedni, és hosszadalmas ostromban elszenvedni a szerelmet és a szakítást. Ha megfelelő korban ölel át egy nő, a kettőt nem is szabad elválasztani egymástól. Ha megszeretsz valakit, már szakítasz is vele. Nem jó hosszan élni, többször szerelmesen, mert túlságosan egymásba oltódnak az ölelkezés és a szakítás titkai.

Ha még egyszer kinyújt valamit és megáll, akkor közelebbről kell megvizsgálni az ügyet. Ő már nyilván megfogott engem, de én őt? Itt haladok a nyomában, és már nem tudom, utam erre vezet-e, vagy csak követem, akit nem ismerek. Hadd kövessem, hogy szeressem!

Bár az utolsó vagyok a sorban, társasági összejövetelekre szívesen járok, hogy észrevegyem az ismerőseimet, akiknek csak a vállát és a hátát ismerem. Nem cserél senki arcot, csak kissé máshogy türemkedik arcostól.

Ez a lányasszony tegnap az utcán még a nyakamba borult, könnyekkel kínálta meg nyakamat, és suttogással fejezte ki vonzalmát vonzalmam iránt. Most némileg megkövült, bevonta a vitorláit, és arca helyén vékony sztaniolt visel, ezüstöset, zizgőt, szakadékonyat. Nem tűnik fel, hogy emlékeznénk a tegnapi vallomás-kísérletre, vagy hogy azt folytathatnánk itt, ismert társas felállásban, egy meghitt szobasarokban. Kifényesített felületek várnak a lakásban, itt-ott egy kép lóg, tárgytalan kép, harapós kép, elvontan szerető és szeretett kép. A többiek állnak, hangoskodnak, mindenki mosolyog, még az is, aki már kifogyott a mosolyból. Akadnak, akik szeretik a csendet, ők visszahúzódnak a padlás zajtalan légterébe, és onnan figyelik a lehalkult nyüzsgést, a falakon túli tülekedést.

Ó, nem, senki nem tülekedik, csak máshogy mosolyog hirtelen, másról beszél, mint szokott, másról hallgat, mint szokott, és észrevétlenül nyílik némelyik szegletben egy-egy meghitt beszélgetésre mód. Tájékoztatás folyik, figyelem elterelése, megkaparintása, bujkálás és magamutogatás, minden lehetőleg feltűnés nélkül, az egérlyukak diszkrét magányára emlékeztető bizalmassággal.

A száj elé tartott tenyereknek így ötven felett egyre nagyobb szerep jut, a magánbeszédnek még nagyobb, a jellem szaggatásának hasonlóképpen. Egyik lábáról a másikra áll az ember, és csak azt figyeli, mit akar a másik, bárha nem szól egy szót sem. Miről is beszéljünk sokan? Nagy a barátkozás, de senki nem emlékszik semmire pár nap múlva. A testmeleg gyarapodása észrevehető a lakásban, a megvadult kékség is az ablaktáblák mögött, és a vörös kémények teste a vastag éjszakában. Fogy az ital, ritkulnak a sütemények, pogácsák. Többen enni akarnak, tolongás támad a konyhában, majd néhányan szégyenkezve visszavonulnak. Egy rövid hajú fekete nő tartja a fénybe a feje bubját, a hátát látni és a feneke ívét, a profilja tarkaságát, és hogy oldalról néz egy szőke férfira, aki viszont savós szemmel egy másik lányt vizsgál fáradhatatlan. Az egyik nagylány kipirult a szesztől, bárányarcát közelről mutatja, mintha egyenesen vizsgálatra kínálná. Egy bágyadt öreg író a székre rogyva fogadja a látszat-kérdéseket, jobb karját átveti a széktámlán, alulról pillog felfelé, senki nem tudja, meg tudna-e még állni a lábán ebben a pillanatban.

Ülve mindenki tud még látszatot kelteni. Egy sértett, halovány festő komor bikaként jár-kel a nagyteremben, szeme forog, mint egy nedves csapágygolyó, látom a cseppeket a nyomában, olyan fürge mind, mintha kigurulna az ajtón. Pedig nem lejt a padló.

Szorosan állunk egymás mellett, fecsegve és hallgatagon, horogra akadva és szabadon, és csak akkor ürítjük ki a lakást, amikor már élőt nem bír el az éjszaka. Egyikünk tolja a másikát, megtelik hússal a lépcsőház, a lift a földre szakad, és megpróbálunk szétszéledni.

De nehéz az, mert a sötétség rajba préseli azokat, akik félnek egymástól.

Jutta, Jutka, Jukka egy férjjel jött ide látogatóba, mégpedig először, hogy szabad szemmel lássa a hidakat, a görbe utcákat, a piacokat és az embereket reggel öt és hat között. A fekete kabátos nincstelen éppen egy papundeklin aludt, vagy nem aludt, meztelenül, tett-vett az ágyéka körül, a vak is láthatta töpörödött nemi szervét, amint a göncök közt elbújt, kifeketéllett, kikelt, elszáradt. Jukka nem a társadalom szegény állapotát jött tanulmányozni, de hát nem hunyhatott szemet az előtt, amit látnia adatott.

A járdán sok a csikk, a húgycsík, a szemét, az átnedvesedett újságpapír, a maszat generálisan, megkülönböztetés nélkül, mindenki szemére valóan. A padok tele emberrel, horkolással, borosta alulnézetből, erre Jutkának alig futotta erejéből. Az álló emberek mozgásban dülöngéltek, a régi épületek helyén házhíjak, téglatörmelék, porhalmok, gödrök, megkarmolt tűzfalak, a tűzfalakon mintás tapéták, emlékek, tagmondatok, élettöredékek, minden levegő, levegő. Ahol az ember az egyik utcasarokról átér a másikra, vér szalad a torkára. Nem lehet egyszerűen élni, a gerendák, téglák, tartópillérek, oszlopok, talpfák, sarokvasak elmozdulnak, elmozdultak, és mindenki talpa a földig ér, vagy az égig ér, tehát a földig sem ér. Szivacsban járunk Juttával a fővárosi romok között, háború jött el megint, nagy halom pénzt pumpáltak egyik bankból a másikba, és dőlnek össze az Ó utcai házak, harminc év előtti képeink, savanyú nagyapám látványanyaga, színtere, ahonnan én is gyűjtögettem a fele emlékemet.

Mért tudnék tovább élni, mint az emlékeim? Azelőtt nem felüljárón keltem át a tér egyik feléből a másikba, ma pedig lejárom a lábam, hogy egy helyben maradjak, miközben megteszek négy kilométert. Minden messze van, minden láthatatlan, mint a hold, mint a tengerek, a kút mélye, és a nagyszüleim. Elernyed a szemem, míg a nap végére érek, és ha megkérdem, mit láttam? A napot csak imával lehet befejezni, mert nem láttam semmit. Azért írok, mert nem látok semmit, és a semmi zavar, nyugtalanít, tol előre. Amíg nem látok semmit, egyre inkább nő bennem a rohanási láz. Itt egy kirakat volt tegnap, meg akartam nézni a kitett köntösöket, cipőket, egy könyv is árválkodott a bal alsó sarokban, és mára? Mára minden megsemmisült.

Por és szemét a kirakat, rakodómunkások költöztek be, hogy valami új trogloditának fessenek otthont a falakra, a tetőkre, új ábrákat fessenek új alkalmazottakra, új kifutófiúk jöjjenek új siltes sapkával, hurrá! Anyám kijött még ezek nélkül, persze bele is halt, én meg ebbe a semmit-látásba fogok belevakulni, ami egyenlő a halállal. Eh, minden csak nagy szó, a semmi is. A semmi éppen ez, az arányok eltolódása valamilyen láthatatlan térbe, időbe, sebességbe.

Anyámat se látom többé, apámat se, legfeljebb holtan, betemetve a falak közé vagy a föld hidegébe. Mért indulnánk hát hamarabb, mint a reggeli hangyák, a kizsigerelt három műszakosok, a szegények és szolgálóik? Jukka is lássa meg, amit Jutka lát, és mondja el Juttának. Ha hárman látják ugyanazt, ugyanazt fogják a jó istennek is elmesélni. Mert nem mindegy az, miféle igazat mondunk majd a jó istennek.

Így estefelé végzetes az este; a záradék sötét, és a ritka hangok nem hoznak könnyűséget. Negyvennyolc éves az ember; minden csalódott ember negyvennyolc éves. Nem éppen ez az az időpont, amely visszaadja a hitet szüleinkben, szerelmeinkben, isteneinkben. Estefelé számolni kezdenek sokan; vagy olvasni. Szépnek nem találja senki az életet, fél az éjszakától. Semmi nem melegszik fel többé, jön a pleisztocén?

Aki egyszer így a középkor felé haladva kihűl, azt fel kell támasztani, egyébként nem él sokáig. Minden középkorúnak szüksége van a feltámadásra. Gyerekei elhagyták, feleségét nem érinti meg élvezetes helyen, de a szeme kiesik a mozgó hajlatokra, idegen gömbökre. Nagy felgerjedésre természetes körülmények közt nem gondolhat többé; mindent pótlékok formájában kínál az élet, az élet lejtős pályája. Egy-két lépésre mindenki képes, még a halottak is. Ilyenkor kezd az ember komoly szándékkal kijárni a temetőkbe, ilyenkor kezd meggyökerezni még a futó lába is, akár a sziklás, köves, kietlen talajon is. A teste haszna csökken, a szelleme is retteg, hogy elfogy, megbénul, a lelke pedig motozni kezd reménytelen kilátások után, elmulasztott szépségek után, mozgó csábítások után, fürge mennyek után. Senki nem teleli át sértetlenül az ötödik tizedet. Ezt le kell róni vérereink, bőrünk, beleink, szerveink és főleg szívizmunk tulajdonosának, bárhol lakozzon is, akár sérült elménkben is.

Amíg kopunk, nem kopunk le. Minden részleges gyöngeség a végleges gyöngeség rémképét idézi fel, és ezen legfeljebb gyónással enyhíthetünk. Mit csinálok rosszul? Ez a leggyakoribb kérdés, válasz formája nélkül, a megváltoztató korban. Egyre rosszabbul csinálnak velem valamit, és én egyre jobban akarok csinálni valamit, hogy fennmaradjak. Minden őrületnek tűnik. Ha Rudika bevezet a nagyszobába, és felnyitja a nagy szárnyas zongora fedelét, ezt mondja, miután megpendített egy húrt: “Olyan szép kis sárga fogai vannak!” És nekem? Amikor az ember haldoklik, nem tapintatos. És amikor öregszik, akkor sem tapintatos. Itt lépjük át a határt, ettől a kortól fogva halhatatlan és halandó egyformán lefordíthatatlan.

Mit is várjunk az öreg emberektől? Még itt élveznek, de már nagyon lihegnek. Kiírhatnánk magunkra: “Segítség, megerőszakoltak!” Milyen furcsa. Ördögi. A tragédia után is van segítség, nyilván, egyébként senki nem kiáltana ilyesmit. A múlt héten hallottam ilyet az utcán. Minden vég után van még vég. Nincs végső vég. Az első vég, amelyet látszólag nem élünk túl, anyánk elvesztése. Aztán végzetszerű megszabadulni az apánktól. És akkor néha váratlan események történnek, amelyek nem a tragédiákat hosszabbítják meg. Van újdonság, amely nem ismétlés? Láttam egy csecsemőt, amelyik minden hegyes tárgyat meg szeretett volna szopni. Karon ültében az apja hegyes orrát szopta. Hosszú percekig. Ez lefordíthatatlan pillanat.

Most beköszöntött az este, fejezzük be mi is. Miért fejezzük be sötétben napjainkat? Ami új, sötétségben születik, tagadhatatlan. Az ima segít, az ima hiánya ugyanúgy segít. Vonalzóval húzzák meg az első vonalat. De aztán minden vonal görbe, vak, igazságos.

Egy ember azt mondta, le akarom írni, hogyan dermedtem meg a házasságban. Nem tudta, hogyan kezdje el, mert későn fedezte fel, mi a neve, amitől szenved, és nem tudta, mikor kezdődött, milyen formában. Nem tudta, volt-e kezdete egyáltalán.

Abból a helyzetből visszanézve, amelyben világosan megállapíthatta, hogy megdermedt, kezdi elérni a fagypontot, amely nem egyenlő még a halállal, képtelen volt tisztázni, nem a túlzott öröm volt-e az első lépés ehhez a mostani fagyhoz. Eleinte szívesen nyúlt a feleségéhez, nem félt az éjszakák közeledtétől, nem húzódott félre a lakás egyik-másik szegletébe, hogy kizárólag magában gyönyörködjön, hanem élénk örömmel várta, ha a felesége jelt ad, mellé húzódik, és együtt vannak. Az első együttlétek alatt még a kielégülést követő percek sem okoztak nyugtalanságot; megértette, hogy az átmeneti üresség a szerelemhez tartozik, és pár perc múlva megint arra gondol majd, milyen jó volna együtt lenni, eggyé válni. Aztán, egy idő után, nem kívánta az érintést; úgy tűnt, az ölelés időfecsérlés, és közben más értelmes dolgokra lehet gondolni; le akarta rövidíteni a közös időt, hogy magával foglalkozhasson; magától egyre ritkábban lépett oda a feleségéhez, inkább csak hátulról ölelte meg, a nyakát kényeztette, a keze útját ellenőrizte; nem bocsátkozott hazárd kalandokba, igyekezett rövidre fogni a dolgot. Beszélgetni nem egymásról beszélgettek, hanem olyan témákról, amelyek elterelték a figyelmet valami másról, ezt mindketten érezték; ő is tudta: amiről most beszélnek, az valami más helyett hangzik el.

Megritkultak a kis közös szertartások, amelyek hosszú éveken át megőriztek valamit ősi melegükből; este olykor-olykor már csók nélkül mentek külön ágyba; felesége javaslatára külön szobában kezdtek aludni, és ha a felesége, belátva, hogy ügyetlen lépést ajánlott, megpróbálta visszacsalogatni a közös ágyba, csak ímmel-ámmal válaszolt. Az utcán másfele néztek, más ütemben jártak; ő felesége előtt ment néhány lépéssel, mint az araboknál szokás, és dühítette, hogy a felesége ilyen lomha járású; egyre inkább kezdett arra hivatkozni, hogy a magány az együttlét igényét erősíti, de ez a mondás is üres fordulattá fakult; egy helyiségben tartózkodni, ez egyre kevésbé tűnt fontosnak; ha egy helyiségben tartózkodtak, egymásnak profilban ültek, hogy tekintetük ne ütközzön, ne ellenőrizze egymást, ne számoljon be egymásról; mindkettőjük közös érzése volt, hogy együtt kell maradniuk, mert a lét megállásában nélkülözhetetlenek egymásnak, de egyúttal az is, hogy mindketten megdermedtek.

Beszélgetünk, mint két halott krokodil. Hallom a szuszogását, hallom, ahogy a kedvességet kiválasztja magából. Mosolyra nem marad mirigy. A bőr vastagsága nem mérhető. A szem alatti árkokban rég nem pusztított árvíz, de a fülcimpák szomorú lengése a denevérek sötét magányára emlékeztet. Szépen kérdezem, szépen kérdez. Csak kérdéseinkkel érintjük egymást, nem az érdeklődés dúl bennünk. A párna az ujjain, a benőtt körömholdak, a lerágott körmök, az elszürkült mandzsetta, minden a jólét, a nemtörődömség és világmegvetés jele. A kosz elegánssá teszi. A másnaposság elmélyíti az arc zöldjét, de ez a tekintély zöldje. Honnan jön? Ki tudná a pokol urain kívül.

Én csatába megyek, ha vele kell beszélgetnem. Benőtte a szőr az arcunkat, mindkettőnkét. Nem tudunk a szőr mögül kibeszélni. Cserélhetnénk is, arcot, inget, véleményt. Nem, inget nem, az túl közel van a bőrünkhöz. Egymáshoz tudunk-e érkezni, mielőtt meghalunk? A zömével nem. Itt tolong a fél világ, és nem fér belém. Miért vagyok ilyen közel a világhoz, ha haszontalan vagyok? Szépen megférnék a kevesekkel. De a sokasághoz kell idomulni. A mosolyt nem elvágni, nem elrohasztani, nem elszórni a méltatlanok között. Én most vele beszélgetek, aki hasonlít rám a barátkozásunk miatt. Hatottunk-e egymásra? Nem volnék az, aki vagyok, ha őt nem utálom meg szeretetemmel. Csak pár tükröt vet elénk a jósors. És miért nem tudunk kielégülni, csak a következővel? Én meg vagyok elégedve a parkkal, a Duna-parttal, a Margit-sziget látványával, a Rózsa-dombbal mögötte, a sétahajó verte hullámokkal, a szeretetteimmel és temetteim emlékével. De barátkozni kell, ez elkerülhetetlen. Bár már közeledne a vége.

Azt kérdi: Te vagy Joannid Tímea? Hogyan volnék Joannid Tímea. Ennyit ér a barátság. Ha belefulladnék a Dunába a Margit-szigetnél, valami előkelő halottra gondolnának. Rendben, a fejem súlya húz le. Rendben, művelt élőből nem lehet műveletlen halott. De hogy már itt, lángostépés közben átérezzem a barátaim közönyét, hát ez elborzasztó. Valaki persze mindig itt lebzsel a démonok kis csapatából a hátam mögött. De hogy a szemem elé kerüljön, hogy fellökjön a jó szellemek jelenlétében, erre nem számítottam. Mert ezt a barátomat, ha leszámítom a negatívumokat, csakugyan barátomnak nevezhetném, nem csak a túlvilágon. Ez sokszor keltette kérdésekkel azt a benyomást, mintha érdeklődne a hogylétem felől. Ha valaki imádkozik, akkor érdeklődik a jó isten hogyléte felől, vagy felkínálja megsemmisítésre a sajátját? Eh, micsoda kételyek, szózatok, felfoghatatlan dilemmák. Csoda, hogy vannak emberek, akik megkövülés nélkül le tudják élni az életet.

De az is csoda, hogy én még látom az embereket. Hiszen olyan láthatatlan lett minden, különösen az, ami eddig, az előző századokban láthatató volt. Ah, hagyjuk a nyafogást. Minden sérelem nyafogás, ha a szavak burkán át nézünk rá. Legjobb eldobni, elszórni, elaprózni, kis öröm-nippeket faragni belőle, hogy ne vezessen túl mély szakadékba.

És most hadd beszéljek vele, ezzel a nyájas szörnyeteggel.